tiszatáj
1991. SZEPT. * 45. ÉVF.
tflh/
Csoóri
Sándor,
Dobossy
László, Tőzsér Árpád esszéje;
Fried István: Széchenyi és a nemzetiségi kérdés; Csiki László, Páskándi Géza,
Utassy
József,
tiszatáj
I R O D A L M I F O L Y Ó I R A T
A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő: ANNUS JÓZSEF Főszerkesztő-helyettes: OLASZ SÁNDOR
Rovatvezetők: ABLONCZY LÁSZLÓ SZOKAI IMRE Műszaki szerkesztő: ENGI MÁRIA
Főmunkatársaink:
DOEOS LÁSZLÖ (Pozsony) (Szeged) GREZSA FERENC
TADEUSZ NOWAK (Varsó) SÜTŐ ANDRÁS (Marosvásárhely)
VEKERDI LÁSZLÓ (Budapest)
tiszatáj
Kiadja a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma
a Csongrád Megyei önkormányzat, valamint a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával.
Felelős kiadó: Kovács Miklósné, a kuratórium titkára.
91-2313 — Szegedi Nyomda. Felelős vezető: Molnár Tibor igazgató.
Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Telefon: (62) 12-670. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlap- üzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u. 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR Postabank Rt. 219—98—636 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 25 forint.
Előfizetési díj: negyedévre 75, fél évre 150, egész évre 300 forint.
Tartalom
XLV. ÉVFOLYAM, 9. SZÁM 1991. SZEPTEMBER
CSOÓRI SÁNDOR: Nappali hold (9) 3 DOBOSSY LÁSZLÖ: Názáretből származhat-e jó? 9
UTASSY JÖZSÉF: Iszonyú lesz 16 RÓZSA ENDRE: Toprongyos kárörvendő; Rodin 17
CSÍKI LÁSZLÓ: A visszacsapó ág; Előhang; Háló 18
CSEKE PÉTER: Pegazus a háztetőn 20 KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN: K. tiszteletes diáriu-
ma, 1920-adik esztendő (Részlet a Fehér zászló Erdély felett, avagy Trianon gyermekei c. csa-
ládi krónikából) 23 PÁSKÁNDI GÉZA: Sírversek Valaholiából 32
SZÉLES KLÁRA: Irodalmi hiánypótlás (Naplójegy- zetek a kortárs magyar . irodalmi lexikonhoz).
Mollináry Gizella 33 MOLLINÁRY GIZELLA: Az Isten hallgat (Részlet) 35
CZESLAW M I t O S Z : Filológia (Nagy Gáspár for-
dítása) 40 DOMOKOS JOHANNA: Kétszemélyes; Magam; * * * 41
TŐZSÉR ÁRPÁD: M. M.-szindróma (A szlovákiai magyar irodalmi gondolkodás folytonosságáról
a megújult Irodalmi Szemle ürügyén) 44
ÖRÖKSÉG 200 éve született Széchenyi István
FRIED ISTVÁN: Széchenyi István és a nemze-
tiségi kérdés 49
TANULMÁNY
KATONA IMRE: Etnocentrizmus vagy kézfogás?
(A Kárpát-medencében együtt élő népek esé-
lyeiről) 67 SZAKOLCZAY LAJOS: A kiállás öröme és koc-
kázata (Domahidy Miklósról) 72 VARSÁNYI ANNA: Baka István: Farkasok órája
(Verselemzés) 78
KRITIKA
ÁRPÁS KÁROLY: Titkos utakon (Baka István:
Beavatások) 83 BOD PÉTER: Konrád György: Európa köldökén ... 86
SZERDAHELYI ZOLTÁN: Horváth Tamás: A lát-
hatatlan fészek 87 MILOSEVITS PÉTER: Fried István: Utak és tév-
utak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban 89 KÓSÁ LÁSZLÓ: Búcsúzó népcsoport (Az Olttól a
Küküllőig) 92 KÁNTOR LAJOS: Megkövetem Domokos Mátyást 95
Szerkesztői asztal a belső borítón
ILLUSZTRÁCIÓ
BÚZÁS ANDRÁS, grafikái a 15., 31., 43., 66., 94. és a 96. oldalon.
CSOÓRI SÁNDOR
Nappali hold
(9.)
Július tizenkilencedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, ame- lyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasz- tos ügy képviseletéré, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy F ü r La- jossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok ezen a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártéko- nyabb tévhit Magyarországon.
Fejtörést inkább az okoz: hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett néme- lyekben ez á minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson! De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen sé szónokoltam, ahol CSurkát. vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békés- tarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozóto- sában, mint ahogy jó pár budapesti „értelmiségi" is eltévedt.
Talán a tv-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről" néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan embér hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállal- jam el a jelöltséget, a magyár demokraták listavezetője én legyek. Minél hí- zelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig á nyomós érvek közt Vörösmarty nevé is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa ter- mészetesen Petőfié, aki nem csak Szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági paraszt polgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerőén össze, mint őbenne. Kivételes ké- pessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba:
az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve dön- tési joghoz akart jutni az ú j Nemzetgyűlésben, és akkor is, amikor elment Segesvárra. ' .
Túloznék, persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól meg- fosztott Vörösmarty vagy a : képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett él attól, hogy három évtizedes; politikusi „előéletem" után képvise-
lőséget vállaljak az ú j parlamentben. Szó sincs ilyesmiről. Engem mindenek- előtt a korán jelentkező aggályaim és kiábrándulásaim tartottak vissza attól, hogy a „szellemi politizálás" mellett a közvetlen cselekvés, a közvetlen poli- tizálás életformáját elvállaljam.
Én is, mint sokan mások, jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy hét ha- tárra szóló parasztlakodalom, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jó- kedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és a Grósz bukása utáni időszakban színre lépő ú j politikai erők — mozgalmak, pártok, pártcsírák — olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött.
Az első kiábrándulások a Nemzeti Kerekasztal fölbomlásához kapcsolód- nak. Sietve teszem hozzá: az idő előtti fölbomlásához.
Tagadhatatlan, hogy ez a kerekasztal ideiglenes tákolmány volt, de a jövő szemszögéből nézve jelképes „bútordarab". Inkább költői találmány, m i n t po- litikusi. Most, hogy elsüllyedt szerepét fölidézem, a baszk származású filo- zófus: Unamuno egyik gondolata izzik föl bennem. Ezt írja A tragikus élet- érzés című könyvében: „Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia." Folytatni még meghökkentőbben f o l y t a t j a :
„Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta."
Mi köze Unamunónak a Kerekasztalhoz? A sírásnak a politikához, a jog- alkotáshoz? Mi köze az ésszerűségnek a látszólagos ésszerűtlenségekhez?
Megkísérlem lépésről lépésre kideríteni.
A kerekasztalt körbeülő pártok, mozgalmak, szövetségek, érdekcsoportok, szakértők annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással.
Forradalmi eltökéltséggel csupán a megbukott szocializmus intézményrend- szerét akarták minél előbb fölcserélni az ú j j a l : az egypártét a többpárti r e n d - szerrel, a hamis szavazásokét a szabad választásokkal, s ezzel egybehangoltan az állam ú j irányítási és hatalmi rendszerének a tervrajzát elkészíteni.
A tárgyaló felek munkája szerintem történelmi súlyú volt, de ezzel együtt is féloldalú. Visszautalva Unamunóra: ők csak a pestist próbálták gyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, holott a Nemzeti Kerekasztal részt- vevőinek a „sírásra" is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat. Az 1956-os Forradalom azért sorolhatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988—89-es á t a l a k u - lásban sikerült a vér nélküli forradalom eszméjét elfogadtatni n e m csak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is.
Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly t e h e r - tétele. Ügy látszott, hogy Nagy Imréék országos újratemetésével l e z á r h a t j u k az '56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az ú j korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámí- tott akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De á koporsók mögül hiányoztak a tettesek. Föltehe- tően otthonaikban ültek a televíziójuk előtt, reszketve, fakó b ű n t u d a t t a l vagy kiégett lélekkel, s nézték a görögös dráma jeleneteit, ahelyett, hogy valahol ott a Hősök terén, egy elkülönített dobogón őket vagy legalább életnagyságú fényképüket nézhette volna a sokaság. Nem, nem a bosszú mozzanata hiány-
zott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön.
De az is elképzelhető lehetett volna, hogy a temetés után egy nagysza- bású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mon- datai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbe fogott bűnösökre. Egy ilyen bírósági tárgyalás vergődő és sorsszerű drámájában az országlakók úgy élhették volna át együtt saját múltjukat: élet és halál, szabadság és megsem- misülés föltételeit, mint a régi görögök a magukét a végzet felé sodró míto- szaikban. Félhettek volna, kushadhattak volna, szégyellhették volna magukat maguk előtt, megtanulhattak volna szembeszállni a sorssal, tombolhattak és sírhattak volna közösen.
