Szinte lámpalázzal küzdök, amikor most leírásba kezdek. Tudom-e majd híven érzékeltetni, szemléletesen megjeleníteni azt az intézményt, szervezetével, életme-netével és lakóival együtt, ami oly hosszú időn át volt otthonom, s oly nagy hatással volt egyéniségem alakulására, életem menetére? Mily összefonhatatlanul sok apró részletből tevődik össze az élet! Hogyan lehet belőlük a jellemzőt megragadni?
Érzem a felelevenített arcokból rám meredő tekintetet. Hallom az örökké kritizáló felsőbb évesek lesújtó véleményét: „Gólya, hogyan mondhatsz ilyen marhaságot, hát ez nem úgy volt, hanem így...”
41 év pergett le azóta, hogy küszöbét először átléptem, s közöttük micsoda szörnyű időszakok!
Milyen keserves élmények szorították a tudat hátterébe mindazt, ami akkor benne frissen egymásra rétegződött. De talán mégis maradt annyi ereje az emlékeknek, hogy a homályból előlépjenek, s kialakuljon az a mozaikkép, ami az akkori kollégium, bár elhalványodott, de mégis csak jellemző másának tűnik.
Korabeli képeslapon
4 Az Eötvös Collegium történetével foglalkozó gazdag irodalmat Tóth Gábor: Az Eötvös Collegium történetének bibliográfi ája és levéltári anyaga (Bp, 1987) című munkájában állította össze. Legújabb történeti feldolgozását Garai Imre: A tanári elitképzés műhelye – A Báró Eötvös József Collegium története 1895-1950 című munkája tartalmazza (Budapest, 2016).
Amikor a Fehérvári útról a Horty Miklós nevére frissen átkeresztelt mai Bartók Béla úton és a Ménesi út kaptatóján át a kollégium elé érkeztem, ugyanolyan megille-tődöttség fogott el, mint amikor Vilmos bácsi először vezetett kézen fogva a bonyhádi gimnázium épületébe. „Hát, ha felvesznek, ebben a gyönyörű épületben fogok én négy éven át élni!”
A portástól, nagybajuszú idősebb Krencz Jánostól, megtudtam, az igazgató úr nincs az irodában, de minden percben megérkezhetik a városból. Először a folyosón ténferegtem, nézegettem, amennyire alulról lehetett – mert a lépcsőre nem merész-kedtem fel – a lépcsőfeljárat fordulója fölé elhelyezett hatalmas Rafael-reprodukciót, az Athéni iskolát, azután elunva magam, kimentem a kollégium elé, s ott sétáltam fel, s alá, szemmel tartva a bejövőket.
Bizonyára az a gondolat foglalkoztatott, felvettek-e. Valószínűleg – mint később és minden új életszakaszom előtt – kétségek is környékezhettek. Ha felvettek, meg tudok-e majd birkózni a rám váró feladattal? Matematika-fi zika szakos tanár akar-tam lenni, ennek a két tárgynak a tanítására éreztem magamban legtöbb készséget.
De vajon eleget tudok-e hozzá, hogy követni tudjam majd az egyetemi előadásokat?
Igaz, Kovács tanár úr táltosnak tartott. De nem becsülte-e túl képességeimet, hiszen az ő tudománya is nagyon vékonykának mutatkozott?
Sokáig várakozhattam, míg végre feltűnt egy alacsony, kissé hajlott hátú, ősz bajuszos, szakállas öregúr. Lestem, a lépcsőnek tart-e s mikor arra fordult, mellé-je kanyarodtam: „Alászolgája” – köszöntem rá széles bonyhádi diákköszöntéssel.
„Az igazgató urat keresem” – „Én, fi am nem az igazgató vagyok” – mondta. Mint később megtudtam, a botanika tanárát Filárszky Nándort szólítottam meg.
Megint vártam, föl s alá sétálva. Nem sokkal később a kollégium felé tartott egy idősebb úr: magas, egyenes, kissé merev tartású, fejét keménykalap fedte, kezében ezüst fogantyús fekete bot, bajusza, kerek szakálla hófehér. Most már bizonyosan tudtam, még mielőtt a lépcső felé fordult volna: ez Bartoniek Géza!5
Dehogy mertem volna azonban megszólítani, olyan méltóságteljes volt egész megjelenése: Neki is nagyot köszöntem. Felém biccentett, s felment a lépcsőn. Mikor már a kapu becsapódott mögötte, csak akkor indultam utána.
