A MAGYAROK ÉS NÉMETEK INTERNÁLÁSÁNAK PROBLÉMAKÖRE, HISTORIOGRÁFIAI ÁTTEKINTÉSE
Az eltelt húsz-húszöt év alatt sikerült elegendő levéltári anyagot összegyűjteni, részben nyilvánosságra hozni ahhoz, hogy a kárpátaljai polgári lakossággal szemben 1944 őszén és 1945 elején a szovjet katonai hatóságok által elkövetett törvénytelenségek tényét meggyőző adatokkal, nevekkel alátámasztva minden részletében fel tudjam tárni.
Az értekezletben elsősorban a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 0036. számú határozatának végrehajtását mutatom be az 1944–1945 között keletkezett, az NKVD és más szovjet központi katonai adminisztráció által megfogalmazott jelentések tükrében. Nyomon követem a katonaköteles magyar és német férfiak „háromnapos munkára” történő internálását, a jóvátételi munkára mozgósított német férfiak és nők sorsát az orosz, ukrán levéltárakban feltárt, magyarul először publikált dokumentumok alapján.
A téma feldolgozása során külön figyelmet fordítottam a Zakarpataszka Ukrajna Néptanácsa, illetve a Kárpátaljai Területi Végrehajtó Bizottság által hozott rendelkezésekre.
A fentebb jelzett kérdéskörhöz kapcsolódó, de eddig ismeretlen anyag- és információbőség miatt nem térek ki a szovjet megszállás, az elcsatolás és a szovjetizálás valamennyi kérdéskörének historiográfiai elemzésére. Nem foglalkozom a kommunista diktatúra megtorló tevékenységével Kárpátalján, amely jóformán a négymegyényi terület elcsatolásától a Szovjetunió (1944–1991) felbomlásáig tartott.1
* * *
A szovjethatalom alatt jelent meg az első kárpátaljai hivatalos okmánytár, a hat kötetes Шляхом Жовтня (Október útján) 1957–1965 között, amely meglehetősen célzatos, mert a dokumentumokat elsősorban ideológiai szempontok alapján válogatták össze. Az összeállítók ügyeltek arra, hogy a helyi magyarság és németség elleni megtorlást, illetve a hatósági megkülönböztetést tanúsító 1944–1946. évi dokumentumok ne kerüljenek nyilvánosságra.
Néhány ezzel kapcsolatos adat, utalás mégis felfedezhető, amelyekhez nem szükséges megjegyzést fűznünk.
1 A kommunista diktatúra 1944–1991 közötti kárpátaljai megtorló tevékenységének elemzésével külön monográfiában foglalkozom – D. Gy.
1. számú okmány. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 4-én kiadott rendeletéből, Ungvár: „Zakarpatszka Ukrajina polgárai közül csak orosz és ukrán nemzetiségűek léphetnek be a Vörös Hadsereg soraiba.”2
125. számú okmány: Ivan Turjanica, Zakarpatszka Ukrajina Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára előadói beszédében olyan magyarokról is szólt, akiket a közéletből
„ki kell rekeszteni” 3
147. sz. okmány. Idézet a salánki községi népbizottság jelentéséből: „… azért nincs elegendő munkáskéz a faluban, és ez a helyzet csak akkor fog javulni, ha az emberek, akik a magyar hadsereg katonái voltak és most munkatáborban dolgoznak, újra hazatérnek…”4 A „fasiszta hódítók”-nak „évszázados elnyomók”-nak, „kizsákmányoló megszállók”-nak,
„német-magyar rabszolgatartók”-nak, „burzsoá történelemhamisítók”-nak, a „horthysta-rendszer hűséges kiszolgálóinak”, „fasisztabarát lakájoknak” tartott magyarok kirekesztéséről, internálásáról, az antidemokratikus szovjetizálásról, a személyi kultusz áldozatairól az ungvári egyetem címzetes „marxista-leninista szovjet történészei” is mélyen hallgattak. A kommunista-soviniszta szemléletmód uralja a sokszerzős A boldogság felé5 c. (a kiadvány alapján magyar fordítás is készült) monográfiájukat, amely Moszkvában 1974-ben díszoklevelet nyert. Szerzői munkaközössége: M. V. Arszentyev, E. A. Balahuri, I. M.
