2.5. A genealógia tanúsága
2.5.1.2. A házassági kapcsolatok hatása a nevek terjedésére a középkori magyar nemesség körében a középkori magyar nemesség körében
Korábban már több munkámban is foglalkoztam az uralkodócsaládok névadá-sával (SLÍZ 2000,2011b: 141–149,2013c, 2015b). Ennek során bemutattam, hogy milyen kapcsolat lehetett a név mint szimbólum és az uralkodócsalád, szorosabban véve az apa kül- és belpolitikai céljai között, valamint hogy miképpen befolyásolta a vallás (így a kereszténység felvétele és a szentkultusz) a dinasztián belüli névválasz-tást. E két fő indíték révén ugyanis az uralkodóházak anyanyelvből származó név-állománya jelentősen bővült más nyelvekből származó nevekkel a különböző di-nasztiákkal való kapcsolat, valamint az e kapcsolat következtében őket érő kulturális hatások révén. A vizsgálatok során azt is megállapítottam, hogy a nemek között kü-lönbség érzékelhető a névadási indítékokat tekintve; e kükü-lönbség a középkori női és férfiszerepek közötti eltérésből adódik (a férfi potenciális uralkodó, a nő ellenben a szövetségépítés egyik fontos eszköze lehet). Mivel az uralkodóházak névadása láthatólag a köznépétől részben eltérő indítékokon alapszik, ennek a motívumrendszernek a megnevezésére bevezettem a dinasztikus névadás terminust.
Mint korábban kimutattam, a középkori nemességnek, de legalábbis a legfelsőbb rétegnek a névadási gyakorlata feltűnő hasonlóságokat mutat az uralkodóházak név-adásával (SLÍZ 2011b: 167): az egyénnév az ő esetükben is lehet a családhoz tartozás szimbóluma (l. pl. a nemzetségekre jellemző világi neveket), ahogyan a politikai kapcsolatok kifejezője is. Ez alátámasztja FÜGEDI ERIK megállapítását, mely szerint az arisztokrácia házasságpolitikája a királyok dinasztikus politikáját utánozta, s a há-zasság célja nemcsak a család fenntartása, hanem politikájának továbbvitele is volt (FÜGEDI 1974: 198).
Nemrégiben egy módszertani indíttatású tanulmányomban bemutattam, hogyan hasznosíthatók a genelógia és a mikrotörténelem elvei és módszerei a személynév-állomány vizsgálatában (SLÍZ 2013a). A következőkben ismét az e tanulmányban feldolgozott példát, a Dorottya névnek a Garai-rokonságban való elterjedését veszem alapul, ezúttal azonban nem a módszertani kérdésekre, hanem a névöröklés vizsgá-latára koncentrálva.
A szóban forgó rokonság választását történettudományi szempontból két fontos tényező indokolja. Egyrészt a 14. század második felétől már jóval nagyobb mennyiségű adattal rendelkezünk, ennek következtében a genealógiai táblák részle-tesebbek lehetnek, és nagyobb eséllyel szerepelnek rajtuk női családtagok. Másrészt a Garaiaknak, különösen I. és II. Miklós nádornak a tervszerű házassági politikájára, mely világosan kirajzolódik előttünk a genealógiai és archontológiai adatoknak kö-szönhetően, a történettudomány már jóval korábban felfigyelt. FÜGEDI ERIK meg-állapítása szerint e rokonság olyan fokú politikai-családi összefonódást tükröz,
amilyen sem korábban, sem később nemigen tapasztalható. 1435-ben ugyanis, két évvel Garai II. Miklós nádor halála után az üresedésben lévő szörényi kivételével minden bánság élén Garai-rokon állt (dalmát–horvát: Frangepán János és István, II.
