I.
- Kivánok-e tőled egyebet szerelemnél? Élvezz, tombolj, pazérolj, mint senki más, s Ramma-cini Giuditta kincstára nem fog megnyögni vágyaid betöltésében: akard, s rabnőként kisé-rendlek az északi jégsark hideg honába, parancsolj, s teljék bár tulvilági üdvömbe, teljesülve lesz; - mindent, mindent elkövetek, feláldozok, elszenvedek, csak szeress.
- Giuditta! mi adhat okot kétkedni szerelmemben?
- Oh hideg magyar! ezek-e nálad a szerelem szavai? szemeidben, ha rám tekintesz, alvó tüz bágyadt világa hamvad, pedig láttam, oh, jól láttam, egykor heves sugarai is voltak e szem-párnak, melyért a Rammacini herczegek vére egy ismeretlen magyarnak nyujtá kezét. - Arczodon unatkozás és élvelégeltség festi magát; pedig épen ez arczok mosolygó csábja hozta ki a forró égalj szülöttét idegen hazába; - tompán vonagló szavaidban nincs többé semmi erő, semmi bensőség, semmi szivből származó; pedig épen e hangnak egykori dalszerü csengése s költői tüze volt az, mi a herczegnőt elhatározá, hogy velenczei palotáját elhagyva, életét szegény festővel ossza meg!
Az ifju ajkaiba harapott, arczát vér futotta el, s vonásain sértett önérzet dühe vonult át. De hirtelen összeszedé magát, s lehető nyugodtsággal felelt a nő szemrehányásira.
- Giuditta, ne légy méltatlan az iránt, ki érted épen olly hévvel lángol most, mint midőn a velenczei képcsarnokban először bámulá isteni alakod kontár másolatát -
- Gusztáv, Gusztáv! oh ha igazak volnának szavaid! - kiáltá a Rammacinik ivadéka, s égalja egész szenvedélyességével karolva át a szép ifju nyakát, ajkait lángoló csókokkal halmozá;
majd, mint egy eszmétől megkapatva, visszataszitá magától a gyönyörü főt, s a gyanú élével folytatá: - de nem; szavaid minden betüje árulás! Te megszüntél engem szeretni s oly hideg vagy mellettem, mint az Appeninek jégcsúcsa Italia nevető virányai felett!
Rövid csend lőn. A nő hirtelen elhallgatott, mint ki szemrehányásra kedves ellenmondást ohajt. - Gusztáv bensejében mondhatlan érzelem küzdött, s lezárá a szót ajkairól. - Ő nejét, Giudittát, nem szereté. Gusztáv mást szeretett, Giudittát utálta.
- Lásd, Giuditta - mondá végre erőtetett nyájassággal - nekem nincs hizelgő szóárom, mely indulatom hév ragaszkodását fesse: de kivánd bár életemet - - -
- Igen, vága közbe az olasz nő - életedet vagy szerelmedet! kettő közűl egynek enyémnek kell lenni! De szerelmed forró legyen, forró és osztatlan! Hallád, lelkem ifja? osztatlan, mint a sziv, mely ketté vágva megszün dobogni. Szavaid nekem kevesek: esküdet akarom. Nézd e tőrt, a Rammacini család ezen ereklyéjét: vasán Cornaro és Borgia vér rozsdállik - feszület-alaku markolatánál több Rammacini haldoklott. Esküdjél e feszületre, hogy szerelmed életed vég perczéig osztatlanul enyém leend.
- Esküszöm! monda Gusztáv, kis vártatva, halavány arczokkal. - Giuditta éles figyelmét nem kerülé el a sápadó reszketegség, mely férje arczain az eskü kimondásakor elterült. Ez gyanuját még inkább növelé, s kedélye ingerültségét tetőpontig fokozá.
- Én is esküszöm, hogy a mely perczben esküd megszegve: ugyanabban az itélet e tőr által a hittörő felett kimondva s végrehajtva lesz! Emlékezzél meg, Gusztáv, hogy szavam, föltétem, igéretem, esküm, ivéből kiröppent nyilként, soha visszahuzva, soha megmásolva nem lőn!
Sebes léptekkel hagyá oda a nő e fenyegető eskü után a termet, s a dús szőnyegzeten hagyá ifját, ki gondolatokba mélyedten s egybe font karokkal meredett utánna.