A Kerekasztal politikusainak, pártképviselőinek mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Más szóval: az országot előbb lélek- ben kellett volna egységesítenünk, hogy a természetes osztódás és árnyalódás folyamata — a pártosodás — később jó utakon indulhasson el.
Ez a láncszem, sajnos, kiesett az utolsó nyolc-kilenc hónap történelméből.
S ahelyett, hogy a különféle érdekcsoportok, aíapdolgokban egyetértve, együtt kezdtek volna neki a négy évtized alatt fölgyűlt romok eltakarításának, a romhalmazok mögé bújtak, s onnan kezdték el egymást dobálni kövekkel, fél- téglákkal, vasdarabokkal.
A Kerekasztal idő előtti fölrúgását is a nekitüzesedett és önző pártosodás számlájára írhatjuk. Vajon miért ültek le a szabad demokraták és a fiatal demokraták a többi párttal és szövetséggel tárgyalni, beleértve még a volt uralkodó pártot és a reformkommunistákat is? Nyilvánvalóan azért, hogy egyezkedjenek. Jó néhány ügyben ez sikerült is. Jó néhányban viszont nem.
Utólag is azt gondolja az ember, hogy a közéletet mederben tartó, tisztességes béke megért volna egy vagy két újabb menetet. De az „asztalborítók" már rég a szurkolóikra: a párthíveikre és a jövendő választóikra gondoltak, s nem az ország lelki bajaira. Győztek, de ezúttal rossz ügyben. Ettől a győzelemtől már csak egyet kellett előrelépniük, hogy a „négy igenes" népszavazásban is
— bámulni való politikai ügyességgel — ismét övék legyen a pálma. Ezzel a ravaszul kicsikart népszavazással nem csak a zsenge demokrácia első para- doxonja született meg, de megtörtént a demokrácia kisiklatása is: mindent félresodorva arról döntsön a nép, hogy a köztársasági elnök választásában ne ő döntsön. Továbbá pedig olyan ügyekben döntsön, amelyekben semmit se ér a szava, mert már döntöttek helyette. Százezer aláírás elég volt a szavazás megtartásához. De kétszázezer összejött. Csakhogy a kétszázezerből körülbelül hatvanezer érvénytelen volt. Ha semmi más, ez a hatvanezres adat önmagá- ban elég a komolyság megkérdőjelezéséhez. Elég ahhoz, hogy azt gondolhassa az ember: csakis a hazugság műhelyében születhetnek ilyen eredmények.
Az ügyeskedők győzelméhez dacos maflaságukkal, s tagadásra játszó ügyetlenségükkel a magyar demokraták is hozzájárultak, ö k a bukásuk miatt felelősek.
Ha- mocorgott is volna bennem valamiféle képviselői becsvágy vagy Pe- tőfis cselekvési igény, a népszavazás körüli hamiskodások egyszer s minden- korra kiégették belőlem.
Annak azonban, hogy a lendületesebb és a gyakorlatiasabb politizálástól észrevehetően hátrébb húzódtam, a fönti okon kívül másféle okai is voltak.
A legkirívóbbak közt az első helyen, épp a demokrácia paradoxonjai. Mind- addig, amíg baráti társaságban vagy társaságokban csak úgy, a magunk szám- lájára képzelődtünk az '56 utáni rendszer erkölcsi és gyakorlati „fölszámolá- sáról": a politikát izgalmas föladatnak, sőt kalandnak éreztem. Hasonlóan az esszéíráshoz, vagy egy-egy forgatókönyv megírásához. Nagyképűen szólva:
arra ébredtem rá, hogy a politikai alkotóképesség nem különbözik m á s f a j t a alkotóképességektől, ha a gondolkodás dramaturgiájából nem iktatja ki az er- kölcsi rendszer föltételeit. De attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti t á r s a - ságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elveszítette ihletett- ségét. Legalábbis az én szememben. A gondolkodásba több ú j „prózai" elem is beiktatódott. Az egyik ilyen ú j elem a jóváhagyás kötelező mozzanata, más szóval: a többségi szavazás nemes diktatúrája. Természetes körülmények kö- zött a gondolatok hierarchikus viszonyt alakítanak ki egymással: a jobb és érettebb gondolatok a kiérleletlenek fölött állanak. Csöndre intik őket és sze-
rénységre.
A mi ú j demokráciánkból, sajnos, hiányzott, és ahogy sejtem, még sokáig hiányozni fog ez a hierarchia. A jó és a káros cél között, az ízlés és az ízlés- telenség között ma még nem a legjobb gondolat dönt, hanem a számbeli fölény, a dac, az elfogultság, a közakarat. Egy-egy történelmet befolyásoló döntésben is úgy számoljuk össze — demokratikusan! — a szavazatokat, mintha káposztafejeket adnánk össze. Ilyenkor a nyilvánvalóan fejletlen véle- mények is ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a legbölcsebbek és a legtáv- latosabbak.
Csoda-e, ha az újszülött demokráciák többnyire zavarodottak, kuszák és középszerűek?
A többségi akarat erőszakos érvényesítése a gondolkodásban m á r önma- gában is elég volna ahhoz, hogy egy értelmiségi ember kihátráljon a politi- kából. De újabb gondok is társulnak hozzá. Ilyen gond például az idő kérdé- se, szakszerűbben szólva: az időzítésé. Egy alkotó tudós vagy egy alkotó m ű - vész a saját gyakorlatából pontosan tudja, hogy sem a tudományos, sem a művészi teremtést nem lehet siettetni. Mindegyiknek megvan a maga ideje.
A politikait azonban szinte minden órában, minden percben siettetni kell, mert az állam és a társadalom irányítása közben nem csak az óra ketyeg m a - kacsul, mint ahogy mondani szokták, hanem a pokolgépek is. Még a k k o r is siettetni kell, ha földerítetlenek az utak, ha az elképzeléseink és a gondola- taink ingatag lábakon állnak; még akkor is, ha senki se tudja megjósolni, milyen veszedelmes következményei lehetnek a kényszerű sietségnek.
A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem — az elmulasztott megrendülésen kívül — az elhamarkodott pártosodás kocsmai jelenetei hőköl- tettek vissza.
Elhamarkodott pártosodás?
Négy évtizedes lemaradás után el lehet valamit sietni?
Épp azután lehet!
Hasonlat helyett egy tragikus sors jut eszembe. A falumbeli Zsoldos Jánosé. Két évvel volt csak idősebb nálam: tizenhat éves, amikor 1944 nya- rán leventeként kivitték a frontra. Hamarosan fogságba esett, s egy esztendőt töltött kint valamelyik Donyec-medencei büntetőtáborban. A folyamatos éhe- zéstől teljesen tönkrement, sárga kísértet lett belőle. 1945 nyarán — talán a
fiatalsága miatt — hazaengedték. Hazaérkezése után János kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát min- den hazai ételre: a kacsasültre, a pörköltre, a túrós lepényre, a füstölt szalon- nára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónap- jaiban.
Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt visszatartani ettől a két- ségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen, engedje meg, hogy a híg csalán- löttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá ú j r a a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tu- datából.
Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú bele- halt a mohóságba.
Tudom, nem csak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példa- beszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a '89-ben megalakult vagy a ha- lottaiból hivatalosan is föltámasztott magyarországi pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadi- fogságból hazatért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükben ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről, s az örvénylő események közben kiknek á szózataira figyeljen, vagy kiknek fordítson hátat.'
Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzelései a\
változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek politikai sivatagában ők tartották fönn — amennyire fönntarthatták — a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapi társadalomelemzés erkölcsét; ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik — minden korlátozás ellenére — mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok — a helyzetükből adódóan — politikai elő- jogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemes-
séghez. | Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek.
A visszaélés egyik formája épp a sietség volt. Az elbizonytalanodott tár- sadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szö- vetséget? kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban?
vagy kinek a neve kerül föl legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre és a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szakadékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk.
De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra te- kintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja:
Tartsd magad,
Meri most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud.
A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak ben- nem napról napra.
Talán mondanom is fölösleges, hogy a pártosodástól való viszolygásom ellenére a többpártrendszerű demokráciát óhajtottam, hisz választani csak több párt közül lehet, de közben az is nyilvánvaló volt számomra, hogy az ú j pártok azért választhatatlanok, mert fejletlenek, mert koraérettek; a t ö r - ténelminek nevezett régi pártok pedig azért, mert „túlérettek"; vagy m e r t a hosszú tetszhalálban elernyedtek az izmaik és a reflexeik.