Miklós unokaöccsei; macsói: Garai László, II. Miklós fia és Garai Dezső, II. Miklós másod-unokatestvérének a fia; szlavón: Tallóci Máté, aki II. Miklós fiának, Miklós-nak az özvegyét vette feleségül). A többi kormányzati tisztséget is a Garaiak távolabbi, házasság révén szerzett rokonai viselték. (Bővebben l. FÜGEDI 1974: 172–173.) Az esetet akár kivételesnek is tekinthetnénk, ezért gondolhatnánk, hogy nem a legal-kalmasabb példa a korabeli arisztokrácia névadási indítékainak, az arra általánosan jellemző vonásoknak a bemutatására. Csakhogy egy olyan, adathiányos korszak kapcsán, mint amilyen a középkor, e rokonság éppen kiterjedtségénél és jól adatolt voltánál fogva alkalmas a középkori arisztokrácia politikai, házassági és névadási stratégiája közötti összefüggések feltárására, hiszen koncentrált formában tárja elénk a máshol legfeljebb csak töredékesen megfigyelhető képet.
A Dorottya név és a Garai-rokonság választásának emellett névtudományi mód-szertani oka is van. Mint a dinasztikus névadás elemzése során kiderült, a férfinevek jellemzően férfiágon öröklődtek, és csak kivételes esetben kerültek át házasság révén egy másik családba. Ilyen például a Kórógyiaknál a Keled név, amely Keled lányának és Báncsa nb. Bencencnek a házassága révén került a családba, vagy az Atyusz, amely Atyusz nembeli Évának köszönhetően jelenhetett meg a Buzád–Hahót nem-zetségben Buzáddal való házassága révén (mindkettő 13. századi adat, vö. ENGEL
2003). Ezzel szemben a női nevek kevésbé voltak alávetve a családi politikának, hi-szen a nők említett szerepénél fogva kevésbé számítottak szimbólumnak; ezért egy-egy családon belüli állományuk általában heterogénebb is volt, mint a férfineveké.
Ebből következőleg a házassági stratégiák névtani összefüggéseit leginkább a női nevek anyai ágon való öröklődésének, azaz egyik családról a másikra való átterjedésé-nek a megfigyelése révén lehet feltárni, ahogy ezt fentebb a Jolánta példája is igazolta.
Az efféle vizsgálatokat azonban számos tényező nehezíti. A legfőbb ezek közül, hogy a középkori oklevelek köztudomásúlag igen kevés nő nevét örökítették meg, így a legtöbb esetben nem áll rendelkezésünkre az anya neve, vagy ha a név ki is de-rül, nem tudni, mely családból, nemzetségből származott a viselője. Ennek követ-keztében egyrészt számos rokonsági kapcsolat marad homályban, másrészt erősen leszűkül a felhasználható nevek állománya. Ebből az is következik, hogy hiába is-merjük egy arisztokrata család nőtagjainak a nevét, nem tudhatjuk, hogy az adott név nem fordult-e már elő korábban is a családfán. Ez viszont létfontosságú lenne, hiszen ha már korábban is használatos volt a név egy adott családban, akkor meg-jelenése nem tulajdonítható a szóban forgó lány anyja által egy másik családból ho-zott névnek, azaz a két család közötti rokonság következményének. Pontosabban:
ilyen esetben eldönthetetlen, hogy az adott név apai vagy anyai ágon öröklődött-e – már ha egyáltalán öröklődött, és nem a korábbi előfordulás(ok)tól független okból kapta a viselője (ez utóbbi eshetőséget természetesen sosem lehet kizárni).
További nehézséget okoznak a megterhelt nevek: mint a női névállomány elem-zésekor láthattuk, még a kis adatmennyiség ellenére is vannak ilyenek (pl. Erzsébet, Margit, Katalin). Ezeknek a családfán való megjelenése még akkor sem tulajdonítható viszonylagos biztonsággal a házassági kapcsolatoknak, ha nincs rájuk korábbról példa a családban: egyrészt számos, oklevelekben meg nem örökített emlékű női családtag viselhette már őket, másrészt ha újdonságként jelentek meg a családfán, akkor is vá-laszthatták őket egyszerűen azért, mert a korszakban népszerű női nevek voltak.
