Az arab költészet kezdetei és jellege
A legősibb pogánykori irodalmi formák
1. Az arab nép történetének azt a korszakát, amely az iszlám keletkezé
sét megelőzi, al-gáhiliyya-nak, azaz a barbárság korának nevezik, különös te
kintettel a lelki és erkölcsi élet kevéssé müveit jellegére, amely az arab tör
zsek akkori társadalmi szellemét jellemzi. Szellemi életük abban az időben egyes-egyedül költőik által nyert kifejezést, akiknek termékeiből azonban csak legfeljebb a Kr.u. VI. századból maradtak fenn gazdag emlékek. A megelőző időből nem rendelkezünk összefüggő maradványokkal. Annyit azonban tudha
tunk, hogy az arab költészet ősi formája a sagf, azaz a versmértéket nélkülöző mondások, amelyeknek egyes tagjai ifiqra) egymással rímelő szótagokkal vég
ződnek; e közös rím alkotja a költői mondás formai egységét. Az emelkedet- tebb beszéd ilyen alakját nevezzük kalám musaggcf-nak, azaz sagf-dzsal (pró
zai rímeléssel) járó beszédnek. Ezt a beszédmódot használták a régi pogány varázslók jóslat-szerü nyilatkozataikban, átokmondásaikban, ráolvasásaikban és egyéb bűvös szólásaikban.
Például:
ihtarta yá Qaylu ramddan rimdidá * lám tubqi min öli cÁdin ahadá * la wálidan tatrukhu wa-lá waladá * illa gcf alathum ramídan hummada * illa baníl-law diyyati l-muhaddá
Ebben a jóslatban, amelyet a hagyomány szerint cÁd mondabeli népe küldötté
nek Mekkában adtak, e nép pusztulását jósolták meg; vagy:
ham min gasadin sahih * wa-waghin sabih * wa-lisánin fasTh *
gadö bayna atbáqi n-nár yaslh
IRODALOM AZ UMAYYÁD KOR VÉGÉIG
Az első példában a tagonként ismétlődő "-dá ”, a másodikban az “-ih ’’ alkot
ja a sag°-ot.
2. A s a g idővel ritmus tekintetében is fegyelmezettebb és rendszeresebb alakká fejlődött. Rendes versmértékek álltak elő, amelyek kezdetben nagyon egyszerűek és népszerű használatra is alkalmasak voltak. Ilyenek a ragaz és a hazag nevű metrumok. Az előbbinek sémája:
m ustafilun / m ustafilun / m ustafilun (kétszer), az utóbbié: mafa' Tlun / majcf ilun (kétszer).
M int a s a g , úgy ezek a sémák is eleinte néhány soros rövid mondásokra használtattak, míg később a kifejlettebb műköltészetben terjedelmes költemé
nyekben is alkalmazták őket.
3. A régi araboknál a költészeti forma legrégibb alkalmazásai közé tarto
zott a gyászdal (ritá martiyá) és a becsmérlő vers (h ig a ’). Amaz kapcsolat
ban van a régi arab társadalom azon hagyományos szokásával, hogy a halottat a legközelebbi rokonságából való nők gyászoló siratással (niyöha) búcsúztat
ták, amelyben nemes tulajdonságait magasztalták és az elhalálozása miatt ke
letkezett űrt siratták. A higá ’ versek a törzsek versengésével és háborúskodása
ival kapcsolatos mondások, amelyekben a törzs költői az ellenséget gyalázták és gúnyolták. E becsmérlő versek, amelyeknek az iszlám előtti időkben nagy hatást tulajdonítottak, természetes kísérői voltak a törzs harcainak, de egyes személyek versengésének is.
4. Ilyen tartalmúak voltak főként azon egyszerű rövid verses mondások, amelyek előbb sagc formában, később a versmérték primitív formáiban tűntek elő. Ezekből az egyszerű metrumokból fejlődött ki azután a művészibb vers
mértékek változatossága. Az arabok poétikája 16 metrikus alapsémát (bahr, azaz ‘folyam ’) ismer, amelyek mindegyikének számos változata van. Az ezek ismertetésével foglalkozó tudományt cilm al-carüd-nak nevezik. Ennek isme
rete nélkül lehetetlen méltatni az arab költemények formai sajátosságait. Az arab kultúrától függő törökök és perzsák is nagyjából ezeket a mértékeket al
kalmazták a maguk költészetében. Abban az időben, amelyből a göhiliyya köl
tészetének emlékeit ismerjük, azaz a Kr.u. VI. században az arab metrika már teljes fejlettségében áll előttünk.
