Egidio, a névtelennek egyik leghivebb czinkos társa, mint tudjuk, épen a monzai kolostor mellett lakott, hova a szegény Lucia menekült, s ez okból adta szavát a névtelen oly gyorsan és határozottan Rodrigonak. Ezt egyébiránt még azért is tette, hogy netáni habozásának elejét vegye. Alig távozott azonban don Rodrigo, a névtelen már is kezdte érezni, hogy elhatározása inogni kezd, s gondolatok támadtak benne, melyek tanácsolták, hogy ne tartsa meg adott szavát. Hogy tehát habozásának véget vessen Karvalyt, merényleteinek egyik legügyesebb és legbátrabb végrehajtóját hivatta, kit Egidioval való érintkezéseiben szokott használni.
Határozott hangon meghagyta neki, hogy azonnal lóra üljön, egyenesen Monzába menjen, Egidiot értesitse a vállalat felől, s őt felhijja, hogy közreműködjék a vállalat kivitelére.
A Monzába küldött ficzkó Egidio válaszával előbb visszatért, mintsem ura remélte; Egidio válasza ez volt: a vállalat könnyen és biztosan kivihető; azonnal küldjenek egy fedett kocsit, két-három jól elálczázott brávóval; a többit Egidio magára vállalja, s maga vezeti a terv kivi-telét. A névtelen ezen hirre, szive sugalatának ellenére, sebtében megparancsolta Karvalynak, hogy intézkedjék Egidio parancsa szerint, s két kijelelt brávóval azonnal induljon Monzába.
Ha Egidionak a tőle követelt borzasztó szolgálat végrehajtására nézve csak közönséges eszközök álltak volna rendelkezésére, bizonyára nem tehetett volna oly gyors és határozott igéretet. De a vakmerő ifjúnak még ezen menedékhelyen is, hol pedig mindennek akadályt kell vala képeznie, volt egy, csak általa ismert eszköze. Emlitettük már, hogy a szerencsétlen Gertrud egyszer válaszolt Egidio szavaira, s olvasóink elképzelhetik, hogy ezen lépés nem volt utolsó a vér és gyalázat útján. Ugyanazon szó, mely akkor hatalmába ejtette, s a bün útjára vitte, most azon ártatlan feláldozását követelte tőle, ki őrizetére bizatott.
A terv borzasztónak tünt fel Gertrud előtt. A szerencsétlen minden módot megkisértett, hogy a szörnyü parancsnak ellenszegülhessen: minden módot az egyetlen biztos, s rendelkezésére álló módon kivül Gertrud engedelmeskedett.
A terv kivitelére kitüzött nap megérkezett, s az óra közeledett. Gertrud magán termébe vonult vissza Luciával, hol ezt a szokottnál nagyobb kedveskedésekkel halmozta el. Lucia mind-inkább növekvő gyengédséggel viszonozta e kedveskedéseket, mint a pásztor lágy cziróga-tásaira félelem nélkül reszkető bárány, megnyalja a czirógató kezet, s nem tudja, hogy a mészáros, kinek őt a pásztor ép egy pillanattal előbb adta el, az akol előtt várakozik rá.
- Nagy szolgálatra van szükségem, szólt Gertrud, melyet csak te végezhetsz el. Egy sereg szolga áll ugyan rendelkezésemre, de egyikben sem bizhatom. Menj el a kapuczinusok kolostorába - s leirta neki az útat - keresd fel a quardian atyát, s négy szem közt szólitsd fel, hogy azonnal jőjjön ide; de ne mondja meg senkinek, miszerint én hivatom.
- De - szólt a megrémült Lucia - mit mondok a házgondviselőnőnek, ki még soha sem látott távozni, ha kérdi: hová megyek?
- Iparkodjál észrevétlenül kijutni, de ha nem sikerül, mondd, hogy azon templomba mégysz, melyben fogadalmad szerint imádkozni akarsz.
Ismét uj nehézség Luciára nézve: hazudnia kellett! Az úrnő azonban a visszautasitás miatt oly nagy fájdalmat mutatott, s oly megrovásra méltónak tüntette fel, hogy Lucia hálaérzetének eléje helyezi üres aggályát, hogy a szegény leány inkább megrémülve, mint meggyőzetve, s eddig még soha nem érzett megindulással mondá: Jól van; elmegyek. Isten segitségével!
Elindult.
Gertrud a rácsablakból merev, zavart tekintettel nézett Lucia után, s midőn észrevette, hogy ez már átlépte a küszöböt, s mintegy ellenállhatlan érzelem által megragadtatva, önkéntelenül felkiáltott:
- Lucia, hallod?