A választáskényszer és a választhatatlanság ténye közti abszurd feszült- séget, kínos ellentmondást én csak az idővel tudtam volna föloldoztatni. Az önmagát is meghaladó idővel.
De elvont elemzés és eszmefuttatás helyett ismét személyes történetre váltok át. A Magyar Demokrata Fórumot kezdetben én olyan mozgalomnak képzeltem el, amely ha méhében hordja is a pártot, hosszú időn át lélek- és gondolatérlelő mozgalom marad. A szabadság edzőiskolája. S ebben a hitem- ben erősített meg egy olasz szenátorral folytatott emlékezetes eszmecse- rém is.
1988 nyarán — tehát a választások előtt több mint egy esztendővel — az olasz nagykövet Bíró Zoltánt és engem azzal a természetes szándékkal hívott el magához, hogy egy Magyarországra érkezett parlamenti küldöttséggel is- mertessen bennünket össze. Köztük O. szenátorral, az Olasz Keresztény De- mokrata Párt egyik alapító tagjával.
Eszmecserénk tizedik percében az idős, sok vihart megélt szenátor azt kérdi tőlem, mi lesz a Demokrata Fórummal: párttá válik-e rövidesen, vagy mozgalom marad továbbra is. Dadogva mondtam el neki, hogy kétféle a k a r a t hadakozik egymással. S én azok közé tartozom, akik egyelőre a mozgalom mellett szavaznak. A politika nagymestere sokat sejtetően mosolygott r á m kissé ravaszkás szemüvege mögül.
— Tudja, miért mosolygok? — kérdezte.
— Fogalmam sincs róla.
— Azért mosolygok, mert közvetlenül a második világháború befejezése után, nekünk, olasz keresztény demokratáknak, ugyanezt a leckét, ugyanezt a politikai házi feladatot adta föl a történelem: mozgalom m a r a d j u n k - e még bizonyos ideig, vagy váljunk-e párttá? Az idő és a körülmények is szorongat- tak bennünket. Mégpedig nem is akármilyen körülmények. Az Olasz K o m - munista Párt viharos gyorsasággal megalakult, és országszerte toborozta hí- veit. Föltűnően sokan csatlakoztak hozzájuk. Elvégre a korszak politikai „di- vatfiai" a kommunisták voltak. Roppant áldozatokat hozva ők törték meg leginkább a németeket. Mindenki előttük emelt kalapot. Emlékszik r á ? A kom- munista Sztálin volt az isten! Még az a szerencsétlen Roosewelt is neki u d - varolt. És a nyugati baloldaliak! Aragon, Sartre és a többiek. Azt hitték, hogy a kommunizmus fogja megváltani a világot. Természetes, hogy az olasz kommunisták is így gondolkoztak. Hónapok alatt megerősödtek, és hogy egy hasonlattal érzékeltessem a helyzetüket, olyanok voltak, mint egy duzzadó izomzatú bokszoló a szorítóban, aki egyedül ugrál ruganyosan a deszkán, egyedül csépeli a levegőt, öklözi a semmit, s ellenfél nélkül m á r - m á r nevet- ségessé is válik. Igen, az ellenfél! Arra kellettünk volna neki, mi, keresztény demokraták. Szinte ingerlő perverzitással arra csábított minket, hogy minél előbb alakuljunk párttá mi is! Mert az előnyét így tarthatná meg velünk szemben. Egy hajszálon múlott, hogy nem ugrottunk be a tetszetős csapdába.
Az alapítók közül négyen-öten úgy gondoltuk, hogy a kommunista párt sikere nem igazi siker. Túl sok benne az időszerű propaganda és a fölpumpált lát-
szat. S különben is azt, hogy mikor váljunk párttá, ne más írja elő nekünk.
A legalkalmasabb időt meg t u d j u k választani magunk is.
Ekkor határoztuk el, hogy előbb föltérképezzük az országot, s csak utána döntünk magunkról. Hiszen ahhoz, hogy érzelmileg, politikailag, történelmileg jól dönthessünk, meg kell tudnunk: hogyan gondolkodik az olasz paraszt, az olasz akadémikus, a kéményseprő, az apáca, a katona, a gépészmérnök, a ko- hók mellett dolgozó munkás.
S ez volt a szerencsénk! Ha idejekorán beugrunk az olasz kommunisták érthető cselének, véges-végig másodhegedűsként rángattuk volna a vonót.
Tudniillik, a küzdelembe belebonyolódott embernek már nem az igazságra van szüksége, hanem a győzelemre. S mivel feltétlenül győzni akar, időköz- ben még tán a céljairól is lemond, csakhogy a dobogó közelében maradhasson.
Ma is áldom a kockázatosnak, sőt veszélyesnek mondható türelmünket, hogy nem idő előtt kezdtünk el versenyezni. A meggondolatlanságok következtében olyan pártszerkezetet alakíthattunk volna ki Olaszországban, amelynek még tán most is a túszai volnánk.
•
Éppen egy éve találkoztam O. szenátorral. S akaratlanul is egyre gyak- rabban és egyre keserűbb szájízzel idézem föl magamban mondatait.
1990.
DOBOSSY LÁSZLÓ
Názáretből származhat-e jó ?
Ismeretes, hogy a négy evangélium közül leginkább a Jánoséban olvas- hatók olyan eseménybeszámolók, helyzetjelentések, párbeszédek, észrevéte- lek, tanítások, amelyek közvetlenül szemléltetik a korabeli életet, s a rend- kívüli eseményekben megilletődötten, ám mégis természetesen viselkedő em- bereket. Mindjárt az első fejezet egy különleges tanulságot fölfedő jelenetről tudósít. Fülöp — Jézus egyik legelső követője — örömmel újságolja barátjának, Nátánáelnek, hogy találkozott a Messiással. „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názá- retből származik." (I. 45.) Nátánáel, e hírt hallva, sokatmondóan így vála- szol: „Származhat-e valami jó Názáretből?" (I. 46.) S bár nem sokkal e pár- beszéd után ő is megismerkedik Jézussal és tanítványai közé áll (a hagyo- mány szerint Bertalan néven ő lesz a szent apostolok egyike), most mégis az idézett talányos kérdés késztet tűnődésre.
Ernest Renan, aki a Jézus élete című, sokaktól vitatott, másoktól csodált művében (1864) filológiai adatvizsgálattal próbálta értelmezni a Jézus tet- teiről és tanairól fennmaradt iratokat, Nátánáel meghökkentő kérdésében annak látja bizonyságát, hogy más galileiek, főként a bethsaidabeliek, akik közül Jézus első követői is toborzódtak, valamilyen örökletes okból nem szí-
vélték Názáret lakóit. Bármint legyen is, bennünket most ne az érdekeljen, honnan származtak az első tanítványok (miért Bethsaidából, s m i é r t n e m Názáretből?), s hogy magának az Üdvözítőnek is milyen volt a viszonya a városhoz, ahol nevelkedett, e város lakóihoz, tulajdon r o k o n a i h o z . . . I n k á b b arra gondoljunk, hogy a megragadó szépségű János-evangélium e nyitó fe- jezete nyomán Nátánáel rejtélyes kérdése évszázadokon át visszhangzott a
legelterjedtebb könyv — a Biblia — olvasóiban. Méltán volt és m a r a d t nyugtalanító, hogy aki természetes egyszerűséggel megkérdezi: „Származhat-e valami jó Názáretből?", Jézus szava szerint is fondorlat nélküli, igaz e m b e r volt (íme, ez igazán izráelita, akiben nincs álnokság." I. 47.).
Ha ez így van — márpedig a tanúskodás egyértelmű — Nátánáel el- gondolkodtató kérdése okkal minősül különleges jelentőségűnek. Nem keve- sebbet jelent, mint kristályos tisztaságú kimondását a mindig, m i n d e n ü t t és mindenkiben föllelhető gyanakvásnak, gyanúsításnak, bizalmatlanságnak, elő-
ítéletnek. Mert mi az, ami arra készteti még a Nátánáel tisztaságú legjobba- kat is, hogy megbélyegezzenek egy közösséget, amelynek esetleg — vala- milyen homályos okból — nem kedvelik egyes tagjait? Mi az, ami évszá- zadokon át ébren tartja, sőt hevíti — még az igazakban is — a gyanakvást, a gyűlölködést, a magabiztos dölyföt; s ebből következően: ingerült elutasí- tását, kétségbe vonását, hangos tagadását a másik emberben, s — ami iszonytatóbb — a másik közösségben ugyanúgy, mint bennünk, v a g y a mi közösségünkben is meglevő szellemi és erkölcsi értékeknek?
