- Minden a legnagyobb pontossággal ment végbe, válaszolt alázatosan meghajolva Karvaly. A jeladás, a lány megjelenése, mind ép a kellő pillanatban történt, senki sem volt a környéken - - csak egyetlen kiáltás - - a kocsis ügyes - - a lovak gyorsak voltak - - útközben senkivel sem találkoztunk, de - -
- Nos, de?
- De - - a valót mondom, jobb szerettem volna, ha azt parancsolják, miszerint golyót röpitsek szivébe, mintsem panaszait hallgassam, arczát lássam - -
- Hogyan? Mit jelentsen ez?
- Azt akarom mondani, hogy útközben - - az egész idő alatt - - nagyon sajnáltam.
- Sajnáltad! Mi közöd neked a sajnálkozáshoz? Mit értesz sajnálkozás alatt?
- Soha sem értettem meg ugy, mi a sajnálkozás, mint most. A sajnálkozás olyféle história, mint a - félelem; ha valaki hatalmába kerül, megszünt férfiu lenni.
- Halljuk csak, miként inditott sajnálkozásra?
- Ó, méltóságos úr! Oly hosszan - - sirt, sirt, kért, könyörgött - - ó, bizonyos pillantások! - - közbe halovány lett, halovány, mint halott, aztán ismét zokogás - - ismét könyörgés - - bizonyos szavak! - -
- Nem akarom, hogy ide jőjjön - gondolta most a névtelen. Sült bolond voltam, midőn magamra vállaltam, de megigértem, megigértem. Ha távol lesz tőlem - - Most parancsolólag tekintett Karvalyra: Egyelőre - szólt - dobd félre a szánalmat, ülj lóra, végy magadhoz társat, akár kettőt is, ha akarod, aztán lóhalálában vágtass don Rodrigo palotája felé. Mondd meg neki, hogy küldje el azonnal, de azonnal - - De nem, nem - folytatá, mintegy a lelkében támadt titkos szózatnak engedve - menj, pihend ki magadat, s holnap reggel - - azt fogod tenni, mit parancsolni fogok.
Annak a lánynak ördöge van, gondolta a névtelen, midőn egyedül maradt. - Ördög, vagy - - angyal védi - - Karvaly és szánakozás! Holnap reggel, holnap reggel el vele innét; teljesedjék végzete, s nekem többé ne szóljanak felőle - - S az a barom don Rodrigo nehogy ide rontson hálálkodásaival gyötörni, mert - - nem akarok felőle többé hallani. Megtettem neki, mert - mert megigértem, s megigértem, mert - - végzetem volt. De jól megfizettetem vele ezt a szolgálatot. Lássuk csak - -
S most megfeszitette képzelőtehetségét, hogy valamit feltaláljon, mit don Rodrigotól követelve erre nézve nemcsak viszontszolgálat, hanem büntetés is legyen; de ismét csak a fenebbi szavak jutottak eszébe: Szánakozás és Karvaly! Hogy történhetett ez? - Látni akarom - - Nem, nem! - - Igen, látni akarom!
Most több szobán átsietve kis lépcsőhöz ért, tapogatózva felment, s egyik lábával megzörgette az öreg nő szobájának ajtaját.
- Ki az?
- Nyisd ki.
Az ajtó megnyilt. A névtelen a küszöbön megállva betekintett a szobába, s az asztalon levő lámpa fényénél megpillantotta a szoba tulsó zugában kuporgó Luciát.
- Ki parancsolta, szerencsétlen, hogy félre dobd, mint valamely lim-lomos zsákot? kérdé a névtelen haragosan.
- Oda akart ülni, válaszolt alázatosan az öreg nő, mindent elkövettem felbátoritásra - ő is megmondhatja - de biztatásom nem fog rajta.
- Kelj fel, szólt a névtelen Luciához közeledve. Lucia azonban a kopogtatásra és az ismeretlen férfiu megjelenésére ujra megrászkódott félelmében, még szorosabban lapult a sarokba, arczát kezeivel fedte el, s remegett.
- Kelj fel, nem akarlak bántani - - sőt tán kedvedre tehetek valamit, ismétli a névtelen. - - Kelj fel! dörgött most ugyanaz, megboszankodva, hogy kétszer hiában parancsolt.
A boldogtalan leány e hangra, mintegy az ijedtség által életre keltve térdre borult, kezeit, mintha szent kép előtt térdelne, összekulcsolta, feltekintett a névtelenre, de szemeit azonnal lesütve mondá:
- Itt vagyok; öljön meg.