Irodájában bemutatkoztam, s elmondtam, mi járatban vagyok. „Ugye kérem, Bonyhádról jött?” - kérdezte. Majd igenlő válaszomra így folytatta: „Kirem (nem kérem, hanem i-vel, így: „kirem”) fel van véve. Az értesítéseket most küldjük szét.
De már itt is maradhat”. Hát felvettek – szakadt fel belőlem a feszült várakozás.
Köszönetet dadogtam. „Kirem, menjen Lukcsics tanár úrhoz, majd megmondja, melyik lesz a családja.” Azzal elfordult tőlem. Köszöntem, kifelé indultam. Az ajtónál megállított: „Maga kirem, matematika-fi zika szakra jelentkezett.” „Igenis” – vála-szoltam. „Hát kirem, maga klasszika-fi lológus lesz, mert matematikára már nincs
5 Bartoniek Géza (1854-1930) pedagógus, fi zikus. Eötvös Loránd tanársegédje, a budapesti polgári iskolai tanárképző tanára, 1895-től 1927-ig az Eötvös Collegium igazgatója.
szükség!” „Tessék?” kérdeztem ijedten. „Latin-görög szakos!” –ismételte. „Menjen csak Lukcsics tanár úrhoz!” – vágta el az útját minden további beszélgetésnek.
Bartoniek Géza
Így lettem Eötvös Kollégista, s így lettem klasszika-fi lológus.
Lukcsics Pál, akit hosszú, nyurga termete miatt barátai közönségesen csak
„Toronynak” becéztek, kurta-furcsa modorán számba vett, azután kijelölte ideig-lenes szobámat.
Az első emelet bal szárnyán kopogtattam az egyik udvar felöli ajtón, s a kihallatszó vékony hangú tessékre benyitottam.
Négy íróasztalt láttam a szoba közepén, kettőt-kettőt egymás mellé s egymással szembeállítva. De az íróasztalok mellett mintha senki nem lett volna. Kis idő múl-va a jobboldali belső íróasztal mellől egy széktámla kissé hátrahajolt, s az asztalon feltornyosuló könyvek halmaza mögül felém tekintett egy szemüveges, sovány arc.
„No, mi az?” – hangzott a kérdés. Bemutatkoztam s megmondtam, ide osztottak be.
„Mályusz Elemér6 vagyok. Te is történész leszel?” „Nem”– válaszoltam - „klasszika-fi lológus”. ”Isten hozott, érezd jól magad. Az az íróasztal ott szabad, megmutatom az ágyadat is” – kinyitotta a szomszéd szobába vezető ajtót, rámutatott egy ágyra.
„Ha unod magad, menj le a könyvtárba”, ezzel íróasztalához ült s újból belemerült a munkába, amelyben megzavartam.
Kipakolni valóm nem volt, hiszen szinte semmit sem hoztam magammal.
Körülnéztem. A két egyforma nagyságú, bordó színű linóleummal burkolt pa-dozatú szoba közül a külső volt a dolgozó, a belső, kertre néző, a hálószoba.
6 Mályusz Elemér (1898-1989) történész, egyetemi tanár.
A hálószobában a négy vaságy a négy sarokban állt. Két igen magas, majdnem mennyezetig érő szekrény különítette el az ágyakat egymástól. Az ágyak egyforma barna teveszőrtakarókkal voltak fedve. Két szoba négy diáknak! Külön dolgozó, külön hálószoba! – csodálkoztam magamban. Szép illendően levetettem a télika-bátomat s néztem hova akaszthatom. „ A kabátot inkább tartsd magadon.” – nézett fel Mályusz, mert nincs fűtés, nincs szén!” Újból belebújtam s lábujjhegyen, hogy ne zavarjam, kimentem a szobából.
A lépcsőház
A fehér s fekete négyszögletes kőlapokkal fedett folyosót követve eljutottam az U alakú épület két egyenletes részre osztott lépcsőfeljárójához. Ott – most már a képpel egy magasságból – ismét alaposan szemügyre vettem az Athéni iskola alak-csoportjait, majd tovább menve s másik szárnyra befordulva a folyosó vonalában egy ajtóval találtam magam szemben. Valaki belülről éppen kinyitotta: a könyvtár előtt álltam.
