Esztendeje lesz lassan, hogy halogatom a Fried István kelet-közép-európai irodalmi komparatista tanulmánykötetéről szólandó recenzió megírását. Magam-mal cipeltem a könyvet a nyaralásra, bevittem a kórházba, mégsem lett semmi az ismertetésből. A kérdésre, mi gátolt a megírásban, tudom a választ: Kelet-Közép-Európa gátolt meg benne. A feje tetejére állt, megrendült, felbolydult, a csárdást, a polkát, a kólót mostantól vissza-, előre- vagy egyszerűen másfelé járó
Kelet-1 Közép-Európa viselős, eső- és viharfelhők borította égboltja alatt, ki- vagy felvo-nuló tankok dübörgése, harci kürtök rivallása, a rendszerváltás fogaskerekeinek recsegése, ezernyi wattokkal nyomatékosított programbeszédek mennydörgése kö-zepett ki figyel, ki figyeljen oda Fried István megállapításaira, miszerint pl.: „Az 1863-ban lefordított Arany János-ballada, A walesi bárdok 1863-ban jelent meg magyarul. Zmaj a Koszorú c. folyóiratban olvasta, s ez ismét azt bizonyítja, hogy a szerb költő olvasmányai között magyar folyóiratot (folyóiratokat) is lelünk." Mit mond ez nekünk, mihez kezdjünk ezzel manapság, amikor az a kérdés, mi legyen itt, vagy'minek nevezzük azt, ami lesz. Legyen-e polgári demokrácia, vagy pedig
— mivel nincsen polgárság — legyen demokrácia csak úgy, s a hozzá való pol-gárság majdcsak összejön valahogy? Vagy legyen monarchia, ha a még ki nem halt
dinasztiák élő sarjai nem puhultak, vagy demokratizálódtak el annyira, hogy fleg-mán lemondjanak a trónról? Vagy valami harmadik legyen, amit még ki kellene találni? Ilyen dilemmákkal terhelt agyunk és köztudatunk számára mit jelenthet, ha Fried István megnyugtat bennünket afelől, hogy a cseh Sebastian Hnévkovsky Déwjn c. „furcsa vitézi versezetéről" a Neue Leipziger Literaturzeitung 1809. júniusi számában megjelent ismertető cikk névtelen szerzője minden bizonnyal Rumy Károly György?
„Utak és tévutak", mondja a könyv címe. Lehetnek-e ma az irodalom útjai:
irányadók, az irodalom tévútjai; figyelmeztető, esetleg tilalmat közlő jelek? Kí-vánnunk kellene, hogy lehessenek. Szemünk előtt hamisság folyik, meghasonlás történik. Hangszórók üvöltik, nagybetűs címlapok ordítják, plakátok zengik,
kép-ernyő-papagájok ismételgetik, hogy közös úton megyünk a közös Európába, amely-ben az országhatárok jelképesek lesznek, miközamely-ben a szabad, demokratikus, több-párti választásokon térségünkben mindenütt a legerősebb nemzeti programot kép-viselő erők, áramlatok és pártok kerülnek hatalomra, amelyek a nemzeti identitást, a nemzeti sajátosságot, a nemzeti másmilyenséget hangsúlyozzák. Eredendően mind-ezek igaz, szent, abszolút értékek és érdekek, de árnyékot vet rájuk, hogy hangoz-tatóik úgy érzik, igazolniuk kell őket az „Európa-ház" infantilis idilljének emle-getésével. Melyik most itt az út, és melyik a tévút? Vagy az út célja tévutakon is
megközelíthető? „Keresztülhazudhatjuk magunkat az igazsághoz?" S az igazság hazudásának eme káoszában hol helyezkedhet el és mit nyomhat a latban Fried Isván ismétlődő megállapítása, hogy a kelet-közép-európai irodalmakban ma is rengeteg párhuzamos és közös vonás van. Például: „Fölös bőséggel lelhetnénk nyilvánvaló párhuzamokat, leginkább a líra területén. Ilyen a hosszúvers előtérbe kerülése (L. Novomesky, Matej Bor, Juhász Ferenc) . . . "
Hát igen. Ha én most hagyományos, és tőlem is megszokott recenziót írnék, s nem antipolitikus sirámot, most tíz körömmel tépném fel a fenti idézetben a zárójelet, és folytatnám a névsort Miodrag Pavlovié, Matija Beékovié nevével, s valószínűleg tiltakoznék az ellen, hogy a párhuzamok a líra területén „leginkább", mert legalább annyi a párhuzam a prózában is, pl. farmernadrágos próza, fiktív dokumentarista próza, valósághű próza, történelmi regény és így tovább. Látom magamat kézikönyvekkel, lexikonokkal, bibliográfiákkal körülbástyázottan, melyek alól, mint valami lőrésen, nagyítóval kukucskálnék ki, s cédulákkal csapnék le az előző példákhoz hasonló, kiegészíthető, továbbfűzhető helyekre Fried Istvánnál, s a
cédulákból egy újabb papírhegyet emelnék.