Aligha túlzás hát, ha mindezek okán megkockáztatom az állítást, hogy indokoltan beszélhetünk Nátánáel-szindrómáról. S itt érkezem el m o n d a n - dóm voltaképpeni lényegéhez.
* i
Amiként ugyanis a Biblia-beli Nátánáel megrendítő természetességgel jelenti ki, hogy semmi jó sem származhat a városból, ahol Jézus egyénisége és megváltói küldetéstudata formálódott — hasonlóképp korunkban és kor- társaink közt, főként sajnos a mi tájainkon — mindmáig általánosan t o v á b b él, sőt újabban fokozódik is az érzet, hogy egy másik (nemzeti-nemzetisé- gi, etnikai, faji vagy vallási) közösség tagjaiban eleve ellenséget kell vagy lehet föltételezni, megfosztva őket minden értéktől, mely az emberben s az emberi csoportosulásokban eredendő adottságként jelen van. Pedig előfor- dulhat, hogy mindkét fél jót akar, csak másként a k a r j a a jót, s épp e félre- értett másság szolgálhat ürügyül az ellenséges indulat szítására. Más szóval:
akit az ilyesféle indulat vagy egyszerűen csak előítélet híján mindenki t e r - mészetszerűleg tisztelne, becsülne, esetleg szeretne is — e Nátánáel-szindró- mából eredő elfogultság folytán célpontjává válhat türelmetlen meg n e m értésnek, felemássággal átszőtt gyanakvásnak, sőt hamisságból fakadó gyű- löletnek is.
E ponton azonban meg kell szakítanom eszmélkedésünket, hogy emlé- keztethessek a távolságteremtő különbségre, amely többféle változatban ész- lelhető a „hivatalos ország" és a „valódi ország" között, vagy — József At- tila szavával — a „fecsegő felszín" és a „hallgató mély" között. A rengeteg bizonyító példa közül most hadd ne idézzem a Lukács evangéliuma n y o m á n klasszikussá vált példázatokat az irgalmas szamaritánusról vagy a farizeus- ról és a vámszedőről..., hanem inkább a hozzánk időben és térben közelebb
eső, ám — számunkra — nem kevésbé tanulságos események egyik mellék- termékét. Szlovákiában, a II. világháború utáni teljes jogfosztottság idején egy magyar tanító, mivel anyanyelvén — elképesztő módon — nem oktathatott, s mivel valamicskét tudott a kollektív bűnösség abszurd elvét alkalmazók nyel- vén, állást vállalt szülőföldjétől távol: egy szlovák falucskában. Egyebek közt ezt írta otthon maradt családjának: „Nagyon barátságosan fogadtak; az egyszerű falusi népben nyoma sincs annak a gyűlölködő soviniszta szellem- nek, amely az uralkodó irányzatot jellemzi."
Mivel azonban a nemzetek mélyrétegéhez tartozók véleménye ritkán juthat felszínre, s mivel a láthatatlan és egyelőre — sajnos — megíratlan néptörténelem vajmi kevesek tudatába hatolhat be, évszázados beidegződé- sek újkori változatának lehetünk tanúi, s — ami fájdalmasabb — szenvedő
alanyai is. Mert mit látunk? A sors (vagy a gondviselés) mostanában föl- kínálta a lehetőséget a káros kórokozók kiirtására, népeink felelősei azonban
— úgy tűnik — ha akarnak, sem képesek megfelelőmód élni vele. A vészes széthúzás, a másik fél: csoport, párt, nemzet, nemzetiség becsmérlése, a leg- felső szinttől a legalsóig, ragályos betegségként sorvasztja a közösségek létét, s ilyképpen megakadályozza a szükséges kiegyenlítődést, együttműködést, an- nak tudatosítását, hogy — akár tetszik, akár nem — egymásra vagyunk utal- va, egymás nélkül nem boldogulhatunk. Hiszen amire Voltaire telibe találóan figyelmeztet, máig érvényes; szerinte ugyanis a bölcsesség azzal kezdődik, hogy fölismerjük: a magunk és a népünk sorsa vajmi kevéssé érdekli a töb- bieket, akik pedig éppoly szenvedélyesen foglalkoznak a magukéval, mint mi a miénkkel. Ez persze azt is jelenti, hogy ha méltányosak kívánunk lenni, meg kell tanulnunk olyként becsülni mások — az anyanyelvben, a vallási hitben, a nemzeti meggyőződésben különbözők — értékeit, amiként a ma- gunkéiért okkal lelkesedünk.
Sajnos azonban, a Nátánáel-szindróma továbbélése folytán, hol vagyunk még ettől?
*
A fokozatosság elvét követve, néhány példa fölvillantása talán tanulsá- gosan szemléltetheti a zavaró jelenségek morfológiáját.
A leggyakoribb ilyen jelenség alig vitathatóan a meg nem értés, meg persze mindaz, ami vele együtt jár. A szellemi elzárkózásnak, az érteni nem akarásnak ezt a — sajnos — általánosan elterjedt tünetcsoportját találóan jel- lemzi egy, számos nyelvben előforduló, tehát bízvást nemzetközinek tekint- hető közmondás. Arra emlékeztet, hogy „nincs rosszabb vak annál, aki nem akar látni" (vagy más — s nyelvi szempontból fontosabb — változatban:
„nincs rosszabb süket annál, aki nem akar hallani"). E népi tapasztalaton alapuló bölcs mondás mélyebb értelme nyilvánvalóan az, hogy akarnunk kell látni vagy hallani, ha meg kívánjuk érteni a körülöttünk szüntelenül vál- tozó, s bennünk is ú j meg ú j hatásokat kiváltó világ eseményeit. Nátánáel idézett kérdése azért oly nyugtalanító, mert — amíg Jézussal nem találko- zott — még a lehetőségét sem kívánta föltételezni annak, hogy Názáretből származhat valami jó.
Nagyon valószínű, hogy épp ennek okán vált feltűnően jelentőssé e kü- lönben mellékes, s csupán az idézett helyen szereplő bibliai személy. Isme- retes, hogy a Szentírást rendszeresen olvasó és alaposan tanulmányozó André
Gide a Földi táplálékok (Les nourritures terrestres, 1897) című, korszakos ifő művének a háttéri hősévé tette: a szerző hozzá intézi a modern e m b e r kételyeiről s egyben bizonyosságvágyáról is tanúskodó, lírai hevületű t ö p r e n - géseit.
A megértési szándék hiánya — kell-e mondani? — pusztító károkat okoz.
Hiszen a tények tagadása semmiképp sem jelentheti, hogy e tények n e m is léteznek. Hiába hisszük, hogy amit nem ismerünk (el), nincs is. Ha pedig tagadhatatlanul mégis van, csak csúnya, ellenszenves lehet. Például: a nyelv, amelynek közlési tartalma nem jut el az ilyen, érteni nem akarók t u d a t á b a , eleve értelmetlen, barbár, vagy legalábbis csúnya hangzású, ellenszenves. „A nyelvük pedig barbár" — jelentette ki föllebbezést nem tűrő határozottság- gal Freisingi Ottó püspök 1147-ben a sebtében megismert magyarok nyel- véről, amelyből persze egy kukkot sem értett. Vagy akár hozzánk közelebbi időben: egy, a térségünk lelki viszonyainak a kifejezésére áhítozó költő — a múlt század végén — angyalok zenéjének nevezte a saját nemzete nyelvét, s majmok makogásának a vetélytársi nemzetét.
E történelmi példák mai változataként hadd idézzem föl egy kiváló esz- széistánk mulatságos esetét. Prágában tartózkodva, elment a Nemzeti Szín- házba, s megnézte az ottani Hamleí-előadást. Később is nevetve mesélte, mily komikusan hatott rá a dán királyfi tragédiájának szövege cseh szí- nészek tolmácsolásában. Kedvvel idézgette azt a sort, mely m a g y a r u l ily fennkölten hangzik: „Jer, j e r ; nyelved hiú szót viszonoz"; csehül pedig
„Pojd sem, H a m l e t e . . . " Azóta is többször gondolok a meg nem értésnek e groteszkül jellemző példájára: hiszen a shakespeare-i életműnek a cseh iro- dalom fejlődéstörténetében — miként, megfejtendő módon, térségünk m á s népeiében • is — éppoly rendkívüli az ösztönző szerepe, mint az egyidejű magyar irodaloméban. S a Hamlet szövegét éppúgy klasszikus költő — Josef Václav Sládek — szólaltatta meg csehül, ahogy Arany János m a g y a r u l . . . Hol van hát a baj? A megértési szándék hiányában, az előítéletben. Egy — jószerint rég köd borította — nyelvi hagyaték is emlékeztethet erre. A szlávok szerint ugyanis aki nem értette nyelvüket, s nem tudott rá vála- szolni, az néma volt (azaz ,nemec'; magyar átvételben: német); aki pedig értette szavukat — slovo —, az szlovén vagy más változatban szlovák l e t t . . .
