Legutóbbi könyve, A csillagok világa a mesék körül forog. Mennyire fontos ma a mese az emberek életében?
A mese szó a magyar nyelvben több értelemmel bír. Egyrészt jelent hazugságot, gondoljunk a „mese habbal” kifejezésre. Másrészt olyan történetet, melyről azt hisszük, hogy gyermekek andalítására született. Ez tévedés, a meséket eredetileg felnőtteknek írták, csak mára a gyerekekre tolták a felelősséget. Végül a mese azt is jelenti: történet. Én történetmesélő vagyok, annak születtem. Gyakran megkérdezik derék újságírók, hogy miért lettem író. Remek válaszokat szoktam kitalálni, hiszen ez a foglalkozásom, de a szomorú igazság az, hogy már három-négy évesen is ta-láltam ki történeteket. Mi a Délibáb utcában laktunk, ez egy csendes utca a Hősök tere felé, kivéve forradalmi időkben, mert akkor hangos. Nemrég elsétáltam meg-nézni a szülőházam, az utcán szembejött egy három ajtós szekrény méretű férfi, és azt mondta: Én ismerlek téged. Te vagy a Vámos Tibor! (Ez az eredeti nevem.) Igen.
Amikor óvodás voltál, minden nap mentél az óvodába, és megálltál, meséket adtál elő nekem. Kiderült, hogy ő volt akkor az albán követség előtt álló rendőr. Megragadtam az alkalmat, hogy egy műbírálatot csikarjak ki belőle, megkérdeztem, milyenek voltak azok a mesék. Borzasztóak… és újra meg újra elmondtad őket. Akkor miért hallgattad végig? Tudod milyen unalmas volt állni a fakabátban?
Véleményem szerint a történet a legfontosabb dolog a kultúrhistóriában, odáig is elmennék, hogy gyógyterápiás hatású. Ha valaki beteg, maradjunk annál, hogy lelki beteg, például szerelmi bánat gyötri, sok mindent tehet, például leugorhat a legközelebbi hídról, de célravezetőbb venni egy töltőtollat meg papírt, vagy in-kább füzetet. Ne használjanak ronda papírt, mert az árt! Egy szép füzetbe írják le, hogy mi is történt. Mire a végére érnek, kicsit meg fognak vigasztalódni. Ha jó stílusban írják, nagyon. Nekem ez a fő tevékenységem, történetekkel próbálom magamat gyógyítani, és az a bónusz, ha netán mást is sikerül.
A csillagok világa azzal kezdődött, hogy született két gyerekem, méghozzá egy-szerre. De akkor már ötvenhárom voltam, nem éppen atyai kor. Az itt lévő ura-kat buzdítanám, hogy korábban csinálják, ilyenkor már fárasztó. Van nekem egy harminchárom éves lányom is, ő már régóta londoni lakos. Amikor ő gyerek volt,
vele is hevesen kommunikáltam, hiszen nyelvében él az atya. Mindig próbáltam dumákkal elkábítani. Állandóan jegyzeteltem, amiket mondott, és amikor húsz éves lett, odaadtam neki azt a füzetet. Két szépirodalmilag értékelhető mondatot mondott nullától húszéves koráig. Megjegyzem, a bölcsészkarra járt szegény – ezt most nem biztos, hogy jó helyen mondom. Az első mondata az volt: Nem megy semmi. Ez tetszett nekem, a 80-as évek legelején voltunk, és ezt szociológiailag pontosnak találtam. A másik mondatot az váltotta ki, hogy elég szegény voltam.
Prózaírásból éltem. Azt nem mondhattam a gyereknek, hogy ezt nem tudom meg-venni neked, az égő. Inkább azt mondtam: ez neked még nem való. Emiatt aztán egyszer így szólt: Légy szíves, kérek szépen valamit, ami való. Ezzel a két mondattal lehetne valamit kezdeni szépirodalmilag, többel nem állt elő.
