művészet a 20. század első felében
8. fejezet - Az orosz animációs művészet kialakulása
A legelső orosz nemzetiségű, animációval foglalkozó alkotó Alekszandr Sirjajev (1867–1941) volt, aki elsősorban az orosz királyi balett táncosaként és koreográfusaként futott be szép karriert, ám pályafutása kezdetén, szabadidejében filmezéssel és ezen belül animációs technikákkal is foglalkozott. Elkészült műveit nem szánta közönség előtti bemutatásra, olyannyira, hogy egészen az ezerkilencszázkilencvenes évek közepéig nem is tudott róluk a szakma. Ekkor fedezte fel Viktor Bocsarov orosz filmtörténész a korai bábanimációs próbálkozásokat, amelyek az addig úttörőnek számító Sztarevics alkotásai előtt majdnem egy évtizeddel születtek. Sirjajev saját készítésű, mozgatható testrészekkel rendelkező bábokkal dolgozott, amelyeket elképesztő érzékkel animált. A felvételeken a figurák, nem meglepő módon, táncelőadásokat mutatnak be igényesen elkészített díszletek előtt. Peter Lord, a nagy sikerű brit Aardman stúdió alapítója, elragadtatással beszél Sirjajev munkásságáról, hangsúlyozva, hogy az orosz táncos animátorként messze megelőzte korát, és még Sztarevicsnek az animációtörténetben elfoglalt kiemelt helyét is veszélyeztetheti.1
Mint láttuk, Vlagyiszlav Sztarevics továbbra is nagy fontossággal bír az orosz és a nemzetközi animáció szempontjából, hiszen komoly eredményeket ért el a huszadik század elején bizarr, bogarakat szerepeltető bábanimációival. Miután a húszas években Franciaországba emigrált, hosszú szünet következett a műfaj orosz, pontosabban szovjet vonatkozású történetében. Mindeközben az élőfilm területén kiváló alkotók dolgoztak rendületlenül, és igen színvonalas alkotások születtek, melyekben néhol animációs betétek is felbukkannak. Így például Dziga Vertov, a dokumentumfilm úttörője is rendszeresen nyúlt az animáció műfajához, felhasználva azt Kino Pravda című híradójában egy-két jelenet erejéig, amelyek kivitelezése Alekszandr Ivanov és Alekszandr Buskin nevéhez fűződött. Meg kell említenünk Vertov máig is tanulságos, kizárólag élő felvétellel készült,
A szovjet hatalom csak a húszas években szánta rá magát arra, hogy támogassa a kisebb, kifejezetten animációs stúdiókat, kezdeményezéseket. Az így készült kisfilmek elsősorban propagandacélokat szolgáltak, ám ezek a kezdeti próbálkozások igen eredetiek voltak, és nagyon különböztek az akkor már rohamléptekkel fejlődő amerikai irányzattól. Az eredetiség egyik fő oka – ahogy erre Európában is láthattunk példát – az avantgárd és konstruktivista képzőművészet erős jelenléte és hatása volt, valamint a berögzült előzményektől mentes, lelkes kísérletezés és a technikai, műfaji megoldások kutatása.
Ám 1932-ben a Sztálin rendeletben hirdette meg a szocialista realizmus stílusirányzat szükségességét a művészet minden területén, s ez után az avantgárd és a futurista művészeti törekvések háttérbe szorultak, ami az animáció területén is éreztette hatását. A kötelezőnek kikiáltott stílus és technika használata igencsak hátrányára vált a kreativitásnak, és a következő huszonöt évre lebénította az orosz animációs filmgyártást. A korábbi avantgárd keresgéléseket elvetették, a műfajt a nemzeti kultúra szolgálatába állították, s csak a klasszikus irodalmi művek adaptálását, a gyerekeknek szóló meséket és a népi hagyományok ápolása céljából született műveket támogatták. Több alkotó is elhagyta ennek következtében a pályát, és inkább olyan társterületeken tevékenykedett, mint például a festészet vagy grafika, ahol valamivel könnyebben megoldható volt az egyéni hang megőrzése. Az 1934-es moszkvai filmfesztiválra Disney benevezett néhány Miki egér-epizódot. A mozgások kidolgozottsága, az animáció gördülékenysége lenyűgözte a közönséget, sőt Fjodor Hitruk, a későbbi kiváló animációs rendező – aki akkor kezdő animátor volt – bevallása szerint őt magát is. Az amerikai filmek hatására az az ideológiai elhatározás született, hogy az orosz animációnak is ezt az irányt kell követnie, stílusban és technikában egyaránt, vagyis a cellanimációt és a minél inkább valósághű mozgatást.