A qasida kialakulása
5. Az arab költészet terméke a qasida, amely már a pogányság idejében teljesen kifejlődött. A szó annyit jelent: célköltemény, azaz olyan költői mü,
Az arab költészet kezdetei és jellege
amellyel a költő egy cél felé törekszik. A qasTda költője ugyanis nem egyene
sen fog neki költeménye tárgyának, hanem változatos kerülő utakon érkezik el hozzá. A qasTda hagyományos technikája, amelyen belül a mü költője ugyan szabadon mozog, de amelynek fő vonásait köteles híven követni, már a legré
gebbi időkben is megvolt.
A költeményt egy néhány soros fájdalmas visszaemlékezés vezeti be, amelyben a sivatagokban vándorló költő arra a helyre érkezve, ahol hajdanán barátaival és szeretteivel boldogan élt együtt, a hely pusztulását és barátaitól való elválását siratja; leírja a hajdani virulást és szembeállítja vele a puszta ro
mokat (atlál), amelyek a régi eltűnt boldogságra emlékeztetik. A költemény e szükségképpeni bevezetését leírásnak (nasíb) nevezik.
Innen aztán a költő egyéb epizódok ismertetésére tér át. Barátai unszolásá
ra továbbindul; vándorlásának folytatása során különféle események tartóztat
ják fel, melyek a részletek legaprólékosabb leírására adnak alkalmat a költő
nek: borivással vigasztalódik, azután vadászatra nyílik alkalma vagy egy hatal
mas zivatar éri. M indezen epizódokat a legelevenebb szemléletességgel festi le és a legapróbb körülmények részletes színezésével élénkíti.
Csak ilyen kitéréseken keresztül jut el végre a költemény vége felé a tulaj
donképpeni célhoz: elérkezik egy nagy jótevőhöz, akit magasztalni készül. Di
csőíti nemes őseit, hőstetteit, bőkezűségét, mindazon kiváló tulajdonságait és erényeit, amelyek az igazi arab nemes jellem ét alkotják. Vagy ellenkezőleg: a qasTda célja egy ellenséges törzsnek vagy egy nagyúmak ócsárlása, aki a köl
tő elvárásainak nem felelt meg.
6. A qasTda ezen gazdag tartalma a versek nagy terjedelmét feltételezi.
A verssorok száma néha a százat is meghaladja. Minden verssor (bayt, szó sze
rint ‘sátor’) két félsorra oszlik. A rímnek végig azonosnak kell lenni a vers so
rán (monorím). Az első sor mindkét fele ugyanazt a rímet mutatja, míg a to
vábbi sorokban csak a verssor második felének végső szótagjai rímelnek. A tel
jes versen, bármily hosszú is, ugyanaz a rím húzódik végig, amelynek a neve qáfiya, megkülönböztetésül a prózarímtől (sag ).
Az arabok a verset (qasTda) szeretik azon rím mássalhangzója szerint ne
vezni, amely rajta végighúzódik, pl. Lámiyyat al-carab (as-Sanfará verse, L-re rímelő vers), a tá ’iyya egy olyan költemény, amelynek verssorai végén a “t”
(tá ) mássalhangzó alkotja a rímet.
7. Az arab hagyomány a qasTda kialakítását a Taglib törzsbeli M uhalhil b. RabFa-nak (megh. 531 k.) tulajdonítja, aki ilyen versben gyászolta testvé
re, Kulayb halálát, ami a Bakr és Taglib törzsek közt sokáig tartó háborúsko
dás oka volt. Nevezetes mozzanata ez az arab pogánykor belső történetének,
IRODALOM AZ UMAYYÁD KOR VÉGÉIG
egyúttal megmutatja nekünk, hogy mily kisszerű okokból törhettek ki a sok évig húzódó törzsi háborúk (ayyam a l-a ra b , szó szerint ‘az arabok napjai’), amelyek oly sok vers megírására adtak alkalmat.