A könyvtár két lépcsőfokkal lejjebb esett a folyosó szintjénél. Hatalmas nagy terem, ami az épületnek ezt a szárnyát teljes szélességében átfogta. Négyszögletes oszlopokból álló két oszlopsor hosszanti irányban, három körülbelül azonos nagy-ságú, téglalap alakú részre bontotta. Tengelyében vörös kókusz szőnyeg futott végig.
Ez a rész tulajdonképpen a megszakadt folyosó folytatásának volt tekinthető, s nem is szolgált más célt, mint hogy a kétoldalt elhelyezett fülkékbe vezessen. Kétoldalt ui.
az oszloptól a fal irányában, erre a középső folyosó részre merőlegesen elhelyezett vas könyvállványok útján fülkék voltak kiképezve. Ahány oszlop, annyi állvány-válaszfal. Az egyes fülkéket így két oldalról polcok határolták.
A nagy könyvtárterem
A teremben a csendet csak a fülkék közepén elhelyezett X lábú, linóleummal berakott lapu asztaloknál ülők mozgása, a székek recsegése törte meg. Tizenöten-huszan lehettek bent.
Egyesek asztalnál ültek, mások a könyvállványok előtt álltak, ki-kivettek egy-egy könyvet, belelapozgattak, azután visszatették. Az asztalnál ülők közül voltak, akik előtt egész könyvhegyek meredeztek, mások cédulákat rakosgattak maguk elé, mint amikor otthon Hermin néni kártyával pasziánszozott. Volt olyan is, aki félkezében könyvet tartva, másik kezével fejét támasztva alá, inkább feküdt, mint ült az asztal szélén.
De szó, viccelődés nem hangzott el. Látszott, ki-ki mélyen elmerült abban, amit csinált. Még egy dolog feltűnt: nem volt ebben a teremben senki hivatalos személy, könyvtáros, akitől a könyvet ki kellett kérni, sem felügyelő, hogy a rend és csend felett őrködjék. Az az ideális ún. „szabad-polc” rendszer, vagy ha úgy tetszik „önki-szolgáló könyvtár” öltött itt már akkor testet, amelyről, mint korszerű könyvtárról a szakfolyóiratokban, az utóbbi évtizedben annyi cikk jelenik meg.
Nekibátorodtam, bementem az első fülkébe, kivettem egy könyvet: valami fran-cia regény volt. A többi is, ami itt sorakozott, mind franfran-cia nyelvű volt. A szerzők betűrendjében következtek egymás után. De azután rájöttem arra is, hogy egyes polcokon csak szépirodalom, másokon csak irodalomtörténet, ismét másokon pedig csak nyelvtanok találhatók. Végül külön magyarázat vagy bevezetés nélkül rövid
idő alatt tisztába jöhettem az anyag felállításának rendjével. Ugyanezt az elhelyezést találtam a többi fülkében is. A különbség mindössze annyi volt, hogy a második fülke a könyvtár német, a harmadik a latin, a következők pedig a görög, a magyar stb. állományát tartalmazta. A fülkék választó állványait határoló oszlopok előtt ókori tudósok mellszobrainak gipszmásolatai álltak őrt. Ez volt minden, ami a könyvtárt díszítette, egyetlen kép sem lógott a falon.
Egyik fülkéből a másikba való vándorlásomnak éles csengő berregés vetett véget.
A könyvtárban tartózkodók letették a kezükből a könyvet s indultak kifelé. Én is mentem utánuk. Gondoltam, itt az ebédidő. A folyosón innen is, onnan is nyíltak az ajtók, s mindenki hangosan tréfálkozva a földszint felé haladt. Az idősebb fi úk csaknem kivétel nélkül katonaruhában voltak. Sok uniformison rajta volt a disz-tinkció: hadapródőrmesterek, zászlósok, hadnagyok, főhadnagyok voltak viselőik.
Volt azonban olyan zubbony is, amelyről már hiányzott a rangjelzés.
Az ebédlő az épület könyvtárral ellentétes szárnyának földszintjén volt, ugyan-olyan beosztással, mint a könyvtárterem. Ezt is oszlopsorok választották hossz-irányban három részre. Két oldalt itt is a könyvtári x lábú asztalok társai álltak, fehér abrosszal leterítve.
