Abercrombie és munkatársai (2000) szerint:
„A gender (avagy társadalmi nem) a nemek közötti különbségtétel társadalmi szempontja. Az ezen a területen jelentkező szociológiai viták elismerik, hogy inkább társadalmi, mintsem biológiai folyamatok jelentik a kulcsot a nők (és a férfiak) társadalmi pozíciójának megértéséhez. Azokat az elképzeléseket, miszerint a nő biológiája – gyermekszülésre való képessége – határozza meg döntően az életét,
felvál-totta egy komplex vita arról, hogy hogyan hatnak egymásra különböző társadalmi folyamatok, számos mintázatot létrehozva a társadalmi nemek kapcsolatában.”
A gender fogalmához szorosan kapcsolódik a szexizmus, ami társadalmi nemi alapú egyenlőtlenség, diszkrimináció és elnyomás, azaz a férfi hegemónia. A szexizmus hatása a szociális munkára egy fontos kérdés, ami számos, a szociális munka elméletében és gyakorlatában központi jelentőségű problémakörre hívja fel a figyelmet.
Egy régi, de találó definíció szerint a szexizmus „…meggyőződések, attitűdök és intézmények olyan mélyen gyökerező, gyakran nem tudatos rendszere, ahol az emberek értéke között nemek és nemi szerepek alap-ján tesznek különbséget (Bullock és Stallybrass 1977). A definícióból kiderül, hogy a szexizmus mindhárom szinten jelen van: az egyén meggyőződése és tettei, a kulturális értékek és normák, valamint az intézményi és strukturális mintázatok hátrányos helyzetbe hozzák a nőket. Ez olyan helyzetet teremt, ahol például a nők ugyanannyi munkáért kevesebbet keresnek, és jobban kiszolgáltatottak a munkaerőpiacon, kisebb presztízsű és kevésbé biztonságos foglalkoztatottsági területeken koncentrálódnak, jóval több házimunkát végeznek, mint a férfiak, és nagymérvű egyenlőtlenségeket tapasztalnak a lakhatás, a szociális juttatások és az egész-ségügy területén (Abercrombie et al. 2000).
A szexizmus szorosan kapcsolódik a partriarchátus fogalmához, ami a férfi uralmát jelenti általánosságban, miként az a hatalom társadalomban való elosztásában is tükröződik. Millett (1971) szerint a hatalom struk-turális szinten túlnyomórészt férfi jelenség: a társadalom katonai, rendvédelmi, ipari, technológiai, egyetemi, tudományos, politikai és gazdasági területein a hatalom a férfiak kezében összpontosul. A szexizmus tehát a hiedelmek, gyakorlatok és intézményi struktúrák olyan rendszere, amely megalapozza, illetve megerősíti a patriarchátust. Patriarchális ideológia támogatja a hagyományos családi modellt, amelyben a férfi a kenyér-kereső, családfenntartó és territóriumának védelmezője, aki részt vesz a közéletben, míg a nő az anya, aki neveli és gondozza a gyerekeket, és elsősorban a családi életet tartja szem előtt, a gyerekek pedig az azonos nemű szülő szerepeire szocializálódnak. Különböző szerepek és elvárások vonatkoznak a fiúk és a lányok viselkedésére, a nyelvre, a társas kapcsolatokra, a gondolkozásra, az érzelmi válaszadásra stb., amelyeket a társas interakciók, az oktatás és a média folyamatosan megerősítenek.
Társadalmunkban az úgynevezett „családról alkotott mítosz” erősíti meg, hogy a nukleáris család és a nemi alapon történő munkamegosztás az univerzális és kívánatos forma. Ezáltal a család egy olyan ideológiai helyszínné válik, ahol a társadalmi nemi különbségek létrejönnek. A nukleáris család normaként való hangsú-lyozásával más családi formák deviánsnak és nemkívánatosnak tűnnek. A patriarchális családon belüli nemi szerepeknek való megfelelésből származó nyomás pedig fontos része a szocializációs folyamatnak. Azok-nak az embereknek, akik megpróbálAzok-nak eltérni a rájuk osztott társadalmi nemi szerepektől, és nem felelnek meg az elvárásoknak, szankciókkal kell szembenézniük: derogatív jelzőkkel, sőt gyakran marginalizációval és a társadalomból való kivetettséggel, gondoljunk csak a melegekre.
A szexizmus egy további szempontja a szexualitáshoz kapcsolódik, azon a burkolt (vagy gyakran nyílt) feltevésen alapul, hogy a férfi szexualitás egy olyan hajtóerő, amelynek „nehéz ellenállni”. Ezt aztán gyakran
használják a férfiak nők elleni agressziójának magyarázataként, ami jó példája annak, hogyan használható a biológiai alapokon való érvelés a férfiak társadalmi hatalmának és dominanciájának legitimálására a nőkkel szemben. Ez a dominancia egy lépéssel tovább menve erőszak formájában jelentkezhet. A nők ellen elköve-tett erőszak komolyságát a szociális munkában még nem ismerjük el teljesen (Mullender 1996). Különböző okok miatt – beleértve a jogalkalmazó szervek alacsony fokú együttműködő készségét – az esetek nagy ré-szét nem jelentik, és így azok nem szerepelnek a bűnügyi statisztikákban. Ezek a témakörök a gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzus megértése és az arra adott válaszok szempontjából is nagyon fontosak.