Lucia megfordult, s a rácsfelé közeledett. Ekkor azonban már ismét egy másik, a többiek felett rendesen tuluralkodni szokott gondolat győzött Gertrud boldogtalan lelkében. Tettette, mintha nem volna megelégedve a már adott utasitásokkal, ismét megmagyarázta Luciának az útat, s e szavakkal bocsátotta el: Végezd parancsom szerint, s gyorsan térj vissza.
Lucia távozott.
A kolostorból való távoztát ki sem vette észre, kilépett az utczára, s a falakhoz lapulva, szemeit lesütve folytatta utját. Az elhagyott utczán nem sokára egy kocsit, s annak nyitott ajtaja előtt két utast pillantott meg, kik mintha az utat nem tudnák, jobbra balra tekintgettek.
Midőn közeledett, hallotta, hogy az egyik utas igy szólt: Ime, ott van egy jó leány, ki meg-mutatja az utat. - S valóban, midőn Lucia a kocsihoz ért, ugyanazon utas nagyobb udvarias-sággal, mint minőt alakja után itélve várni lehetett volna tőle, igy szólitá meg őt:
- Hugom, nem mutathatnád meg a Monzába vezető utat?
- Ép az ellenkező irányba indultak; Monza erre van - - válaszolt Lucia, s megfordult, hogy ujjával mutassa az irányt. Ekkor a másik utas (Karvaly volt) egyszerre átkarolta, s felemelte Luciát. Ez rémülten tekintett vissza, s nagyot kiáltott; a zsivány aztán erőszakkal a kocsiba tette; egy másik, ki a kocsi elején ült, megragadta a szegény lányt, s bármiként ellenállt, s kiáltozott is, lenyomta a kocsi ülésébe és kényszerítette, hogy vele szemben üljön; egy har-madik pedig zsebkendőt tömött Lucia szájába, s igy torkába fulasztotta kiáltásait. Ekközben Karvaly is gyorsan felugrott a kocsira; az ajtó ismét becsukódott, s a kocsi elvágtatott. Azon férfi, ki az áruló kérdést intézte Luciához, a tett szinhelyén maradt, ide s tova tekintgetett vizs-gálva, vajjon Lucia segélykiáltásaira nem közeledik-e valaki. Senkit sem látott, mire ez is eltünt.
Ki irhatná le azon halálos félelmet, mely most Lucia lelkét dermeszté meg? Hogy szörnyü helyezetével megismerkedjék rémülve körül tekintett, de a borzadás, s ama szörnyü arczoktól való félelem miatt ismét behunyta szemeit. Valahányszor kinyitotta ajkait, hogy segélyt kiáltson, a zsebkendő mindig fojtóbban nyomult torkába. Ekközben a három pokolszülötte, tőle telhető emberi hangon ismétlé: Csendesen, csendesen, ne félj, mi bajod sem lesz! - Ezen halálos küzdelem után néhány percz múlva Lucia elcsendesült. Karjait kinyujtotta, feje erőtlenül hátra felé hanyatlott, kinyitotta szempilláit, mozdulatlan szemeit kimeresztette, s az előtte levő borzasztó arczok rémes vegyületü képpé folytak össze szemei előtt, arczszinét halálsápadtság váltotta fel, hideg veriték fedte homlokát: elájult.
- Fel, fel, bátorság! kiáltott Karvaly. - Bátorság, bátorság! ismételte a másik két brávó, de Luciát érzékeinek elhalása megmentette ezen borzasztó hangok vigasztalásától.
- Ördögbe, mintha csak halott volna! kiáltott fel egyik brávó. - Ha csakugyan meghalt volna?
- Meghalt hát! szólt a másik, ez csak olyan asszonyi ajultság. Tudom, hogy midőn más világra kellett küldenem valakit, volt bár férfi, vagy nő, többet kellett neki vétenem.
- Ej - szólt közbe Karvaly - ügyeljetek dolgotokra, s ne bajlódjatok egyébbel. Vegyétek inkább elő a ládából a puskákat, s lövésre készen legyetek; mert ezen erdőben, melybe most jutunk, mindig néhány gaz ficzkó fészkel. Ne a kezetekben tartsátok. Ördögbe, rejtsétek hátatok mögé. Ha felébred s fegyvereket pillant meg, csakugyan képes lesz meghalni.
A még mindig sebes vágtatva haladó kocsi belemélyedt az erdőbe.