Tíz teríték volt minden asztalon: egy-egy az asztal két végén s négy-négy kétol-dalt. Az asztalfőt jelentő két asztalvégen utolsó vizsgájuk előtt álló idősebb férfi ak ültek, tőlük jobbra és balra negyed- vagy harmadévesek, a két-két belső helyre pedig másodévesek vagy gólyák kerültek.
Mindenütt hangos beszéd. A későn jövőket kórusban lehurrogják: „Gólya, nem szégyenli magát?” – „Hol csavargott, gólya”, – vagy csak egyszerűen: „Góóólya!”, de legalább ötven torokból.
A konyha – úgy látszik – elkésett, a leveses tálakat még mindig nem hozták, így a türelmetlen társaság kanalát a tányérhoz verte, fülsiketítő zajt csapott. A felszolgáló inasok azonban hozzá lehettek ehhez a fi gyelmeztetéshez szokva, mert mosolyogva álltak a tálaló nyitott ajtaja mellett s türelmesen várták, mikor küldi fel az ebédlő alatti konyha az ételt a kézi meghajtású konyhalift en.
Végre a gőzölgő tálak az asztalra kerültek, mindegyik asztal két végére egy-egy.
Először az asztalfőn ülő vett belőle, azután a tőle jobbra és balra eső, majd utoljára az, aki a negyedik illetve az ötödik helyre került. Bableves volt, de nagyon híg, alig úszkált benne valami kis bab és tészta. Legalábbis, mire a tál hozzám ért, nem volt belőle mit kihalásznom. De nem is vetettem különös gondot rá, mit eszem, csupa fül voltam, azt lestem, mit beszélnek.
„Az öreg Beöthy, Szinnyei, Riedl, Négyessy...” hallottam a nagy nevekkel dobá-lózni. Azután más professzorokat is emlegettek, nem mindig a legtiszteletteljesebb hangon. Olykor annyira vállveregető kijelentések hangzottak el eggyel-eggyel kap-csolatban, hogy szinte megdöbbentem bele.
„Szakdolgozat”, „disszertáció” volt a legsűrűbben visszatérő szó, meg „alapvizsgi”,
„szakvizsgi”. Mintha idegen nyelven beszéltek volna előttem, valósággal szédültem bele.
A második és egyben utolsó fogás szárazborsó-főzelék volt különös feltéttel, olyannal, amilyent azelőtt sohasem láttam. Fagyasztott hús volt, mint megtudtam, amit az amerikai hadsereg hagyott Európában, s osztott szét az éhező fővárosiak között. Az asztalfőn ülő telemerte a tányérját, majd lecsurgott róla a főzelék, a „bö-lényhús”-ból is jól kivette a részét, ugyanúgy a többi jobbra és balra eső katonaruhás férfi ak. Mire a tálak hozzám kerültek, volt is bennük, meg nem is. Mégsem mertem az egész maradékot kivenni, illendőségből hagytam belőle. „Azt már nem veszed ki, gólya?” – hangzott az asztalfőről. „Köszönöm, nem kérem” - feleltem megilletőd-ve. „No, majd akkor én kikaparom” szólt a kérdező, aki míg a tál körbejárt, alapos munkát végzett a maga portáján.
Amikor mindenki készen volt az evéssel, az asztalfőn ülő jobb karját, nyitott kezének tenyerét az asztal felé fordítva, s egy képzeletbeli központot célba véve, víz-szintesen az asztal fölé tartotta. Ugyanabban az irányban, vele csaknem egyidőben, még más három kar lendült középre. „Na, gólya, mi lesz” hangzott rosszallóan felém.
Elpirultam s karomat úgy, ahogyan a többitől láttam, szerényen én is a láthatatlan központ felé nyújtottam. Így vettem részt az első asztali áldásban. Amikor az asz-taltól felálltam, arcom még égett, de mintha ez büszkeség pírja lett volna: kicsit már kollégistának éreztem magam.
Az ebédlőből majdnem mindenki a második emeleten lévő társalgóba tartott.
A társalgó az épület homlokzati részének éppen a közepét foglalta el, szabad kilátással Kelenföldre, s a budaőrsi dombok felé.
A terem közepén hosszú asztalon napilapok hevertek, a jobb sarokban zongora, baloldalt két kisebb, négyszögletű kártyaasztal. Ezen az oldalon függött a falon a vörhenyes-drapp nemezzel bevont hirdetőtábla is.