- Hahaha! tört ki keserü kaczajba hallgatása, miért igényli e nő szerelmemet? Azért e, hogy felrántva a nemtudás vágytalan rögeiről, a fény és pompa hideg lég körében szenvedni meg-tanitott? azért-e, hogy a kéj mámorában letombolt néhány hétért életem egész boldogságát vessem oda? Volnék bár most is a szegény festész, egyedül, elhagyatva, de reményekkel a jövő, s ihletéssel a szent müvészet iránt! Ezeket, mint fa virágát szélroham, leszedte szétszórta rólam a világ vásári zaja, népe; s vagyok most nyomorú rab-ember, lekötve egy féltő hölgy szeszélyeinek a milliókért, miket lábaimmal tudnék tapodni; esküszegő, hazug a nőnél, kit bünömként utálok, ámitó iparlovag az angyalleánynál, kit lelkem mélyéből imádok!...
- Emelka és ő! - monda ismét, a néma eszmélet rövid szünete után - erény és bün, menny és pokol! A hyéna gyanut forral; még ily ingerültnek nem láttam őt, folytatá, mialatt egy udvarra nyiló ablakon kitekintett - hálószobájában még világ van, várjunk mig elalszik, aztán elég-tételt édes elégelég-tételt a keserüen hosszu nap gyötrelmeiért!
Félóra telhetett el várakozásban. - Gusztáv ezalatt köpenyt keritve vállaira, a tervezett kaland-ra fölkészüle, s a perczben, midőn az udvari szoba ablakai elsötétültek, kilépett a házból.
Éjfélt kongottak a város tornyainak minden órái, s a néptelen utczákon Gusztáv egyedül haladott, csak néha találkozva egy-egy haza sietővel. Mintegy ötven lépésnyi távolságban, mindenütt árnyékot keresve, egy más, bő köpenybe burkolt alak követé őt, kit azonban kalan-dorunk nem látszott észrevenni: mert vissza sem tekintve hagyá el a belvárost, s a vonalhoz közel egy falusi alaku emeletes háznál megállva, kapuját felzárá s ezen gyorsan besurrant.
E ház előtt állapodott meg a másik alak is. Szétvetett köpenye alól szenvedélytől lihegve emelkedő nőkebel hullámzék, s a gyönge lámpafény egy arczot világita meg, mely a kora ifjuság rózsaévein tul, élte delében sem szünt meg szép lenni. Könnyü fekete bársonybarret födé a dushajzatu főt, a vadul szikrázó szemek az emelet világitott ablakain függének.
Giuditta volt.
- Nem csalódám tehát, monda düh- és bosszuságtól fuldokolva, ő mást szeret, s még egy órája sincs, hogy nekem hűséget esküvék. Ő megszegte esküjét: én megtartom enyémet!
Gyönyörü nyári éj volt. Csillagmillió ragyogott az ég nagy sátorán, a természet nyugodt és csöndes, mintegy ellentéte a szenvedélyességében viharzó nőkebelnek.
Az átelleni ház falához támaszkodék Giuditta s merően bámula az ablakra, melynek fejér függönyein a benn mozgó alakok el-elvonuló árnyaik láthatók valának. A férfiun kivül, kit ő igen jól ismert, nőárny is vala kivehető, az elébbinek majd nyakában csüggő, majd ez által karjai közé szoritott.
- Hah, mint élveznek, kéjelegnek! - töredezék elő dühösen összevont szájszélei közül - s ezt nekem látnom, ezt nekem tűrnöm kell! A nyomoru, háladatlan, kit azért emelék föl a porból, hogy másnál pazérolja szerelmét.
Arczát kezeibe rejté s indulatosan zokogott.
- S mi adhat nekem e kinért kárpótlást, mi egyéb, mint... igen legyen a percz, melyben a kapun kilép, éltének utolsója. De nem nem, ez kevés, ez rövid elégtét volna annyi gyötrésért. - Oh, Giuditta Rammacini forrón tudott szeretni: de boszuja is rettenetes leend!
Kevés percz mulva az ablak sötét, s a külvárosi utcza üres és puszta lőn.
II.
- Szüntesd aggályaidat, jó anyám, szüntesd az alaptalan gyanut, mely nem hagyja gondatlan napodat, nem éjedet, s hidd el, isten után ő az, kiben bizni lehet. Nem volt-e mindeddig szavának pontos ura? Két év előtt Olaszhonba utazik, s hüséget esküszik a szegény leánynak.
