hét Salzburgban

Berlinben – emlékezetem szerint – csak október elején kezdődött az egyetem, így szíves örömmel engedtem Mici néniék meghívásának, álljak meg Salzburgban, s töltsek náluk 10-14 napot.

Feledhetetlen élménysorozatot jelentett számomra ez az intermezzo. A kis gom-bóc alakú, de fürge mozgású Mici néni az emberi szívjóságot ugyanolyan fokban testesítette meg, mint bátyja, Apisz. De felvehette velük a versenyt ilyen vonatkozás-ban férje, Maxi bácsi is. Maxi bácsi, teljes nevén Max Heurix, középtermetű, ötvenes korú férfi volt. Alakjának némi tekintélyt kölcsönzött a kedélyesen Bierbauch-nak nevezett pocakocska. Mindig jókedvű volt, örökké tréfán, viccen járt az esze. Akkor már a salzburgi pályaudvar műhelyfőnökeként nyugalomba vonult. Elfoglaltságát tehát kizárólag a háztartáshoz szükséges napi bevásárlás jelentette. Fennmaradó szabadidejét – hol ebbe, hol abba az üzletbe betérve – elbeszélgette. Esténként pedig a Gesangverein szolgáltatta hosszúra nyúló kimaradásaihoz a Mici néni által is szentesített alibit.

Megérkezésem után reggel Maxi bácsi nyaka köré kerítette a szürke lóden ma-laclopót, s megindult velem a városba. „Du hast den Mirabell-Garten noch nicht gesehen? Na, der muss sofort gesehen werden!” – azzal már vitt is a Salzach balpartján fekvő szép barokk kastély kertjébe. Útközben állandóan szóval tartott ízes salzburgi dialektusban mondott magyarázatával, történeteivel. Ehhez a különös tájszóláshoz nem volt szokva a fülem, így felét sem értettem meg annak, amit mondott. Beszédjét minduntalan meg-megszakította a szembejövők üdvözlésével. Ilyenkor a malaclopó nyílásán hirtelen kidugta kezét, megemelte, mélyen meghajtotta, vagy karimájá-nál ujjával megbökte kalapját, attól függően milyen fokú tiszteletnyilvánítás illeti meg az ismerőst, s az üdvözlés formái megszámlálhatatlan variációban, de mindig vidáman, hangzottak a másik felé: „Grüß Gott, Frau Müller!”, „Ich habe die Ehre, Herr Doktor!”, „Mein Kompliment, Frau Direktor!”, „Wie gehts, Karl?” stb. stb.

Még az első délelőtt felvitt a városházára, hogy bemutasson ott dolgozó unokahú-gának, Gretl-nek. „Das ist hier Zolti von Budapest, den Du als deinen Onkel ehren solltest”– szólt egy csinos szőke, karcsú, kék szemű lány felé fordulva, aki mosolyogva kelt fel íróasztala mellől, amikor Maxi bácsi sűrű Grüß-Gottozás közben benyitott velem a hivatalszobába. Gretl Neuhauser Maxi bácsi húgának, Johanna néninek volt a lánya. A hangot azonnal eltalálta, s kedvesen siklott át a tegezés vágányára, amire Maxi bácsi – az első mondat kijavítása után – átváltotta. Mindjárt meg is állapodtunk vele, hogy hivatal után – az én városnézésem és kirándulásprogramom közös erővel történő egybeállítása végett – hozzánk jön.

Salzburg a várral

Napjaim ezután úgy alakultak, hogy Maxi bácsi délelőtt mutogatta a nevezetes-ségeket, Gretl pedig a hivatal után vitt oda, ami még aznapra programba volt véve.

Be is jártam annyiszor Salzburgot, hogy helyismeret tekintetében sok bennszülöttel kiállhattam volna a versenyt. Hohensalzburg vára kútjaitól a St. Peters Friedhofi g, az akkor világhírű rendező, Reinhardt Leopoldskroni kastélyától Paracelsus ko-ponyájáig mindent megmutattak. Amikor ebédidőben Mici néni wiener sniclivel, vagy salzburgi knedlivel iparkodott az elfogyasztott energiát és kalóriát pótolni, s elmeséltette, mi mindent láttunk, mindig jutott még eszébe a programon kívül olyan nevezetesség, „was Ihr dem Zolti noch unbedingt zeigen müsst.”