Hrancsak, O. D. Dovhanics, V. I. Ilko, V. M. Kerecsanyin, K. O. Kucenko, Sz. O. Miscsenko (a munkaközösség vezetője), N. P. Miscsenko, V. V. Poljak, M. V. Trojan, I. N. Sulha.
Közülük többen a „Szovjet Kárpátontúl” nagymonográfia6 társzerzői is. A rendszerváltás után közülük néhányan, köztük O. D. Dovhanics önkritikát gyakorolt, és a Sztálin nevével fémjelzett totalitarizmus rendszerének leleplezésével, kárpátaljai áldozatainak feltárásával több tanulmányában foglalkozott.
A kárpátaljai magyar férfiak internálásának ügyét elsőként Kovács Vilmos (1927–1977), vidékünk legtehetségesebb írója, költője, polgárjogi harcosa érintette Holnap is élünk című (1965) regényében. Bátor megfogalmazása szerint: „a férfinépet tizennyolctól ötvenötig elvitték munkára. Azt ígérték, hogy három nap múlva hazaengedik őket, de már eltelt öt
2 Шляхом Жовтня. Т. VI. (VIII.1944. – І. - 1946. р.) Bид-во Карпати, Ужгород, 1965. 15-16.p.
3 Шляхом Жовтня. Т. VI. (VIII.1944. – І. - 1946. р.) Bид-во Карпати, Ужгород, 1965. 208.p.
4 Шляхом Жовтня. Т. VI. (VIII.1944. – І. - 1946. р.) Bид-во Карпати, Ужгород, 1965. 263.p.
5 A boldogság felé. Kárpátontúl vázlatos története. Lektorálta KOMPANYIJEC, I. I. professzor, a történelemtudományok doktora. Uzshorod, 1975.
6 Lásd: КУЛАКОВСКИЙ, В. М. (Sorozatszerkesztő) История городов и сел Украинской ССР.
Закарпатская область, Киев, 1982.
hónap, és sehol senki. Sőt egyeseknek halálhíre is jött.” 7 Könyvét - megjelenés után röviddel - a szovjet hatóságok kivonatták a kereskedelmi forgalomból, majd a könyvtárakból is.
A helyi magyarság tragédiája az is, hogy a durva hatósági megkülönböztetés hatására (de amiatt is, hogy ne hurcolják el őket), sokan félelmükben szlováknak, ukránnak vallották magukat, illetve íratták be családtagjaikat, pedig e nyelvet nem is beszélték.
1972 tavaszán a kárpátaljai magyar polgárjogi aktivisták több mint ezer kárpátaljai magyar értelmiségi támogató aláírásával beadvánnyal8 fordultak a Szovjetunió Kommunista Pártja központi bizottságához és a szovjet Legfelsőbb Tanács elnökségéhez, amelyben kisebbségi jogaik biztosítását kérték, köztük az 1944. november 26-án a Zakarpatszka Ukrajina Néptanács által elfogadott soviniszta hangulatú Kiáltvány/Manifesztum magyarellenes kitételeinek megsemmisítését követelték. Rámutatnak arra, hogy „A hírhedt határozat eredményeképpen következhetett be területünk magyar férfilakosságának (18-tól 50 évig) internálása (1944), tekintet nélkül az egyének pártállására és előző magatartására…”9 A hatalom a szervezőket - néhai Fodó Sándor ungvári egyetemi tanárt, későbbi kisebbségi politikust, Kovács Vilmos írót és S. Benedek András irodalmárt - meghurcolta, munkahelyükről elbocsátotta.
Tizenhat esztendőnek kellett eltelnie, hogy a Kárpáti Igaz Szó című megyei napilap 1988.
november 15-i számának vezércikke az olvasói levelek kapcsán, először említse meg az 1944.