1936-ban alakult a Szojuzmultfilm (kezdeti nevén Szojuzdetmultfilm), amely kifejezetten animációs filmkészítés céljával jött létre, és rövid idő alatt a Szovjetunió vezető animációs stúdiójává vált. Mivel a stúdió az előzőekben említett ideológia meghirdetése után jött létre, kezdetben kizárólag az ennek megfelelő filmeket gyártotta, vagyis cellanimációs technikával készült mesefilmeket. Irtózatos iramban a harmincas évek végére több, mint húsz filmet készítettek el, ezzel is igazolva a szocialista termelékenység diadalát, illetve azt, hogy a szovjet művészet semmiben sem marad el más országok, kiváltképp az Egyesült Államok ilyen irányú
1 http://www.guardian.co.uk/film/2008/nov/14/animation-ballet 2013. 08. 14
Az orosz animációs művészet kialakulása
tevékenysége mögött. A kezdeti eredmények minőségétől függetlenül az animációs filmgyártás nagymértékű támogatottságának köszönhetően a műfaj megszilárdult a Szovjetunióban, és kialakultak a szükséges feltételei olyan majdani produkciók és életművek létrejöttének, amelyeket például az orosz animáció atyjának tartott Ivan Ivanov-Vano vagy a későbbiekben meghatározó alkotóvá váló Jurij Norstejn jegyez. A bábanimációs részleg, amely papírkivágásos filmeket is készít majd, 1954-ben alakult, a sztálini szigor enyhülésével pedig, az ötvenes évek végétől helyet kaptak a valamivel egyénibb hangvételű alkotói filmek is.
1. 8.1. Ivan Ivanov-Vano
Az orosz animációs művészet úttörő alkotója, Ivan Ivanov-Vano (1900–1987) a húszas évek végétől foglalkozott a műfajjal. Mivel alapos művészeti tanulmányokkal rendelkezett, már elejétől fogva biztos kézzel nyúlt filmjei látványvilágához és koncepciójához. Mint az orosz művészek jelentős részét, őt is nagymértékben inspirálta az orosz folklór, mondavilág és irodalom, valamint a társművészetek és nem utolsósorban az ortodox szellemiség, az ikonok vizuális világa. 1928-ban elkészítette a Münchausen báró kalandjait feldolgozó első szovjet mesefilmet. Ezzel útjára indult a Szovjetunióban a gyermekeknek szóló animáció műfaja, amely már létező irodalmi műveken vagy népmeséken alapult.
Ám Ivan Ivanov-Vano korán felismerte az animációban rejlő lehetőséget a komoly hangvételű üzenetek megfogalmazására is. Fekete és fehér (Csernoje i beloje, 1933) című, erős propagandával átszőtt alkotása szót emel az amerikai fekete lakosságot sújtó rasszizmus ellen, és az egyenlőség magasztos gondolatának kommunikálása mellett erős kritikát fogalmaz meg az amerikai társadalomban fellelhető faji előítéletekkel szemben. Látványvilága kifejező, az expresszív grafika és erős kontrasztok fokozzák a film drámaiságát.
A Pjotr Pavlovics Ersov tündérmeséjét feldolgozó, A púpos lovacska (Konyok-gorbunok, 1947) című első halott hercegnő (Szkazka o mertvoj cárevnye i o szemi bogatirjak, The Tale of the Dead Princess and the Seven Knights, 1951), a mely a Hófehérke Puskin-féle változatának az adaptációja, Sznegurocska (The Snow Maiden, A hóleány, 1952), amely egy orosz népmese feldolgozása, Buratino kalandjai (Prikljucsenyija Buratino, The Adventures of Buratino, 1959), amely Pinokkió meséjének orosz változatán alapul.
