Egy történetet mondok el azon események sorából, melyek mig újak, fővárosi közönséget mulattatnak, hogy aztán örökre feledtessenek, egy történetet, melynek végjelenete, az ikerváros ajkán forgott; s bár sokan beszélték, részleteiben csak kevesen ismerék. Beszélyem egyszerű, mert a szinhely nem termek szőnyege; igénytelen, mert hőse nem divatarszlán vagy korhely genie, hanem egy granátos, kiről átalában mi azt hisszük, hogy nem ismer nagyobb élvet, mintha fekete kenyere mellé hús tápot s ital bort nyer, nem nagyobb fájdalmat, mintha kurta vasra záratik, vagy vesszőt kell futnia. Pedig a szivnek, ha romlatlan, pórkebelben is vannak magasb igényei, miket ha a sors megtör, a rideg élet becsét veszti. De szóljon történetem.
I.
1840 telén országszerte ujonczállitás volt, s a kötéllel hurczolás helyett, szelidebb törvény értelmében sorshuzás határozott. Hány anya remegett ekkor fiáért, hány leány testvére vagy kedveseért!
Vadkerten a sorshuzásnak én is tanuja valék. A megyei küldöttség a helység házában ült össze, hova az egész népség, mindenki saját érdeklettjeért remegve, sereglett. A küldöttség előtti asztalon mély edény állott, mely a húzandó számokat foglalá magában. Vadkertre öt katona volt kivetve, s igy kik az 1. 2. 3. 4. 5. számokat húzták, rövid időn egyenruhába huzattak. Az összeirottak neveik egyenként felolvastatván, ezek az edényhez léptek, s ha remegő kezük nem a veszélyes számok egyikét voná elő, örülve, ujongva robogtak el.
Barna Peti legszebb suhancz volt a faluban, egészséges piros arcza, bogár szeme, holló haja első pillanatra kitünt a többi közűl. Barna Peti legboldogabb fiú volt a faluban, mert öreg anyja, mint szeme fényét óvta őt minden rosztól, s mert alig nehány hete hogy kendőt váltott a szomszéd Piros Mariskával, kinél magához illőbb párt nem is választhatott.
Barna Peti szinte az összeirottak között volt.
- Soh’ se féljen édes szülém, lesz eszem, hogy azt a numerust ne húzzam - mondá Peti anyjának a falu házához menet, vigasztalni ohajtva az aggódót.
- De hát ha mégis édes fiam - zokogott ez hangosan, mit csinálnék én nélküled?
- És én! susogá Mariska, könnyeit tarka kendőjébe törölgetve.
- Éd’s anyámnak még itt maradna János bátyám, aztán meg lelkem Mariskám, ha már épen meg kéne lenni, hiszen nyolcz év nem a világ.
- De hogy nem a világ, de hogy nem a világ - gondolá a leány, meghalnék én addig!
Igy értek a helység házához, hova őt öreg anyja s jegyese szorult szívvel bekisérték.
Bátor léptekkel, mosolygó arczczal közeledett ő az asztalhoz - e gyönyörü athletai termet mindnyájunk figyelmét magára vonta. Határozottsággal nyúlt a tálba, s a huzott számot átadá a küldöttségi elnöknek.
Ez felbontá a jegyet s fenszóval hangzék: - egy!
E perczben egyszerre két sikoltás volt hallható, mit rögtön keserves nősirás és jajveszéklés követett. Az ifju arcza halálsápadt lőn, mellére csüggesztett fővel ment ki az udvarra, hol két nő, egy öreg s egy ifju borult nyakába.
II.
Három évvel később, hideg ködös őszi estén, Budán egy nagyobbszerü ház kapuja előtt, őrként, megtermett izmos granátos sétált alá s fel. A villogó szempár, tojásdad piros arcz, s a feszes egyenruha által kitüntetett szabatos karcsu termet, nem egy mellette elmenő szemét vonta magára, s nem egy kiaszott világfi mérte őt végig irigy tekintettel.
E katona őr Barna Peti volt, de nem a vidor kedélyü suhancz többé; - féreg rágódott belsején, melly napjait éjeit háborgatá.
Elmondom röviden a három év alatt történteket.
Mariskának szive majd megszakadt midőn Petijétől válnia kellett s fájdalmát csak az a remény enyhité, hogy egykor még is neje leend a visszatértnek. Ez volt Peti vigasza is, ez volt kizáró eszméje vágya álma, ez könnyité neki a terhes szolgálatot. Egy budai laktanyába rendeltetett, s képzelhető mily édes volt meglepetése, midőn egy napon, két évi távollét után, Mariska fölkereste őt. Az öröm első kitörései között alig birta elmondani a gyönyörü lány, hogy a földes uraság, ki a telet városban tölti, magával hozta őt, hogy itt a kisasszonynak szobaleánya leend, s ezentúl gyakrabban látandja jegyesét.