Az esti szórakozás is napokkal előre biztosítva volt. Maxi bácsi ui. vagy színház-ba, koncertre szóló jegyet vett Gretl meg az én számomra, vagy együtt mentünk négyesben Mici nénivel, legtöbbször az Augustiner Bierkeller-be. Ott azután évti-zedekkel megelőzve az önkiszolgálás gyakorlatát, magunk töltöttük meg a habzó sörrel   hatalmas félliteres, meg literes, fedeles kőkorsókat, s ettünk hozzá sörkorcso-lyának a retekkel körített hideg felvágottat. Hogy azonban ilyen vonatkozásban se

maradjak el, a többi bräustüblit is sorra vettük, s még az istentelen rossz weissbiert is megkóstoltatták velem.

Amikor Gretl egy-egy napra szabadságot tudott kivenni magának, Maxi bácsival hármasban egész napos kirándulásokat tettünk. Nem emlékszem már rá, merre mindenfelé vittek vonaton. Annak emléke azonban élénken visszamaradt bennem, milyen csodás volt a sárguló őszi erdő lombruhája azokban a távoli, vízben gazdag völgyekben, ahol megfordultunk. Egy ilyen erdei sétára Mici néni is eljött velünk.

Nem is gondolta volna az ember róla, milyen fürgén tudja szedni rövid kis lábait, s milyen nehézség nélkül jön fel velünk az emelkedőkön.

Egyik alkalommal megint csak hármasban a Gaisberget jártuk meg. Alulról nézve nem is látszik ez a Salzburg határában fekvő, nagytömegű, lekopott kúpalakú hegy olyan magasnak. Amikor azonban akár felfelé, akár lefelé tart rajta az ember, csak nem akar az útnak végeszakadni. Gretl ugyanolyan könnyedséggel rakta karcsú lábait egymás elé az út utolsó szakaszaiban, akárcsak az elinduláskor. Maxi bácsi, igaz, nagyokat fújtatott közben-közben, de azért ő is tartotta az egyenletes tempót.

Én azonban, bár ausztriai utunkon néhány héttel azelőtt megbarátkoztam a hegyek-kel, s a rövidebb lélegzetű hegymászásba is belekóstoltam, most ennél az egyenle-tesen, vég nélkül emelkedő Gaisbergnél – szégyen ide, szégyen oda – többször is pihenést javasoltam. De amikor végre a tetőre értünk, s a ragyogó őszi napfényben elénk tárult a világ mind a négy tája felé a csodálatos panoráma, feledésbe ment a fáradtság, s azt sem tudtam, melyik irányba forduljak. Távol nyugaton a Bajor Alpok a Watzmann családdal, kelet felé a Schafb erg, mindenfelől, amerre csak a tekintet elért, égig érő hegygerincek zárták le a látóhatárt. S közvetlen alattunk a Salzachtól átszelt Salzburg, apró kis dombjainak zöld foltjaival, büszkén emelkedő kis várával ékesen!

De nem gyönyörködhettünk sokáig a látványban. Maxi bácsi alig engedett kis rast-ot, máris visszafordulásra nógatott bennünket. Folyton nyugtalanság hajtotta, egyre csak menni akart. A kirándulás fogalmán a megállás nélküli járást értette.

Miközben kopaszodó fejéről sűrűn törölgette az izzadtságot, s a babszemnyi vörhenyes bajuszkája alatt szája egy percre sem unta el a heccelődést, szaporán szedegette lábait most is, amikor elindultunk a lejtőn. „No várjatok csak!” – gon-doltam magamban „lefelé ugyan nem fogtok elhagyni!” Azzal én is nekiindultam, s mindkettőjüket megelőzve, a hegy jórészét futva tettem meg. Jaj, bár ne tettem volna! A hegy lábától a lakásunkig terjedő sík terepen az izomláztól már alig ván-szorogtam. Amikor meg beestem Mici nénihez, lábam az asztal mellett, mihelyt súlya az ujjak hegyére helyeződött, függőleges irányban – mintha csak morse jelek vég nélküli sorozatát adná le a padló deszkájára – szünet nélkül reszketett.