- Mondtam már, hogy nem akarlak bántani, válaszolt a névtelen szelidebb hangon, s figyelmesen vizsgálta ezen, aggodalom és félelem miatt kikelt arczot.
- Bátorság, bátorság, szólt az öreg nő is, ha egyszer mondja, hogy nem fogja bántani - -
- S mégis - szólt Lucia, s hangjainak a félelem által okozott reszketésébe a kétségbeesett méltatlankodás némi biztosságot vegyitett - miért szenvedteti velem a pokol kinait? Mit vétettem ön ellen?
- Talán bántalmaztak? Beszélj.
- Bántalmaztak! Árulás segitségével erőszakkal elragadtak. S mért? mért? mért ragadtak el?
Mért vagyok itt? Hol vagyok? Az isten nevére - -
- Isten, isten, vágott közbe a névtelen, mindig csak az istent emlegetik, akik nem képesek megvédeni magukat, mindig az istennel állnak elő, mintha szóltak volna vele. Mit értesz ezen szó alatt? Engem - -? a mondatot azonban nem fejezte be.
- Ó, uram! Mit érthetnék mást, minthogy ön könyörüljön rajtam? Az isten sok roszat megbocsát a könyörület egy jótéteménye miatt! Bocsásson szabadon, az ég szerelmére, bocsásson szabadon! Hisz, egykor ön is meg fog halni, ne kinozzon hát egy szerencsétlen teremtést. Ó, ön parancsolhat, mondja, bocsássanak szabadon! Erőszakkal hoztak ide. Küldjön ezen nővel ***-ba, hol anyám lakik. Ó, boldogságos szűz! anyám! anyám! kegyelem! anyám!
Talán nincs távol innét falum - - láttam hegyeinket! Miért kinoz? Vitessen templomba. Egész életemben imádkozni fogok önért. Mibe kerül egy szót kimondania? Ó, ime, látom, hogy megindul: mondja ki, mondja ki e szót. Isten sok roszat megbocsát, a könyörület egyetlen jótéteményeért!
- Ó - gondolta a névtelen - mért nem vagy lánya azon kutyák valamelyikének, kik számüztek, azon hitványok egyikének, kik halálomat óhajtották! Mint gyönyörködném most jajveszéke-lésedben! Ehhelyett azonban - -
- Ne számüzze lelkéből a mennyei sugalatot! folytatá Lucia hévvel, mivel a habozás jelét vette észre zsarnokának arczán és viseletén. Ha ön nem adja meg ezen kegyelmet, majd megadja az Úr, ki elküldi a halált, s én végeztem ugyan; de ön! - - S egy napon talán ön is - - De nem, nem, mindig kérni fogom az Urat, hogy őrizze meg önt minden bajtól. Mibe kerül önnek egy szócska kimondása? Ha érezné ezen szenvedéseket - -!
- Ej, bátorság! vágott közbe a névtelen oly ellágyult hangon, hogy az öreg cseléd elképedt bámulatában. - Vajjon bántottalak, vajjon fenyegettelek-e?
- Ó, nem! Látom, önnek jó szive van és szánalmat érez irántam. Ha akarná mindenkinél inkább elrémithetne, megölhetne, s mégis - - kissé megkönnyitette szivemet. Isten meg fogja érte jutalmazni. Hallgasson könyörületérzetére, szabaditson meg, szabaditson meg.
- Holnap reggel - -
- Bocsásson szabadon, azonnal - -
- Holnap reggel ismét látni fogjuk egymást. Addig is vigasztalódjál. Feküdjél le. Bizonyára éhes vagy. Azonnal szolgálnak étellel.
- Ne, ne! Meghalok, ha valaki belép; meghalok! Vezessen templomba - - isten fel fogja jegyezni ezen léptei számát.
- Egy nő ételt fog hozni, s te - szólt az öreg cselédhez - iparkodjál rábeszélni, hogy egyék;
aztán fektesd le azon ágyba, ha társaságodban akar aludni, jó; ellenkező esetben pedig egy éjjel a földön is alhatol. Bátoritsd, mondom; viditsd fel. Nehogy panasza legyen rád!
Erre rohamosan kinyitotta az ajtót. Lucia felkelt, utána szaladt, hogy visszatartsa, s megujitsa könyörgését, a névtelen azonban már eltünt.
