Karel Poláček Bylo nás pět /
Öten voltunk cimborák c. regénye margójára Fedoszov Oleg
Abstract: After a short biography of the Czech writer Karel Poláček (1892–1944/1945), the article presents his novel Bylo nás pět (We Were a Handful, first pubd. 1946) as a compendium of Czech culture and language, with special regard to how it re-flects diglossia, i.e. the sharp distinction between the codified and the colloquial variety of the language. Finally, it observes an abundance of qualifiers used in connection with the human voice in parts of the novel where the protagonist, a ten-years-old boy describes the speech of other characters. The author suggests concepts of developmental psychology (perceptual cues, categorical perception) as a possible framework for explaining this feature.
Keywords: novel, diglossia, the speech of characters, categorical perception
Poláček szerint, legalább harminc. Amikor még prágai doktoran-dusz koromban, 80-as évek elején első ízben olvastam a kisregényt, ez fel sem tűnt. (Jiří Hronek tanárom tanácsára vettem ki a könyvtár-ból ezt a könyvet. Hronek tanár úr szerint, aki többek között a cseh köznyelv, az „obecná čeština” máig egyetlen monográfiai feldolgo-zásának társszerzője /Cseh nyelv szépítések nélkül/, a végzős bohe-mistának feltétlenül még két dolgot meg kell tennie: elolvasni a Bylo nás pět c. regényt és megtanulni a máriaš kártyajátékot. Az utóbbival még adós vagyok… majd nyugdíjban.) Sokkal később, úgy tíz évvel ezelőtt újra elolvastam ezt a könyvet, és akkor ceruzát ragadtam és teleírtam jegyzetekkel a margót, aláhúztam egyes szavakat, kifeje-zéseket. A XX. század elejéről, a „békebeli” cseh nyelv olyan cse-megéi kerültek elő a regény szövegéből, hogy meg is terveztem egy kis tanulmányt ebből az anyagból. De teltek az évek, más témákkal foglalkoztam (Poláček nyelvezetét nehezen tudtam beilleszteni a di-vatos „kognitív paradigmába”), és néha arra gondoltam szomorúan, hogy kinek kell ma ez a nyelvi „kövület”, szép, de végleg letűnt kor emléke, ma, a gépi fordítások és a mesterséges intelligencia korában.
Egészen addig, amíg egy cseh szakos, mesterképzésre járó hallgató rá nem talált erre a kis könyvre, beleolvasott, és azt kérdezte tőlem:
esetleg lehetne-e ebből egy nyelvészeti szakdolgozat? Az ő kedvére, és az adósságomat pótolva, írom most ezeket a sorokat.
Karel Poláček (1892–1944 vagy 1945 januárja) cseh író, újságíró, humorista életútja az auschwitzi (vagy a gleiwitz-i) koncentrációs táborban ért véget, mint a csehszlovák „első köztársasági” kulturá-lis elit sok más jeles képviselőjének életútja is. A Bylo nás pět c. utolsó regénye így csak halála után, 1946-ban jelent meg első kiadásban.
Az 1954-es (Československý spisovatel kiadó adta ki), már a negye-dik kiadás utószavában azt írta František Filipovský színész, hogy amikor befejezte a regény részleteinek felolvasását a cseh rádióban, a lakása telefonközponttá változott: mindenki tudni akarta, hol kap-ható a könyv, megjelenik-e újra. A kisregény még legalább tucatnyi kiadást ért meg a szülőhazájában (nekem is van otthon egy 1991-es olomouci kiadás), a „bársonyos forradalom” utáni kulturális rene-szánsz idején, 1994 és 2001 között, a Franz Kafka cseh kiadó Poláček összes művét is kiadta 20 kötetben. A leghíresebb regénye több nyelvre le volt fordítva (magyarra már 1957-ben, egy pozsonyi ki-adó jóvoltából), és például az Amazonon ma is kapható egy 2017-es angol nyelvű We Were a Handful címmel a könyv új kiadása, annak ellenére, hogy az ismert cseh emigráns író és kiadó Josef Škvorecký azt írta róla: „Zůstane uzamčen na sedm zámků své nepřeložitelnosti / Lefordíthatatlanságának hét pecsétje mögött bezárva marad a műve” (Šk-vorecký 1967, oldal adat hiányzik, ford.: F.O.). Fél tucatnyi közked-velt filmadaptáció és TV-sorozat is készült Poláček műveiből Cseh-országban.
