A k e g y e n c.
Szomornjáték öt felvonásban. — Ú j betanulással adatott a nemzeti színházban 1880. szeptember 19-dikén.
I. Teleki László Kegyencét, melyet a nemzeti szinház most harmadízben vett föl műsorára, első megjelenése óta, már közel negyven esztendeje, sokkal többen emlegetik, mint a bányán ismerik. A magyar drámairodalomban szinte olyan szerepet játszik, mint a mesebeli kristály-palota, mely
nek tündértitka csak kevés szem előtt nyilatkozott meg, de varázsos szépsége mindenkinek száján forog. Uton-útfé- len halljuk, hogy Bánk bánon kivűl van még egy remek tragédiánk, a Kegyenc, melynek méltatlan mellőzés jutott osztályrészéül. De e méltatlanság vádja, ha igaz, nem egye
seket sújt, hanem az egész közönséget, beleszámítva a panasz- kodókat i s , mely a Kegyencoi sem nem nézte, sem nem olvasta.
A nemzeti szinházban kétszer tettek vele kísérletet:
1842 elején, mindjárt Íratása után, először, s utóbb 1864- ben, ama gyászoló lelkesedés hatása alatt, mely nemes költőjének halálát követte, szintén egy megrázó tragédia katasztrófáját, mely oly rendkivűli mértékben ébresztette föl a magyar politikai aréna milliónyi közönségének, az
184 GRíjF T E L E K I LASZLfK
egész nemzetnek, megdöbbenését és részvétét. A Kegyenc sem első megjelenése, sem új bemutatása alkalmával nem tett oly mély és általános hatást, hogy színpadon maradha
tott volna. Első felújítására, mint a lanyha eredmény csak
hamar bebizonyította, inkább a magyar szellemi életnek ama régtől tartó zavara szolgáltatott alkalmat, mely a haza- fiúi és művészeti eszmének hol fölcserélésében, hol össze
keverésében áll, s költészetünk belső fejlődésének legalább annyit ártott, mint használt. A közönség ünnepelni akarta Telekit, a nemzeti ábrándok ideális képviselőjét, a nagy po
litikai küzdelemnek elesett, nemes bajnokát, ünnepelni mindenütt, a hol csak lehet. Eletiróitól s az irodalom bú
váraitól megtudta, hogy Teleki ifjú korcában költői babé
rokra is vágyott s irt egy tragédiát. A gyász heves bőkezű
ségével kívánta sírjára tenni még azt a koszorút is, melyről kegyence hajdan álmodott; ünnepelni akarta őt a színház
ban is. Csak azért ment oda, nem a mű maradandó szépsé
geit keresni; nem a léleknek azzal a szomjával, melyet a szépnek forrása olt, s mely hálás vágygyal keresi föl ezt mindannyiszor, a mikor csak az enyhülőt szükségét érzi.
íg y történt, hogy mire a gyászfátyolt letette, melyet a nem
zeti törekvések ünnepelt vezéréért viselt, a babér is jófor
mán elhervadt, melyet a költőnek font. De talán más, ma
gában rejlő oka is volt a Kegyenc színpadi sikertelenségé
nek ? Talán hosszasága, színpadra alkalmatlan volta okozta sorsát s tán mint könyvet inkább szerették; ha nem nézték, olvasták legalább? A munka kelete mást bizonyít. Míg Bánk hán^ mely pedig ugyancsak lassan hódított, 1821-től fogva napjainkig hatszor nyomatott újra, a Kegyencnc\^
1841-diki első kiadását csak néhány hete követte a máso
dik. E szerint a közönség közönye Teleki kritikusai közűi Bajzának adott igazat, ki az első előadás alkalmával majd
s z í n m ű í r ó k k s s z í n é s z e k. 185
nem föltétlenül elítélve nyilatkozott szomorujátéka felől. A többiek mindnyájan, nagy hibái mellett is, kiváló tehetség fényes müvének, irodalmunk egyik díszének mondták a Ke- gyencei. Annak Vörösmarty, kinek főkép a hős jelleme s a szerkezet kuszáltsága ellen volt kifogása; Toldy, ki a tragi- kai alapot nem akarta elismerni; Zilahy Károly, ki a ka
tasztrófának egy oldalára, Maximnak nejével szemben táp
lált reményeire, tett hibáztató észrevételt; s különösen Sa
lamon Ferenc. Alapjában velők ért egyet egy fiatal eszthe- tikus is, Hoffmann Frigyes, ki eddig a Kegyencröl a legter
jedelmesebb és legbehatóbb fejtegetést irta. A mübirálat e szerint egészben és állandóan a Kegyenc mellett foglalt állást. Sokszor megesik, hogy a kritika és közönség nincse
nek egy véleményen, sőt ellenkezésök fokozódó heve egy ideig növeli az ellentét nagyságát; ez ellenkezés azonban természet szerint sohasem huzódhatik ily hosszú időn ke
resztül. A viszony különösségét fokozza még az a körülmény, hogy a közönség mind a kritika elismerését visszhangozza, hol ki is színezve, hol meg túlozva; de a hányszor csak alkalma lenne bebizonyítani, mindannyiszor elmulasztja, hogy: hiszi is, sőt egyenesen az ellenkezőnek adja jelét. Hol van ez ellenmondás megoldása ?
