Habár a fogyatékossággal élő személyekkel végzett szociális munka régóta folyik, csak nemrégiben kezdték alapjaiban megkérdőjelezni. A fogyatékossággal élők mozgalma egy új – a szociális munka hagyományos nézeteivel szemben nagyon kritikus – megközelítést hozott. Ez a megközelítés inkább a fogyatékosság társa-dalmi, semmint orvosi vagy pszichológiai modelljén alapszik, ami nagymérvűen megváltoztatta a fogyatékos-ságról való gondolkozásunkat.
A fogyatékossággal élő személyekkel végzett szociális munka soha nem kapott fontos státuszt. Gyakran az orvosi diskurzus részeként jelent meg, a szociális munka fő vonalától távol, kevésbé elismerten; a kutatás és a szakmai fejlődés területein kis pénzügyi támogatást és viszonylag kevés figyelmet fordítottak rá. Ezt önmagában is hátrányos megkülönböztetésnek tekinthetjük, ami jól mutatja a fogyatékossággal élők és a jóllétükkel kapcsolatos témák alacsonyra értékelt pozícióját. Mindez jól illusztrálja a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéleteket és a velük szembeni hátrányos megkülönböztetést, ami a szociális munka elméletében és gyakorlatában viszonylag új fogalom, de az életkor szerinti hátrányos megkülönböztetéshez hasonlóan szerencsére egyre nagyobb teret nyer.
A hátrányos megkülönböztetés marginalizálja a fogyatékossággal élőket, akik az elnyomás hatására nem vehetnek részt a mainstream társadalomban annak teljes jogú tagjaiként. A fogyatékossággal élőkkel szem-beni hátrányos megkülönböztetés sok jellemzője hasonló az életkor szerinti hátrányos megkülönböztetéshez:
ilyen például az infantilizálásuk vagy a betegként való kezelésük.
A diszkrimináció itt is a személyes előítéletek, kulturális értékek és társadalmi erők együtteséből szárma-zik. A személyes előítélet a fogyatékossággal élőkkel szembeni ellenérzés és elutasítás formájában jelentke-zik, és – paradox módon – rosszul kifejezett/tapintatlan jótékony törődésben, melynek során a méltóságot és az emberi jogokat leereszkedéssel és nemes tettekkel tévesztik össze.
A kulturális értékek számos, a fogyatékossággal és a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos, rendszerint negatív nézetet tükröznek. A legtöbb kulturális norma a többségben lévő ép testűekhez igazodik, és gyakoriak azok az elképzelések, amelyek a fogyatékossággal élőket beilleszkedésre képtelennek vagy személyes tra-gédiák szánalmas áldozatainak tekintik. Ők is bántó és lealacsonyító viccek és humor elszenvedői. A fogyaté-kosságra ritkán tekintenek a társadalmi rétegződés szempontjaként, hiába látszik a szerepe nagyon tisztán a társadalmi felosztásban. Ez abban tükröződik, hogy a közszolgáltatások és közintézmények elérhetők a „köz”
számára, de nem veszik figyelembe, hogy mennyire megfelelők a fogyatékossággal élő emberek számára például az akadálymentesség szempontjából.
A fogyatékossággal élők így intézményi szinten a mainstream társadalomból kizárt, marginális társadalmi csoportként definiálódnak.
A fogyatékosság társadalmi modellje a csökkent képesség és a fogyatékosság közötti alapvető különbsé-gen alapszik, amit 1976-ban, a modell kidolgozásának kezdeti szakaszában így definiáltak (UPIAS 1976):
„A fogyatékosság a fennálló társadalmi berendezkedés által okozott hátrány vagy korlátozott cselekvés, amely egyáltalán nem, vagy csak kismértékben veszi figyelembe a csökkent fizikai képességű embere-ket, kizárva őket a társadalom tevékenységeinek főáramából.”
Ennek alapján a Fogyatékossággal Élők Derbyshire-i Koalíciója – a fogyatékossággal élők mozgalmának kulcsszereplői Angliában – a fogyatékosságot inkább társadalmi, semmint egyéni értelemben definiálja:
„Mi azt gondoljuk, hogy a fogyatékosságot a szegregáló társadalmi berendezkedés hozza létre, ami nem biztosít egyenlő esélyeket a csökkent képességű emberek számára a társadalmi tevékenységekben való részvételhez. Elkötelezettek vagyunk valamennyi korlát eltávolításában, legyen az fizikai, szervezeti vagy hozzáállásbeli, valamint azok helyettesítésében olyan megoldásokkal, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy teljes jogú szereplői legyünk az ország társadalmi, politikai és gazdasági életének.”
(DCDP Nyilatkozat az esélyegyenlőségről, 1986)
A szexizmussal, a rasszizmussal és az életkor szerinti hátrányos megkülönböztetéssel párhuzamosan a fogyatékossággal élőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés is nagymértékben azon a sztereotípián alapszik, hogy a fogyatékossággal élők szükségszerűen „dependensek”, mivel félrevezető módon az ellátás során a klienseknek nyújtott „segítséget” hangsúlyozzák, ami a szakemberek kezébe adja a hatalmat, még függőbb helyzetet alakítva ki. Sapey (1998) szerint:
„A függetlenségről alkotott alternatív nézet a fogyatékossággal élők mozgalmából származik, és ahe-lyett hogy az egyének azon képességével foglalkozna, hogy saját maguk végezzenek el feladatokat, inkább az ahhoz való jogukat hangsúlyozza, hogy meghatározzák, hogyan, hol és mikor legyenek a feladatok elvégezve. A fókusz tehát áthelyeződik az egyén alkalmatlanságáról a korlátokra, amelyek-kel a csökkent képességű emberek szembetalálják magukat, fizikai értelemben és autonómiájuk korlá-tozásában egyaránt.”