Napjainkban, különféle utazási és turisztikai ismerkedések hatására, las- sanként módosul a felszín, a lényeg azonban ugyanaz marad: a Nátánáel- (szindróma tünetei, főképp az eleve elfogultság, a gyanakvás, az előítélet,
valamint esetenként a gyűlölködés is — különféle változatokban — tovább kísértenek. Hányszor észlelhetjük, hogy például a gyakran m á r elviselhe- tetlen protokolláris udvariaskodás szólamai mögött az említett t ü n e t e k v a - lamelyike lappang. S a kérdés mindig ugyanez: Származhat-e onnan valami- jó? Nem pedig: A másik ember, a másik közösség milyen ú j értékekkel gaz- dagíthatja közös világunkat?
E sorok írója is nemegyszer — feszengve — tapasztalhatta, hogy a mi, miazmás. légkörű közép-európai térségünkben mily sok kárt okoz a proto- kolláris udvariaskodással álcázott gyanakvás. Így, a kusza életkörülmények alakulása folytán közvetlenül megismert magyar—cseh vagy főképp magyar—
szlovák vonatkozásban is. Hányszor sajnálkoztunk amiatt, hogy a legtisz- tább szándék is zátonyra f u t h a t a másik fél bizalmatlansága m i a t t ; jöhet-e jó a magyaroktól?; s másik irányban: jöhet-e jó a csehektől, illetve főleg a szlovákoktól? Még lényegérintő irodalomtörténeti adalék.is szemléltetheti
a protokolludvariassággal fedett gyanakvás nálunk vészesen gyakori jelen- ségét. Ismeretes, hogy Németh László 1962 tavaszán — kulturális küldöttség tagjaként — Prágában járt, ám az egyébként is túlzó érzékenységét annyira zavarta a föntebb vázolt jelenség: vagyis a „tejtestvériség" eszményének méltatása vagy tárgyszerű vitatása helyett üresen kongó szólamok kényszerű hallgatása, hogy inkább (megbízható közlés szerint) idő előtt hazamenekült.
Ily lehangolóan végződött a jelképességében is nagyszerű ígéretű „cseh ú t j a " . . .
S m é g i s . . . Legyen említésre méltó, hogy a leírt tünetek figyelőjét a leginkább mellbevágó tapasztalás a budapesti bölcsészkaron érte. Itt történt, hogy egy jó képességűnek ígérkező vidéki i f j ú megkérte, jelölje ki neki azo- kat a világirodalmi alapműveket, amelyeknek a módszeres tanulmányozása révén művelt emberré válhat. Amikor azonban Tolsztojhoz és Dosztojevsz- kijhez értünk, e műveltségi vágytól áthatott diák megszólalt: Nem kellenek.
— Miért? — Mert oroszok. (Lám: a graeca non leguntur új, veszélyes vál- tozata.)
*
Természetesen tévedés lenne az itt jellemzett jelenséget csak nyomorúságos Közép-Európánkra korlátozni. Hallottam egy — hazánkban működött —
„nyugati" követről, aki az illetékes beosztottját megvető hangon oktatta ki, hogy „ezeknek az embereknek" az irodalma, „ha van egyáltalán ilyesmi", méltatlan a megismerésre és az ismertetésre. Bizonnyal mondani sem kell, hogy azok közt, akiknek a literatúrájáról ily becsmérlőn nyilatkozott e fon- tos döntések befolyásolására jogosult diplomata, ugyancsak számosan véle- kednek hasonlóképp az ő országának kultúrájáról s általában szellemi érté- keiről. Abyssus abyssum invocat.
S ebből következik, hogy aki számára a másság, a különbözés nem sa- játos rangot, hanem ellenkezőleg: megvetendő, elítélendő, kigúnyolandó hit- vány semmiséget jelent, a kétkedő Nátánáel kései követőjeként hajlamos rá, hogy a világot saját szemhatáráig húzva, eleve elfogultan és gyanakodva nézzen a más nyelven beszélőkre, a más szokásokat követőkre, a más Istent imádókra, vagy egyszerűen csak más politikai felfogást vallókra, más párt- r a szavazókra . . .
Így aztán valamely állítás nem azért válik vitathatóvá, mert a bizonyító adatok tévesek, az érvek pontatlanok, hanem azért, mert aki szembesül vele,
•nem tiszteli a másság értékét, s így a szava csak elutasító lehet. Az elő- terjesztést gyanakvással kell fogadnia, hiszen a másiktól semmi jó sem szár- mazhat. Vagy ahogyan Széchenyi jellemezte e magatartást: „Bosszútlan egy hajszálat sem enged fején érinteni is, ámde mást üstökénél ragadni hajlandó."
Igen, mert fenyegetve képzeli magát. Számára Názáretből nem csak jó ném származik, hanem — következő fokozatként — veszély is fenyeget.
Evégből hiszi szükségesnek az ellenségkép tudatosítását. Ö és a hozzá hasonlók a legváltozatosabb eszközöket — még a megtévesztést, a ferdítést, a hazugságot is — igénybe veszik az ellenségkép célszerű kikerekítésére. fgy például, Montesquieu följegyzéseiben olvashatóan — hajdan, a gyarmato- k o n — egyes francia misszionáriusok a bennszülötteket azzal az érvvel buz- dították kíméletlen harcra az angol vetélytársak ellen, hogy Jézus Krisztus
francia volt, s az angolok keresztre feszítették. Hány ilyen és hasonló mond- vacsinált érvbe ütközhetünk manapság is! Innen pedig már alig érzékelhető
távolságnyira van az így szított gyűlölet, meg e gyűlölet által kiváltható erő- szak. S tudvalevő, hogy az erőszak — a természete szerint — újabb erősza- kot szül, mindig kegyetlenebbet s egyre szélesebb körben pusztítót.
Lám, a kölcsönös meg nem értéstől ekként vezet egyenes út a felkor- bácsolt gyűlölködésig, innen pedig a tettre is kész, ellenséges indulatig. Eköz- ben pedig — számos, hitelt érdemlő tanúskodás szerint — maguk a népek, vagyis az ún. nagypolitika hátterében élő legérdekeltebbek, mit sem kíván- nak inkább, mint megbékélést, barátkozást, kölcsönös megbecsülést, más szóval: ellenségeskedés helyett természetes emberi kapcsolatokat. Ámde é p p e spontán szándék meghiúsítása végett lép működésbe a bosszú kérlelhetet- len láncolata. A bosszúé, amely a borzongató látvány voltánál fogva tetszik-a tömeg egy részének; számára, legalábbis, amíg nem őt pusztítja el, a ver-í- sengés vágyát elégíti ki. Minden sérelemért, amelyet valamely fél a másika kai szemben — indokoltan vagy felszitottan — érez, az elszenvedett tettnél százszor szörnyűbb tettel válaszol, egészen — végső láncszemként — a kol- lektív bűnösség iszonyatos elvének kinyilvánításáig, ami persze tömegesen pusztít ártatlan áldozatokat, s így újabb gyűlöletet serkent, ú j a b b bosszút érlel.
E — sajnos — napjainkig romboló láncolatos bosszú évszázados r e t t e - netét hátborzongató érzékletességgel jeleníti meg a 137. zsoltár, amelyre iro- dalmi modellértéke folytán kell hivatkozni, valamint — e helyütt — azért is, mivel a kiindulási tételünkül szolgált Nátánáél-jelenetet is a Bibliából, bár, igaz, a bosszú helyett a megbocsátást hirdető Újszövetség elejérőL eméltük ki (ahol Nátánáél még nem Krisztus-követőként nyilatkozik). A bosszúra hívó szózatok viszont az Ószövetségét hatják át. Így — egyebek közt — ezt írja az említett zsoltár: „Babilon pusztulásra méltó népe! / Bol- idog lesz, aki megfizet neked / azért, amit velünk elkövettél. / Boldog lesz, :vsvaki megragadja / és a. sziklához csapja csecsemőidet!" S még nyersebben1* a óB,,rettentő szavak tudója, Ézsaiás", a h o g yn e v e z t e e szókimondó p r ó f é t á t :
„Akit csak elérnek, leszúrják, / akit csak megfoghatnak, karddal ejtik el. / Csecsemőiket szemük előtt zúzzák szét, / házaikat kifosztják, asszo- nyaikat meggyalázzák."
Mikor lesz vége, s vége lehet-e valaha is e halmozódó láncolatnak? Meg- állítható-e a gyűlölködés áradta? Megszűnhet-e a gyanakvás kora? Eljön-e a z idő, amikor Názáretből is származhat valami jó?