Nem így az a két gazember, akiket most próbálok tenyészteni, ők nagyon megle-pőket mondanak. Mesélek nekik, de nem Grimmet, mert abban sokat folyik a vér, azt nem tudom feldolgozni. Mindig próbáltam nekik a szépirodalmat mesélni, például a görög mitológiát, de folyton közbeszóltak. Kialakult egy állandó hely-szín, én tűzoltóságot akartam, de ők azt mondták, legyen mentőállomás. Ahol két mentőlovag dolgozik, ők. Csöng a telefon, Ménesi úti Collegium telefonál, tűz van. Akkor ők beszállnak a mentőhelikopterbe, eloltják a tüzet, és cserébe a diák-önkormányzat elviszi őket egy játékboltba. Egyszer csak arra gondoltam, hogy legyen ebből egy mesekönyv. Már annyi mindent írtam, mesekönyvet még nem.
Nagyon jóban voltam Lázár Ervinnel, Janikovszky Évával, amíg éltek, gondoltam, követem a példájukat. Elterveztem, hogy lesz huszonnégy mese, de másképp ala-kult. Az írásban az a jó, hogy szórakoztat, és sok a meglepetés. Aki nem élvezettel ír, azt nehéz lesz élvezettel olvasni. Nekem minden sor élvezetet okozott. Más kérdés, hogy néha nem sikerül, vagy rosszul. Az nem baj. Mindenesetre ez a terv váratlanul családregénnyé alakult. Pedig azt hittem, jól kitaláltam egy meseregényt, amelyben csak párbeszéd lesz. Érdekelt, hogy lehet-e írni regényt úgy, hogy csak élőhangot használok, de úgy, hogy soha ne kelljen odaírni: mondta Béla, mondta Jolán. Három hangra gondoltam, később hat lett belőle. A történet családregényt kért magának. Fejlődésregényt, amelynek a főhőse egy tengerjogász, bár olyan nem létezik. Ez a könyv engem nagyon felkavart, főleg a gyerekek miatt. Igazából jogdíjat kéne fizetnem nekik. Ugyan a szövegben az ő részük csak úgy tíz száza-lék, de a többihez is ők ébresztették a gondolatot. Ezt talán nehéz elhinni, mondok egy példát. Autón vittem őket az óvodába. Ülnek hátul, egyszer csak az egyik azt kérdezi: Papa, szerinted milyen színűek az istenek? Nem tudom, milyen színűek az istenek, és nem jó, ha az apa valamit nem tud. De mire válaszoltam volna, a másik rávágta: Az istenek kékek, mint a lányok. Szerintem ez költészet. Tudom, néha a szülő, ha a gyereke lerajzol egy házacskát, rögtön azt hiszi, hogy egy kis Michelangelo. Én nem ilyen vagyok azért, remélem. A másik elgondolkozva így szólt: Szerintem az istenek mégis inkább fehérek. Mire az egyik: Nem, kékek, mint
a lányok. A lányok kékek? Inkább pirosak, nem? Mindegy. Ezeket én mindig felírom.
A regény már befejeződött, de még mindig. Befejezem ezt a kissé hosszúra nyúlt választ. Ma ezt hallottam a kocsiban: Teneked ki a legjobb barátod? – Természetesen te. – Én azt reméltem, hogy te is megkérdezed, hogy nekem ki. – Na, ki a legjobb barátod? – Te, meg az Isten.
Azt mondta egyszer, hogy minden könyvnek van egy gyászéve, és ez az új könyv kü-lönösen fontos az Ön számára, még nem tudta elengedni.
Igen, látja, feketében vagyok.
Meglepő a cikk, amiből idéztem, mert a fotón mosolyog.
Mond valamit. Ez a lányom poénja. A televízióban készítettem műsorokat, összesen hét évig, ezért felismernek utcán, étteremben. Gyakran zavar. A lányom javasolta, hogy mosolyogjak, akkor a kutya sem ismer rám. Vannak tévés barátaim, akik ha nem ismerik fel őket, depressziósak. Nekem nem kényelmes az ismertség.
Ami a gyászévet illeti: a könyvírás egy nagyszerű dolog, izgalmas egy bonyolult szerkezettel bajlódni, miközben nem tudjuk, hová megyünk. Kétféle utazó van, az, aki kipipálja, hogy Eiffel-torony, megvolt, és az, akit nem érdekel, hogy melyek a kötelező látnivalók. Én ilyen vagyok, a meglepetéseket szeretem. Írás közben is megyek előre, és várom, hogy lepjen meg a saját szövegem. Tény, ha valahol tartunk már egy prózában, tettünk le bizonyos téglákat, akkor nem lehet bárhova menni.