Ennek a páratlan népszerűségnek több oka is lehet, de ezt az iro-dalomtörténészek, szakírók, kritikusok hivatottak megmagyarázni (talán külső, közép-európai párhuzamként megemlíthető Molnár Ferenc Pál utcai fiúk c. regénye, mint a magyar olvasók körében örökké népszerű könyv). A nyelvésznek azonban, főleg egy kül-földi bohemistának, ez a kisregény (150 - 200 oldal, betűmérettől függően) elsősorban egy olyan szöveget jelent, amelybe bele van sű-rítve majdnem mindaz, amit a nyelvész a pályája során tanult a cseh nyelvről, a cseh kultúráról.
Karel Poláček 1892-ben született Rychnov nad Kněžnou, kis járási kelet-csehországi (ennek mindjárt látjuk a jelentőségét) városkában, szegény zsidó kiskereskedő családban. A szülei a szerény anyagi lehetőségeik ellenére a tanulmányait támogatták.
„Naši si myslí, že až budu velký, že budu sedět na kanceláři v teple, lidi budou přede mnou smekat, ale já budu olizovat kolky. A budu si posílat pro párek. / A szüleim azt hiszik, hogy amikor nagy leszek, egy hivatalban fogok ülni, me-legben, az emberek előttem leveszik a kalapjukat, de én csak okmánybélyegeket fogok nyalogatni. És virsliért küldök majd valakit.” (POLÁČEK 1954: 10 – ford.:
F.O.).
A jövendő írót a helyi gimnáziumból mégis elbocsátották rossz ma-gaviselet és gyenge tanulmányi átlag miatt, így csak olyan prágai gimnáziumban sikerült később leérettségiznie, „ahol mindenki tudott érettségit szerezni”. Jogi tanulmányait az első világháború szakította meg. A fronton eltöltött négy év után az egyetemre már nem tért vissza. Kis ügyintézőnek állt be egy külkereskedelmi hiva-talba, de az igazi hivatása az írás lett. 1920-ban kezdett írni a Štika venkova és a Nebojsa c. szatirikus lapokba. Itt ismerkedett meg Karel és Josef Čapek testvérekkel, és a híres „péntekesek” (kruh pátečníků) író-művész társaság (ahol sokszor megfordult később T.G. Masa-ryk államelnök is) tagja lett. Az 1920-as évek második felétől már hivatásos újságíróként és irodalmárként a Tvorba c. lap szerkesztője lett, majd a České slovo, Dobrý den, Lidové noviny és más országos lapok szerkesztőjeként, tárcaírójaként, bírósági tudósítójaként dol-gozott. 1939-ben a zsidótörvények miatt elbocsátották, betiltották az írói és újságírói tevékenységét, így csak a zsidó hitközség könyvtá-rosaként jutott megélhetéshez a háború alatt. 1943. július 5-én Ka-rel Poláčeket és az élettársát, Dora Vaňáková jogásznőt a terezíni gettóba deportálták, 1944 októberében az Auschwitz felé induló transzportra rakták fel. Halála pontos helye és időpontja bizonyta-lan. 1995-ben Karel Poláčeknek in memoriam T.G. Masaryk rendjét adományozták.