*
Mindez azonban csupán egyik oldala a Nátánáel-jelenségnek. A János- evangélium idézett helye ugyanis hírt ad : arról is, hogy — amiként máit jeleztem — ugyanez a Nátánáél, miután megismerte Jézust és az igazságot, hű tanítvánnyá válik. Az egyházi hagyomány szerint ő az, aki — Bertalan néven — rendkívül veszélyes tetepen, a Kaukázuson túl, hirdette az igét, s emlékezetes tetteinek és borzalmas vértanúságának a legendája megrendítő érzékletességgel hatja át — egyebek között — azt a portrétanulmányt, a m e - lyet Greco festett elképzelt arcmásáról, s amely a toledói emlékmúzeumban egy szemlélőt sem hagyhat közömbösen: a szenvedést legyőző szellem,'1 a megismert igazságért mindenre kész hit sugárzik róla. ; '
Igen, ő az: Nátánáél, aki — amíg nem ismeri az Üdvözítőt, az igazsáff szószólóját kétkedik,: tagad, szinte .ironizál is; „Származhat-e valami jó-
Názáretből?" A sorsdöntő találkozás után azonban — talán a neofiták lelki- furdalásából adódóan is — a legbuzgóbbá, a legmerészebbé válik. Leküzd minden nehézséget, elhárít minden akadályt: a legmesszebbre megy el nem csak a hitben, hanem a földrajzi távolságban is. Olyan szellemi és erkölcsi magatartást alakít ki, s az utókorra — a Greco-festmény tanúsága szerint is — olyan példát hagyományoz, amellyel nem egyeztethető össze semmiféle álnokság, kétszínűség, gonosz szándék, megtévesztő fondorlat. E példamu- tató magatartástól megközelíthetetlen messzeségben van a gyanakvás, a gyű- lölet, a másik ember lenézése és ellenségként kezelése. Igaza van Koszto- lányinknak: „Csak egy bűn megbocsáthatatlan, a hét főbűnök anyja: a jóra való restség." Bertalan a jóra való buzgalom példaképe.
Boldog, aki képes rá, hogy kétkedő Nátánáelből a szeretetvallást apostoli szinten hirdető s érte vértanúságot is vállaló Bertalanná váljék. Boldog, aki- nek van hite és ereje, hogy jóvátegye kezdeti tévedését.
B Ú Z Á S A N D R Á S G R A F I K Á J A
UTASSY JÓZSEF
Iszonyú lesz
Ó, nemcsak én, jaj, nemcsak én,
elmúlik egyszer minden, megfeketedik majd a fény, haldoklik tó és tenger, homokba fulladnak folyók, partjukon gyászfák zörögnek:
íme, a világ, világod!
Öröknek hitted, öröknek.
Iszonyú lesz a bosszú itt, a bosszú iszonyú lesz itt,
mert nem kell a Földnek az élet, nem kell,
nem kell és nem kell,
megunt bennünket a bolygó, csillagi parancsra sújt, ver,
hiszen millió éve nem volt, nem volt egyetlen perc sem, amit ne vont volna gyászba:
kőbalta, lándzsa, fegyver!
Iszonyú lesz a bosszú itt, mert a Földnek:
az élet nem kell.
Kapkodhatsz akkor, szép fajom, rakétád a hőben rád ég,
összekunkorodik az út, a Hold pirosra vált épp, nem enged el: megöl a Föld, fekete bölcsőben ringat, a mostoha űrből sem int egyetlen árva csillag:
tankjainkhoz törpítetted gyönyörű álmainkat.
RÓZSA ENDRE
Toprongyos kárörvendő
Mint mikor végzetes
árnyék ragad hervadó nősziromra, oly esendő, iromba
az ősz. Még néhány szárnycsapás, s önmagát dönti romba.
Mohosodó gyepen
hirtelen fölszúr föld alól egy bajnét.
Harminchárom tavaly még nincs messzi... Fülsértően fut
a kés, amint talajt tép.
Előbukkan a kéz,
lassan a bontás hossza sírgödörnyi.
A hulla mind lesöpri magáról a száraz avart.
Most hova indul? Ölni?
Esze ágában sincs.
De bizton lép ki, merthogy őt már várják.
Agyagból gyúrták száját, két szélzúgó kőlyuk szeme.
Haján az ég hidege boronál át.
Megreng a láthatár,
s már kitágul. Mint zsugorodó pont, jár, majd a levegő issza föl fantomját.
Szólni vajon mért nem akart?
Mit gondolhatott? Mondd már!
Ösz van. Már végzetes
fehér árny les az elpergő sziromra.
Oly ijesztő, iromba
a tél. Még néhány -szárnycsapás, • s egy világ dől itt romba.
Ó, állkapocs-recsegtető, ásító, vad• és vén idő!
Holt fiainak halottgyalázó ja,.
koponyával focizó sírrablója ő, őfelsége, ő!
1989. október 19—1990. december 28.
Rodin
Elhunyni sosem késő, de te halál után élsz.
Egy láthatatlan véső faragja ki a végső
arcvonásokat. — Lángész, mi lapul itt a latban?
Vok lehetsz — soha bámész!
Az idő tagolatlan;
s bármikor zárja kattan — hajítsd el vésőd: ráérsz .. .
CSÍKI LÁSZLÓ
A visszacsapó ág
Most
mikéntha mindent először látnál, mindent tudnál azokról mégis.
Szemedbe csapódik a táj,
akár faág, mely előbb az ösvény más vándorai után hajolt. Hol vannak ők?
Hova jutsz te, ha mindezt megismered?
Mikéntha forró bozót tépne ki
belőled darabokat, mikéntha minden ismeretet egy részeddel viszonoznál,
itt hagyod magad rendre, elfogysz a tudásban, megszerez a táj, amint megszeret.
i Mikéntha találkoznál a látványok mögött, a valóság színfalai, a tükörkép hátába kerülve a test-fosztottakkal, akik túljutottak.
Mit mondasz nekik, amit nem tudnak ők?
Milyen szavakkal? — hiszen a szavak is a látvány tartozékai. Az igazi tudás
te magad vagy, ott, ahol testtélenül élhetsz, I ezer alakban, mikéntha azonosan.
Előhang
i
A rést nézzük, hogy hasad tovább és szökik levegőbe a levegő
a hőléggömb falán — az anyag ilyen boldog és veszélyes egyesülése a vers. Zuhanásunk érdektelen.
Magunk is úgy.
Nagyobb csoda történik, mint az életünk:
átszivárgunk a létezésbe, elevenen.
Alakváltásunk, eltűnésünk bátor mutatványa, az önfeladás természetes mozdulata után
egy szelet kenyér az asztalon, és szavak morzsaléka.
Megfogni nem bírod, hiába vetsz tőrt.
Eltalálni nem lehet, úgy suhan, mindenfelől.
Hálót fonsz: hasonlatok, körülírások szövedékét feszíted minden útra.
Leselkedsz éhesen, kialvatlanul a bozótosban, hogy talán fennakad, s bár holtában ragyog.
De nincs sehol, mert ott van mindenütt.
Ráébredsz minden harmadnapon:
csak kusza műved jelzi, hogy létezik valami,
megfoghatatlan, elpusztíthatatlan.
Üres hálókkal tele a sűrű,
és ezektől egyre sűrűbb, járhatatlanabb.
(UTÓHANG)
CSEKE PÉTER
Pegazus a háztetőn
Az útnak indulás lobogó izgalmánál csak a megérkezés hamu alatt p a - rázsló öröme felemelőbb. Aminthogy a hazatérés bizonyosságánál is csupán az a megnyugtatóbb, ha idő teltével az ember újból útra kelhet.
Csak legyen, akikért felkerekedjünk . . .
Munkára ajzott lélekkel ébredek. Hosszú hónapok óta első ízben. N e m be- tegségből lábadozóban, de azt sem mondhatnám, hogy valamilyen néven nevezhető bajtól szabadulva. Gyógyírként hat rám mégis e ritka a d o m á n y : írással kezdhetem a napot. Mint abban a — nem is oly távoli — időben, amikor még el sem tudtam volna képzelni másképpen. Hát nem fura, hogy a m i n e k
természetes, mindennapi életszükségletnek kellene lennie — m i n t amilyen például az én esetemben az írás —, épp arról derüljön ki: adott pillanatban megvonható, netán kegyként osztogatható?! És bármennyire hihetetlenül hangzik: nem is kellett hozzá más, csupán egyetlen toll-, illetve — h a j n a l i félálomból riasztó — csengőgombnyomás. Na persze: az ajtóban h á r o m ismeretlen férfi állt. Frissen borotváltán, jól öltözötten, diplomatatáskásan.