Egyre szűkülnek a lehetőségek, és a végén már csak egy ösvény marad. Ez a fá-zis a legjobb. A végén van olyan időszak is, amikor már a korrektúrán is túlestél, többé nem javíthatsz, de még nem jelent meg. Az a mélypont. Amikor már nem az enyém, de még senkié. Amikor megjelenik a könyv, akkor a szerző megszűnik létezni. Abban a percben, hogy kapható a boltban, már ahány ember megveszi, annyi féle könyvről van szó. Akkor már elvették tőlem. Nem szomorúság ez, de ha regényt így befejezek, utána elég sokáig nem tudok írni. A leghosszabb ez a gyász az Apák könyvénél volt, két és fél évig csak úgy éltem a világban. Apró munkákat csináltam, de gondolni sem tudtam más tervre. Most nem ennyire rossz a helyzet, vannak tervek, mindenesetre tavasz előtt nem fogok hozzá.
Amikor Amerikából visszajöttem 1990-ben, mind a Szépirodalmi, mind a Magvető Kiadó csődhelyzetbe került. Az első ember, akivel találkoztam, Spiró György volt, közölte velem, hogy Magyarországon megszűnt a két kiadó, amelyik kortárs szer-zőket adott ki, és magyar kortárs irodalom itt nem is fog megjelenni egyhamar.
Én Amerikából jöttem, mondtam, hogy ha nincs, alapítunk egy kiadót. Így lett az Ab Ovo, amelyiknek tizennyolc évig maradtam szerzője. A vezetéssel csak négy évig foglalkoztam, mert iszonyú linkek voltak az írók, és ez nem esett olyan jól az asztal másik oldaláról. Néhány éve konstatáltam, hogy nem lehet tovább kis kiadó szerzőjének maradni. Bár ez a bölcsészkar, szent és emelkedett irodalmi témákról
kellene beszélni, de tudják-e, hogy ha bemennek az Alexandra könyvesboltba, és nagy halomban ott áll Vámos Miklós fölpolcolva, a halom tetején a háromoldalú fotóval, akkor azt hihetik, hogy ennyire szeret ez a bolt vagy könyvterjesztő engem.
Pedig ezért a kiadó fizet. És még sok minden másért. Tudtam, nem maradhatok sokáig az Ab Ovónál, de nem akartam a Magvetőhöz menni, mert ott jelennek meg a legnevesebb kollégák. Ha egy kiadónál vagyunk, akkor már nem legendák a példányszámaim, hanem tények. Nem akartam még jobban magamra haragítani őket. Amikor a kiadóban dolgoztam, messze nem voltam ismert szerző. Mindig azzal az íróval voltam kénytelen foglalkozni, akinek a könyvét vitték, mint a cukrot.
Aki sikeres, azt kell utánnyomni, ő kapja a meghívásokat, neki vannak ügyei. Nem maradt időm, hogy a kevésbé sikeresekkel foglalkozzam. Így megy ez. Épp ezért néztem ki magamnak az Európa Kiadót, mert ott nincs túl sok kortárs szerző.
A drága Szabó Magda volt a legfontosabb szerzőjük, de ő meghalt. Vele közeli, személyes viszonyban voltam, de ettől függetlenül az a meggyőződésem, hogy az én életem időszakában ő a legnagyobb magyar író, minden ellenkező híresztelés dacára. Mindig reménykedtem, hogy az Európának eszébe jutok, és aztán egyszer csak csöngött a telefon. Úgynevezett életműszerződést kötöttek velem, ami elég nagyképűen hangzik, elnézést kérek. Kérdeztem, hogy nem vagyok-e én ehhez túl fiatal? Azt mondták, nem. Évi két könyvemet adják ki, tíz évig. Amikor aláírtuk a szerződést, volt már 33 könyvem, túl nagy présbe nem dugtam a fejemet. Ha újat írok, beletesszük a sorozatba. Eddig négy jelent meg, és csak egy volt régi belőle, a Félnóta. A Tiszta tűz csupa új kisregény, novella, a Kedves kollégák pedig az írókkal készített interjúimat tartalmazza. A csillagok világa egy egészen új regény. Jövőre az Apák könyvét gondolják kiadni, meg a Zenga zéneket. Ha ledobnám a gyász-ruhát, és gyorsan írnék egy regényt, nem is kerülne jövőre sorra. Aki ráér, tovább gyászol. Úgy látom, ma akármit kérdez, mindig ilyen hosszúra sikerül a felelet, a legközelebbi válaszom az lesz, hogy nem.