Mielőtt azonban Karel Poláček szülővárosában keresnénk az író nyelvi gyökereit, egy másik helyszínt is meg kell említeni. Posto-loprty (németül Postelberg), határvidéki, csehországi szudétanémet falu zsidó temetőjébe a XVIII. században még a marxizmus
meg-alkotójának, Marx Károlynak az őseit temették, a XX. században, a második világháború alatt a postoloprty-i kaszárnya viszont elő-ször a deportált cseh zsidók börtöne volt, 1945-ben pedig az egyik legnagyobb (több mint 700 fő) szudétanémet polgári lakosság el-len elkövetett bűncselekmény, a kivégzés helyszíne. Ott rabosko-dott, mint „félzsidó”, és csodával határos módon túlélte a háborút a világhírű Prágai nyelvészkör (PLK) tagja, Pavel Trost (1907–1987) nyelvészprofesszor. Ő volt az, aki a Slovo a slovesnost hasábjain már 1948-ban publikált tanulmányában szigorúan szakmai, nyelvészeti szemszögből elemezte Poláček utolsó regényének a nyelvezetét. Ezt írta többek között:
„Poláček vynikal vždy v jazykové komice. Na čem se zakládá komický účinek to-hoto jazyka? V podání klukově se neustále stýkají dva protilehlé jazykové světy:
jazyk jen a jen ústní a jazyk knižní, mimoškolní jazyk kluků a pedagogický jazyk čítanek, uličnická hantýrka a učitelský žargon. Dále se však projevují v řeči ch-lapců všechny jazykové zvyklosti dospělých obyvatel okresního města. Prvkem výstavby jazykové komiky je tu před slovem věta. Chlapec se snaží stavět věty podle školské normy. Starý školský žargon si potrpěl na podřadnosti a na roz-měrnosti souvětí — to je kleslá tradice humanistické periody.” / /
„Poláček mindig kitűnt a nyelvi komikumban. Min alapszik nyelvezetének komi-kus hatása? A kisfiú megnyilatkozásaiban állandóan két ellentétes nyelvi világ találkozik: a szóbeli köznyelv és az írott irodalmi nyelv, iskolán kívüli fiúk nyel-ve és az olvasókönynyel-vek pedagógiai nyelnyel-ve, az utcai szleng és a tanári zsargon.
Ezenkívül a fiúk beszédmódjában megmutatkozik a járási városka felnőtt lakói-nak minden nyelvi szokása. A nyelvi komikum elsődleges eszköze itt nem a szó, hanem a mondat. A fiú igyekszik a mondatait az iskolai normák szerint felépíte-ni. A régi iskolai zsargon bővelkedett a hosszú, összetett mondatszerkezetekben, alárendelésekben – ez volt a humanista mondatszerkezet avítt hagyománya.”
(TROST 1948: 108–109, ford.: F.O.)
Ezzel P. Trost professzor tulajdonképpen minden lényeges nyelvé-szeti észrevételét össze is foglalta. Talán még azzal egészíteném ki a nyelvész véleményét, hogy az író által használt nyelvi eszközök nem csak a komikumot szolgálták. A regény páratlan népszerűsé-gének az egyik okát abban látom (és ez valószínűleg azért lehet-séges, mert „külső szemlélőként“ nézem a cseh nyelvet), hogy az olvasók a saját beszédmódjukat, a saját nyelvi szokásaikat fedezték fel a regény szövegében. Azon olvasók kedvéért, akik kevéssé já-ratosak a „cseh diglosszia“ témájában, néhány mondatban (a régi
tananyagomat felhasználva) bemutatom, miben rejlik a cseh, min-dennapi nyelvhasználat sajátossága. Sok országban, sok nyelv esetében tapasztalható, hogy az irodalmi (normatív) nyelv mellett a lakosság jelentős vagy akár nagyobb része e „nemzeti nyelv” va-lamelyik változatát használja a mindennapi kommunikációban, más-más helyzetben ún. kódváltásra kényszerülve. Itt tehát nem a „klasszikus” kétnyelvűségről van szó (pl. a szlovákiai magyarok többsége kétnyelvű: magyarul és szlovákul is beszél), hanem arról, hogy ugyanazon a nyelven belül az emberek „két nyelvet beszél-nek”. Ez a helyzet nagyon is jellemző a mai cseh nyelvhasználatra, olyannyira, hogy a cseh nyelvet tanuló külföldi – mivel a tanulás során kizárólag a normatív nyelvet tanulta – az első csehországi „te-repszemle” során megdöbbenve tapasztalja, hogy a csehek mintha
„más nyelven beszélnének”, így alig ért abból valamit. Ha a cseh beszélgetőpartner rájön, hogy egy külföldivel van dolga, akkor leg-többször „segítség gyanánt” átvált az „irodalmi” nyelvre, a számára (és mindenki számára) természetesebb „köznyelvről”. Természete-sebb azért, mert egy átlag cseh anyanyelvű számára éppen az a tkp.