Peti a véletlennek eleinte gyermekként örült, de öröme később mindinkább csökkent, midőn a leányt fokonként minden tekintetben változni látta. Először is a szalagos hosszu hajfonadék kontytekerccsé alakult, a csizmát czipő, s a parasztos mellény ruhát hosszu szabású öltöny váltá fel, sőt kezein olykor pár kimustrált keztyü is volt látható. Arczain az egészséges pirt gyöngédebb szinezet árnyékolá, s egész alakja bizonyitá, hogy tükrével nem ritkán foglalko-zik. Szép volt Mariska igy is, de Petinek csak jobban tetszett a hajdani piros csizmáju piros arczu pór leány, mint a fésüs haju hosszu rokolyás kisasszony, mint őt gyakran szemre-hányólag nevezé. A lány először mentegetődzve, elnyájaskodva, később félvállról majd boszusan fogadta e szemrehányásokat, s durva katonának nevezte a szegény fiut, kire az ily megtámadás annál érzékenyebben hatott, minthogy e külső s belső változásnak valódi okát sejteni is kezdé.
A földes urnak - kinél Mariska szolgált - fia azon arszlánoknak volt egyike, kiknek jelszavuk:
minden áron élvezni a jelent. A gömbölyü szép szobalány Móricz urfinak igen szemébe tünt, s őt megkeriteni első pillanatra eltökéllé. Mi volt neki erény, becsület, ártatlanság, a lány jövője? ilyesekre Móricz urfi csak kaczagott. Ajándékok, hizelgések, szépmondások lassan-ként elferditék a szegény leány lelkét, s hiuvá tevék önmaga s mindinkább hidegebbé jegyese iránt. Hiszen őt ékes gazdag urak nevezték szépnek kedvesnek - hiszen ő talán többre is érdemes mint egy pór nejévé lenni. Ily eszmék időről időre elfagyaszták a kebel tisztább érzeményeit - s Barna Peti sajgó fájdalommal érzé, hogy mellőztetik, hogy lenézetik.
Eljött azonban az idő, midőn az elcsábitott elszédült leány föleszmélt mámorából. De ez ébredés keserves volt. Az urfi szülői észrevették a viszonyt fiuk s a szobaleány közt, - az elsőt lágyan megfeddék rangja feledéseért, az utóbbit a háztól elutasiták szemtelenségeért. Mariska ekkor nem tudott hova lenni; szülőihez falujába közbotrányul vissza nem térhetett, Móricz urfi mit sem akart tudni róla, jegyesét már hetek óta nem látta. Elhagyott állapotában az öntudat kigyói fölmelegedtek keblében, s kétségbeesve nézett a jövő elébe. Elhatározá végre a feledett jegyest fölkeresni, s ez könyezve ölelé keblére a megtért szerencsétlent, s minthogy jelenleg szolgálata őt tova szólitá, estére rendelt neki találkozót a budai város majorban.
És ez volt azon est, melyen Barna Peti őrként járt fel s alá a néptelen utczán. Az őrhelyre számitásán kivül s véletlenül rendeltetett, pedig ő a találkozót minden áron meg akarta tartani.
Bevárta az esthomályt s ekkor feledve minden fegyelmet, lesietett a kitüzött helyre.
A kisirt szemü halvány leányt már ott találta. Mariska mindent kivallott, s e vallomáson a durva katona szive megtörött. Az elébb oly szép szinekkel ragyogó életboldogság össze-omlott, s romjain egy végindulat keletkezett, mely szánalom és keserű megtorlásnak volt vegyülete.
A zokogó leány csak bocsánatért és halálért esdekelt, s a fiu adott neki bocsánatot egy hosszu forró csókban, s adott halált, fegyvere szuronyát mélyen keblébe meritve...
Egy ideig merően nézve a vonagló tetemet, még egyszer átölelte azt, megcsókolta a kékülő ajkakat - aztán félőrülten, föveg nélkül, ijesztő vad kifejezéssel rohant fel a budai várba, a fő őrhelyre.
- Gyilkos vagyok, lihegé ideérve, nézzétek mily véres ruhám, fegyveremről hibázik a szurony, kedvesem szivében van az, künn a város majorban meglelitek, - öljetek meg engem is minél elébb! -
Szavait nem kelle ismételnie, mert azonnal elfogva s külön szobába zárva lőn, melléje őrül két bajtárs adatott.
Az első lelki lázroham multával helyzetére s jövőjére eszmélt, s átlátta, a katonai fegy szerint mi vár reá: bizonyos és gyalázatos halál. Rögtön határozott, s mielőtt akadályozhaták, az egyik őr kezéből kiragadta a fegyvert - -
Következő perczben megszünt szenvedni.
III.
Mariskát és Barna Petit egy nap temették - az utóbbit mint öngyilkost a sirkert árkába.
Festetlen deszkából össze forbátolt koporsójának egyetlen kisérője - én valék. Ismertem a szerencsétlent s nem itéltem meg őt, hanem egy könyet törültem le szemeimből.
Midőn elfogódott szivvel a városba visszatértem, hintó robogott el mellettem, melyből víg nevetés hangzott ki. Föltekinték - - Móricz urfi kocsizott ki két társával a zöldbe mulatni...