Katonás tartással, kifogástalan udvariassággal,' kifejezéstelen tekintettel. Ma- gam pedig: akár a jóhiszeműség pizsamába bújtatott szobra. Szürrealista filmekben láttam ilyen kísérteties álomjelenetet, mint amilyenbe most a k a - ratomtól függetlenül belekeveredtem. Az lett volna, csakugyan — álom?
Erre vallott, hogy amikor védekező reflexeim első ösztönös lendületével, ön- magam számára is teljesen meglepő módon tiltakozni próbáltam, hogy nincs szükségem testőrségre, legképtelenebb képzelgéseimben sem v á g y t a m soha effélére — a hangszálaim meg sem rezdültek, egyetlen szó sem hagyta el a számat. Mintha csak erre spekuláltak volna: így a tulajdon beleegyezésem- mel nyomultak be a lakásunkba. Elvégre a hallgatás nem csak n é m a t ü n t e - tést, tiltakozást — bizonyos helyzetekben beleegyezést is jelent. Ezt köve- tően már nem is tgörődtek azzal, hogy jelenlétüket megindokolják v a g y ön- magukat igazolják, hanem nekiláttak — bár tudtommal a k k o r i b a n még semmiféle veszély nem fenyegetett —, hogy megvédelmezzenek. A l i g h a n e m : saját magammal szemben. Nem is maradt utánuk más '— a szégyenérzetem csupán. Amiért nem ismertem fel idejekorán a betolakodók lélektani h a d - viselésének titkát: mindenik úgy nyit ajtót reád, hogy. érdekeid védelmező- jének tünteti fel magát.
Azóta erre a tolakodó ajtócsengetésre riadok, valahányszor ú g y h a j n a l felé végre elnyomna az álom.
Na de, töltöttem már annyi' álmatlan éjszakát; hogy ne v á r j a k most biz- tatást: használjam ki- a pihent agysejtek fogékonyságát szaporán. Amire a pásztor a kapunk előtt is belefújna a kürtjébe, én már fel is í r t a m a címet, sőt az első bekezdéssel is elkészültem. Megtehettem, mert ezúttal n e m a villanycsengő álom(re)szelő hangja ugrasztott ki az ágyból, h a n e m a címbeli
— harmadfű korában háztetőre szálló — kiscsikó.
Amiből ú j r a megbizonyosodhattam arról, hogy a legnehezebb helyzetek- ben mindig jelt ad magáról valamiképpen az ősi anteusi törvény. Az öcsém
szerint — aki jóval gyakorlatiasabb ész- és főként kézjárású —: egyszerűen a levegőváltozásnak köszönhetem visszatérő íráskedvem. Ha már így áll a helyzet — vonta le a kézenfekvő (lábon járó?) következtetést —, akkor bizony gyakrabban járhatnék haza. Ha egyéb nem, annyi gyakorlati haszna neki is származnék: belőle, hogy munkatársai végre felhagynának a számára mind kényelmetlenebb kérdezősködéssel: „Hát miféle író a bátyád, hogy újabban csak hírből hallunk felőle?!" Nem annyira személyemet, mint in- kább bezúzásra ítélt vagy a nyomdai munkálatokig el sem jutott könyvei- met hiányolván.
Elhajtották a csordát, s ilyenkor már nekem is rég talpon kellene lennem, hogy a gyermekkoromban belém rögződött szokás szerint magam is mozdítsak valamit a ház körül. Vagy ahogy felénk mondják: az életben.
Mely hajnali felélénkülésével újólag azt adja tudtomra, hogy nem von- hatom ki magam az itthoni világ íratlan törvényei alól. Miféle dolog is az
— erősödik fel bennem némi lelkiismeret-furdalás kíséretében az egyik haj- dani intelem, mely mindig a legérzékenyebben érintett —, hogy jóformán még fel sem keltem, és máris teszem tönkre a szemem?!
Csak hát: tehetnék-e mást?! Lehetne-e ma már fontosabb dolgom annál, mint maga az írás? Még akkor is, ha az itthoni világ szemében nem számít munkának. Legalábbis az én gyermekkoromban, s még azután is jó ideig — nem számított annak. („Nem dolgozik, csak ír" — hányszor kesergett efféle vélekedések hallatán szegény Horváth István is.) De azóta történt egy és más.
S a változások sosem egyirányúak. Előfordulhat például, hogy a hajdani tilalomfák már csak bennünk élnek. Mert közben épp az a világ lett oda mögülük, amelyik állította őket. Lám, édesapám is ezzel a mondattal nyitott rám az előbb: ha befejeztem a dolgom, segítsek majd neki. Valami cserepet ígértek a szomszéd faluból, azt kellene hazahozni. Hogy háztetőnkön leg- alább a nagyobb réseket lehessen valahogy bedugdosni. Jól tudja, hogy ezzel amúgy sem oldódik meg (csak elodázódik) az ő legnagyobb gondja, hát hagyja, hogy írjak nyugodtan. Én sem akarom már egyből megváltoztatni a világot, tollam erejére bízom hát magamat.
Két világ határán élünk, egy átmeneti kor (remélhetőleg: nem átmeneti) emberei. Olykor naponta érezzük, hogy paradoxonok feszítik szét — néme- lyek szerint: ezek tartják össze — a létünk. Hát nem különös? Eddig még sosem fordult meg a fejemben, hogy amikor szülőfalumban vagyok, akár írással is kezdhetném a napot. Most mégis azt teszem. Mert már ez a világ is érzi, sőt naponként tudtomra adja — táplálván bennem is a hitet —, hogy az írás is „mozdíthat" valamit az életben. Lehetséges, hogy korábban is ugyan- ezt sugallta, csak én nem érzékeltem kellőképpen? Nem csak önmagunkért, de a világért is azzal és akkor tehetjük a legtöbbet, ha mindenekelőtt a sa- ját gondolatainkat tartjuk rendben, és nem azon fáradozunk, hogy a má- sokéi fölött őrködjünk. Mert aki önmagával rendbe jön, az nincs terhére- ártalmára önmagának, sem pedig a világnak. Aki képes kiküzdeni önmaga belső harmóniáját, az előbb-utóbb a külvilággal is meg tudja teremteni azt.
Nem csupán a létezés primér élményével ajándékoz meg tehát az itthoni világ, hanem annak a felismerésnek a bizonyságával is, hogy a létélmény megragadása és értelmezése — az értelmessé alakított, életté formált lét köve- telményeinek a tudatosítása — adhat értelmet az én életemnek is.
Hogy mi köze mindehhez a címbeli csikónak?
Ébredésem pillanatában még csupán abban voltam biztos, hogy nem úgy
kerül írásom élére, miként az adomabeli bika a torony tetejére. A többi munka közben világosodott - meg bennem.
A véletlen úgy hozta, hogy édesapám hetvenkettedik születésnapjára top- pantam haza 1986. június 7-én, este. (Magam is igyekeztem, persze.) Csön- des borozgatás közben egyszercsak szóvá tettem: legfőbb ideje, hogy végre kíméletesebben bánjon az egészségével. A múltkoriban is mennyire r á n k ijesztett, amikor elkapta volt az a hideg eső kaszálás közben a mezőn! Azt sem tudtuk, hogy a vese- vagy a tüdőgyulladástól féltsük-e j o b b a n . . . ? Miért lót-fut megállás nélkül még most is naphosszat? Miért h a j t j a magát a het- venen túl is annyira? Amit akart, elérte: a két keze m u n k á j á t dicsérő családi ház felér egy életművel. Hiszen egész életében ehhez gyűjtött, ezt építette.
Ami pedig a megélhetéshez kell, úgy-ahogy k i k e r ü l . . .
— Hull a cserép a házról, fiam; a csűrt is teljesen ú j r a kellene födni már, annyira foghíjassá v á l t . . .
Tekintete valahová a messzeségbe réved. Nem akarja, hogy észre- vegyem, mennyire f á j még most is neki: bár három világomlás u t á n ú j r a tudta kezdeni az életet mindig, erejéből és tehetősségéből arra mégsem f u t o t - ta. hogy az anyai nagyapám által építtetett istállót is újrarakassa. Kíméle- tesnek szánt — ám korántsem épületesre sikeredett — gondolattal r u k k o - lok hát elő:
— Legjobb lenne az egészet l e b o n t a n i . . .
— De könnyen beszélsz, fiam! És aztán ki épít másikat h e l y e t t e . . . ?!
— Minek másikat, édesapám? Tudtommal az öcsémnek sem az a leg- hőbb vágya, hogy . . .
— Akkor sem hagyhatom fedél nélkül szegény tehenet, ameddig csak kaszálni tudok n e k i . . .