nyelvváltozat – az ún. obecná čeština (tovább: OC) – jelenti sorrend-ben az első „anyanyelvet” – ezt hallja maga körül a születése pilla-natától kezdve, ezen a nyelven kezd beszélni, és csak később, főleg az iskolában találkozik igazán azzal, amit mi – külföldiek – a cseh nyelvkönyvekből tanulunk. A mai cseh nyelvtudományban nincs egységes vélemény arról, miként kell e jelenséget értékelni, kezel-ni. Több elmélet, több tudományos vita (pl. 1962–63-ban a Slovo a Slovesnost folyóiratban, ugyanott újra 2005–2006-ban) próbálta az OC helyét megállapítani a cseh nemzeti nyelven belül. A régi nyelvészetben az OC fogalma egyenlő volt a népi nyelvvel, amely ellentéte az irodalmi nyelvnek, de nem nyelvjárás. Már 1924-ben B. Havránek interdialektusnak nevezte az OC-t, ezzel jelezve, hogy nyelvjárások alapján jött létre, de az ország nagyobb területére ki-terjedő nyelvi változatról van szó. Az 1945 utáni helyzetre jellem-ző, hogy a hagyományos területi nyelvjárások háttérbe szorultak, degradálódtak, az OC viszont fejlődik és terjed tovább (már a régi nyelvjárási területeken is túl, pl. Morvaországban), és főleg a városi közbeszéd számára válik általánossá. Az 1960-as években több ku-tatás foglalkozott a jelenséggel, akkor még az OC inkább a
szubsten-derd (az irodalmi nyelvi sztenszubsten-derdhez képest „alacsonyabb” értékű sztenderd) státuszú minősítést kapja. Az OC terjedése és megerő-södése következményeképpen az irodalmi nyelv normáit is néhány helyen módosítják (pl. knedlíkách alak elismerése az eddigi kizárólag érvényes knedlících mellett). Az OC belekerül a szépirodalomba is, mint stilisztikai eszköz, terjed a médiában, helyet kap a nyilvános beszédekben is. Így, egyre gyakrabban, a státuszát inkább a koiné (görög szó eredeti jelentése: több nyelvjárás elemeiből összeötvöző-dött magasabb szintű köznyelv) státuszához hasonlítják. A prágai nyelvészek egy csoportja (P. Sgall, J.Hronek, Fr. Čermák) ma már nem a szubsztenderd, hanem egyfajta „második sztenderd” státuszát ítéli oda az OC-nak.
Így nekem most csak annyi a dolgom, hogy néhány példával illusztráljam a fenti állításokat. Poláček nyelvére jellemző, hogy a kisfiú beszéde egyrészt hűen követi a kelet-cseh nyelvjárási sa-játosságokat, mint például: Já jsem taky mluvil nízkým hlasem: Ba, prauda (pravda helyett), sousedé, ouroda (úroda helyett) je dobrá //
rychle překotí do sebe kořauku (kořalku helyett) // každý kluk, když se narodí, je nejdříve ďouče (děvče helyett) a pak teprve hoch //
řvali jako bejkové (býci helyett) stb.