őszi megtorlás következményeit. „Tucatnyi aláírással ellátott beadvánnyal kopogtatott be szerkesztőségünkbe (Kárpáti Igaz Szó) N. Jenő uzsgorodi lakos, aki a felszabadulást követően a terület határain túl sokadmagával nehéz fizikai munkát végzett. Erről korábban még beszélni sem volt ildomos, s Nagy Jenő és társai természetesen igazolást sem kaptak arról, hány hónap „munkaviszonyuk” volt. (…) Kérjük a szerkesztőséget, hogy legyenek a segítségünkre – állt a beadvány végén. – (…) ha igazolást kapnánk, nyugdíjkiegészítésért folyamodnánk.” (Az olvasó kérdez, bírál, javasol…).
Természetesen a „malenkij robot” tényét tagadó kommunista veteránok is megszólaltak a korabeli sajtókiadványokban. A Kommunizmus Zászlaja című nagyszőlősi hetilap 1989.
október 10-i számában egy Klavgyija Zabroda nevű párttag nagy bajnak tartotta azt, hogy
„vannak olyan emberek, akik különböző rágalmakat terjesztenek, mondván, hogy 1944-ben
7 KOVÁCS VILMOS: Holnap is élünk. Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1965. 27. p.
8 Lásd: a bedavány eme részletét az értekezlet melléklete tartalmazza.
9 Forrás: BOTLIK JÓZSEF – DUPKA GYÖRGY: Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918 – 1991. Mandátum – Universum, Budapest – Szeged, 1991. 167–168. p.
minden magyar nemzetiségű férfit elhurcoltak. Az ilyen és hasonló rémhír nem más, mint az ellenségeskedés szítására tett kísérlet, méghozzá nemzetiségi alapon.”
A Mihail Gorbacsov nevéhez fűződő korszak második felében a hatalom álláspontja szerint nem az állam-szocialista időszakot, hanem a sztálini személyi kultuszt terheli a felelősség. Az Ukrajna függetlenségének kikiáltása utáni vezető politikusok, történészek egybehangzó véleménye: a kizárólagos kommunista hatalomgyakorlásra és a diktatórikus törvénytelenségre épülő bolsevik rendszer kiépítéséért a szovjethatalom egykori pártvezetői a felelősek. A politikai múlttal szembenéző, rendszerváltó értelmiség erkölcsi ítélete kimondta: az Ukrajna népei ellen elkövetett népirtásokért, embertelen bűnökért nincs és nem is lehet társadalmi megbocsátás, az áldozatok hozzátartozóit erkölcsi és anyagi jóvátételben kell részesíteni.
Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb számban jelennek meg, válnak megismerhetővé a kommunista bűnöket leleplező művek. A családi érintettség miatt – munkatáborban volt édesapám és több nagybátyám – az 1988-ban megkezdett feltáró munka eredményeként több forrásgyűjteményt, ismertterjesztő kiadványt, történelmi szociográfiai tanulmányt jelentethettem meg, amelyekre eddig számos ukrajnai és magyarországi kutató is hivatkozott.
Mindezekből következően értekezésem elsősorban az eddig fellelt korabeli szovjet dokumentumokra, az elhurcolást, a lágeréletet túlélők visszaemlékezéseit elemző alapkutatásokra épül.
1989. október 20-án a Népképviselők Kárpátaljai Területi Tanácsa mellett magyar munkacsoport alakult10, amely tisztázni kívánta az 1944 őszén Kárpátaljáról munkatáborokba hurcolt magyar férfiak sorsát. A munkacsoport összetétele: Antonik Tibor, a beregszászi járási Lenin Kolhoz elnökhelyettese, Gerzánics Mária, a Szovjetunió népképviselője, a nagyszőlősi központi járási kórház osztályvezető orvosa, Dupka György, a Kárpáti Kiadó szerkesztője, Gajdos Béla, a Beregszászi Gazdaságközi Építővállalat mestere, Daday Árpád, a Beregszászi Járási Belügyi Osztály vezető nyomozója, Daskevics Jurij, az USZSZK TA és Felsőfokú Oktatási Minisztériuma tudományos-kutató laboratóriumának (Ungvár) tudományos munkatársa, Szabó Béla, a Kárpáti Igaz Szó helyettes szerkesztője, Orosz József, az Ungvári Járási Ügyészség vezető nyomozója, Váradi-Sternberg János professzor, a Hungarológiai Központ tudományos főmunkatársa.