— És a tinó . . . ? Meg az idei borjú . . . ?
— Inkább fojtottam volna meg őket, amint az anyjukból k i j ö t t e k . . . ? ! Nem vitt rá a lélek. A gazdaság istállójába sem vezethettem be egyiket sem, mert az éjszaka leple alatt vittek be oda épp e l e g e t . . .
— Ha ez így megy tovább, maholnap kaszálás közben jön édesapámért a Nagy Kaszás . . .
— Bár legalább egy csikóm nyargalásznék a kertben — s ó h a j t j a el- nyújtottam
— Még csak ez hiányzik! Hát nem elég, ami v a n . . . ? !
— Tudod, fiam, mostanában gyakran eszembe jut, hogy milyen szép csikókat nevelt annak idején Nagy Gábor bácsi. Pedig akkoriban m á r alig volt ára a lófélének. Most pedig egy pár h a r m a d f ű csikóért autót lehet venni. Nem fájna többé az én fejem, hogy mi lesz ezzel a csűrrel, ha leg- alább egy olyan csikóm lehetne, amilyeneket Gábor bácsi n e v e l t . . .
Nem is tudja édesapám, hogy serdülőkorom legnapsugarasabb élmé- nyével ajándékozott meg akkor este. A régóta elhunyt Nagy Gábor bácsi ne- vének hallatán először arra gondoltam, hogy lám, holtában is mennyire hasznos lehet az ember, ha életében szépre, jóra, nemes dolgokra töreke- dett; ha azt tette, amit önmagáért és másokért — akár a körülmények el- lenére — tennie kellett. És egyszercsak magam előtt láttam Gábor bácsit, amint jön elő kedvenc csikójával a májusi kertből. Aztán egyetlen, alig hallható füttyjelre a kiscsikó párnaként terül feje alá a gyepre. S mivel a szemem láttára történt mindez, később már abban sem kételkedtem, aminek szemtanúja nem lehettem. Évekig jártam ugyanis csodájára ennek a csi-
kónak. Hanem egyszer — hiába mentem. Érdeklődésemre, hogy merre ke- ressem, újracserepedett házukra mutatva, Gábor bácsi azt felelte: „Hát nem látod? Felszállt a háztetőre . . . "
Az útnak indulás lobogó izgalmánál csak a megérkezés hamu alatt pa- rázsló öröme felemelőbb. Aminthogy a hazatérés bizonyosságánál is csupán az a megnyugtatóbb, ha idő teltével az ember újból útra kelhet.
Csak legyen, akikért felkerekedjünk.
És lobbot vessen a hamu alatt őrzött parázs, amint megérkeztünk . . . Recsenyéd, 1986. június 8.
Ui.: 1986 júniusában azzal utaztam haza szülőfalumba, hogy az Utunk 1987-es évkönyve számára három vallomásfélével elkészüljek. Azért há- rommal — így szólt a baráti jó tanács —, mert akkor nagyobb esélyem van rá, hogy legalább az egyiket közölni tudják. Nem jelent meg, persze, egyik sem. De én mégis hálás vagyok Lászlóffy Aladárnak meg Király Lászlónak, hogy akkor írásra biztattak. Első házkutatásunkat (1985. októ- ber 1.) követően három-négy hónapig még a munkadüh (ez is egyfajta
„kisebbségi" betegség volna?) megszállottságával dolgoztam ugyan, hogy korábbi terveimet valahogy tető alá hozhassam, később azonban egyre in- kább az az érzés hatalmasodott el r a j t a m : aligha írok én már az életben valami érdemlegeset. Ha nem is sikerült egyből legyűrnöm magamban a csengőszindrómával vészjelzett traumát — már csak azért sem, mert később újabbak következtek —, az effajta „munkaterápia", „hasonszervi gyógy- mód" fölöttébb hasznosnak bizonyult olyan szempontból is, hogy mélyebb, drámaibb valóságismerethez segített.
KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN
K. tiszteletes diáriuma, 1920-adik esztendő
R É S Z L E T A FEHÉR ZÁSZLÓ ERDÉLY FELETT, A V A G Y TRIANON GYERMEKEI C. CSALÁDI K R Ó N I K Á B Ö L Veszélyben forog Erdély mezőgazdasági termelése, rémisztgetett Berkóci a nem hivatalos gazdaköri ülésünkön, Mosonyi, Pálfi s a többi tehetős nagy- gazda egyetértett B. baljós szavaival: merő rombolómunka, amit az utóbbi két esztendő agrárintézkedései Erdély mezőgazdaságában véghezvittek.
Vegyük például szűkebb pátriánkat, Aranyosszéket, így Berkóci, az eddig gondosan s szakszerűen bevetett, dúsan termő táblákat minden rendszer s szakértelem nélkül felaprózták parcellákra: ezek silányan vannak megmívelve, de nagyon sokszor parlagon hagyatnak.
Az istállók üresednek, vette át a szót Pálfi presbiter, a szérűskerteket felveri a gyom: nap mint nap generációk szorgalmas, céltudatos, verejtékes munkája megy veszendőbe. Valamit tenni kellene, de mit? Meddig t ű r j ü k még a magát földmívelésügyi kormánynak nevező társaság esztelen intézke- déseit? Nem csak a magyarok, az erdélyi román gazdálkodók érdeke is vál- toztatni ezen a lelkiösmeretlen rablógazdálkodáson.
Az agrárreformra, vélte Mosonyi, tényleg szükség van, ez elől senki nem zárkózik el, feltéve, ha a nagyokosok jól átgondolt terv szerint, cél- tudatos átmenetekkel valósítják meg.
Az a baj, heveskedett Pálfi, hogy a magyar birtokososztály részéről sincs semmiféle ellenállás evvel az esztelen, méltánytalan reformmal szemben.
Hát ha a többségi parasztság hallgatott, szóltam közbe, mit tehetett vol- na a kisebbség földmíves-társadalma?
Kolozsváron Hollóval, méhészeti szakelőadáson. Az erdélyi méhészek fő- titkára tartott előadást a teológia dísztermében. Ki hitte volna, hogy kö- zös figyeléssel hallgatjuk az előadó szavait, következésképp: megkövettem a harangozót, akire szerfölött haragudtam, amikor előzetes jóváhagyásom nél- kül méhcsaládokat telepített az elhagyott kaptárakba.
A népszámláláson, hallottam Salamontól, az izraelita vallású hitsorsoaok zsidó nemzetiségűnek kötelesek feltüntetni magukat. Bezzeg szépapáink, így a korcsmáros, a Monarchiában zavartalanul beszélhették a magyar nyelvet, anyanyelvük szerint magyarokként tartattak számon, tetszik érteni.
Knut Hamsun kapta az irodalmi Nobel-díjat.
Nicolae Iorga kemény bírálattal illette az erdélyi bíráskodást és igazga- tást, példának a nagyszebeni esetet hozta fel: a kormány 4 szebeni bírót, 1 főügyészt és 1 tanácselnököt helyezett át, mondván, hogy idegen n e m - zetiségűek. Mi az oka az áthelyezéseknek, firtatta a történész professzor.
Na vajon, fitymálkodott a főkurátor, helyükbe ú j tisztviselőket hoznak az ókirályságból. Légyhessegetős mozdulatra lendítette hevítőlapátnyi tenye- rét: áh!
A magyar kormányzópárt önálló nemzeti királyságot kíván, így a b u - dapesti hír, s mivel megszűnt a pragmatica sanctio, sürgősnek t a r t j a az al- kotmányrevíziót. Nagy horderejű kérdés, mit mondjak.
Vajon e népösszeírásban magyar atyánkfiai közül hányan választják a neofiták napraforgását, s a számlálóbiztosok elégedettségére ekként diktálják be a nevüket: Ciceu, Chi?u, Naghi, et cetera.
Sűrű hóhullás, csípős hideg: a határban kötésig ér a hó. Idők haladtával a Mikulás is viszontagságosabb körülmények között rója Erdély falvait. Kis papném duzzog: megnézte volna a Kísérteteket, mivel még nem látta Sebesi Lászlót Ibsen drámájának főszerepében.
Nem vállaltam a cankózást Gyéresig, sem a fázódást a fűtetlen vonaton Kolozsvárig. (Megnőtt homlokkal duzzogott egész nap: egy ideig n e m lesz bebocsáttatás a Sittim-völgybe.)
December teljében fa- és szénszállítási mizéria: iskoláink „átvétele" és a
„Nándi-eskü" erőltetése helyett inkább fordítanák energiájukat a m e g n a - gyobbodott ország lakóinak normális életmenetére, kutyafüle, zökkent ki m o - doros indolenciájából Annánk keresztapja.