A Bakr és Taglib közötti háborúskodás Basüs háborújaként ismeretes, amely az arabok közt példabeszéd tárgya lett. E háború úgy kezdődött, hogy a Bakr törzshöz tartozó Sacd, aki egy Basüs nevű nő védelme alatt állt, tevéjét a Taglib törzs nagy hírű főnökének, Kulayb W a’il-nak a legelőjén legeltette, amihez joga nem volt. Kulayb-nak nem tetszett a dolog, s nyilával veszélyes sebet ejtett a teve tőgyén úgy, hogy tej helyett vért fejtek belőle. A teve Basüs sátra előtt rogyott össze, aki erre a Bakr törzset harcra tüzelte a Taglib ellen.
A fellobbanó törzsi harag első áldozata maga Kulayb volt, akit Basüs unoka
öccse, Gassás megölt. Vérbosszú vérbosszúra következett, így keletkezett a szerencsétlen legelőügyből negyven évig húzódó háború a két törzs között, amelyeknek sok hőse vesztette életét e háború alatt vagy mondta el költemé
nyét a harci események alkalmából. Muhalhil is ez alkalommal vetette volna meg alapjait a qasída finomabb formáinak.
A pogánykori költészet jellemzése
8. A VI. században forma és tartalom tekintetében teljes tökéletességében áll előttünk az arab költészet. A megelőző korok költői termékeiből csak cse
kély töredékek maradtak ránk, úgyhogy nincs módunkban kutató figyelem
mel kísérni és pontos részletességgel megállapítani azokat a közbenső foko
kat, amelyeken az arab költészet keresztülment, míg a kuruzslók sa g m ondá
sai a qasída változatos és kifejlődött formájáig fejlődtek. A VI. és VII. század, azaz az iszlám keletkezését megelőző és követő század az arab qasída klasz- szikus fénykora.
A középkori arab irodalomtörténet a költőket {sffir / su‘a r a’) három kor
szakba osztva tárgyalja:
a) az iszlám előtti, pogánykori költők (suca r a ’al-gahiliyya);
b) azon költők, akik agahiliyya korában kezdvén pályájukat tanúi voltak az iszlám keletkezésének, majd az új viszonyok között is folytatták költői tevé
kenységüket (al-m uhadram ín)\
c) az iszlám idejében fellépett költők (su‘a r a ’al-islam).
E fejezetben természetesen csak az első kettővel foglalkozunk.
A z arab költészet kezdetei és jellege
9. A régi arab költészet hü tükre az arab törzsi életnek minden szenvedé
lyével és az annak hagyományaiból folyó életszemléletnek is. A versek témá
ja a törzsek egymás közt vívott apró harcainak, az ezekre okot szolgáltató vér
bosszúnak, a rablóportyáknak, a vándorló költők hol hősies, hol kéregető ka
landjainak leírása, a vendégszerető hatalmasságok dicsőítése, az egyének iránt és a törzs becsületének érdekében bőkezűeknek, s a harcok hőseinek magasz- talása, a fukarok és gyávák ócsárlása. Magasztalás (madTh) és ócsárlás (higá ’) nem szorítkoznak az egyénekre, hanem a költő mélyen belenyúl az ősökről szóló dicső vagy kedvezőtlen hagyományok tárházába, és az egyén dicsére
tét vagy gúnyolását a törzs történetével kapcsolja össze, mindezen célokat tar
kítva azon epizódokkal, amelyeket a qasTda jellemzésénél már megismertünk.
Ennélfogva a költőknek számos alkalma nyílt a régi arab néphagyományból a törzsek közt lefolyt híres csatanapokra (ayyám al-carab) hivatkozni, amelyek történetének részletei az e versek körül csoportosuló prózai elbeszélésekben (ahbár al-carab) vannak megőrizve.
így a pogánykori arab költészet, művészi becsén kívül, legfőbb forrásunk a pogánykori arab életviszonyok, társadalmi intézmények és a törzsi történetek megismerésére, amelyeknek legfontosabb adatait e régi költeményekből merít
hetjük. Vallásos életükről azonban csak kevés emlék található a pogánykorból ránk maradt versekben.