Mindezek következtében olyan rokonságot kellett találnom a vizsgálathoz, amelynek élete, tagjainak neve és a köztük lévő vérségi, illetve házassági szálak ter-mészete kellő mértékben dokumentált. Ebben a családban pedig olyan női névre volt szükségem, amely: (1) nem tartozik a leggyakoribbak közé, ezért terjedése nyomon követhető; (2) ugyanakkor a lehető legnagyobb valószínűséggel meg lehet találni e terjedés kiindulópontját, azaz az első névviselőt a rokonságban. A Garaiak kiterjedt famíliája a fent bemutatott okokból megfelelt e kritériumoknak, a Dorottya név pedig azért bizonyult alkalmasnak, mert sem a vizsgálathoz általam felhasznált ENGEL-féle genealógiában (ENGEL 2003), sem BERRÁRnál (1952), sem pedig saját korpuszomnak a 13. századra datálható részében (SLÍZ 2013a) nem bukkan fel 1340 előtt. Ezzel egybeesik az a tény, hogy a Szent Dorottya-kultusz elterjedése is a 14. szá-zad második felére tehető (vö. BÁLINT 1977. 1: 210–214, MKL.), így a név népsze-rűsége feltehetőleg csak ekkortól kezdett növekedni.
10. ábra: A Dorottya név elterjedése a Garai és az alsólendvai Bánfi családból A vizsgálatba a Garaiak mellé később az alsólendvai Bánfi családot is bevontam, mivel közvetve ők is rokonságban álltak a Garaiakkal, és a Dorottya náluk is megter-helt név volt, így e név másik feltehető forrása e családban lehetett. Az egybehangzó névtani és kultusztörténeti adatok birtokában alapos okunk van azt feltételezni, hogy a Garai és az alsólendvai Bánfi család első, azonos időben élő Dorottyái, akikre a
Garai
Szécsi Rozgonyi Szécsényi
Pálóci
Gyulafi
Kanizsai Frangepán
Blagaji
alsólendvai Bánfi
név számos, 14–16. századi, egymással rokonságban lévő arisztokrata családból visszavezethető, elsőként viselhették e nevet a maguk családjában. Mint látjuk, a két, elsőnek tartott Dorottya között nem volt rokoni kapcsolat (hacsak az ismeretlen anyai ágon nem), tehát két külön szálat kell feltételeznünk, amelyek egy ponton, Frangepán Mihály és Rozgonyi Borbála házasságával egybekapcsolódnak. Ez nem-csak kiválóan mutatja a középkor végi arisztokrata családok közötti bonyolult, többszörös házassági kapcsolatokon alapuló összefonódásokat (ennek politikai-birtoktörténeti szempontú elemzését l. az említett tanulmányban: SLÍZ 2013a), ha-nem azt is, hogy egy korábban ritkának tekinthető név elterjedését hogyan segíthet-ték elő az itt bemutatott rokoni szálak. Ezt támasztja alá már maga az a tény is, hogy az ENGEL-féle genealógiában (2003) fellelhető több mint 60 Dorottyá-ból 21, vagyis a nevek harmada a fenti rokonságban fordul elő. Bár az itt bemutatott példa sok te-kintetben egyedi, hiszen az alsóbb rétegekben nemigen lehet a házassági kapcsolatok ennyire összetett gazdasági-politikai okaival számolni, a személynévtörténeti kutatá-sok módszertana szempontjából általános érvényű megállapítás is leszűrhető belőle:
a ritkább egyházi személynevek népszerűvé válását nem magyarázhatjuk pusztán a szentkultusz fellendülésével vagy a névdivat változásával, mivel láthatólag egyéb té-nyezők, így a rokonsági szálak is komoly szerepet játszhattak az elterjedésükben.
2.5.1.3. A nevek öröklődésének jellemzői