Így telt el ez a boldog két hét vidáman, gondtalanul, feszélyezettség nélkül, felol-dottan. Most éreztem csak milyen hangfogót jelentett lelkemen az elmúlt nyáron, hogy bár gyönyörű tájakon jártam, de olyanok körében voltam, akik szolgálatukban

álló alkalmazottuknak tekintettek. A meleg szeretet, a kedves közvetlenség, a gond-talanság hatására a jókedv úgy átjárta a lelkemet, hogy szinte egyetlen zugában sem maradt abból a szomorkás hangulatból, ami pedig egyébként időnként őszi ködhöz hasonlóan rá-rátelepedett. A heccelődésből, tréfálkozásból én is kivettem a része-met, s amikor nagyon fogyatékos nyelvtudásom olykor harsány kacagásra késztette a többieket, cseppet sem jöttem zavarba, hanem fehérlő fogsorokkal, összehúzott szempilláim között a könnyektől alig látva, én is velük hahotáztam.

Német nyelvtudásom egyébként nem gyarapodott az alatt az idő alatt olyan mér-tékben, mint várni lehetett volna. Maxi bácsi, Mici néni ui. mindig csak dialektusban beszélt, ezért csak jól-rosszul értettem meg őket. A hibákat, amiket beszédemben elkövettem, nem javították ki, vagy ha igen, úgy is az ő rejtélyes tájszólásukon történt.

Mici néni egyébként a magyar nyelvet nem felejtette el, így időnként jól esett neki velem magyarul is „peszélgetni”. Gretl volt az egyedüli, aki kedvemért – ha nem esett ki a szerepéből – hochdeutsch-ban társalgott, s rendszeresen javított is. Ami gyakorlatra tehát szert tettem, neki köszönhetem.

Mint minden boldog időszak az ember életében, ez az útmegszakítás is nagyon gyorsan elrepült. Búcsút kellett mondanom Salzburgnak, s a kedves körnek, amely magába fogadott. Amikor a gyorsvonat München irányába kirobogott velem a pálya-udvarról, s előbb Hohensalzburg vára, majd Gaisberg is eltűnt szemem elől, éreztem, tudtam egész életre szólóan: valahányszor csak tehetem majd, ide mindig visszatérek.

Berlin

„Dorotheen Straße 2” – adtam meg a pályaudvaron a címet a taxisofőrnek, amikor Berlinbe megérkeztem.

Kétemeletes, rövid kis épület előtt álltunk meg az Unter den Linden egyetem felöli oldalán, a vele párhuzamosan futó első utcában. A Collegium Hungaricum igazgatója, a 40 év körüli Támedly Mihály a második emelet utcai frontjának egyik sarokszobáját jelölte ki számomra.

Berlin, Unter den Linden

A szobába nyitva ismerősre találtam: Treml (ma Tamás) Lajos³⁷ ült az egyik íróasztal előtt. Louis – így hívtuk annak idején az Eötvösben – akkor volt elsőéves kollégista, amikor én kikerültem. Erdélyi, talán aradi borbély fi a, nagy tehetségű ember, aki vasszorgalommal akkor már nem is tudom hányadik nyelvtanulásánál tartott. Úgy hiszem román vér is lehetett benne. Tökéletesen beszélt németül is, románul is, ezen felül francia szakos lévén is jól tudott franciául, s olvasott egy sereg más román nyelven is.

Tehetségének megfelelően szép karriert futott be: hosszú idő óta a román tanszékvezető tanára, a budapesti egyetemen a romanisztika elismert tudósa. Elvhűség, erkölcsi bátorság, emberség terén – mint hallottam – már nem vizsgázott a nehéz időkben különösen szép eredménnyel.

Az első napok városnézéssel, múzeumlátogatással teltek. Ámulva láttam ennek az akkor már négymilliónál több lakost számláló világvárosnak hatalmas méreteit, s azt a gazdagságot, amit múzeumaiban felhalmozott. Mire azután a magasvasúton, a Stadtbahnon s a két-három emelet mélyen fekvő Untergrundbahnon a várost ösz-sze-vissza bejártam, s a Museumsinsel minden látnivalóját végigcsodáltam, Norden a világhírű klasszika-fi lológus, mint az egyetem akkori rektora egyetemi polgárrá is fogadott, s az egyetemi előadások is megkezdődtek.

37 Tamás (korábban: Treml) Lajos (1904-1984) nyelvész, a német, francia és román nyelvek vizsgá-latával és összehasonlításával foglalkozott. Egyetemi tanár, az MTA tagja.