Művészete s a szerencse kincsekkel halmozza el. Hasonló esetben más élvez, felejt, fenn-héjaz: ő visszatér, s régi hévvel öleli az igénytelen leányt, kit rövid időn nejének nevezend.
- Adja az ég, ne csalódjál, leányom.
- Miért e kétkedés? Ha el akara hagyni, nem tehette volna-e azt, mielőtt nyomoru padlás-szobánkból e fényes lakba hozott s midőn minden büne csak feledés, csak az leendett, hogy a fü közé rejtőző ibolyát eltiporta. Ha nem feledett, mint árulna el! Anyám jó anyám, te a napban keressz foltokat, te a legnemesb sziv ellen vétkezel - -
- Emelkám, a szerelem első álma nem lát, nem hall, nem eszmél. Én jól látom az arczain elömlő zavart, midőn összekelésteket érintem; s miért is halasztja ő ezt? miért rebeg érthetlen, kényszeritett mentségeket? Oh mily sokszor ohajtom vissza magam régi padlás-szobánkba, s inkább szeretném kézi munkámmal keresni a nap csekély szükségeit, mint e pazar fényű, de félek, drágán megfizetendő lakban vesztegleni! -
- Lásd, anyám, e szavak fájnak nekem, e szemrehányás engem is sért. Neki vannak okai még most legyőzhetlen okai, miket mi fel nem foghatunk. De én isten igéjeként hiszek minden szavának, nem sokára elenyésznek az akadályok; addig is légy nyugodt, saját boldogságodért, légy nyugodt és elégedett jó anyám!
Az anya s leánya összeborultak, s hosszu, szokatlan ölelkezésben vőnek bucsut a rövid éjre. - Nem előérzet ihletése volt-e az, mi e két nőnek megsugá, hogy most látja egymást utólszor?
Emelka fölvevé a szép mivü ezüst gyertyatartók egyikét, elhagyá anyja szobáját s nehány percz mulva szeszélyes izlésü lakának egy pamlagára dőlve némán maga elé merengett.
Némán: ha e szó csupán az ajk szavainak hiányát jelenti; s ha az édes ábrándokba olvadó nagy kék szemek beszélő tekintete, e hő reményben mosolygó ajkak nedves bibora és vágyemelt kebel hulláma nyiltan nem mondanák: hogy ő Gusztávját várja.
S ki e Gusztáv, e várt e szeretett e boldog Gusztáv?
Pár év előtt szegény festész, kinek nem volt egyebe ecseténél, mit hajlam, ihletés, szenvedély adott kezébe; s ki az előtte tárva lévő szép nagy világból nem mondhatott sajátjának mást, mint egy gyermekangyal első tiszta vonzalmát...
Most - dús olasz herczegnő férje, rabja, - ki hideg halvány érczen forró szerelmet akart vásárolni; - vértanuja saját érzelmeinek, mik a vesztett üdv felé fájva ragadják; - a müvészet, hajlam, szenvedély bolygó számüzöttje...
Akkor - a munka, nélkülözés, szenvedés sötét napjait szépnek álmodott jövő reménysugára derité, - s ő az ecsettel kezében, s a lánnyal kebelén vidáman élt, kedélye könnyü, lelke ifju volt; istenei: müvészet és szerelem.
Most - a birt, a pazérolható arany békóként nehezült életére; fényében az eladott boldogság kisértő rémei tükröződtek; lelkéből az ihletést tovaszállani, kezéből az ecsetet kihullani érezé;
- meghasonlott önszivével, az emberekkel, a világgal - -
Minden percze, mit nejével kellett töltenie, pokoli század; ennek minden pillanata lelkében megforgatott gyilok, minden szava kérdése kínpad volt, melyre az életuntság által megfojtott kedély feszitteték, - a nap minden órájában ezerszer átkozta meg a perczet, melyben Giuditta csábitó meghivását elfogadta, aztán sirt, s a halál legkönnyebb neméről gondolkodott.
A müvészetben akart ujra menedéket találni.
Ez megtagadta hütlen fiját.
A Palazzo Pitti remekei, a Tiziánok és Correggiók, a Tintorettók és Paolo Veronésék gunyos nevetéssel látszottak elfordulni tőle.
Kirohant a képcsarnokok termeiből - s hon vásznát tépte széjjel.
Visszavágyott honába; azt hivé hogy ott hagyott boldogságát ismét föllelendi, hogy a hazai lég meggyógyitja szenvedéseit.