Ha ezt meg is tettem, itt most nem számolok be az eredményről. Tűzijáték lenne belőle, ha megtenném, komparatisztikai monográfia-csírák parádéja, mikrofilo-lógiai terülj-terülj asztalka. Nem robbantom fel a petárdákat, mert az általános égzengésben úgyis elveszne a fényük és a hangjuk. A szűkebb szakma munkásai már úgyis kicédulázták Fried tanulmánykötetét. Inkább azoknak ajánlom, akik úgy gondolják, felüdülést lelhetnek egy megbízható, szakszerű, s mégis olvasmá-nyos irodalmi kalauz vezetésével megtett kirándulásban Kelet-Közép-Európa kul-túrájának változatos tájain, különböző évszakokban, a XVIII. századtól napjainkig.
Elárulom: a kirándulás legfőbb tanulsága az lesz, hogy ezek az itt élő kis népek nem is olyan „kicsik", nem is olyan elszigeteltek, nem is olyan páratlan vagy példátlan különcök, még ha sokszor ezt is képzelik magukról, sőt azt akarják bebizonyítani, hogy ez — a különcség és elszigeteltség — a legfőbb értékük. Csak-is ekkor, ha erre tesznek fel mindent, válnak valóban kicsikké és csodabogarakká.
Az imént említett Miodrag Pavlovié írta erről: „Szörnyülködünk, ha kihagynak bennünket az európai kultúra térképéről, de kétségbeesetten bizonygatjuk, hogy másmilyenek és sajátosak vagyunk."
Fried István komparatisztikai tanulmányainak — a konkrét szakmai hasznossá-gon túl — a fenti, Pavlovié által megfogalmazott előítélet-paradoxon feloldásában és meghaladásában látom a fő érdemét. És minden tiszteletem a tudósé, aki ebben a szellemellenes, a tudományt politikai célokra kifosztani igyekvő időben
háborí-tatlanul és méltóságteljesen végzi munkáját, amelybe egyaránt és egyforma rang-gal tartozik az, amikor egy-egy adat miatt könyvtárakban fújja le a port első, esetleg egyetlen kiadásokról, és az, amikor olyan gondolatot gondol, amelytől egy mondatba kerül Goethe, Byron, Vörösmarty, Mickiewicz, Njegos, Preseren és Kis-faludy Károly.
Sajátos, de valójában csak látszólagos ellentmondás, hogy éppen az ilyen, az utóbbi példával illusztrált, nagy ívű, tipológiai szintézisek lehetőségeire utaló, kö-rülírás és kifejtés nélkül hagyott felvetések keltik bennem a kötet egészével szem-ben az egyetlen hiányérzetet. Természetesen nem azt hiányolom, hogy valamennyi ilyen ötlet és felvetés nincs explikálva; ehhez monográfiák sorozatára lenne szük-ség. Ott érzem a hiányt, ahol az egész fölvázolására irányuló törekvés miatt a ré-szek elégtelen fényt kapnak. Két példa. Az „Ady Endre és a szomszéd népek iro-dalma" és a „József Attila kelet-közép-európai helye", tíz-tíz oldalnyi írások címe összemérhetetlenül többet takar, mint amire Fried István valójában vállalkozik, s amit — talán a maga adta cím kényszerétől — mégis felül akar múlni. Ez persze nem sikerülhet, s ez kelti a hiányérzetet. A József Attilával foglalkozó írás eseté-ben talán többet kaptunk volna, ha a Villon-ballada József Attila-i feleleveníté-séből indulna ki a tanulmány, majd felsorakoztatná ennek tipológiai megfelelőit
(Nezval), ezután kitágítaná a kört Ady kurucverseire, s végül mindezt összefüg-gésbe hozná Krleza Petrica Kerempuh-balladáival, s e jelenség alapos bemutatása és elemzése után utalna általánosabb összefüggésekre. Kevesebbet kaptunk: a ta-nulmány ezt a jelenséget is, az általános összefüggéseket is csak jelezte, a felüle-ten maradva. Ezért a könyv középső, egyes írókat taglaló tanulmányokat tartalma-zó résaében elsősorban azokban az írásokban érvényesül a cél—cím—
megvalósítás hármasságának harmóniája, amelyekben Fried a rész felől halad a szintézis felé, pl. a Kazinczyról, Vitkovicsról, Zmajról és Andricról írott tanul-mányokban.