10 Kárpáti Igaz Szó, 1989. július 12.
A munkacsoport a 30–40-es években és az 50-es évek elején történt megtorlások áldozatainak rehabilitálását elősegítő bizottság mellett működött. A bizottság élére e sorok íróját választották.11
1990. augusztus 26-án a megválasztott képviselőkből újjászervezték a Népképviselők Kárpátaljai Területi Tanácsának a Rehabilitáltak Jogainak Visszaállításával Foglalkozó Munkabizottságát. A 17 tagú testület vezetője Molnár Bertalan, a megyei végrehajtó bizottság első elnökhelyettese lett. A dokumentációs ügyviteli feladatot Dupkáné Kövy Edit látta el, aki a túlélőktől, hozzátartozóktól beérkezett közel 200 levelet iktatott és dolgozott fel, a beregszászi levéltár anyagai alapján 30 000 hadifogoly és internált nevét gépelte át, és megszervezte a bizottság által rehabilitált személyek névsorának közlését a megyei ukrán és magyar sajtókiadványokban.
A testület megbízta Olekszij Korszun ezredest, hogy a Moszkvai Különleges Levéltárban gyűjtsön olyan dokumentumokat, amelyek megvilágítják az 1944-es novemberi elhurcolás politikai hátterét, valamint vizsgálja meg, itt őrzik-e a hiteles lágerlistákat; e sorok íróját, engem, mint a megyei tanács képviselőjét felkértek, hogy hasonló dokumentumokat kutassak fel a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi fiók intézetében.12
A levéltári kutatómunkával párhuzamosan, valójában a civil összefogásra épülő anyaggyűjtést az 1989. november 18-án Beregszászban13 megtartott emlékkonferencia indította el, amely többek között arról is döntött, hogy szorgalmazza az 1944 őszén
„háromnapos” munkára elhurcoltak névjegyzékének összeállítását. Ebben az akcióban azóta részt vettek a túlélők, a hozzátartozók, a polgármesteri hivatalok vezetői, a civilszervezetek, a KMKSZ-alapszervezetek tisztségviselői, aktivistái.
Ebben az időszakban kétmandátumos képviselőként (egy időben voltam a megyei és az ungvári városi tanács képviselője), a megyei rehabilitációs bizottság magyar csoportjának egyik vezetőjeként, az ungvári városi tanács mellett működő, a rehabilitáltak jogainak helyreállításával foglalkozó bizottság tagjaként a magyarlakta települések veszteséglistáinak összeállításával kapcsolatos teendők koordinálását, összefogását, a levéltári kutatások beindítását, azok eredményeinek publikálását vállaltam.
Célunk volt továbbá, hogy a sztálinizmus és a második világháború áldozatainak tiszteletére feliratos emlékhelyek létesüljenek, a túlélők visszaemlékezései napvilágra kerüljenek és az
11 DUPKA GYÖRGY (szerk): A KMKSZ történetéből. Dokumentumok, tények, adatok 1989–1993. Ungvár – Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 121. p.
12 DUPKA GYÖRGY (szerk): Egyetlen bűnük magyarságuk volt. Emlékkönyv a sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól, 1944–1946. Ungvár-Budapest, Patent-Intermix, 1993, 264-265. p.
13 Veress Gábor, a beregszászi járás akkori első titkára a beregszászi fórum összehívása ellen hevesen tiltakozott és akadályozni própálta munkáját.
internáltak kárpótlása, erkölcsi, politikai rehabilitációja hatósági feladattá váljon. Fontosnak tartottuk az emlékünnepségek megszervezését, hogy minden év novemberében együtt emlékezzünk a nemzetiségük miatt internáltakra, jeltelen tömegsírokban nyugvó halottainkra, s hogy céljaink elérése érdekében értelmes szövetséget kössünk.