Ekkor azután kitűnt, amit sejtettem, hogy nyelvtudásom nem elegendő. Volt pro-fesszor, akit jól megértettem. Igaz, ilyenkor az előadás tárgya is ismert volt számomra.

Így pl. a görög fi lozófi áról szóló kollégium megértése szinte alig okozott nehézséget.

Ezzel szemben Eduard Sprangernek³⁸, a híres pedagógusnak, akinek hallgatása végett Berlinbe küldtek, alig értettem meg egy-egy mondatát. Egyrészt ez a hosszú, vékony, akkoriban ötven év körüli professzor, kétoldalt kócszerűen lelógó sárgás bajusza között motyogva hullatta ki szájából a szavakat, másrészt, s ez okozta számomra a fő nehézségeket, nem ismertem azokat a neveléstani, didaktikai új fogalmakat, amelyek kifejezésére rendszerint valami új szót is alkotott. Ha korábban tudtam volna meg, hogy ilyen távlatok nyílnak meg előttem, akkor előzetesen áttanulmányoztam volna Spranger munkáit. Ezek ismeretében, s az ő sajátos terminológiájának megtanulása után bizonyára előadásait is jobban megértettem volna.

Mindez azonban nem történt meg, így szomorúan láttam, miként vesznek kárba az órák, a napok, s Spranger óráin nem boldogulok. Teljes erővel nekifeküdtem tehát a németnek. Ebben nagy segítséget jelentett, hogy kollégiumunk mindenre gondoló igazgatója, talán kétnaponként, német nyelvórákat adatott azok számára, akiknek nyelvtudása nem ütötte meg a megkívánható mértéket.

Nyelvtanárunk a nálam valamivel fi atalabb von der Nüll volt, lenszőke fi atalember, aki a Zeneakadémián akkor végezte az utolsó évfolyamot. Minden poroszos feszes-ségtől mentes, kedves, jókedvű fi ú, aki lelkiismeretesen foglalkozott velünk. Módszere abban állt, hogy kettőnknek, hármunknak valamilyen témát adott, olykor ránk bízta a téma választását, amiről a legközelebbi órán tetszés szerinti műfajban: levél, dialógus vagy elbeszélés alakjában dolgozatot kellett írnunk. Remekművét a „szerző” felolvasta, ezt követte az írásmű elemzése, érdemeinek, hibáinak megtárgyalása.

Von der Nüll irtózatos nagyokat tudott hahotázni, ha valamelyikünk szamárságot írt vagy mondott. Semmi bántó sem volt azonban benne, s mikor megmagyarázta, miben állt a hiba fonáksága, újra nekiinduló hahotázását most már karban kísértük.

Sokat segítettek ezek az órák rajtam. Tudatossá tették bennem, mire kell vigyáz-nom, felfedték egy-egy bonyolultabb szerkezet, fordulat titkát számomra. Szívesen készültem tehát és mentem el reájuk és társaimmal is hamarosan összebarátkoztam.

Különösen szívesen gondolok vissza a halk szavú, lassú beszédű, fi nom modorú Kerényi Béla vegyészmérnökre, aki írói vénára valló humoros írásaival sok derűs percet okozott valamennyiünknek.

Valamelyik budapesti nagy vegyészeti gyár főmérnökeként halt meg, mintegy két éve.

Sokkal kevesebb örömmel hallgattuk Tábori Pál – az ismert író, Tábori Kornél³⁹ fi ának, véget érni nem akaró novelláit. Ez a rendkívül tehetséges fi ú

38 Spranger, Eduard (1882-1963) német fi lozófus, pedagógiai és pszichológiai bölcselő.

39 Tábori Kornél (1879-1944) író, újságíró, műfordító, szerkesztő és riporter.

ui., aki valamennyiünknél sokkal jobban tudott németül, közönségnek tekintett ben-nünket, amelyek körében legújabb írásműveit bemutathatja. Bármennyi tehetséget árultak is el tehát írásai, bosszantott bennünket erőszakossága, amivel mindenkit háttérbe szorítva csak mindig ő akart tündökölni, tapintatlansága, hogy megfosztott bennünket a tanulás lehetőségétől.

Tábori Pál Angliába került, egész életét Londonban töltötte, ahol jó nevű íróvá sikerült magát felküzdenie. Évekkel ezelőtt a rádióban hallottam egy-egy magyarnyelvű rövidebb előadását.

Akkor már erős nyomot hagyott az idegen környezet magyar kiejtésén.