Hányszor lehet elmondani egy történetet?
Nem. Hogy érti ezt?
A Tiszta tűz párhuzamos történeteire gondolok.
Abban a könyvben azt a gondolatot próbáltam körüljárni, hogy mi van akkor, ha adott témáról írunk két különböző szöveget. Az egész úgy kezdődött, hogy írtam egy kis novellát. Minden művem nagyjából ötven százalékig önéletrajzi. Igaz tör-ténet, hogy egyszer bentfelejtkeztem a Szépművészeti Múzeumban egy éjszakára, mert a kelekótya apám arra a kérdésemre, hogy a múmiák mikor vannak fenn, azt találta felelni, hogy éjjel. Velem nem lehetett kukoricázni, biztonsági kamera sem volt még, így ott maradtam egy éjszakára, de a múmiák nem keltek föl. Ami érdekes, hogy másnap, szombat reggel hazaosonva konstatáltam, hogy a szüleim
nem vették észre, hogy nem voltam otthon. Ez akkor nem rázott meg, sőt örültem, hogy békén hagytak. De el sem tudom képzelni, hogy ha bármelyik gyerekem nem volna otthon, az ne tűnne föl. Erről szólt a novella, megjelent. Az én szüleim korán meghaltak, két különböző súlyos betegségben, mégis az utolsó három-négy hónap-ban egyformán összeasztak. Emlékeimben úgy él, mintha ugyanabba a kórházba kerültek volna, azonos az ágynemű és az orvos, pedig nem is egy évben történt.
Eszembe jutott, hogy tulajdonképp múmiák lettek belőlük. Írtam egy folytatást az eredeti novellához, mely a szüleimről szólt. Biztosan tudják, hogy a magyar és a világirodalom legjobb dupla novelláját Krúdy Gyula írta: egy bizonyos párbajról, két szemszögből. Ha jót akarnak olvasni, nézzék meg. Gondoltam, hogy én is írok ilyen duplákat, egész kötetnyit. Így született négy dupla novella, és három dupla kisregény, a kettősség sokféle változatát próbáltam ki.
A Tiszta tűz utolsó kisregényében, a Tiszta pohárban a szereplők beszélnek egy kéz-iratról. Ha jól tudom, ez létezik.
A Tiszta pohár arról szól, hogy van egy magyar író, akiben valamelyest rám is-merhetnek, ha nagyon akarnak, de teszek lépéseket, hogy azért ne. A kollégák nem nagyon kedvelik, és a bölcsészkar sem. Ez különben tény. Szoktak nálam jelentkezni fiatal, lelkes lánykák, hogy diplomamunkát készülnek írni a mun-kásságomból. Kérdezem ilyenkor, hogy miben segíthetek, hát, semmiben, csak a lelkesedést óhajtották megosztani, majd ha kell, kérdeznek. Pár hónap múlva pironkodva hívnak, hogy elnézést kérnek, de a professzor lebeszélte őket rólam.
Meg kell mondanom a fiatal bölcsészlányok nagy dicsőségére, hogy ennek dacá-ra fél tucatnyian mégis írtak belőlem diplomamunkát. Szóval, a történetben van egy szerző, akinek efféle problémái vannak (nem én vagyok egyedül ilyen), és egy kollegája rábeszéli, hogy írja meg az összes sérelmét. Egyszer csak jelentkezik egy ismeretlen kislány, aki azt állítja, hogy az unokahúga, és tényleg az. Kettejük kapcsolatáról szól a kisregény, de közben sokat beszélnek erről a bizonyos kéz-iratról, aminek az a címe, hogy Tiszta víz. Ezt szintén posztmodern trükknek érezték az irodalmi szakértők. De az igazság az, hogy Márton László tanácsolta, írjam meg ezeket a problémákat. Egyszer egy nyáron egy füzetbe meg is írtam.