Lucia nem sokára eszmélni kezdett, s mintha mély, borzasztó álomból ébredne, felnyitotta szemeit. Iparkodott megkülönböztetni az őt körülvevő tárgyakat, s gondolatait összeszedni:
végre ismét felismerte borzasztó helyezetét. Visszatért kevés erejét először is arra használta fel, hogy a kocsi ajtajára vetette magát, s igy akart szabadulni; de visszatartották. Most ismét nagyot kiáltott, Karvaly azonban a kendőt feltartva, tőle kitelő gyengédséggel mondá:
- Hagyjon fel a kiáltozással, maradjon csendesen, s ez jobb lesz önre nézve; nem akarjuk bántani, de ha nem hallgat, mi hallgattatjuk el.
- Bocsássatok szabadon! kik vagytok? Hova vezettek? Miért ragadtatok el? Bocsássatok, bocsássatok szabadon.
- Mondom, ne féljen; hisz már nem kis gyermek, s megértheti, hogy nem akarjuk bántani.
Nem látja be, hogy már százszor megölhettük, ha akartuk volna? Legyen tehát csendesen.
- Nem, nem! Bocsássatok utamra; nem ismerlek benneteket.
- Mi ismerjük.
- Ó, szent szűz! miként ismerhettek? Bocsássatok az ég szerelméért, bocsássatok! Kik vagytok? Mért ragadtatok el?
- Mert parancsolták.
- Ki? ki? ki parancsolhatta ezt?
- Csitt! szólt szigorú arczczal Karvaly. - Ne intézzen ily kérdéseket hozzánk.
Lucia ismét ki akart ugrani a kocsiból; de belátván, hogy kisérletei hasztalanok, ujból könyörgéshez folyamodott. Lehajtott fővel, könytől ázott arczczal, összetett kézzel, és sirástól szaggatott hangon esdekelt: Ó, az isten és a boldogságos szűzanya szerelmére, bocsássatok szabadon. Mit vétettem ellenetek? Szegény lány vagyok, senkitsem bántottam. Amit eddig elkövettetek ellenem, szivemből megbocsátom, s imádkozni fogok értetek. Ha van lányatok, nővéretek, anyátok, gondoljátok meg, mit szenvednének ezek ily helyezetben. Gondoljátok meg, mindnyájan meghalunk, s egykor szeretnétek, ha isten könyörülne rajtatok. Bocsássatok el, hagyjatok itt; az isten útba fog igazitani.
- Nem tehetjük.
- Nem tehetitek? Ó, uram, miért nem? Hova vezettek? Mért - -?
- Nem tehetjük. Mind hasztalan. Ne féljen; nem bántjuk, viselje magát nyugodtan és senki sem fogja érinteni.
Lucia aggodalmában, s az által fokozott félelmében, hogy látta, miszerint szavai semmi hatást sem idéznek elő, ahhoz fordult, ki az emberi sziveknek parancsol, s ha akarja, meglágyithatja a legkeményebb kérgü szivet is. Lehetőleg bele lapult a kocsi zúgába, karjait keblén keresztül-tette, s egyideig áhitatos gondolatokba mélyedt, majd aztán elővette olvasóját, s a rózsafüzért nagyobb buzgalommal imádkozta le, mint valaha. Midőn azt hitte, hogy most már megnyerte a kért isteni kegyelmet, a brávókhoz fordult, ismét kérte őket, de ismét hasztalanul. - Nem folytatjuk tovább ezen leirást: fájdalmas kegyelet késztet bennünket, hogy ezen több mint négy óra folyásáig tartó utazásnak minél előbb végére jussunk, mert aztán is elég fájdalmas óráról kell megemlékeznünk. Lépjünk azon várkastélyba, hol a szerencsétlen Luciát várták.
A névtelen aggodalom, szokatlan felindulás közt várakozott Luciánkra. Csodálatos! Azon ember, ki hideg vérrel oltott ki annyi életet, ki véres tettei alkalmával soha sem vette számba az általa okozott fájdalmakat, s csak a boszu vad gyönyörében kéjelgett, most midőn egy ismeretlen parasztleányra tette kezét, bizonyos borzongást sőt félelmet érzett. Várának egyik magas ablakából a völgy torkolatát szemlélte, s egyszerre megpillantotta a kocsit, mely most csak lassan közeledett, mivel az első vágtatás lehütötte a lovak hevét, s megernyesztette azok-nak izmait. Azon pontról, hol a névtelen állt, a kocsi legfelebb csak akkoráazok-nak látszott, mint egy gyermekjáték, a névtelen mégis felismerte a jármüvet, s érezte, hogy szive hevesebben dobog.