Az egyetemen a német professzorokon felül magyar tanár előadásait is hallgattuk.

A német-magyar kulturális egyezmény keretében ui. első magyar cseretanárként akkor töltötte első félévét Gombocz Zoltán⁴⁰ Berlinben. Magyar nyelvészeti tárgyú előadásait német nyelven tartotta. S milyen gyönyörűen beszélt németül! Őt aztán megértettem! Nyelvész volt, még pedig javából, úgy formálta meg, úgy ejtette ki a német szavakat, hogy hangalakjuk egyetlen eleme sem veszett kárba, vagy torzult más hanggá. Egyre azon álmodoztam, ha Spranger is úgy tudna németül, mint Gombocz, akkor minden bánat nélkül gondolnék – könyveinek buzgó jegyzetelése közben – száraz alakjára, fakó bajuszára.

Gombocz hallgatóságának javarészét magyar kollegisták tettük ki. Kevés volt ui. - igen érthetően - a németek részéről az érdeklődés a magyar tárgyú, különösen pedig a magyar nyelvészeti tárgyú előadások iránt. De azért volt egy állandó német hallgatója, egy magyarul tanuló lány, Fräulein Waleska, s néhány fi ú is be-betévedt óráira. Amikor Gombocz belépett a terembe, mi magyarok, felállással üdvözöltük, a német diákok meg a német egyetemeken kialakult szokásnak megfelelően, ülve maradtak, s lábdobogással juttatták kifejezésre tiszteletüket. Egyik fél sem engedett nemzete hagyományából, s Gombocz mindig megértő, kedves mosollyal nyugtázta az üdvözlés egymással vetélkedő formáit.

Az előadásokon, tanuláson felül szórakozásra is jutott idő. Természetesen ki-ki anyagi tehetségének megfelelően töltötte el szabadidejét. A jómódúak, tehetősebbek esténként felhúzták szmokingjukat, frakkjukat, s a kiépült ismeretségi köreikből eredő meghívásoknak alig tudtak eleget tenni. Ebbe a csoportba tartoztak először is az arisztokrata sarjak, azután azon orvosok, mérnökök, akik itthon, mint tanár-segédek már jócskán tudtak félretenni maguknak a berlini évre.

Az exkluzív Zichy Nándor gróf, Teleki Pál gróf leányának, May-nek későbbi férje, akitől elválva, még az ostrom után is itt élt egy darabig, majd disszidált, a csinos gyerekképű, talán 19 éves Kendeff y gróf, a kis tömzsi, fekete, hadaró beszédű Radvánszky Tompusz, csak Tompusznak hívták közönségesen, a Nemzeti Bankban viselt hosszú időn keresztül vezető tisztséget, az ost-rom után Nyugatra ment, a dzsentri zalai főispán fi a (elfelejtettem a nevét), aki véletlenül sem csatlakozott soha más csoporthoz, ők alkották ilyen vonatkozásban az élcsapatot.

40 Gombocz Zoltán (1877-1935) nyelvész, egyetemi tanár. 1927-től az Eötvös Collegium igazgatója.

Az orvosok közül a következők tartoztak ehhez a tehetősebb csoporthoz: Niesch Gábor, nyaranként éveken át találkoztam vele a Palatinus fürdő melegmedencéjében, tavaly halt meg szívtrombózisban hirtelen a villamoson, Kopics Lajos (az orthopéd professzor fi a), Deitsch, fi atalon öngyilkos lett: morfi umot fecskendezett be magának, majd a kutató orvos alaposságával feljegyezte az észlelt tüneteket, s a rosszullét szubjektív fokait mindaddig, amíg csak eszmé-letét nem vesztette), a vegyészmérnök Náray-Szabó István⁴¹ a Műegyetemen tanszékvezető tanárként működik.

Nekünk többieknek csak kevesebbre telt, ez a körülmény mintha vízválasztó lett volna a másik csoport felé. Összetételünk elég vegyes volt. Voltunk néhányan tanárok, rajtam kívül:

Treml Louis, azután a kellemes tenor hangján szívesen énekelgető Szenthe László⁴², aki Berlin után egy évet az Egyesült Államokban töltött, hazajőve tanárként működött, a szekszárdi gim-náziumnak lett a háború befejezte után igazgatója, majd Szekszárd városának polgármestere, s hamarosan Tolna vármegye kisgazdapárti főispánja, mint ilyet hurcolták el, s ítélték 8 évre, ezt az időt főként Szibériában töltötte, mint vándor énekes-színtársulat karmestere, 1956-ban tért haza, a forradalom után újból elfogták, s megint leültették két évre, most nyelvórák adásából és fordításokból él. Sokat találkozom vele, mert a Széchenyi Könyvtár azon osztályának is fordít, ahol én dolgozom; egy szívtrombózison az utóbbi években szerencsésen átesett.