De nem akarom közzétenni, csak a Márton Lacival akartam kitolni. Különben odaadtam neki, elolvasta, és azt mondta, hogy ez nagyszerű, csak rakjam idő-rendbe, én ugyanis szabad gondolatfűzéssel meséltem el a dolgokat. Mondtam neki, hogy jó, majd időrendbe rakom, de tudtam, hogy úgysem fogom, inkább írok egy másik kisregényt, amelybe egy sor sem kerül be a Tiszta vízből. Ez lett a Tiszta pohár. Ha már itt tartunk, magamhoz ragadom a kezdeményezést. Ez itt az új regényem. A csillagok világa, egy kis könyvbemutató. Hogy ez az ábra itt a címlapon micsoda, az a 251. oldalon derül ki. Önök szerint mi ez, mit ábrázol?
Zsófit kérdezem először.
Akkor is mondhatom, ha én már olvastam?
Akkor nem. Mire hasonlít? Elmondom, miket mondtak eddig. Valaki úgy vélte, hogy a Tankcsapda együttes gitárosa. Valaki más azt mondta, hogy itt Magyarország látható, egy tulipánnal és két nemzeti színű szalaggal. Az egyik kisfiam szerint ez egy ember, aki a győzelem jelét mutatja a hüvelykujjával. Egyesek szerint ez az én önarcképem. Mindezzel szemben ez a tui nevű kínai írásjel, az a jelentése: közösen átélt öröm. Egy kínai étteremben jártam minap, nálam volt a könyv. Megkérdeztem a pincért, hogy tud-e itt valaki kínaiul olvasni? Igen, a szakács. Kiküldte a szaká-csot, magyarul nem tudott, megkérdeztem angolul, hogy mi ez? Földerült az arca, azt mondta: Csele, csele! Folint Eulóla, csele! Kiderült, hogy a mai kínaiban, azon túl, hogy közösen átélt öröm, azt is jelenti, hogy pénzváltó és készpénz. Ami igen bíztató a könyv bevételeit illetően.
Külföldön megjelenő könyveire akár az Apák könyve ómagyar szövege, akár a Zenga Zének gyermekbeszéde miatt hogyan tekint? Át lehet ezeket ültetni?
Magam is műfordítottam, de én borzalmas műfordító vagyok, mert mindent át-írok. Ami magyarul nincs, nem hagyom ki, inkább kitalálok valami egész mást, és néha olyan messzire kerülök az eredetitől, mint Makó Jeruzsálemtől. Tehát rám ne bízzanak műfordítást! Bár nagy élvezettel szoktam csinálni. Bevallom, én az olyan műfordítót szeretem, amilyen én vagyok. Például sziklaszilárd meggyőződésem, hogy nem szabad ponttól pontig fordítani. A német nyelv bonyolult szerkezetei a német-nek nem olyan bonyolultak, mint német-nekünk. Ezért amikor Lukács Györgyöt olvasunk fordításban, akkor komplikáltabb szövegnek érezzük, mint a németek – az ő nyelvü-kön írt. Ugyanígy a rövid, kattogós angol mondatok csak nekünk tűnnek olyannak, az angoloknak természetes. Szerintem, ha németből fordít valaki, egyszerűsíthet, több mondatra bonthat, ha angolból, akkor esetleg több mondatból gyárthat egyet.
Nagyon megengedő vagyok a műfordítókkal. Nem bánom, ha átírják, megoldják.
Az Apák könyve 17 nyelven jelent meg, értelemszerűen nem tudtam ellenőrizni valamennyit. Elolvastam az angolt, kis erőfeszítéssel megnéztem a franciát, nagy erőfeszítéssel a németet, és heroikus munkával a spanyolt. A többivel nem foglal-koztam. Az Apák könyvénél külön probléma a nyelvújítás azon a nyelven, ahol nem volt ilyesmi. Egyébként összeállítottam a műfordítóknak egy magyar-magyar szótárt, mert például egy német műfordító azt, hogy mi az a morvány, nem fogja megtalálni sehol. Leírtam nekik, hogy morvány = kalács. A többi könyvemhez nem csináltam ilyet. Valakinek vagy van teremtő fantáziája, vagy nincs. Az csak nálunk szokás, hogy művészek fordítanak. Külföldön ezek derék mesteremberek. Nagyon ritka az olyan fordító, mint Terézia Mora, akinek van saját irodalmi tevékenysége. De szerintem ez nem költészet, amit nagyon nehéz lefordítani. Egy regényben, ha ez-az elsikkad, attól még annak állnia kell a lábán. Amelyik nem áll a lábán, az magyarul sem.