A regény nyelve igen gazdag idiómákban, szólásokban, köz-mondásokban:Tatínek mu odpověděl, milý Ladislave ... na mně peří neroste, teď je s učením utrum... / Nemá to kázeň, ani boží bázeň / ve škole sedí v oslovských lavicích.../ že by si Habrováci mohli za ušima sázet brambory.../ každému přerazí hnaty / Kdo šetří, má za tři.
A mesélő, a kisfiú sokszor utánozza a felnőttek nyelvét, legyen az akár hétköznapi kifejezés: „Nosil jsem až do svého čtvrtého roku holčenčí sukýnky, protože naši říkali, že se musejí dotrhat.(itt pld.:
Négyéves koromig lányruhákban jártam, mert a szüleim azt mond-ták, hogy azokat rongyosra kell hordani. –„(A kisfiúnak ugyanis nő-vére volt, megj.: F.O.), akár szitok, tipikus köznyelvi formában (pl.
kluk főnév hímnemű, de a hozzá rendelt jelző nőnemű melléknév formájában áll, ami teljesen szabálytalan a szláv nyelvekben): „Ty kluku nevzdělaná, ani jsi tatínkovi a mamince neřekl s Pánembohem…/
Holoto jedna secsakramentská …”, vagy akár egy régi grammatikai forma: „Já bysem se taky nebál… / tatínek na to vece / jaké zahnoje-né uši má váš synátor …/ Tudíž jsem pravil: Na moutě kutě! a třikrát jsem si odplivl.”
Az írásom címe azonban egy konkrét témát vet fel: hányféle hangszíne van az embernek? Itt természetesen nem vállalkoznék a szakszerű fonetikusi elemzésre, nem is ez a feladatom. A beveze-tőben azonban jeleztem, hogy a regény többszöri újraolvasása során egy érdekes jelenségre figyeltem fel: a beszélő, a tíz év körüli kisfiú nagyon gyakran megjegyzi a „metanyelvi kommentárban”, hogy ki
„milyen hangon” beszél (vagy esetleg kiabál). Nézzünk egy részle-tet: „... znenadání jsem vybafl silným hlasem: Indie? ... A hoši odvětili jednohlasně silným hlasem: Indie! Znovu jsem se na ně zadíval lsti-vým zrakem a otázal jsem se ještě silnějším hlasem: Kalkutta? A oni sborem odvětili silným hlasem: Kalkutta!“ Itt az „erős / vagy erősebb hang“ kifejezés egy rövid bekezdésben négyszer szerepel. Máshol a fiú észreveszi, hogy az édesanya „csendes“ vagy „finom“ hangon suttog vagy beszél hozzá: „šeptá tichým hlasem / a maminka pravila jemným hlasem.“ De természetesen akkor is reagál, ha durva, hangos beszédmóddal találkozik: „zařval strašným hlasem / zařval strašlivým hlasem.“
A „sztenderd“ hangszíneket is megjegyzi a beszélő: ...mluvil hlu-bokým hlasem (mély hangon beszélt), nízkým (mély), slabým (gyen-ge), holky počaly zpívat ...strašně vysokým hlasem (a lányok elkezd-ték énekelni rettenetesen magas hangon), nejvyšším (a legmagasabb hangon).
Az emberi hangok, a beszédmód több szokásos jellemzője, jel-zője kerül említésre: tichým (csendes), pomalým (lassú), rychlejším (gyorsabb), tenkým (vékony), jasným (világos), slušným (udvarias).