A kötet első és utolsó fejezete, „Összehasonlítás: tévelygés és útkeresés" és
„Feladatok, áttekintések, összefoglalások", a komparatisztika általános kérdéseit, problémáit taglalják, az első fejezetben főleg az elmélet szempontjából, az utol-sóban inkább gyakorlati megközelítésben. Az elméleti írásokban Fried jó arány-érzékkel köti az absztrakciót az irodalom eleven valóságához, mivel valamennyi általánosítást érzékletes, odaillő példával illusztrál. A záró fejezet írásai pedig egészen konkrétak, komparatista tudós társaságok munkaértekezleteire illő vita-indítók vagy beszámolók közvetlenségével íródtak. A fejezetek és a cikkek címében ilyen szavak szerepelnek: feladatok, a szlavisztika céljai, perspektívái, az össze-hasonlítás lehetőségei. Már ezek a kifejezések, s aztán maguk az írások Fried Istvánnak a megszervezett, koordinált kutatómunka iránti bizalmát és reményeit fejezik ki. Én magam szkeptikusabb vagyok e tekintetben. Az irodalomkutatásban, s azon belül a komparatisztikában is, éppen az olyan egyéni tudósteljesítmények termékenységében hiszek, amilyen Fried István munkássága is. Ha kell, a
politi-kai, történelmi, kulturális közállapotok árjával szemben rendíthetetlenül úszó, eti-kus, méltóságteljes, komoly és kérlelhetetlenül szakszerű tudósra szavazok. (Mag-vető, 1989.)
MILOSEVITS PÉTER
Búcsúzó népcsoport
Bármennyire válsággal küzd a könyvkiadás, a szép és látványos albumokat változatlanul keresi a vásárló. Ezek sorába tartozik az Officina Nova kiadónál egyidejűleg magyarul és németül, tetszetős kiállításban megjelent könyv, amely Az Ölttől a Küküllőig címmel az erdélyi szász erődtemplomokat mutatja be.
A több mint kétszáz színes fényképfelvételt Szentpétery Tibor készítette, Kerny Terézia írt hozzájuk magyarázó szöveget.
Az erdélyi szászokról hatalmas szak- és népszerű irodalom szól. Túlnyomó részét maguk a szászok írták és jelentették meg, sokrétűségénél fogva legtalálób-ban honismereti irodalomnak nevezhetjük, noha a szász „hon" sosem volt külön ország vagy állam. A szászság azonban a feudális Magyarország egyetlen olyan nemzetisége volt, amely széles körű területi önállóságot, ezzel egybefonódottan külön egyházszervezetet és iskolarendszert mondhatott magáénak. Ismert, hogy a nemzeti nyelvek vetélkedésének kezdeteiig a magyarországi népcsoportok nyelv-használatát senki sem háborgatta. Az erdélyi szászok körében ez századok óta az irodalmi német és a nyelvjárások kettősségét jelentette, amelyhez páratlanul jel-legzetes, önálló művelődési élet kapcsolódott, zenével, képzőművészetekkel, szép-irodalommal, színházzal, újabban kulturális egyesületekkel, múzeumokkal.