A négy évszak (The Seasons of the Year, Vremena goda, 1969) című rövidfilm Csajkovszkij zenéjére készült Jurij Norstejnnel közös rendezésben , és őszinte vidámságot, életörömet és természetszeretetet árasztó bábanimációként vonult be a filmtörténetbe. Látványát a népi hímzések ihlették, a bábok és hátterek gondos, precíz kézi munkával készültek, és a figurák vidám mozgása is igazodik a film hangulatához.
Ugyancsak Norstejnnel közös munka A kerzsenci csata (Szecsa pri Kerzsence, The Battle of Kerzhenets, 1971) című rövidfilm, amelyet Rimszkij-Korszakov történelmi témájú operája (Mese a láthatatlan Kityezs városáról) ihletett, és zenéjeként is ezt a művet használja. A film egy legendát dolgoz fel: A mongol invázió idején egy orosz város lakói, Batu kán seregeinek közeledését látva, buzgó imába kezdtek. Ennek hatására hirtelen víz tört fel a földből, és mielőtt a támadók bármi kárt tehettek volna a városban, az egész település elmerült.2 A legenda szerint azóta is egy mély tó fenekén folytatja békés, nyugodt életét, ahonnan időnként felhallatszik a felszínre a harangok zúgása. A papírkivágásos technikával megvalósított film látványvilága különleges, az ortodox ikonok spiritualitását hordozza magán, az arra jellemző szín- és formavilággal, figurakezeléssel. A mozgások ehhez illeszkedően kecsesek, méltóságteljesek, s ahol szükséges, lendületesek és drámaiak. A hangulatteremtés tökéletes. Bár a film nem követi szó szerint az eredeti történetet, a dramaturgiai megoldások jól kidolgozottak és nyomon követhetők, a legenda felismerhető.
Ivan Ivanov-Vano tanári pályafutása is kiemelkedő, tevékenységével nagyban hozzájárult a következő generációk szakmai fejlődéséhez. Az ASIFA alapítói közé tartozik, és alelnöke is volt a szervezetnek.
2. 8.2. Mihail Mihajlovics Csekanovszkij
2 Az orosz mondavilágról Werner Herzog készített dokumentumfilmet (Bells from the Deep, Harangok a mélyből) címmel 1993-ban, amely ezt a legendát is feldolgozza.
Az orosz animációs művészet kialakulása
Az eredetileg festő, könyv- és plakátművész Mihail Mihajlovics Csekanovszkij (1889–1965) Párizsban tanult, majd a Szovjetunióba visszatérve grafikusként dolgozott és Vlagyimir Lebegyev 3 munkatársaként több gyermekkönyvet is illusztrált. Így került kapcsolatba Szamuil Marsak4 Posta című könyvével, amelynek illusztrációit továbbgondolva elkészítette első animációs rövidfilmjét Postahivatal (Pocsta, Post, 1929) címmel.
A film némafilmként és fekete-fehér technikával készült. Csekanovszkij nem alkalmazta a rajzfilmben megszokott körbekontúrozott ábrázolásmódot, hanem a képzőművészet irányából közelítve, nyomatszerű, tiszta, határozott látványt teremtett. A film a posta működését és egy postás egy munkanapját mutatja be. Elsősorban külföldön vált népszerűvé, még Disneyhez is eljutott, akinek figyelmét az építész Frank Lloyd Wright hívta fel az alkotásra.