Giuditta követte őt, mint repülő felhőt a sötét árny, mint bünöst az öntudat sulya. - A tövér olasznő, tul a koron mely bájaival vonz hódolókat, a deli magyar ifjúban remélt korlátlan szenvedélyének állandó zsákmányt, kit neki hálaérzet biztositson a kincsért, melyen őt a nyomorral határos helyzetből megváltva, kényelemárba merité. -
Mint ez nem ritkán az eset, az élet delét meghaladott hölgy, egy féktelen élet orgiái, s rövid időszakonként cserélt imádók megfizetett tömjénei után, az első szerelemnek nem tisztasá-gával ugyan, de visszatérőőrültségével függött az ifjun, s midőn a kábult élvbe fulás néhány hava után sejteni kezdé, hogy ez nem elég drágán hiszi hazudott lángját megfizetettnek, hogy e vett férj unja önmagát, nejét, a világot: keserüség, harag, gyülölet ömlött szét ereibe...
E gyülölet ugyan egy szelidebb pillantás, egy simább szó által rögtön engesztelve lőn, de a fásult kedély gyönge volt soká vinni az álszerepet, s hamar engede a nő othellónak átmenetet féltésre, dühre, őrjöngésre.
Igy kinozta felváltva szerelmével s gyülölségével szerencsétlen áldozatát.
Ebben naponként nőtt az idegenülés, az utálat.
Pestre érkeztek.
Gusztáv, fekete eszméi által szerte zilált hangulatának egy kétségbeesett órájában, félig öntudatlanul tévedt a házhoz, hol pár év előtt Emelka lakott.
A viszontalálkozás első perczében feledve lőnek két hosszu év gyötrelmei; s e feledés sokkal édesebb volt, sem hogy ismétléséhez briaraeusi karokkal ne ragadta volna őt ez uj élet forrása.
A hamvadó léttüz uj lángra gyult ki, minden szava, tekintete, mozdulata visszakezdé nyerni ruganyosságát. Giuditta eleinte mohón örült e változásnak, de csak hamar meggyőződve, hogy nem ő a titkosan müködő kéz: sejteni, puhatolni kezdett, s gyanujának alapot lelve, boszuvágyát a legiszonyubb megtorlási dühvé fokozta a kinos ingerültség.
Az első szerelem azomban nem kétkedett, nem sejtett, nem eszmélt, csupán egytől félt: hogy a visszatért Gusztáv, ennek hő szerelme, e pazar fény és kényelem, a pásztor órák kéjdus mennye, hogy ez mind csak álom, nem tarthat soká, szertefoszlik - kinyitá szemeit, s látta maga körül a valót, kedvese hiányzott még, s az ismét behunyt szemek sötétében előtte lebegvén képe, tovább szövé ábrándjait.
Kis vártatva, lopódzó léptek neszét vélte hallani.
- Ah Gusztáv! illy korán nem vártam őt; - susogá kigyuladt arczokkal, s felugorva pamlagáról az ajtó felé sietett.
Burkolt alak lépett be ezen, s kétszer forditva meg a kulcsot závárjában, lehuzá azt, és zsebébe tevé.
A leány ajkai közül félelmes sikoltás hangzott; mert ez alacsony termet, e szakáltalan arcz, e szikrázó mély szemek nem Gusztávéi valának.
Siri csend következék.
Emelka egy szekrényhez tántorogva, rémülten reszketett: mig Giuditta szoborként mereven, sas tekintettel mérte végig vágytársnéját.
- Ez tehát ama érzelgő Madonna fők örökös eredetije? sziszegé, s keble indulattól hullámzott;
a minta jól van választva, mert a lányka szép, az irigység sem tagadhatja meg tőle; e galamb-szelid arcz-él, e rózsa-arczok, ez égszin szemek, meg kell vallani, sok hóditó erővel birnak.
Kár értök, - tevé hozzá erősebb hangnyomatékkal, - kár értök, hogy oly hamar s örökre el kell hunyniok.
- Ki vagy, szörnyü! rebegé alig lélekzve Emelka, mit kivánsz tőlem? -
- Szivedet, - viszonzá Giuditta összeszoritott fogai közül, mialatt tőrmarkolatot szoritó jobb karja a köpeny alul kifejlék, - a szivet, mit cserében kaptál, s mely jogszerü birtokom. -
- Nem értelek, szólj világosan, mit vétettem, ellened?