Az augusztusi moszkvai puccs leverése előtt és alatt világossá vált, hogy a kommunista diktatúra által elkövetett törvénytelenségek feltárását egyre többen akadályozzák, megpróbálják leplezni. Ezekben a napokban kiderült az is, hogy az „ortodox” vonalat képviselő kommunista funkcionáriusok többek között „…döntöttek a rehabilitációs bizottság új összetételéről is, így felfüggesztették Olekszij Korszun és Dupka György tagságát, le akarták állítani a magyar férfiak 1944. évi novemberi internálásával kapcsolatos levéltári kutatásokat is. Dupka György és Tóth Mihály kezdeményezésére a területi tanács magyar képviselőcsoportja kérvénnyel fordult Leonyid Kravcsukhoz, az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa elnökéhez, amelyben sürgetik a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 13-i 0036. sz. határozata alapján az NKVD-csapatok által családi otthonukból internált hadköteles személyek kártérítéses rehabilitálását.”14 Hasonló tartalmú beadványt kapott Magyarország kormányfője is. 1992. október 17-én Kárpátaljára látogatott dr. Sepsey Tamás címzetes államtitkár, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnöke, aki közérdekű bejelentést tett, miszerint segíteni akarnak a politikai okokból internált magyarokon is, jogsérelmük egy részének orvoslását „a magyar állam vállalta fel.” Az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal bő két hónap leforgása alatt 30 ezer kárpótlási borítékot kapott Kárpátaljáról.
Ezzel egy időben a megyei tanács 11 fős magyar képviselőcsoportja is határozat-tervezetet nyújtott be Az internált állampolgároknak járó kedvezményekről címmel. Azonban kellő támogatás hiánya miatt nem sikerült a területi tanács 1992. december 23-i ülésének napirendjére tűzetni, mert a kommunista képviselők „karácsonyi ajándék” gyanánt leszavazták a tervezetet.15
Az egyeduralom trónjáról letaszított kommunista párt elvakult aktivistái minden lehetséges módon akadályozták akkori kezdeményezéseinket, ám a mozgalmat már nem tudták leállítani.
A korabeli médiák közül csak a Kárpátalja című, Miskolcon megjelenő hetilap vállalta fel az eddig tabutémának számító, a zsidó holokauszthoz hasonló, etnikai tisztogatásként minősíthető 1944-es kárpátaljai népirtás ügyének teljes megvilágítását. A sztálinisták
14DUPKA GYÖRGY (szerk) (1993): Egyetlen bűnük magyarságuk volt … i.m.:. 271-272. p.
15 Lásd: a határozat-tervezet az értekezlet mellékletében olvasható.
védelmét elvállaló történészek, politikusok, akkori civilszervezeti vezetők közül sokan igyekeztek továbbra is elhallgatni ezt a szörnyű tragédiát.
Irányításommal az internáltakról begyűjtött és összeállított anyagokat, a mártírok névsorát 1990–1992 között ugyancsak a Kárpátalja közölte folyamatosan, falvankénti bontásban.16 A túlélők és a hozzátartozók valamennyi publikációra reagáltak, levelek tucatjaiban juttatták el hozzám a közlésekkel kapcsolatos kiegészítéseket, visszaemlékezéseket.
A kárpátaljai magyar lágerirodalom első gyűjteménye társszerzőinek többsége is a túlélők közé tartozott, így adtam ki saját költségemen a sztálini lágerekben született verses leveleket, imákat Istenhez fohászkodva…17 címmel, a könyvért befolyó összeget pedig felajánlottam a Szolyvai Emlékpark építésére.
Helytörténészektől és levéltárosoktól szintén kaptam értékes dokumentumokat, amelyek felhasználásával állítottam össze a sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól szóló első emlékkönyv anyagát, amely 1993-ban, közreadásomban jelent meg.18 A könyv anyagának angol változata is elkészült és felkerült egy kanadai honlapra.19 További felhívásunkra megmozdult szinte egész Kárpátalja magyarsága, a posta egyre-másra hozta a túlélők visszaemlékezéseit. Ebben a tárgykörben eddig több mint 20 kiadvány jelent meg.