Mindehhez képest az elmúlt ötven esztendőben magyarul alig olvashattunk a szászokról. Pukánszky Béla Erdélyi szászok és magyarok (Budapest, 1943) kitűnő, s ma már beszerezhetetlen könyve óta éppen csak féltucatnyi azoknak az önálló kiadványoknak a száma, amelyeket, a magyarországi és romániai kiadók a szá-szokról és a magyar—szász viszonyról megjelentettek. A választék sem széles, folklór, történetírás, kapcsolattörténet. Ez a tény is dokumentálja a magyar törté-neti tudat sajnálatos szűkülését, különösen az Erdély-kép zsugorodását. A figyelem egyre inkább a Székelyföldre, néhány nagyobb városra és Kolozsvár környékére összpontosul, s kimaradnak belőle olyan színterek, amelyeken Erdély történetének fontos eseményei zajlottak, még az útikönyvek is csupán futólagosan figyelmeztet-nek nagyszerű műemlékekre, szórványmagyarság lakta tájakra. Jelentős kivétel csupán a háromkötetes Erdély története, a szászság történelemalkotó tevékenysé-gének hiteles megjelenítője.
Az erődtemplomokat bemutató album jelentősége, ismeretközlő értéke különö-sen megnő, ha hangsúlyozzuk, hogy a szászok nélkül Erdély nem vált volna népe-ket, kultúrákat, nyelveket sajátosan egyesítő, egyéni arculatú nagy tájjá. Akár városaira, akár falusi templomaira, váraira, kastélyaira vagy színes népművészetére tekintünk, a háttérben pontosan kirajzolódik, illetőleg elhalványultán föllelhető a szászság kulturális ösztönzése. Így természetesen ki sem szakítható a régi ország soknyelvű műveltségegyütteséből. Templomerődöket a középkori Magyar-ország más vidékein is építettek, nem csak a szász székekben, jó néhányat a szomszédos székelység is emelt, de azok nem váltak a népcsoport lényegének annyira jellemző kifejezőjévé, mint a szászoknál. Legalábbis a magyarok számára ezek az erődök a hagyományos zárt, fedeles kapukkal, magas kerítésekkel és ma-gas homlokzattal épült szász lakóházakkal együtt beszédesen képviselték a nép-csoport előjogait féltő elzárkózását, magába vonulását. A többségében igen vonzó látványt nyújtó templomok és épületegyüttesek mai képe több mint fél évezredes fejlődés eredménye. Egyet-egyet legalább két, olykor több fénykép, alaprajz, lexi-koni tömörségű magyarázat és a legfontosabb szakirodalom mutat be. A legko-rábbi időkből fönnmaradt, román stílusú emlék viszonylag ritka, az viszont szem-léletesen kirajzolódik, hogy amikor a szászság településhálózata megszilárdult, a gótikus stílus uralkodott. Párhuzamosan a népcsoport külön jogai és gazdasági lehetőségei is megerősödtek, ami nélkül a költséges építkezések elképzelhetetlenek lettek volna. A következő nagy föllendülés a Hunyadiak korával kezdődött, ami-kor a török becsapások állandó veszéllyé váltak, a templomokat erődökké
formál-ták át, őrtornyokkal, bástyákkal, falakkal vették körül. Az utolsó építészeti virág-kor a XVIII—XIX. század fordulóján indult és a múlt század végéré lassan el-múlt: restauráltak, bővítettek, ahol kellett, újítottak, bontottak. Fontos tudni, hogy legtöbb templomerőd élelmiszerraktár is volt. A falak belső oldalán apró kamrákat alakítottak ki, amelyekben a családok gabonájukat, lisztjüket és a füstölthús-kész-letüket tárolták. A kamrarendszert a háborús korszak után is megtartották, az egyik fénykép tanúsága szerint itt-ott ma is megvan.
A szász népcsoport életében döntő szerepet játszott a folytonosság. A múlt századi erdélyi politikai irodalom, publicisztika, útleírás tele van a kor divatja szerint készült nemzetjellemtanokkal, amelyek fukarsággal, önzéssel, zsarnoki
hajlammal, türelmetlenséggel vádolják őket, igaz, szorgalmukat és takarékosságukat' is elismerik, mint jómódjuk forrását. Viszonzásul a magyarok is megkapták a pazarló, könnyelmű, hatalmaskodó jelzőket. A tárgyilagos kortárs, a történész' Kőváry László írta 1847-ben: „Csupán az erdélyi szász az, melynek vérében látszik lenni az ipar"; „Alig van szász, aki írni-olvasni ne tudna" (Erdélyország statisz-tikája). Valóban az ő kezükben volt a nagyfejedelemség kereskedelmének és kéz-műiparának jelentős része századokon át. Az evangélikus egyház pedig, melynek csekély kivétellel a hívei voltak, megkövetelte az alapvető műveltségi javak elsa-játítását a legszegényebb földművestől is. Nem csoda, hogy Erdélyben a szászok kulturális viszonyai voltak még századunk elején is a legfejlettebbek, városlakó elemük, polgárságuk, értelmiségük arányszámukkal összevetve a legmagasabb százalékot tette ki.