Legtöbben csak úgy állva lapoztak bele az újságokba. Megszólalt egy hang pálócos kiejtéssel: „Hát nem látunk munkához?” – mire az egyik asztalhoz hárman ültek le vele tarokkozni. „Hol van az Oravecz gólya? Zongorához, gólya!” adta ki a parancsot egy katonazubbonyos.
Oravecz Lajos, alacsony, sápadt arcú, ritkás hajú, erősen bandzsal fi ú, letette az új-ságot, s zongorához ült. Csak úgy ömlött ujja alól a sok operarészlet, egyik a másik után. Amikor a Tannhäuserből a dalos versenyre egybegyűlő udvar kísérő zenéjét játszotta – ez volt, úgy látszik, a fi úk egyik kedvelt száma – vagy tizenöten énekelték a zongora körül, állandóan ismételve a maguk költötte szöveget: „Gutmann féle elszakíthatatlan, Gutmann féle elszakíthatatlan...” Majd amikor a „Fel, torreádor”
első akkordjai hangzottak el, az éneklők közül az egyik ritmikus, pattogó léptekkel indult az asztal körül, utána a többi, harsányan énekelve: „előre hős csatár...” Mire a vezéralak az asztalt megkerülte, már tizen-tizenöten meneteltek utána, énekelve,
mókásan torreádor mozdulatokat mímelve. Oravecznek ezt a számot közkívánatra vagy háromszor meg kellett ismételnie, míg mindenki ki nem masírozta magát.
Annak a néhány fi únak, aki csökönyösen újságba akart merülni, menetközben kapkodták ki a lapot kezéből, így vagy durcásan félrehúzódtak, vagy maguk is odaáll-tak a sor végére. Nem várt jobb sors a tarokkozókra sem, mert egyszer csak az előbbi felvidéki hang – Paulinyi Oszkár hangja – csattant fel dühösen: „Márhá, há nem kápod ki a kezemből a lápot, elfogom a Pityu págát-ultimóját!” Berigny Pityunak valóban jól jöhetett az erőszakos beavatkozás, mert harsány nevetéssel lecsapta kezéből a lapokat, s a nagydarab esetlen ember maga is csatlakozott a torreádorok menetéhez. Hamisan, de ahogyan a torkán kifért, úgy fújta: „torreádor, torreádor ...”
Vesztett háború után voltak, legtöbbjük maga is harcteret megjárt ember s ebben a fűtetlen teremben, a rossz ebédtől alig elvert éhséggel így bolondoztak, ugra-bugráltak, énekelve, nevetve, mert fi atalok voltak, akik könnyen felejtik a bajt, s örülni tudnak a jelen minden reájuk mosolygó percének.
Délután megírtam Berta néninek a jó hírt s kértem őket, küldjék fel holmimat s vele az egyik ún. kocsi-bundát, mert nagyon hideg van. Levelemhez mellékeltem a telekkönyvi hivatal vezetőségéhez intézett beadványomat is, melyben lemondtam állásomról. Pénznek nagyon szűkében álltunk, nem utaztam tehát haza, hogy meg-takarítsam az oda- és visszautazás költségeit.
Amikor vacsora után lefeküdtem, téli kabátomat is magamra terítettem, mégis sokáig tartott, míg el tudtam aludni, annyira fáztam. Alig nyomhatott el az álom, pokoli üvöltözésre ébredek: nappali szobánkban vagy tíz duhajkodó hang ösz-sze-vissza, egyszerre kiáltozik. Azután felrántják hálószobám ajtaját, s ezt hallom:
„Gólya-szagot érzek! Hol vagy büdös gólya?”
Mielőtt még magamhoz térhettem volna, s a másik szobából beáramló világos-ság mellett számot adhattam volna magamnak róla, hogy a mulatozásból hazajött társaság most megbunyózza az itthon maradtakat, már fejemre is dobtak egy ta-karót s állandó üvöltözés közben jól megdögönyöztek. Hogy félelmesebbé tegyék a helyzetet, néhányan kardot is rántottak – csaknem valamennyien uniformisban voltak – a párviadalt mímelve összecsattogtatták pengéiket. Akkor kijelentve, hogy
„ezt a gólyát is felavattuk”, s annyi szünetet engedélyezve maguknak az üvöltözésben, míg a szomszéd „lakásba” értek, elvonultak. Még vagy félórán át hangzott fel mind távolabbról és mind tompábban kiáltozásuk.