Érdekes, hogy a fordítók olyan hibákra hívják fel a figyelmet, amiket a magyar ol-vasók esetleg észre se vesznek. Esterházy Péter mesélte, hogy a Harmoniában sze-repel egy nagynéni, aki a könyvben világtalan. De a valóságban lát. Ezért a könyv bizonyos pontjain mégiscsak lát. A német műfordító szólt, de ő úgy hagyta. Könnyű egy posztmodernnek. A realista író nagyobb bajban van. Az Apák könyve francia fordítója szólt, hogy amikor azt írom, hogy a hősök bouillabaisse-t esznek, akkor ez az étel még nem létezett. Rendben, legyen halászlé, feleltem, és a magyarban is át-írtam. Szerencsére az Apák könyve Magyarországon 33 kiadást élt meg, mindig kicsit változott, mert amiket a fordítók és az olvasók észrevettek, kijavítottam. Egyébként egy könyv soha nem a műfordító miatt bukik meg. Ahogyan egy színdarab sem a színészek és a rendező miatt bukik meg. Ha jó a darab, nem lehet olyan rosszul előadni, hogy ne hasson. Ha meg rossz, nincs mit tenni. Szóval, nem vagyok szi-gorú a fordítókkal. Most jelent meg egy könyvem németül, ami Magyarországon nagyon megosztotta a kritikusokat és az olvasókat. Az a címe: Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?). Azért lehetett nehéz fordítani, mert a könyv hetven száza-lékban Berlinben és Németországban játszódik, és a magyar szöveg tele van a német nyelvvel kapcsolatos hülyéskedéssel. Hogy ezt hogyan lehet németre átültetni, azt nem tudom. Van némi rossz érzésem, mert a pápát kicsit megcsipkedtem benne.
Ratzinger akkor lett pápa, amikor ezt a könyvet írtam, és mondott ostobaságokat.
Írtam a német kiadónak, hogy ezeket ki is lehetne húzni, ha gondolják, de nem vá-laszoltak. Megérkezett a könyv, de még nem mertem kinyitni.
A csillagok világában Tomi és Gabi lovag nagyjából annyi idősek, mint a Zenga Zének Öcsije. A gyermeknyelv feldolgozására, vagy akár a sváb nyelv használatára a Sánta kutyában, s a többi nyelvi játékra és kísérletre mi indítja?
A prózaírásnak a nyelv a lényege. Ha megpróbálok prózát írni, alakokban gon-dolkozom. Hősökben, figurákban, emberekben. Valahogyan ábrázolni kell őket.
A Zenga Zéneknek, ahogyan a címe is mutatja, az az alapötlete, hogy egy Öcsi nevű hatéves kisfiú bóklászik 1956-ban, és találkozik minden bajjal, amivel a felnőttek is. Tudtam, hogy nagyon sokat fog beszélni és gondolkozni. A prózaírásban a leg-nehezebb a párbeszédek megoldása. Mondta Béla, felelte Béla, bólintott Béla, és megigazította a frufruját, ezek nem jók. Rendelkezésre áll Hemingway módszere, akinél he said, she said, he said, az unalomig. Ez magyarul eleve nem megy, mert nincs ő és őe, csak egynemű ő van. Azt akartam, hogy a kisfiú beszédét meg
A Zenga Zéneknek, ahogyan a címe is mutatja, az az alapötlete, hogy egy Öcsi nevű hatéves kisfiú bóklászik 1956-ban, és találkozik minden bajjal, amivel a felnőttek is. Tudtam, hogy nagyon sokat fog beszélni és gondolkozni. A prózaírásban a leg-nehezebb a párbeszédek megoldása. Mondta Béla, felelte Béla, bólintott Béla, és megigazította a frufruját, ezek nem jók. Rendelkezésre áll Hemingway módszere, akinél he said, she said, he said, az unalomig. Ez magyarul eleve nem megy, mert nincs ő és őe, csak egynemű ő van. Azt akartam, hogy a kisfiú beszédét meg