Pedig a XIX. század igen komoly erőfeszítéseket kívánt, és próbák elé állította a szászságot. Feudális kiváltságaikat nem a magyar nemesség, hanem II. József' császár nyirbálta meg először. Középkori eredetű nemzettudatukat kezdte fölvál-tani a modern nemzeteszme, a német egységtörekvések távoli hulláma ide is el-jutott. Példaértékű az a folyamat, ahogyan az öntudatos értelmiség és a tekintélyes egyház átvezette a népcsoportot a polgárosulásba. A valóban elzárkózó, újításoktól idegenkedő szász paraszt viszonylag gyorsan elsajátította a modern kapitalista gazdaság minden eszközét, és olyan virágzó életmódot teremtett, amelyhez fogha-tót a korabeli Magyarországon csak a nyugati határ mellett találunk. Mindez úgy történt, hogy hagyományos mentalitásukból megőrizték az azonosságtudathoz szük-séges elemeket. Az imént idézett, rendi érdekütközésekre visszamenő szász—ma-gyar ellentét közben alig enyhült, sőt egy nagy sérelemmel, a szász székek meg-szüntetésével (1876) még nehezült is, jóllehet, a kulturális autonómia megmaradt, és helyi szinten a nyelvhasználat sem váltott magyarra. így aligha tévedünk, ha a szászokról szóló magyar könyvek alacsony számának okai között a kölcsönös történelmi bizalmatlanságot is előszámláljuk, habár ennek tudatosságáról ma már nem beszélhetünk. Föloldásában a két világháború közötti magyar indíttatású transzilvanizmus sem ért el sok eredményt. Ügy tetszik, csak napjainkban, amikor maga a szász népcsoport tűnik el Erdélyből, enyészik el teljesen.
A szászok ugyanis búcsúznak Erdélytől. Sikeresen birkóztak a magyar nemes-séggel, a székelyekkel, a törökkel és a tatárral, de a román királyi fennhatóság,
a hitleri propaganda és a kommunista diktatúra az utóbbi hetven esztendő alatt fölőrölte erejüket. 1990-ben különösen fölgyorsult a kivándorlásuk. Különböző szá-mok keringenek üteméről. Ami bizonyos, szinte kiszámítható, hogy az ezredfor-dulóra főleg idős emberekből álló apró szórványok maradnak belőlük Erdélyben.
Őseik 800-850 évvel ezelőtt a német nyelvterület számos tartományából érkeztek, az utódok most ugyanezeken a tájakon vegyülnek el talán valahai rokonaik le-származottai között. Különös, hogy az a. mondat, amely éppen kétszáz esztendővel
ezelőtt látott napvilágot, a magyarság eltűnéséről fogalmazott „herderi jóslat"
( „ . . . évszázadok múltán talán nyelvüket is alig lehet majd megtalálni") az er-délyi szászokon látszik beteljesülni. A Kárpát-medence néprajzi térképe ismét fakóbb lesz egy hiányzó, élénk színnel.
Ez a folyamat s a közelmúlt nehéz évtizedei bizony meglátszanak a templom-erődökön, amelyek egyre inkább emlékműveknek és egyre kevésbé karbantartott
épületekként hatnak. Lehullt vakolat, megrepedt falak, omlások, föl- és beázások mutatkoznak rajtuk. De a tető még a legtöbb helyen hibátlan, a belső meszelést is elvégezték, a templomudvarok nem gyomosak. Az egyiken ápolt veteményes-kertet, a másikon friss sírhalmot látunk. Az amúgy is funkciótlanná vált erődít-ményeket a megfogyott népességnek igen nehéz fönntartania, erős hagyomány-szeretetük azonban legtöbb helyen máig vállalja ezt a föladatot.