Mivel a mártírok korábban összeállított listáját külön-külön, sok száz példányban kinyomtatott füzet tartalmazta, 2003-ban a Szolyvai Emlékparkbizottság titkáraként felhívással20 fordultam a kárpátaljai magyar és német lakossághoz, a túlélőkhöz, a lágerekben elpusztultak hozzátartozóihoz, a magyar, német és más civilszervezetekhez és a történelmi egyházak helyi vezetőihez, amelyben az következőket kértem: „A sztálinizmus áldozatainak mellékelt listáját a helyileg illetékes polgármesterekkel és más civil szervezetekkel egyetemben ellenőrizzék le. Vegyék figyelembe a falvakban felállított emléktáblák feliratait, azzal egyeztessék az alábbi névsorokat. Külön sorolják fel és egészítsék ki a második világháborúban elesett magyar katonák névsorát is.”
A csaknem másfél évig tartó névegyeztető akció eredményeként mindenütt pontosítottuk a veszteséglistákat. Ezek alapján 2004. november 20-án, az elhurcolások 60. évfordulójának szentelt gyászszertartás keretében felavattuk 120 magyarlakta település emléktábláját a
16Kárpátalja – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja. Főszerk.: MANKOVITS TAMÁS (Miskolc).
Az áldozatok névsorát DUPKA GYÖRGY adta közre.
17 DUPKA GYÖRGY (szerk): Istenhez fohászkodva… 1944 Szolyva. Verses levelek, imák a sztálini lágerekből 1944–1957.Ungvár-Budapest, Intermix Kft., 1992.
18DUPKA GYÖRGY (szerk) (1993): Egyetlen bűnük magyarságuk volt … i. m.
19 Tárolt változat: hungarian_genocide_in_transcarpathia.pdf (2012)
20 DUPKA GYÖRGY (szerk) (2003): Szolyvai Emlékpark. A sztálini lágerekben elpusztult magyarok névsora.
Ungvár, 1. p.
Szolyvai Emlékpark siratófalán. Ezek az emléktáblák több, mint 5500 mártír nevét örökítik meg. A veszteséglistákat könyvalakban is megjelentettük.21
A Szolyvai Emlékparkbizottság keretében tovább folytattuk az etnikai tisztogatással kapcsolatos feltáró munkát a levéltárakban és a túlélők körében. A kutatási eredményekről különböző nemzetközi szakmai konferenciákon, emléküléseken, ukrán–magyar, magyar–
német, magyar–magyar történész-találkozókon számoltunk be. Az elhangzott előadásokat könyvalakban is megjelentettük. Az elhurcolások tényének elismertetése ügyében Ukrajna a mai napig hallgat. Kárpátalján először Szerhij Usztics, a népképviselők megyei tanácsának elnöke, Ukrajna népképviselője ismerte el 1994. november 26-i keltezésű hivatalos nyilatkozatában22, hogy 1944 őszén, a sztálini rezsim idején vidékünkön tragikus események történtek: „Magyar, német és más nemzetiségű férfiakat hurcoltak el hadifogoly-táborokba és szigeteltek el a külvilágtól.” A megyei tanács nevében kijelentette: „Fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, osztozunk az áldozatok szeretteinek, hozzátartozóinak gyászában, együttérzésünket fejezzük ki az ártatlanul megszenvedetteknek.” 23
A megyei tanács magyar képviselőcsoportjának 1992-ben leszavazott beadványa óta mintegy húsz év telt el, közben három egymást követő parlamenti ciklusban három magyar parlamenti képviselő: Tóth Mihály (1994–1998), Kovács Miklós (1998–2002) és Gajdos István (2002–2006), majd az utóbbi 2012-2014-ben többször javasolták Ukrajna kormányának, parlamentjének az internált magyar férfiak erkölcsi és anyagi kárpótlását, ezzel kapcsolatos beadványaik azonban süket fülekre találtak.
***
A kárpátaljai magyar és német polgári lakosság 1944. évi internálásának témaköre Ukrajnában a rendszerváltás után sem vált hivatalosan a tudományos kutatás tárgyává. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete támogatásával 2007-ben megjelent 4192 bibliográfiai tételt tartalmazó Repressziók Ukrajnában /1917-1990/ tudományos-segéd anyagok bibliográfiai mutatója c. gyűjtemény összeállítói a kárpátaljai magyarság elhurcolását taglaló ukrán és magyar nyelvű publikációkról nem vettek tudomást.24
21 DUPKA GYÖRGY: „Keressétek fel a sírom…” Szolyvai emlékkönyv 1944–1959. Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2004, 108. p.