Más „hangjelzők“ a fiú nyelvében gazdag pszichológiai palet-tát mutatnak, tehát a mesélő tudatában van annak, hogy a hangnak nemcsak objektív tulajdonságai, színei vannak, hanem a hang bír szubjektív értékkel is, képes kifejezni különböző emóciókat, lelki-állapotokat:
děsným (rettenetes), úzkostlivým (szorongó), úpěnlivým (könyörgő vagy kesergő), nevrlým (mogorva), udiveným (csodálkozó), ospalým (álmos), lhostejným (közönyös), velebným (magasztos), nevinným (ár-tatlan), důtklivým (nyomatékos), hrozným (szörnyű), přísným (szigo-rú), zlostným (dühös – hlasem szót itt is elhagyom a rövidség kedvé-ért, de megjegyzem, hogy a melléknév + főnév szókapcsolat mindig szabályosan eszközhatározó esetben áll).
A beszédészlelés és a beszédmegértés folyamatairól ezt írta az ismert fonetikus, Gósy Mária professzorasszony:
„A szavak tartalmi összetartozását a gyermek a beszéddallam segítségével is igyekszik kifejezni… A kisgyermek beszédértése kulcsszó-stratégia alkalmazá-sával működik: a hozzá intézett közlésekből igyekszik felismerni a legfontosabb szót (szókapcsolatot), majd a beszédhelyzet segítségével megpróbálja kikövet-keztetni a közlés tartalmát. A szavak megértéséhez az összes ún. felismerési kulcsra szüksége van; a fejlődés éppen abban mutatkozik meg, hogy a sokszor hallott és használt szavak azonosításához egyre kevesebb felismerési kulcs válik szükségessé.” (GÓSY – online forrás)
Nyilvánvaló, hogy a tízéves gyermek (a regény főhőse) már nem csecsemő. Nekem mégis úgy tűnik, hogy Karel Poláček a beszélő nyelvezetében nagyon tudatosan használta ezt az eszközt (hogy
„milyen hangon” beszél a fiúhoz valaki), mivel így már nem a fo-némák észlelésén, hanem a szavak, a mondatok, a kifejezések ész-lelésén (és tanulásán) mutatta be a (még mindig gyerek) anyanyelv elsajátításának fontos momentumait. Bár a felnőtt olvasónak ez az állandó ismétlődés (ilyen / amolyan hangon beszél valaki) igen gye-rekesnek tűnhet, de magának a gyereknek a számára ennek rendkí-vüli fontossága van. És az író ezt nagy érzékenységgel vette észre.
Az Általános pszichológia c. tankönyvükben (Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett: Osiris Kiadó, 2007, on-line forrás) a szer-zők azt írják, hogy a kategoriális percepció (vagy észlelés) lényege, hogy az észlelés során az észlelő (gyermek) számára folytonos in-gerdimenziók különböztethetők meg, ahol egy alapszintű összeha-sonlításhoz képest a kategórián belüli különbségek csökkennek és/
vagy a kategóriák között elkülönülnek. Amennyire igaz ez a foné-mák szintjén, ez igaz lehet a szavak és mondatok szintjén is. A nagy tudósokhoz (fonetikusok, pszicholingvisták) hasonlóan Karel Po-láček a gyermeknaplók műfaját alkalmazta a regényében, bár lehetsé-ges, hogy fogalma sem volt erről, csak zseniális író volt.
BIBLIOGRÁFIA
HRONEK J. – SGALL P., 1992: Čeština bez příkras (Cseh nyelv szépítések nélkül), Praha.
GÓSY M. 2009: A beszédészlelés és a beszédmegértés fejlesztése óvodásoknak – Szülők szá-mára. Budapest: NIKOL KKT.
ŠKVORECKÝ J., 1967: Relativnost světovosti. In: Karel Poláček (sborník); Rychnov nad Kněžnou.
TROST P., 1948: Poslední próza Karla Poláčka. Slovo a slovesnost 10/2, 107–109.
On-line források:
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_altalanos_
pszichologia_2/ch14.html
http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Fonetika_s_fonolgiai_ismeretek/55_
percepcis_bzis.html