- Mit vétettél kérded? te szeretted őt! Gyilkoltad volna ki a fél világot, tapodtál volna lábbal mindent, mi szent isten és emberek előtt, előttem büntelen leendél; - de te szeretted őt, s ezért halnod kell! -
- Kit? oh, én csak őt szeretem, s te nem ismered, nem ismerheted, te csalódol...
- Nem csalódom, mert karjaid közt láttam, ismerem mert férjem, s a vallomásban, hogy szereted, halálos itéleted hangzott.
Giuditta magasba emelé tőrét, s egy lépéssel közeledék áldozatához.
Ez féltérdre bukott, s egybekulcsolt kezeit rimánkodva emelé hóhérja felé.
- Ne, oh, ne ölj meg! tagolá lázas vonaglás közt, - ismétlem, te csalódol, az én Gusztávom még nőtlen, ő nem a te férjed.
- Ő ugyanazon hittörő, ki tegnap ez időben buja kebleden édelgett, s jelenleg mákony-álmában talán épen rólad álmodik. De nincs időm szót fecsérelni; - halnod kell!
- Nem, nem lehet! - sipegé a leány, hunyt szemekkel s erőszakosan reszketve. -
Majd hirtelen felállni törekvék, halotthalvány arczát perczre reménypir futá el. Kebléből selyem-szalagról függő kisded arczképet ránta elő, s azt az olasznő elé tartva mondá:
- Nézd e képet, csalódásod oszolni fog, ez az én Gusztávom!
Giuditta a képre tekintett, bal kezével dühösen ragadá meg azt; jobbjában a tőr felvillant, s markolatig merült a pihegő galamb kebelbe.
III.
- Fejem oly nehéz, oly kábult, mintha év óta lakott sirból kelnék fel, - nap van-e? éj van-e?
mért oly sötét e szoba, vagy talán csakugyan sirba tettek, elevenen temettek el? oly rég időnek látszik - bár csak homályos emlék gyanánt - midőn utoljára valék ébren, sokat sokat kellett aludnom. Hadd csengetem be a komornokot - - mi ez? hova tünt a csengetyü zsinór? elvágták vagy csak a sötétben nem lelem? Girolamo, hé Girolamo! te olasz gazember, jer be, hozz gyertyát vagy nyiss ablakot. Girolamo!
A szokatlan nyikorgásu ajtó nyilt, s ezen finom kövér kéz, fényes kristály gömbű érczlámpát magasba tartva s utánna rögtön e kéz tulajdonosa: hizásra hajló barna hölgy jelent meg.
- Giuditta! kiálta fel Gusztáv, mi okozza - minek köszönjem e meglepő e váratlan látogatást?
- Szerető házastársak között nincs váratlan meglepő látogatás, s mi egymást hőn szerető házastársak vagyunk nemde Gusztáv?
- Oh igen - határtalanul - nyögé ez ágyában felülve, de fejtsd meg a rejtélyt, hol vagyok? e szőnyeg, e Madonna kép, e butorzat s környezet, mind szobámé, s még is az én hálószobám téresebb, amott az ablak hiányzik -
- Ugy tetszik látogatásomon kivül neked a helyzet is meglepő; - felelt kitérőleg a nő, s a bronz lámpát az asztalra téve, férje lábainál egy karszékbe ereszkedett.
- Ismételve kérdem, mi rejtély ez? elég ébren vagyok már tisztán eszmélni s meggyőződni hogy nem vagyok hon - - s ez itt - mi tompa moraj ez itt alattunk s körülünk, mint a hánykodó hullámoké, minő üvöltés?
- A szél borzasztóan üvölt oda künn, s tajtékká korbácsolja a hullámokat, mik alattunk el-rohannak.
- Alattunk? hol vagyunk hát - hova jutottam - -?
- Emlékezel a malomra, mely a szigetek fölött a Duna közepén magánosan áll, s melyről egy sétakocsizásunk alkalmával oly ábrándozva mondád: mily édes volna rengő ölében, a világ vásári zajától messze, alul viz, felül ég, a szivben égő szerelem - e szerelemnek boldogan élni? Az eszme tied, a kivitel enyém. E malom huszszoros áráért sajátom lőn, - s mint látod mindenről gondoskodám, mi kényelmedhez szükséges.
- Átkozott szeszély; gondolá, arcza boszus kifejezését elfödni törekedve a festő.
