Hosszasan próbálja beilleszteni a kulcsot, s ez a motoszkáló, tompa hangú próbál-kozás sérti a fülemet, mert éppen most riadtam fel. Felülök a díványon, nyikorog-nak a rúgók. Kissé benyomja az ajtót. Csak annyira, hogy a folyosóról néhány fénycsóva be tudjon bújni, és elnyúlhasson az előszoba zöld szőnyegén. Aztán kihúzza a kulcscsomóját, bejön, s közben szinte sarkig tárja a bejárati ajtót, majd a sarkával belöki. Felkapcsolja a villanyt. Ezeket a mozdulatokat legalább hat éve ugyanígy ismétli. A becsapódástól a hátamon égnek áll a szőr. Ledobja a kulcs-csomóját az előszoba asztalára – ez ismét olyan hangot ad, amitől a levegő elkezd szaladgálni a fülemben. Feltételezem, hogy ezt ő nem érzékeli.
– Szia, drágám. Puszi… De jó itthon! Már a lábaim is feldagadtak. Hogy miért kell egy igazgatónőnek állva szónokolnia, amikor tűsarkút hord?! De az illem, ugyebár.
Fiacskám, most kiveszem a hűtőből a jéghideg limonádémat…
– Szia! Na, mesélj, mi történt ma a sulidban?
– Ne is kérdezd, szörnyű egy hülye, kimerítő napom volt – két értekezlet meg a többi.
Most egy kicsit kifújom magam, de csak holnapig lehet, mert reggel újból kezdődik a taposómalom, aztán nincs megállás, de tudod, olyan jó látni, hogy a suliban szinte min-den megváltozott, amióta én vagyok a főnök; nem trécselnek, nem foglalkoznak annyit egymás magánügyeivel, szóval megszűnt a pletyka, és csak a közös dolgainkat tartják szem előtt. Ott van például Szabó Miklós és Zéna Marika, akik – nagyon jól tudod –, miket csináltak korábban, a tanáriban is mindig csak egymással „konzultáltak”, a folyo-sói ügyelet alatt pedig játszottak a gyerekekkel. Felháborító! De azóta nincsenek egy-szerre beosztva, és a tanáriban sem egymás mellett ülnek. Az én iskolámból nem lesz piroslámpás ház, mert otthon azt csinálnak egymással, amit akarnak, semmi közöm hozzá, de ha látják vagy kitudódik, akkor már igenis van hozzá közöm, mert ez társa-dalmi ügy, és egy tanár nem fertőzheti meg a kollégáit, főleg az ifjúságot. Milyen példát mutat egy olyan tanár, aki még este kilenckor is a másik lakásán van, és történetesen kettőjük közül az egyik nő!? A magánélet és a közösségi élet megfelelő szocialista nívója elválaszthatatlan egymástól. Mariska, a takarítónk látta őket együtt, ahogy vélet-lenül bekukucskált az ablakon, aki persze egyéb undorító részleteket is mesélt, de nem untatlak vele, drágám, csak azt akarom aláhúzni, hogy mostanság, látod, egy igazgató-nőnek nagyon nehéz a sora, mindenre oda kell figyelnie. Még a menzán sincsenek rend-ben a dolgok, mert Juliska néni a káposzta torzsáját nem vágta bele a káposztás kocká-ba. Micsoda pazarlás, szívem, hát tíz fej káposztánál a torzsa már kiad egy újabb fejet.
Egyáltalán megbízhat az ember mostanság valakiben?
– Nem, nem, senkiben! Még a kutyában sem. Képzeld, a mi kis Cézárunk eltűnt, és legalább egy órát kerestem, hívogattam, aztán nagy nehezen a kőrakás mögött találtam meg. A füle botját se mozgatta, csak aludt, mint aki jól végezte dolgát.
– Nem láttad a sárga pizsamámat, szívem, reggel betettem a szekrénybe…, ja, itt van, már azt hittem, hogy itthon se találok meg semmit, mint a suliban, ahol az engedélyem nélkül a tanáriban átrendezték az asztalokat; szóltam is Mariska néninek, hogy én nem
33
bánom akármiről is informál, de ha beleegyezésem nélkül csinál valamit, akkor nov-ember hetedikén nem kapja meg a szokásos jutalmat.
Élettársam nagyon kevés időt tölt itthon, mert fontos beosztása van. Teendői vég-rehajtását túlságosan komolyan veszi. Mindent és mindenkit felügyel, irányítani akar, és elvárja, hogy a légy zümmögését is jelentsék. Fáradtan jön haza, már nem engem szid, hanem a kollégáit.