Ez számos, a szociális munkásokkal kapcsolatos kérdést vet fel: ők is részesei-e a küzdelemnek, hogy eltávolítsák a korlátokat, vagy ők maguk is korlátozó szerepet játszanak a fogyatékossággal kapcsolatos ha-gyományos közelítésnek köszönhetően? A fogyatékossággal élőkkel végzett szociális munka új megközelíté-se radikálisan eltér a hagyományos nézőponttól. A változás nagy része maguktól a fogyatékossággal élőktől származik, akik arra vállalkoztak, hogy átalakítsák a segítő-segített kapcsolatot. A mozgalmat továbbra is ők vezetik, de ez nem azt jelenti, hogy a szociális munkások ne járulhatnának hozzá nagyban az ügyhöz. Habár nyilvánvaló, hogy a fogyatékossággal élők elsősorban emberek, mégis előfordul, hogy ez feledésbe merül a szociális munkás és a fogyatékossággal élő kliens interakciója során. Az antidiszkriminációs gyakorlatnak azon kell alapulnia, hogy a személyt lássuk mindenekelőtt.
A fogyatékossággal élőkkel végzett szociális munkát évekig az úgynevezett orvosi modell uralta. A fo-gyatékossággal élőket betegként kezelni – mint akik orvosi felügyeletre szorulnak – helytelen és kerülendő.
Helyette a fogyatékossággal élőket tömörítő szervezetek olyan ellátást szeretnének, amelyek jogokon, és nem könyörületen alapulnak. Sapey és Hewitt (1991) szerint a szociális munkának sok szerepe lehet abban, hogy segít a fogyatékossággal élőknek érvényesíteni a saját érdekeiket és választásukat, a hagyományos paternalista kapcsolatot partneri viszonnyal felváltva, amely a fogyatékossággal élőket nem dependensnek, hanem egy elnyomott csoportnak tekinti, akiktől a társadalom megtagadja a számukra szükséges segítséget, ami más csoportok számára könnyebben elérhető.
A diszkrimináció része az a tendencia, hogy a fogyatékossággal élőkre úgy tekintünk, mint akik segélyre szorulnak, szemben a „normális” emberekkel. Ez egy megosztó hiedelem, ami elkülöníti a fogyatékossággal élőket a társadalom többi tagjától. Annak elfedése, hogy valójában mindenki támogatásra szorul, és hogy ezt közforrások finanszírozzák, ahhoz vezet, hogy a fogyatékossággal élők számára szükséges támogatások
„különlegesnek” és költségesnek tűnnek, és privilégiumként, nem pedig jogként tekintenek rá. A valóság az, hogy a támogatások mindenkinek szólnak, a fogyatékossággal élők szükséglete pedig más, nem különleges.
Jó példa erre a közintézmények akadálymentesítése. Ahol például lépcsőkre van szükség az épületbe való bejutáshoz, ott ezt természetesnek tartják, ha viszont egy rámpát kell felszerelni kerekes székesek részére, azt különleges kérésnek tekinthetik, és a költségekre hivatkozva megtagadhatják. Morris (1991) frappánsan fogalmazza meg a fogyatékosság inkább társadalmi, mintsem fizikai voltát: „nem a járásra való képtelenség, hanem az épületbe vezető lépcsők akadályozzák meg az embert”.
A függőség kérdésének van egy olyan vetülete, ami a fogyatékossággal élők gondozását végzőket olyan szerepbe kényszeríti, amely megerősíti a függőség és a betegség képzetét. A hátrányos megkülönböztetés ideológiája abba az irányba tolhatja a gondozókat, hogy akaratlanul is hozzájárulnak az emberek elnyomásá-hoz, akiknek legtöbb esetben pedig őszintén próbálnak segíteni.
A függetlenséget hangsúlyozzák a Központok az Integrált Lakhatásért stratégiájában is, ahol az életük irányítása feletti hatalmat a fogyatékossággal élők kezébe adják. Ez olyan szemléletmódot feltételez, amely szerint a szociális munka főként nem esetmunkán alapul, hanem szélesebb körű kezdeményezéseken és az egész közösség bevonásán.
Habár a kor, a társadalmi nem, az etnikai és a szexuális kisebbséghez való tartozás is fontos dimenziói
a fogyatékossággal élők tapasztalatának és hátrányos megkülönbözte tésének, a fogyatékossággal élők több-szörös elnyomása kevéssé kutatott és elhanyagolt terület.
Összefoglalva: a hangsúly a fogyatékossággal élőkkel végzett szociális munkában is a kliensek emberi jo-gain, esélyegyenlőségén, függetlenségük kialakításán, megerősítésükön, valamint érdekképviseletükön van.