Fájdalmat szinte semmit sem okoztak, meg nem ijesztettek, így édes mosoly-lyal könyvelhettem el magamban, mert hiszen ugye, ők maguk mondták: „fel-avattuk a gólyát!” Gólya vagyok, idetartozom, ezek közé a rettenetesen művelt, kedves, félvadak közé. A bunyózás még át is melegített kissé, nem kellett már úgy
összegombolyodnom, egyet-kettőt kéjesen nyújtózkodtam tehát, azután végigalud-tam kollégiumi első éjszakámat.
Féléve is elmúlt, hogy életem folyásának egyes szakaszait megpróbáltam papírra vetni. Azóta a telet tavasz, a tavaszt nyár váltotta fel, s most, amikor újból itt vagyok, hogy fáradt szívemet megpihentessem, sirályok helyett vitorlások lepik el a Balaton tükrét, káposztalepkék módjára, hol a tihanyi öbölben, hol a móló előtti szakaszon gyülekezve. A tó tükrének, s az égnek csodás játéka, a színek alig észrevehető, szinte egybefolyó, gazdag skálájú változása soha meg nem unható, szemet gyönyörködtető látványt nyújt. Ringasson hát megint vissza a múltba ez a békés táj, s a gondtalan élet nyugalmában szakítsa fel az Emlékezés a múltat takaró sűrű ködfátyolt.
Mindjárt az első napok valamelyikén kézicsengő éles hangja hívta „népgyűlésre”
az ifj úságot. A népgyűlések színhelyéül a társalgó szolgált. Olyan közérdekű dol-gokat szokott ilyenkor az ifj úsági elnök a „tisztelt kollégium” tudomására hozni, amelyek közlésével az igazgató megbízta, vagy amelynek nyilvános megtárgyalása kívánatosnak látszott. Az elnök ui. a kollégium társadalmában amolyan közvetítő szerepet töltött be: egyfelől a felülről kapott utasításokat adta tovább lefelé, másrészt a közóhajként megnyilatkozó kéréseknek volt szószólója felfelé. Az elnököt a kol-légiumi ifj úság választotta.
1920-ban Árvay János töltötte be ezt a tisztséget, magyar-német szakos, negyed-éves, harcteret járt férfi ú, tartalékos hadnagy. Arcát Árvay tanár úr beretválta, sőt a homlokára középütt benövő kis hajcsomót is gondosan eltávolította, hogy sima arcának kellemes hatását semmi diszharmónia meg ne bontsa. Amilyen sima volt az arca, olyan sima volt a modora is. Beszéde azonban nem nélkülözte a fullánkokat, hol ezt, hol azt fricskázta meg egy-egy gúnyos megjegyzéssel, a közbeszólókat is igen talpraesetten és szellemesen tudta elintézni.
Először is bejelentette, hogy megtörtént a kollégisták „családokra” való felosztása.
Végigmenve a névsoron azt is felolvasta, kinek melyik szobában, milyen „család-apánál” kell jelentkeznie. Azután a tisztelt népgyűlés tudomására hozta, mikor kezdődnek meg a kollégiumi órák, melyik tanár úrnak kik lesznek a tanítványai.
Ennek a hivatalos résznek a lezárásával áttért egyéb közérdekű dolgok tárgyalásá-ra. Többek között kitért arra is: nagyon elszaporodtak az egerek az épületben. Ennek oka valószínűen főként abban keresendő, hogy akadtak fegyelmezetlen gólyák, akik a kenyérhéjat, ételmaradékot a papírkosárba szórják, így az egerek táplálékot találva, vidáman és gondtalanul élhetnek a tudósjelöltek e felszentelt csarnokában.
Javaslatokat kért az egérveszély megszüntetésére.
Többen beszámoltak az egérfogás általuk alkalmazott legalkalmasabbnak vélt módjáról. Egyes szobákban eredménnyel járt pl. a hajtóvadászat. Az egerek
Többen beszámoltak az egérfogás általuk alkalmazott legalkalmasabbnak vélt módjáról. Egyes szobákban eredménnyel járt pl. a hajtóvadászat. Az egerek