- Ó, én szerencsétlen! Csukd be, csukd be azonnal az ajtót. - S hallva az ajtó szárnyának becsapódását, s a zár csattanását, visszament, s ismét lekuporodott zugában. - Ó, én szerencsétlen! kiáltott fel fuldokolva, most már ki előtt könyöröghetek? Hol vagyok? Mondd meg, mondd meg az ég szerelmére, ki ezen úr - - az, akivel beszéltem.
- Ki ő, ej, ki ő? Kivánja, hogy megmondjam? Várjon csak, megmondom. Mivel védelmezi, már büszkesége támadt fel, hiuságát ki akarja elejteni, s engem akar elveszteni. Kérdezze meg tőle. - Én már öreg vagyok - folytatá fogai közt mormolva - átkozott lányok, mivel jól illik nekik a sirás és nevetés egyaránt, mindig nekik van igazuk. - De hallva, hogy Lucia ismét sirdogál, s eszébe jutván a névtelen fenyegető parancsa, a szegény lekuporodott lány fölé hajolt, s enyhébb hangon folytatá: Ej, mi roszat sem mondtam, viduljon fel. Ne kérdező s-ködjék oly dolgok felől, melyekről nem szólhatok. Egyébiránt ne aggódjék. Ó, ha tudná, hány ember örülne, ha akként beszélne vele, mint önnel beszélt! Viduljon fel; most már hozzák az ételt; s én, ki értem - - abból itélve, ahogy beszélt - - ugyancsak jó harapni valója lesz. S aztán lefekszik, s remélem, nekem is juttat kis helyet - -
- Nem eszem, s nem fogok aludni. Hagyjon békében, s ne közeledjék hozzám; de azért ne menjen ki.
Most kopogtatás hallatszott. Lucia feltekintett.
- Ki az? ki az? kiáltott. Senki se jőjjön be.
- Semmi baj; jó hir - szólt az öreg cseléd. - Márta hozza az ételeket.
- Csukja be ismét, kiáltott Lucia.
- Hihi! azonnal, válaszolt az öreg cseléd, s kivette Márta kezeiből a kosarat, Mártát elküldte, a zárt ismét ráfordította, s a kosarat a szoba közepén álló asztalra helyezte. Luciát ismételten meghitta a lakomához. Szerinte a leghatályosabb szavakat szőtte beszédébe, hogy a szegény lány étvágyát felköltse, az ételek kiváló tulajdonságait magasztaló felkiáltásokban tört ki, de miután látta, hogy mind hasztalan, igy folytatá: Ön maga lesz oka. Holnap aztán ne mondja, hogy nem biztattam, kináltam. Most tehát csak magam eszem, de elég marad, hogy ha eszére tér, szintén lakmározhassék. - Az öreg cseléd erre mohón evéshez látott. Miután jól lakott, felkelt, a sarok felé ment, s Lucia fölé hajolva ezt ismét vacsorához hivta, hogy aztán lefekhessék.
- Nem, nem, mi sem kell! válaszolt ez gyenge, majd álmos hangon; aztán határozottabban folytatá: Be van csukva az ajtó? Jól be van csukva? - Erre körültekintett, felkelt, s kezeit előre nyujtva, gyanut eláruló léptekkel közeledett az ajtó felé. Az öreg cseléd azonban megelőzte, megragadta, s megrázta a kilincset.
- Nos, látja, jól be van zárva, meg van elégedve?
- Megelégedve, én? E helyen? szólt Lucia visszatérve a zúgba. De az egek ura tudja, hogy itt vagyok!
- Jőjjön, feküdjék le; miért kuporodik le a sarokban, mint a kutya?
- Nem megyek az ágyba; hagyjon békét.
- Ön maga akarja. Ime a jó helyet számára tartom fenn, csak az ágy szélét foglalom el;
kényelmetlenül alszom miatta. Ha le akar feküdni, tudja mit kell tennie. Ne feledje, hogy sokszor kértem.
Erre ruhástól a takaró alá bujt, s elhallgatott.
Lucia mozdulatlanul, könyökeivel térdeire támaszkodva, s arczát kezeibe rejtve kuporgott a sarokban. Sem ébren nem volt, sem nem álmodott, gondolatok, a rémület, borzalom képeinek zürzavaros vegyülete forrt elméjében. Egyszerre azonban, mint egy belső szózatra, feleszmélt, s érezte annak szükségességét, hogy gondolatainak ura legyen, s megtudja: hol van? mért és miként? Hang ütötte meg fülét: az öreg cseléd horkolt. A szerencsétlennek eszébe jutott börtöne, s ezzel a szörnyü nap története. De hirtelen egy gondolat villant fel ágyában, hogy t. i.
imáját az ég jobban meghallgatja, ha valamely fogadást tesz. Letérdelt tehát, s igy imádkozott:
- Ó, boldogságos szüzanya! Te, kinek annyiszor felajánlottam magamat, s ki annyiszor megvigasztaltál! Te, ki annyit szenvedtél, s most megdicsőülve vagy, oly sok csudát miveltél a szerény szorongatottakért, segits meg, ó, istennek anyja, s megfogadom, hogy szűz maradok; örökre lemondok szegény jegyesemről, hogy csak a tied legyek.