A színes képeket nézegetve, elégikus hangulat lesz úrrá a szemlélőn. Egy na-gyon karakteres kultúra elmúlásának egyik szakaszát örökítette meg a fényképező-gép lencséje. Minden képnél föl lehet tenni a kérdést: mi lesz, ha az enyészet birtokba veszi ezeket a pompás műemlékeket. Többségük szakszerű restaurálásra szorulna, miáltal a művészettörténet bizonyára nagyszerű felismerésekhez jutna.
Mi lesz az értékes berendezésekkel, az orgonákkal, harangokkal, oltárképekkel?
Van, amit a kivándorló magával vihet; ezeket nem. Az észak-erdélyi Beszterce-vidék szász emlékeivel nem foglalkozik a könyv. Igaz, innen 1944 őszén a német lakosság elmenekült, csak néhány család maradt a helyén, de templomaik még állnak. Bár némelyik szörnyen elhagyott állapotban van, mintegy előre mutatja a déli szász templomerődök várható sorsát.
Szentpétery Tibor még a Ceau$escu-korszak éveiben, nem kevés nehézséget leküzdve és költségeket vállalva készítette az album fényképeit. Ezért kell elnéz-nünk, hogy — különösen — a belső felvételek technikailag nem mindig tökélete-sek. Nem lehetett kellően megvilágítani a belső tereket, sem hosszadalmasan meg-várni a legelőnyösebb külső fényviszonyokat. Azt, hogy a különleges építészeti emlékeknek nem minden értékes vagy jellegzetes részletét láthatjuk, igazán csak ezek bősége magyarázza. Szentpétery Tibor nem hivatásos fotóművész. Ennek i s -meretében még jobb érzés tudni, hogy a nehéz időkben is akadt, aki műveltség-szeretetből ilyen áldoeatos, értékmentő munkára vállalkozott.
KÓSA LÁSZLÓ
B Ú Z Á S A N D R Á S G R A F I K Á J A
Megkövetem Domokos Mátyást...
. . . aki ellen tudtommal nem követtem el semmilyen bűnt (még gondolat-ban sem), de akitől a Fonyód és Budapest közti, úgy érzem, valamennyiünk számárá kellemes és hasznos csevegéssel eltelt március közepi autózásunk alatt rossz néven vettem, hogy a tény szimpla közlésén túl nem nyilatkozott a Tiszatáj 1991. 3. számában olvasott interjúról. Megkövetem őt — ugyanis, ha én vagyok az ő helyében, biztosan nem állom meg, hogy ki ne mondjam:
— Micsoda nagyképű, felületes, sőt tájékozatlan pasas nyilatkozik ott, Szol-gálatban cím alatt. Amellett, hogy folyton előtérbe állítja magát (vagy ez már az ilyenfajta beszélgetések velejárója?), és ilyeneket mond: „Nagyon szép an-tológiát készítettünk", „Irodalompolitikái munka is volt a javából", „Megnyug-tat, hogy Nagyváradon sikerült megállapodásra jutnunk" — elemi dolgokat nem tud vagy rosszul tud. Domokos Mátyás, higgadt irodalomkritikus bará-tom mindenről beszélt vezetés közben, csak éppen az interjúról nem; nem korholt, nem kérdezett rá egy-két nagyhangú kijelentésre, nyilvánvaló téve-désre.
Azóta, immár idehaza, nekem is kezembe került a szöveg, amelynek alap-jául a Korunk szerkesztőségében Aniszi Kálmánnal, korábbi szerkesztőkollé-gámmal folytatott beszélgetésünk szolgált, és amelynek e második felét (a 65.
lap közepétől a 69-kel bezárólag) tartalmilag a magaménak ismerem el. Saj-nos, az első részről nem mondhatom el ugyanezt, sőt (Domokos Mátyás mel-lett) meg kell követnem a beszélgetésszöveg minden olvasóját a pontatlansá-gok, a téves információk és szövegezések miatt — még ha azokat nem is én
követtem el; a nevem viszont ott áll a cím alatt, s a közlések nagyobbik fele hitelesíteni látszik a többit is. (Mintha a beszélgetés rögzítője — nem magnós beszélgetés volt! — eleinte nem jegyzett volna figyelmesen, neveket, címeket cserélve föl.)
Helyesbítenem mindenekelőtt néhány román íróval kapcsolatos,
Helyesbítenem mindenekelőtt néhány román íróval kapcsolatos,