22 Lásd: a Nyilatkozat az értekezlet mellékletében olvasható.
23 DUPKA GYÖRGY–KORSZUN, OLEKSZIJ: A „malenykij robot” dokumentumokban. Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 1997, 152. p.
24 Lásd: Репресії в України (1917–1990. рр.). Науково-допоміжний бібліoграфічний покажчик. Автори-упорядники БАБИЧ, Є. К., ПАТОКА, В. В., Київ: „СМОЛОСКИП”, 2007, 519. р.
A Szolyvai Emlékparkbizottság több mint két évtizede elindított kutató programját sem vették figyelembe. A történész-tagok a továbbiakban is kitartóan tanulmányozták a feltérképezett levéltárak eddig a külvilág elől elzárt dokumentumait. Sikerült feltárni a Kárpátaljára vonatkozó moszkvai forgatókönyv eltitkolt részleteit is.
Az értekezés forrásainak első nagy jelentőséggel bíró okmány-gyűjteményének birtokosa a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (KTAL/ЗОДА). Itt helyezték el a Kárpátukrajnai (más néven: Kárpátontúli Ukrajna) Néptanács (Narodna Rada Zakarpatszka Ukrajina) 1944–1946 között keletkezett irat-együttesét (fondját). Az átmeneti államalakulat központi vezetősége, minisztériumai és főosztályai által kiadott rendeletek, körlevelek, határozatok, jelentések, beszámolók stb. közül a kutatás szempontjából a legértékesebb ügyirat-csomó a
„hadifogolytáborban tartózkodók névsora”, amelyben a civil – nem katona – internáltakat is
„hadifogolyként” említik. Ivan Turjanica, a Kárpátukrajnai Néptanács elnökének utasítására az akkori járási/körzeti bizottságok 1945-ben körlevelet adtak ki a közigazgatásukhoz tartozó települések néptanácsi elnökeinek és jegyzőinek, amelyben kimutatást követeltek a település férfilakosságának hollétéről. Válaszul a körlevelekre, Kárpátalja valamennyi települése 2 példányban futárokkal küldte be az 1945. július 2–10. között összeállított (magyar, ukrán/orosz nyelven, ténylegesen írógéppel és kézzel írt) névsorokat. A névsorok elemzésénél sok hiányosságot fedeztem fel. Így például a táborhelyek nevét nem mindig pontosan tüntették fel, illetve több település listájáról hiányzik a fogolytáborok neve. Az utóbbiakkal kapcsolatban elfogadható magyarázatnak tűnik, hogy a családtagok ekkor még nem tudták, hová hurcolták el hozzátartozóikat, illetve mi lett a sorsa a magyar hadseregbe besorozott, frontra került férfiaknak.
A falvak többségében az illetékes hatóság képviselői 1., illetve 2. számú listát állítottak össze. Az elsőn azok szerepelnek, akik katonai szolgálatra a magyar hadseregbe vonultak be, illetve ezen feltüntették azt is, hogy melyik településről, katonai táborhelyről érkezett tőlük és róluk a legutóbbi levél vagy más információ. A második listára azoknak a neve került, akiket a szolyvai és szambori gyűjtőlágerekbe hurcoltak. Mindkét lista a hozzátartozók hallomásból
A falvak többségében az illetékes hatóság képviselői 1., illetve 2. számú listát állítottak össze. Az elsőn azok szerepelnek, akik katonai szolgálatra a magyar hadseregbe vonultak be, illetve ezen feltüntették azt is, hogy melyik településről, katonai táborhelyről érkezett tőlük és róluk a legutóbbi levél vagy más információ. A második listára azoknak a neve került, akiket a szolyvai és szambori gyűjtőlágerekbe hurcoltak. Mindkét lista a hozzátartozók hallomásból