- Na s használd az alkalmat lelkem ifja, folytatá a nő, - a világ vásári zaja ide el nem hat, felül ég, alul viz, szivünkben égő szerelem - vagy talán a tiedből kialudt az, Gusztáv? s éles átszegző tekintetet lövelve férjére, mellette a nyugágyon foglalt helyet.
- Ah Giuditta! hiszen - én szeretlek, dadogá ez erőltetett fennhangon, s titkon utánna gondolá:
mint a pokolra kárhozott szeretheti az örök kinszenvedést.
De azért, szavait igazolni karját az olasz hölgy tövér nyaka körül foná, s kényszerű hizelgéssel simult mellé. Egyszerre, mintegy villanytól érintett, riadt fel laza hangulatából.
- Minő szalag ez Giuditta, - hol szerzéd, mi függ rajta? vedd elő, látnom kell minden áron - - sodrá sebesen, erősen tartva a szalagot, melly neje vállairól keble rejtekébe folyt le.
Ez, nyugodtan vevé ki a szalagon függő miniaturet, s a lámpa fénye elé tartá.
- Nincs féltésre okod, szólt hidegen, saját arczképed, minőt többet festél - - - S mint jutott birtokodba? kérdé a csattanásig kigyult arczu ifju.
- Különös kérdés! ha az eredeti enyém, nincs-e jogom a másolathoz? - Te ingerültnek látszol Gusztáv - térjünk át más tárgyra - nesze olvasd, itt a napi lap mai száma -
- Nem érdekel -
- Talán még is, - sajátszerü öngyilkolási esetről beszél, mely tennap éjjel a Ferencz külváros egy félrefekvő utczájában követtetett el -
- Ki által? kérdé csak nem kiáltva s hirtelen a beszélőhez fordulva Gusztáv.
- Ugy látszik a dolog érdekelni kezd. Az öngyilkos korán sem valami spleenes életunt angol, hiszen ez ujság sem volna, hanem egy ifju szép leány, ki szivében tőrrel, halva találtatott reggel szobájában -
- Neve? - - nevét nevét!
- De te oly indulatba jősz Gusztáv, mintha saját testvéredről volna szó. - Nevét a napilap nem s csak ennek kezdő betüit emliti, ezek R. E.
- Szentséges Isten! ez lehetlen - -
- Lám lám, mi nagy hatással van e kis tragoediai végjelenet a festő képzelmére, mely már is kiszinezve látja azt, s látja az elomló szőke fürtöket, a megtört sugáru ég szemeket, a félig nyitva maradt ajkakat, a végsőt pihegő liliomkeblet, melyben oly vadregényesen áll a véres tőr - -
- Asszony te őrjöngesz, vagy ha valót beszélsz, iszonyut sejtek -
- Fehér kebel, piros vér; oh ez oly szép lehet, folytatá a nő, mintha a félbeszakasztást nem is hallaná - nem ohajtanád látni festőm e szinvegyületet? lásd e Madonnán megkisérthetnők azt, én majd sziven szurom, s te fesd oda pótlólag a kicsorduló vért -
E szavait mondva fölkelt, s az átellenben függő Madonna képet tőrével a malomszoba fa falához szögezé.
- Giuditta! szörnyeteg! te vagy a gyilkos, te ölted meg őt -
- Igen! én vagyok a gyilkos, én öltem meg őt, ágyasodat, ki tőled a hálát, tőlem szerelmedet rablá el, - én meritém a tőrt szivébe, én hallám remegő kérelmét az életért, sikoltását, vég nyögését - én téptem le kebléről képmásodat, mint tépem azt most le az enyémről, s zúzom itt porrá lábaimmal; s igy teendek tenéleteddel is alávaló hittörő gaz te, kit férjemnek neveztelek!
Giuditta szemkarikái szikráztak, s minden vonása a boszu édes dühében vonaglott. A sérv és szenvedély e kitörésben lelte fel az égő szomjal vágyott elégtételt.
Gusztáv egy szélütöttnek mozdulatlanságával meredt a dühöngőre. Esze megállt, szivverése megszünt - nehány pokoli kinu pillanatra.
A tigris tovább ordita:
- Szerelmedet vagy éltedet, mondám s esküvém, és én nem leszek hozzád hasonló hitlen esküszegő. Szerelmed másnak adtad - élted nekem maradt, s én elveszem osztályrészemet. -
- Szerelmedet vagy éltedet, mondám s esküvém, és én nem leszek hozzád hasonló hitlen esküszegő. Szerelmed másnak adtad - élted nekem maradt, s én elveszem osztályrészemet. -