A fi nomkodó modorú, sima arcú Körmöczy László a háború után szinházi rendezőként mű-ködött, volt Eötvös kollégista, s mogorva modorú, de egyenes Dunszt (Detre) László⁴³ hosszú idő óta a Svábhegyi Csillagvizsgáló Intézet igazgatója.

Két tiszteletesünk is volt: a kistermetű, rendkívül jámbor Szende – keresztnevét elfelejtettem, aki, mikor először szólította meg az utcán egy utcalány, percekig tudakolta tőle gyenge né-metességével, miben lehet szolgálatára; azután társaságunk Nestora, Göde Lajos nagykörösi ref. lelkész, aki feleségével és 16 év körüli kislányával töltött künn egy félévet. Nagyon rokon-szenvesnek találtam még a csendes beszédű, szerény Weszelka (Verő) József kohómérnököt⁴⁴, a Műegyetemen régóta tanszékvezető tanár, Bakucz József gyermekgyógyászt, aki feleségét is kihozta magával, mint a Kútvölgyi úti kórház gyermekosztályának vezetője, ő lett a fi aim há-ziorvosa, Péterkét, amikor egy éves korában már-már elsirattuk, az ő hozzáértése és szívóssága mentette meg, Róbert Károly úti Kórház Gyermekosztályának vezető orvosaként Zoltánkát, Gyurikát, Péterkét és a kis Gézát hetekre fogadta be magához, s adta meg mindegyiküknek mindazt az orvosi segítséget, amire fejlődésük egy-egy zavarának kiküszöböléséhez szük-ségük volt, a forradalom előtt közvetlenül szívtrombózisban feküdt hosszú időn keresztül, mégis a forradalom alatt besántikált a XI. ker. tanács hivatalába, s ott botjával sorra leseperte a trónoló Lenin, Sztálin, s egyéb ilyenfajta nagyok szobrait. Mint teljesen szegény parasztfi ú 14 éves korában kezdett el gimnáziumban tanulni, s úgy verekedte fel magát az egyetemre, mégis menekülnie kellett őszinte megnyilatkozása után, jelenleg az USA-ban él, s kegydíjból tengődik, néhányszor váltottunk már egymással levelet azóta, s a dús, vörhenyes színű hullámos

41 Náray-Szabó István (1899-1972) okleveles vegyész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja.

42 Szenthe László (1905-?) magyar-német szakos tanár. 1943 és 1946 között a szekszárdi gimnázium igazgatója.

43 Detre (Dunszt) László (1906-1974) csillagász, akadémikus, az MTA Csillagvizsgáló intézetének igazgatója.

44 Verő József (1904-1985) kohómérnők, egyetemi tanár a Soproni és a Miskolci Egyetemen, az MTA tagja.

haj-tiarával ékes, nyurga Gárdonyi Zoltánt, akinek egy-egy műdal szerzeményét Szenthe Laci adta elő ünnepélyesebb alkalmakkor az ő zongorakíséretével ma a Zeneakadémián talán a zeneszerzés tanára.

Magyar ösztöndíjasok Berlinben

Az Eötvös Collegiumtól az volt ennek a Collegium Hungaricumnak legfőbb megkülönböztető jegye, hogy tagjai – túlnyomó többségükben – diplomával rendel-keztek, s a legkülönfélébb szakokat képviselték. S milyen érdekes, a baráti csoportok kialakulása mégsem mindig az azonos foglalkozásnak megfelelően, hanem egyéni

Az Eötvös Collegiumtól az volt ennek a Collegium Hungaricumnak legfőbb megkülönböztető jegye, hogy tagjai – túlnyomó többségükben – diplomával rendel-keztek, s a legkülönfélébb szakokat képviselték. S milyen érdekes, a baráti csoportok kialakulása mégsem mindig az azonos foglalkozásnak megfelelően, hanem egyéni