A szexizmus egyik legfontosabb vonatkozása a szociális munkában a hagyományos szociálismunka-elmé-letek férfiközpontú alapjainak újragondolása. Ahogy Mullender (1997) megjegyzi:
„Nem lehet megérteni a személyes és társadalmi világot anélkül, hogy figyelembe vennénk a társa-dalmi nemeket. Szakemberként nem lehetséges megfelelően és igazságosan beavatkozni/közbelépni az emberek életébe, hacsak nem ismerjük fel azokat a módokat, ahogyan a nők hátrányt szenvednek a hatalom egyenlőtlen elosztása miatt, amelyek a nőket és férfiakat egyaránt merev, dichotóm szerepek-be és kapcsolatokba kényszerítik.”
Fontos tehát, hogy a szociális munkás kritikus szemléletet alakítson ki, ami megkérdőjelezi a hagyomá-nyos feltevéseket. Ha ez nincs meg, a szociális munka erősítheti a szexizmust, illetve nem ismeri fel, hogy a szexizmus rejtőzik a probléma mélyén, amelyet elvileg meg kell szüntetnie. Ennek a kárát az érintett nők szen-vedik el. Jó példa erre a szegénység, mivel a nők javakhoz való hozzáférése korlátozottabb, mint a férfiaké.
Ez a „szegénység elnőiesedése” (Spicker 2001) néven ismert jelenséghez vezet, mivel sok nő a férfiakra vagy szociális juttatásokra van utalva: 1995-ben a világ legszegényebb lakosságának 70 százaléka nő volt (UN 1996). Ehhez kapcsolódó fogalom a „másodlagos szegénység”, ami azt jelenti, hogy még azokban a háztar-tásokban is, ahol viszonylag jó anyagi körülmények között élnek, a nők gyakran meg vannak fosztva a javak jelentős részétől, mivel a háztartásban élő férfi a családi vagyon aránytalanul nagy részét saját szabadidős tevékenységeire fordítja (Bryson 1999).
A szociális munka során történő beavatkozás célja az empowerment (képessé tétel), és nem a rendbe ho-zás. A feladat nem az, hogy segítsük a nő beilleszkedését a családban az őt „megillető” helyre, hanem hogy támogassuk az erőgyűjtésben, amivel szembeszállhat az általa tapasztalt elnyomással. Ennek fontos része, hogy elkerüljük a sztereotip feltételezéseket, mint például hogy a férfi a családfő és a fő döntéshozó egy két-szülős családban. Ha nem vagyunk elég óvatosak, a családi dinamika feltérképezése szexista következteté-sekhez vezethet. Gyermekvédelmi esetekben is – azon felül, hogy a gyerek(ek)re figyelünk – a szülőkre, és ne csak az anyára irányítsuk a munkát. Ellenkező esetben fennáll a kockázata annak, hogy az anyát hibáztatjuk, megerősítve azt az elképzelést, miszerint elsősorban a nők a felelősek a család életéért.
A család mítosza megerősíti a szexizmust azáltal, hogy a családi élet pozitívumait hangsúlyozza, a ne-gatívumoknak pedig csekély jelentőséget tulajdonít. A szociális munkások rendszerint nagyon is tudatában vannak a család destruktív hatásainak, de ennek ellenére beszippanthatja őket a család mítosza, és kritika
nélkül támogathatják a családi értékeket. Fontos, hogy a szociális munka gyakorlatában a családról alkotott kiegyenlített kép érvényesüljön, ami figyelembe veszi annak erősségeit és gyengeségeit is.
Megfigyelték, hogy a szociális munkások gyakran olyan negatív jelzőkkel illetik a kliens nőket, mint „tehe-tetlen”, „gyámoltalan”, annak érdekében, hogy további segélyforrásokhoz juttassák őket. Ennek a taktikának az a hátulütője, hogy erősíti a függőséget, ezért kerülendő.
A nők gyakran „láthatatlanok” a férfiak uralta világban, mivel az általuk elért teljesítményeket és ered-ményeket ritkán értékelik megfelelő mértékben. Fontos, hogy a szociális munkások ne sétáljanak be ebbe a csapdába, és megfelelően értékeljék a nőket, gondolataikat, érzéseiket és munkájukat. Mikroszinten a szo-ciális munka hozzájárulhat a női kliensek (és munkatársak) önbizalmának növeléséhez, társadalmi szinten pedig szerepet játszhat a nők szexista leértékelésének megszüntetésében.
A szexuális zaklatás szintén fontos, ide kapcsolódó téma: „A kellemetlen szexuális megjegyzések, pillan-tások, tettek vagy fizikai kontaktus kényelmetlen helyzetbe hozza a nőket, aláássa önbecsülésüket, rontja munkateljesítményüket és kilátásukat az előléptetésre” (SSI 1991). Ez mind a női kliensekre, mind pedig a női munkatársakra vonatkozik. A szexuális zaklatás a nők szükségletei és érzései iránti érzéketlenségen alapul, ami a nőkről mint szexuális tárgyakról kialakult kulturális nézetek tükröződése. A szexizmusellenes szociális munka során fel kell lépni a szándékos zaklatás ellen, és megfelelő érzékenységet kell kifejleszteni, amelynek segítségével elkerülhetők a zaklatás nem szándékos formái.
A szexizmusellenes gyakorlat tehát magában foglalja a nők és a férfiak társadalmi helyzetéről kialakult nézetek megkérdőjelezését, a kritikus szemlélet kialakítását, valamint a széles körben elterjedt diszkriminatív attitűdök, értékek, gyakorlatok és struktúrák elutasítását.