Nem akarom azokat ismételni, a miket az enyimeknél élesebb szemek régen megláttak s avatottabb tollak sokszor megírtak. Inkább csak arra az okra akarok rámutatni, a mely miatt sohasem lehetett, s meggyőződésem szerint nem is lehet a szó igazi értelmében népszerű ez a tragédia. A rra a legyőzhetetlen akadályra, mely tágabb körű hatásának mindenkor útjában állt és állani fog, dacára számos fényes tulajdonságának, szokatlan érdekességének, bámulatos je l
lemző erejének, érzései szinte izzó hevének, mesteri korfes
tésének, s nyelve találó alkalmazottságának. Rendkivüli
186 GRÓF T E L E K I LASZLO.
érdemei rendkívüli liibákkal párosulnak, melyeknek hatása, természetök szerint, egyetemesebb, mint előnyeié. A lesújtó, a vigasztalás nélkül rémítő, az enyhület nélkül rút bizo
nyára oly elemek, melyeknek visszataszító hatását élénken érzi az is, kinek nincs elég miveltsége a jellemrajzban nyi
latkozó lélektani finomságnak s a korfestés találó voltának felismerésére, vagy csak megérzésére is. Es a KegyenchöX épen a tragikumnak vonzó, emelő, hogy úgy m ondja^
d o l c s i eleme hiányzik s csak ánfórMTíhás, a megfélemlítő uralkodik benne. Hogyan ? Ebből a darabból hiányzanék az erkölcsi élem, mikor az egészet oly szigorú, oly kérlel
hetetlen, oly lázas heve szövi az erkölcsi érzésnek; mikor a költő oly rettentő igazságot tesz az erkölcs tagadói ellen, hogy egész romlott világukat mindenestől sirba temeti?
Igaz,^gyülölet a i^ sz, a zsarnoki^az erkölcstelen ellen oly szenve3éí^s a Kegyench^n^ hogy a költő szinte boszut láfszik állahi fárgyán, mely fennszárnyaló, ideális lelkét hosszú ideig kinoztaT)útá^és aljas uralkodóival,szemtelen^tányérnyalóivaT, nyomorult udvaroncaival, búj a asszonyaival, vérszopó erényé*- vél,"vád és cselszövő hősiességével. Eltörölte őket a föld sziné- J“ről, hogy nyomuk se maradjon. De mintha rajta is betelje-.
sedett volna a tragikai végzet, melyet a dráma alapeszmé
jéül Júlia így fejez ki meggyalázott s boszura készülő férje ellen : »Csak boszut ne, Petron, ne azt a nehéz, két élű pal
lost, mely csupán istennek kezibe való s mely, midőn ha
landó dacolva nyúl hozzá, egy csapásra sújt le bűnöst és [büntetőt!« A gyűlöletnek e nagy költeménye, egy minden [jzében nagy tehetség alkotása, megszületett s a költőn is teljesedett ama szavak igazsaga, mert elvesztette a jövőt.
Gyűlölete emlékeztet a középkornak ama réflentS igazság
szolgáltatására, mikor a gonosztevőknek házait nemcsak lerombolták, hanem behintették sóval a helyöket, hogy mind