Ezután következett a már említett ideológiai megszorítás, amely száműzte a szovjet animációból az egyéni stílust mind a látvány, mind a forgatókönyvek tekintetében. A filmeket a meseillusztrációkból táplálkozó hagyományos képi világgal tervezték, az animáció pedig, a realizmus jegyében, celleljárással és rotoszkóp-technikával valósult meg. Csekanovszkij feleségével együtt a Szojuzmultfilm stúdióban dolgozott tovább, ahol kénytelen volt alávetnie magát ezeknek az előírásoknak, így későbbi munkáiban – amelyek túlnyomóan gyerekeknek szóló filmsorozatok vagy egész estés rajzfilmek (Vad hattyúk, Gyikie ljebegyi, The Wild Swans, 1962) – már nem jelenik meg egyéni stílusa és látásmódja, bár ezeket a filmjeit is kivétel nélkül profi technikával és igényesen valósította meg.
Halála előtt, 1964-ben Csekanovszkij elkészítette a Posta című művének színes és hangos változatát, ám ez már nem rendelkezik azzal az elemi erővel és átható vizualitással, mint az eredeti verzió.
3. 8.3. Alekszandr Ptusko
Ugyancsak az 1932-ben meghirdetett új irányvonal, a szocialista realizmus szellemében alkotott Alekszandr Ptusko (1900–1973), a Szojuzmultfilm egyik első rendezője. Ptusko végzettsége szerint építész volt, de mérnökként és színészként is dolgozott. Amikor csatlakozott a stúdió gárdájához, lelkesen vetette bele magát a tervezésbe és a technikai megoldások kidolgozásába, sokirányú tapasztalatait kiválóan tudta kamatoztatni az animáció területén. Kezdetben rövidebb, stop motion technikájú filmeket készített, ám ezek nem maradtak fenn.
Különösen elmélyülten foglalkozott a vizuális effektek kidolgozásával, majd hosszabb munkákra is vállalkozott.
Új Gulliver (Novij Gulliver, The New Gulliver, 1935) című filmje élőszereplő és bábanimáció kombinációjával készített szürrealisztikus, nevelő szándékú alkotás, amely több szempontból is úttörőnek számított. Ez volt a szovjet animáció első egész estés filmje, s a bábanimáció ilyen hosszúságban (75 perc) történő használatára sem volt példa addig. Az élőszereplő és a bábok mozgásának kombinálása is igazi újdonságként hatott. A történet Swift regényének ideologikus újragondolása, és bár nem mentes a szocialista propagandától, az animációtörténet igazi mesterműként tartja számon. A főszereplő egy fiú, aki álmában a kapitalista világba kerül, ahol ugyanolyan idegennek érzi magát, mint annak idején Gulliver az utazásai során. Mielőtt felébredne, segít az elnyomott bányászoknak egy forradalom kirobbantásában. A főszerepet színész játssza, a liliputiakat bábok jelenítik meg. Az üzenet ugyan erősen didaktikus, a formai megvalósítás igazi animációs bravúr:
expresszív bábok, pontos szájszinkron, nagyszerű animálás, jó kameramozgások, aprólékosan kidolgozott díszletek és kiváló dramaturgia. A filmben rengeteg báb szerepel, és nagy részük a kifejező mimika érdekében cserélhető fejjel rendelkezett.
Az Új Gulliver sikere után Ptusko külön stábot kapott a stúdióban, amellyel további tizennégy rövidfilmet készített mesék és népmesék alapján, és még egy egész estés, hasonló technikájú kombinált filmet, Aranykulcsocska (Zolotoj kljucsik, The Golden Key, 1939) címmel. Ptusko később áttért az élőszereplős filmek készítésére, de a stop motion technikát ezekbe a munkáiba is gyakran becsempészte. A második világháború után, első orosz rendezőként, színes technikával dolgozott.
3 Vladimir Lebegyev a Szovjetunióban alkotó grafikus volt, aki magas szintre emelte a meseillusztráció műfaját. Munkái által a gyerekkönyvek saját stílust nyertek. Művészetén érezhető a letisztult, kissé konstruktivista szemlélet, amelyet a kortárs képzőművészet ihletett.
4 Szamuil Marsak a Szovjetunióban élő és alkotó író, műfordító, gyermekkönyvíró volt. Kipling, Shakespeare, Blake műveit fordította oroszra. Könyveinek jelentős részét Vlagyimir Lebegyev illusztrálta.