E szavak után lehajtá fejét, az olvasót, mint egy felszenteltetése jeléül, nyaka köré füzte. Most némi nyugalom, s nagy bizalom támadt benne, végre hajnal felé pártfogónőjének neve elhalt ajkán és elaludt. Álma teljes és folytonos volt.
Ugyanezen várkastélyban még más valaki is volt, ki szintén örömest elszenderült volna, de nem jött szemére álom. A vár ura távozva, vagy inkább menekülve Luciától, meghagyta, hogy ennek vacsorát adjanak, a vár néhány őrállomását szokása szerint megtekintette, de Lucia élőképe mindig előtte állt, szavait mindig hallani vélte. Most szobájába rohant, s lázas sietséggel becsukózott, mintha egy sereg ellenség ellen kellett volna eltorlaszolnia magát;
szintén lázas gyorsasággal levetkőzött s lefeküdt. Lucia arcza azonban most még élénkebben jelent meg előtte, s ezt látszott mondani: Nem fogsz aludni. - Minő ostoba kiváncsiság volt részemről - gondolta a névtelen - hogy ezt a lányt meglátogassam. Annak a vad Karvalynak igaza van; az ember akkor már nem férfiu; valóban nem férfiu! - - Én? - - én nem vagyok többé férfiu, én? Mi történt? Mi az ördög lelt? Nem tudtam-e az előtt is, hogy a nők siránkozni szoktak. Mi az ördög! hát sohasem láttam még siránkozó asszonyt?
S itt emlékezetének minden megfeszitése nélkül eszébe jutott több eset, midőn sem kérés, sem siránkozás nem hatotta és akadályozta meg határozatainak végrehajtásában. Ezen emlék azonban nem adta neki vissza szilárdságát, s nemcsak ki nem oltotta a kegyeletnek szivében felgyuladt lángját, hanem a félelem, a bünbánat egy nemét keltette fel benne, ugy hogy inkább Lucia képéhez tért mégis vissza, pedig azon emlékek által ettől óhajtott menekülni. - De hisz ő él - gondolta - itt van; még nem multa idejét; mondhatom neki: menj, örülj; s akkor láthatom, mint változik mosolygóra ezen siró arcz, sőt még azt is mondhatom neki: Bocsáss meg! - - Bocsáss meg? Én kérjek bocsánatot? Egy nőtől? - én! Ó, mégis, ha e szó segitene rajtam, ki mentene ezen ördögi bűvöletből, kimondanám e szót, érzem, kimondanám! Ó, mire jutottam! Nem vagyok többé férfiu! - Ej, félre! kiáltott haragosan forgolódva az ágyban, mely mindig keményebb, keményebb lett alatta, s a takaró mindig sulyosabb, sulyosabb lett felette.
Félre! Ez is oly balgaság, minő már száz megfordult agyamban. Elmultak, ez is el fog mulni.
S hogy ezen „elmulást” elősegitse fontos gondolatokon törte fejét, oly gondolatokon, melyek nagyon el szokták foglalni, hogy aztán szellemének egész erejével ezen gondolatokra vesse magát. Nem talált egy ily gondolatot sem. Minden megváltozottnak látszott. Ami előbb szenvedélyeit ösztökélte, most még vágyat sem keltett benne; szenvedélye, mint valamely árnyék miatt megbokrosodott ló, nem akart előre haladni. Ha valamely fárasztó munkán gondolkozott, melylyel másnap elfoglalandja magát, a holnap mindig ugy jutott eszébe, hogy a szegény Luciát ekkor szabadon bocsáthatja.
- Szabadon bocsátandom, igen; nap költekor azonnal hozzáfutok, s igy szólok hozzá: Menj, menj! Kiséretet adok melléje - - S igéretem? Kötelezettségem? S don Rodrigo? - - Kicsoda ez a don Rodrigo?