– Apropó, szívem, ma az első értekezleten a szakszervezeti bizalmival, tudod, a Rákosnéval, Laczkó elvtársnővel, a párttitkárral és Félix Zsuzsával, a KISZ-titkárral megbeszéltük a jutalmazásokat, persze, mondanom se kell, hogy direkt bosszantanak, és mindig olyan nevekkel hozakodnak elő, amikkel lehetetlen egyetérteni. Például miért adjak én Kiss Erzsinek jutalmat? Pár hónapja, amikor idejött, olyan disznó módra viselkedett. Bejött a tanáriba, ahol történetesen én is tartózkodtam, éppen fon-tos iskolapolitikai kérdéseket tárgyaltunk, erre cinikusan megkérdezi: „Bocsánat, le-gyen szíves megmondani, hol találom az igazgató urat?” Ezt a békát nem nyeltem le, szerintem valaki felbiztatta; ez előre ki volt tervezve, így még súlyosbítóbbak a kö-rülmények. Vagy ott van Bárdosné Magdika, aki állítólag a legszebben rendeztette be az osztálytermét a gyerekekkel és a szülőkkel, meg legaktívabb a továbbképzéseken, de hiába, mert Ica, a könyvtárosunk jelentette, hogy Magdika elhagyta a Nyelvműve-lő kézikönyv első kötetét. Nagynét, Molnárnét, Virág Tündét, Csörsz Évit persze nem javasolták, mert egyszerűen nem ismerik a munkájukat. Ezek a párt-, KISZ-, meg szakszervezeti vezetők csak a maguk kiszemeltjeinek a munkáját figyelik, a töb-biekkel nem törődnek, aztán csak csodálkoznak, amikor felsorolom, milyen érdemeik vannak. Tündiről például azt írták a gyerekek az egyik felméréskor, hogy szigorú, de igazságos. Kérdem én, kell ennél pozitívabb ajánlólevél egy tanárnőnek, amikor min-denki tudja, hogy Makarenko is ezen a nézeten volt. Molnárné pedig akkor is megtar-totta az óráit, amikor az orvos eltilmegtar-totta a munkától, de erre Laczkó elvtársnő azt mondta, hogy jobb lett volna, ha otthon fekszik, mert az órákon a gyerekek semmit se csináltak, csak olvastatta az anyagot a könyvből, s mindezt oroszból. De rágalom az egész, szívem, képesek ezek felnagyítani még a porszemet is, aztán csodálkoznak, hogy már nem bírják lefújni a papírról. Hát igen, a legfontosabb az, hogy a vezető, a főnök megfelelő emberekkel vegye magát körül, de ennek is eljön majd az ideje. Van nekem mindenhez taktikám! A művelődési osztálynak az én névsoromat küldtem el, mert azt még mindig könnyebben ki tudom védeni, hogy a tömegszervezetek nem írták alá, mint azt a szégyent, ami akkor szakadna szegény fejemre, ha nem tudnám az igazamat kiharcolni.
– Nagyon jól csinálod. Az igaz, hogy nagy idegmunkával jár, de megéri.
Biztatnom kell, mert itthon az én főnököm is. Kész főnyeremény, hogy az iskolá-járól mesél. Éveken át a lakás poros ablakpárkányai, egy leszakadt gomb, begyűrt gallérom, öltözködési stílusom és egyéb apróságok láttán háborgott órákon át.
– Aztán ott volt délután a tanári értekezlet. Maca vezette le, de szörnyű hülyén csinálta, bizalmaskodott velem, mindig Mártának szólított. „Most azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük az iskolánkban tapasztalható problémákat. Márta majd elmondja, ahogy ő látja, aztán hozzá lehet szólni.” Legszívesebben bokán rúgtam volna, de na-gyon jól tudod, szívem, hogy az agresszivitás minden formája távol áll tőlem. Fel kellett állnom, mert úgy illik, pedig a lábaim már fájtak a tűsarkúban, de az evidens, hogy egy igazgatónő, amikor beszél, nem maradhat ülve, mert a hallgatósággal
kon-34
taktusba kell kerülnie, és ez csak az élő szó szónoki erejével megy, plusz gesztikuláció-val, mimikával… Gondolhatod, milyen lelkierővel kezdtem hozzá ezek után, pedig előre elkészítettem a logikus érvekre alapozott beszédem fonalát, az ívét, de így teljesen nulláról kellett indulnom. Aztán, tudod, még jobban is sikerült, mint gondoltam; többek között megemlítettem, hogy a „probléma” szó megoldandó feladatot jelent, tehát való-jában csak ideiglenes nehézségről van szó, mert összefogással, türelemmel, pozitív hozzáállással, némi áldozatvállalással ezeket a nehézségeket is le lehet küzdeni, de hiába beszéltem, mert felállt Tóth Franciska, az ifjú titán, és a fiatalabb generáció nevé-ben a kiszeseknek klubtermet kért; adjam oda a nyolc bé termét, ők még a takarítását is vállalják. Hogy adhatnám oda, amikor az ilyen meggondolatlan fiatalság melegágya a bűnnek, a nyolc bé-t pedig nem azért építették, hogy ott kocsma legyen meg felrobban-jon a szexbomba… Micsoda népség! Akkor Gazsó Erzsi azzal állt elő, hogy télen miért kell majd kijárni a gyerekeknek az udvari vécére, miért nem használhatják az épületben lévőt, akkor jobban lehetne ellenőrizni, hogy kik dohányoznak a vécében, hát ilyet állí-tani, ez már igazán impertinens, hogy az én gyerekeim cigiznek a vécében… Ezek en-gem itt büntetlenül gyanúsítgatnak, vádolnak, olyat feltételeznek az iskolámról, ami egyenesen skandalum! Aztán persze jól megválaszoltam neki: annyi levegőre igazán szüksége van minden gyereknek, és megbíztam Gazsó Erzsit, hogy ő szervezze meg a szünetekben az állandó vécéügyeletet. Ha láttad volna a képét, szívem, de igazán meg-érdemelte!
Döglesztő volt ez a mai napom is. Hiába minden, de azért holnap ismét megmutatom nekik… A vacsora sem esne jól, nem fürdök, majd reggel. Olyan rendes vagy, hogy most is hagysz aludni… Szia, puszi…
Lekapcsolja a villanyt. Ránk szakad a sötétség csillagtalan égboltja, de alig telik el néhány pillanat az ablak felől bekúszik egy fénycsík, és feje fölé glóriát fon…
(1977)
35