- Vajjon benne van-e? - gondolta, s folytatá: Mily sok kellemetlenséget okoz ez a lány!
Szabaduljunk meg tőle.
Egyik csatlósát akarta előszólitani, hogy a kocsi elé küldje, s Karvalynak megparancsolja, miszerint forduljon meg, s vigye a lányt don Rodrigo palotájába. Elméjében azonban egy parancsoló nem szólalt meg, mely megsemmisitette ezen elhatározását. De gyötörtetve a vágytól, hogy valamit tegyen, mivel nem volt képes többé tétlenül várni a kocsira, mely lassan, lépésben közeledett, mint az árulás - mit tudom? - tán mint a büntetés, egyik öreg cselédjét hivatta.
Ez az öreg asszony a várban született, egy várőr leánya volt, - s egész életében egyszer sem lépett ki a várból. Mindazok után, mit uráról gyermekkora óta elbeszélni hallott, s mit maga is tapasztalt, urát oly borzasztó hatalmunak képzelé, hogy rettegett tőle és egyuttal bámulta őt; s a legfőbb tanuság, mit a sok példából hosszú éveken át kivont, az volt, hogy urának, ki oly sok jót és annyi roszat volt képes elkövetni, mindenben engedelmeskedni tartozik. Magában a várban ura körül semmi különös teendővel nem bizták meg; de a zsoldosok közül hol egyik, hol másik használta fel valamely szolgálatra, s ez nagyon gyakran történt, mi neki sehogy sem tetszett, s még e mellett boszuságát kénytelen volt titkolni. Majd rongyaikat kelle foltoznia, majd még valamelyik brávó számára, ki küldetését végezve visszatért; gyorsan vacsorát kellett készitenie, vagy pedig ha az megsebesitve tért meg, sebeit bekötözni és gyógyitó kenőcsöt kellett főznie. Még e mellett a szolgák parancsaikat, vagy szemrehányásaikat, köszönetüket, gúnyolódásokkal felczifrázva intézték hozzá; „vén”, ez volt közönséges neve; a vén névhez azután rendesen a körülményekhez képest, vagy jó, rosz kedvök szerint mellékelték a csúf neveket. Az öreg nő tétlensége közepett ekként kellemetlenül megzavar-tatva és haragra gyulva a parancsolgató szolgáknak gúnyos udvariasságát oly szavakkal és káromlásokkal viszonzá, hogy a pokol fejedelme inkább az ő, mint gúnyolóinak beszédében ismert volna önmagára.
- Látod ott alant ama kocsit? mondá neki az úr.
- Látom, felelte az öreg nő, s hegyes állát előre tolván úgy kimereszté fénytelen szemeit, mintha azok szemüregeiből készülnének kiugratni.
- Hozass rögtön egy hordszéket, ülj bele, és vitesd magadat a rosz éjhez czímzett fogadóba.
Hamar, hamar, hogy elébb odaérkezzél, mint a kocsi; már is oda érkezik, pedig oly lassan jár mint a halál. A kocsiban van - - vagyis kell egy fiatal leánynak lennie. Ha benn van, úgy azt mondod Karvalynak, hogy ültesse a leányt a hordszékbe, s ő rögtön siessen hozzám. - Azután te is ülj be a fiatal leány mellé, s ha fölérkeztek, vidd őt szobádba. Ha kérdezni fogja hova viszed, kié a várkastély, ügyelj, nehogy valamit - - -
- Ó, felelte az öreg nő.
- Inkább bátoritsd! parancsolá az úr.
- Mit mondjak neki?
- Mit mondj neki? Hát bátoritsd. Ilyen vén létedre azt sem tudnád, miként kell valakit báto-ritani, ha szükséges? Nem féltél soha még? Nem aggasztá szivedet még semmi? No, ha igen, úgy tudni fogod, mily szavak hatnak az ilyen pillanatokban legjobban az ember lelkére. Ilyen szavakat mondj neki; gondolj ki néhányat, ha kedves az életed. S most siess!
Miután az öreg nő kiment a várúr parancsát teljesiteni, ez még mindig az ablaknál állt és folytonosan a kocsit szemlélte, mely már közelebb levén világosabban volt látható, s nagyobbnak tünt fel. E perczben hanyatlott le a nap a hegység mögé, szép biborfényt árasztott a szürke fellegekre, melyek az eget elfedték. - A névtelen egy pillantást vetett a búcsuzó napra, majd az aranyozott fellegekre, azután betette az ablakot, visszavonult s egy elkésett utas lépteinek gyorsaságával járt fel s alá szobájában.