Most azon okokat kutatta, melyek arra birták, hogy mielőtt felkérte volna don Rodrigo, már magára vállalta a feladatot, miszerint a gyülölet legkisebb érzelme nélkül szenvedtessen, gyötörjön egy ismeretlen, boldogtalan lányt, pusztán csak azért, hogy don Rodrigónak szivességet tegyen. Nem talált okot, mely tettének mentségeül szolgálhatott volna, s nem tudta megfejteni, miként határozta el magát a tett végrehajtására. Azon, vágy inkább, mint elhatáro-zás, régi szenvedélyeinek és szokásainak engedelmeskedő lélek sugalata, ezer más elkövetett büntett következménye volt. Multja most évről évre, egymás után következő büntettei, vérengzéseivel, gonoszságaival elvonult lelki szemei előtt. Mind az ő büne volt - e bünökben önmagára ismert. E bünök szörnyü képekké alakultak: félt, félelmét e képek kétségbeeséssé fokozták. Lázas izgatottsággal felült ágyában, az ágy melletti falhoz kapott, megragadott egy pisztolt, felhuzta és - - azon pillanatban, midőn elviselhetetlen életének véget akart vetni, félelem, bizonytalanság által zaklatott elméje azon időre gondolt, mely halála után is foly-tatandja örök futását. Borzadva látta képzeletében eltaszitott, mozdulatlan hulláját, mely az őt túlélő legnyomorultabb lények önkényre leend bizva. A vár másnap fenekestől fel lesz fordulva, s ő erőtlenül, némán fog heverni ott, a hova épen lökik, s ki tudja, hová?
Képzeletében hallotta a beszélgetéseket, melyeket a várban, a környéken, s messze távolban rávonatkozólag váltani fognak, hallani vélte ellenségei örömkiáltásait. Ezen kinos elmél-kedésekbe merülve görcsösen vonagló hüvelykujjával majd felhúzta, majd leeresztette a pisztoly kakasát, de egyszerre más gondolat villant fel agyában. - Ha azon élet, melyről gyermekkoromban annyit beszéltek, s melyről mindig mint bizonyosról beszélnek, nem létezik, hanem csak a papok találmánya, úgy mit mivelek? Miért haljak meg? Mit bánom elkövetett tetteimet? Mit számitanak azok? Valóban őrültség az én - - De ha mégis van élet a siron túl - - -!
Ezen kétkedés, ezen vagy-vagy még setétebb, még iszonyubb kétségbeesésbe döntötte, s ez ellen még a halálban sem látott orvosságot. A fegyvert elejtette, kezeivel haját tépte, fogai vaczogtak, reszketett. Egyszerre eszébe jutottak azon szavak, melyeket csak az imént hallott Luciától: „Isten sok gonosztettet megbocsát a könyörület egyetlen jótéteményeért!” Most egy pillanatra megkönnyült szive; lelki szemei előtt látta Luciát, kitől e szavakat hallotta, s őt nem tekintette többé foglyának, nem könyörgő, térdelő állásban, hanem kegyosztó, vigasztaló alakban látta. Aggódva várta a viradatot, hogy hozzá futhasson, szabadon bocsáthassa, tőle vigasztaló, éltető szavakat halljon; maga akarta őt anyjához vinni. - S aztán? Mit mivelek a holnapi nap többi részében? Mit teszek holnap után? A jövő éjjel? Ó, az éjjel, mely tizenkét óra mulva visszatér! Ó, az éj! Az éj!
Feltette magában, hogy elhagyja várát, s távoli országba megy, hol senki sem ismeri még nevéről sem. De eszébe jutott, hogy mégis saját társaságában, önmagával lesz. Félt a felviradó naptól, mely fényt vetend nyomorult átváltozására; majd ismét óhajtotta a hajnal világosságát, mely tán világosságot hozand elméjének setét zürzavarába is. S ime, megjelent a hajnal első sugara, s a mint mozdulatlanul ült ágyában bizonyos határozatlan, de vig zongást hallott.
Felugrott ágyából, s félig felöltözve az ablakhoz rohant. A növekvő világosságnál nyüzsgő -zsongó embertömeget pillantott meg.
- Mi a manó lelte ezeket? Minő vigság költözött ez átkozott vidékre? Hova megy ez a söpredék? - A szomszéd teremben alvó brávót szólitotta, kérdezte tőle a mozgalom okát. Ez ép oly kevessé ismervén ezen okot, mint ura, azt válaszolta, hogy azonnal utána jár, s a magyarázattal visszatér. A névtelen az ablakba könyökölt és szemlélte a nyüzsgő-mozgó látományt.