Egy hideg téli estén anyukámmal otthon üldögéltünk az egyre sötétedő szobában.
Kis kályhánkat fával és szénnel tömtük, melléültünk, álmodoztunk a jövőnkről. Vá-ratlan vendégünk érkezett. Árva János, a Piros Virág cukrászda főnöke kopogtatott az ablakon. Nyaranként nála dolgoztam. Harminc kilométeres körzetből jártak hoz-zánk süteményért, mert máshol nem volt hasonló lehetőség.
Szakállára dérvirágot pingált a Teremtő. Szerencsére csak ezt hozta nekem, mert egy virágcsokortól biztosan elsírom magam. Azaz... nem egyedül jött: egy fagyott nyulat lóbált a kezében.
Szép estét, nagyságos asszonyom! Kezét csókolom, Eta kisasszony! Elnézést kérek, hogy ilyen késői órán bezörgetek, de most lett vége a vadászatnak, és kilenc-százharminckét nyúlra lőttem. Csak ez az egy szenderült jobb létre. Elhoztam, hogy megédesítsem vele egyhangú téli napjaikat.
Hogy maga milyen rendes, Árva úr! Ilyen nyulat még soha életemben nem lát-tam. (Anyukám igazat mondott, mert házi nyulat se nagyon láttunk, a mezei nyu-szikkal pedig köszönő viszonyban sem voltunk.) Most már legalább tudjuk, mi szél hozta.
– Üljön le gyorsan, melegedjen fel! Etukám, hozzál gyorsan a főnök úrnak abból a jó vörösborból. Én pedig máris jövök a süteménnyel.
Hogy szavába ne vágjak, nagyságos asszonyom, engem nemcsak a szél hozott, hanem ennél sokkal komolyabb szándék is. Engedélyt szeretnék kérni, hogy udva-rolhassak a kedves lányának...
Anyukám hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Nem akarta Árva úr tüzét gerjesz-teni, de kioltani sem. Hagyta, hadd pislákoljon, vagyis hadd beszéljen, közben majd csak kitalál valamit. Irultam-pirultam a sarokban. Fél óra múlva, amikor a „kérőm”
már negyedszerre mondta el ugyanazt, végre megszólalt:
Az én lányom még nem nőtt fel a maga szándékaihoz. A virágot sem szokták leszakítani, amíg ki nem nyílik és nincsen illata.
Jaj, micsoda költői hasonlat! Igenis, Etuka már többször kinyílt nekem...
Mind a ketten fel akartunk ugrani a helyünkről, mert nem értettük, mire céloz.
Ne tessék félreérteni. Etuka már nagyon őszintén elmondta, hogy a nagyságos asszony milyen szép asszony, mennyire kedveli a rádióban a Szabó családot. Úgy főz, hogyha tizenkét ujja lenne az embernek, mindet megnyalná utána.
Ez a dicshimnusz eltartott néhány percig. A féltékenység hangyái mászkáltak a hátamon. Nem ok nélkül, hiszen udvarlóm majdnem egykorú volt az anyukámmal.
Etukára még várni kell. Sokat kell várni. Évekig is eltart, amíg megnő a virág-szál – vigasztalta anyám a főnökömet.
Ó, kezétcsókolom, természetesen az utam türelemmel lesz kikövezve. Addig is udvariasan távol tartom magam leánya közeledésétől. Húsvétkor pedig majd megil-latosítom a virágszálat.
45
Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül.
Nem kell nekem tanácsokat adni, szívesen távol tartom magam. Én még egé-szen zöldfülű vagyok.
Kivárjuk, Etácska, kivárjuk. Emelem poharam kedves egészségükre.
E furcsa „leánykéregetésnek” nevezhető szeánsz után napokig nem tudtam ma-gamhoz térni. A főnök úr szerencsére nem közeledett, nekem pedig nem esett nehe-zemre öt lépéssel arrébb menni, amikor megjelent.
Ámor azonban bejött hozzánk, össze-vissza lövöldözött a nyilával. Engem is szí-ven talált. Dombi Sándor, az ellenőr velem együtt gyorsan elvérzett volna, ha nem derítettük volna ki, hogy egymás miatt vagyunk megsebezve. Erre nagy szükség volt, mert vagy tíz lány hiába próbálta meg kihúzni a szívéből Ámor nyílvesszejét, az tovább bizsergette. Dombi Sándor szép, nagyhangú „dumm-dumm” motorral közlekedett, már messziről rá lehetett ismerni. Amikor meghallottam, hogy közele-dik, az én szívembe is egy Pannónia motorja költözött. Brumm-brumm-brruuumm-brruuuumm... Most is beleborzongok. Sanyi rögtön „kis Etám”-nak szólított, s ez-zel az első percben levetkőztük tartózkodásunkat. Annyi munkája volt, mint egy miniszternek: utazott, véleményt mondott, javasolt, kritizált, büntetett, vagyis szinte az egész országban ellenőrzött.
Amikor szerelmet vallottunk egymásnak, tőle kaptam az első igazi csókot. Meg-engedtem, mert a plátói szerelmem óta tudtam, hogy a gyerek nem ettől születik.
Te lehetnél nekem az Esthajnalcsillag, én meg lehoznám neked a Holdat az ég-ről. De még most nem tehetem.
És miért nem teheted? kérdeztem egy kicsit szemtelenül.
Tudod, látod, mindig elszólít a munkám.
Másért se tehette volna. A férfiakra nem jellemző az őszinteség, de Sanyi kivétel volt. Rendkívül bonyolult jelleme, munkatisztelete és irántam érzett szerelme elle-nére (vagy inkább emiatt) elárulta, hogy lakóhelyén, a szomszéd városban már van egy kisfia. Az anyja kicsit idősebb, mint ő, és fondorlatos módon vette rá, hogy le-feküdjenek. Közöttem és gyermeke között most úgy őrlődik, mint a nullás liszt a malomban. Megértettem apai érzelmeit, de mégis elénekeltem neki az ismert nép-dalt: „Hát én immár kit válasszak / Virágom, virágom. / Te engemet, én tégedet, /Virágom, virágom.” A hatás nem maradt el, mert utána még többet találkoztunk.
Nekem hétköznap, szombat délután és vasárnap délben is kiönthette a lelkét. Már majdnem megszerettem a „véletlenül” fogant kisfiát, amikor egy találkozásunk sorsfordulatot hozott az életünkben.
Vasárnap leviszlek a Tisza-partra. Mit szólsz hozzá?
Puszilnivaló vagy, mert te is úgy szereted a romantikát, mint én. A presszóban megiszunk egy szimplát. Tudod, a napernyő alatt a teraszon.
Most megint meglovagolhatod a motoromat. Rajtam kívül azt imádod legjob-ban. Igaz?
Rátapintott a gyengémre. Műszaki dolgokban nem voltam ugyan járatos, sőt a kormányon és a kerekeken kívül más részének nem tudtam a nevét, de biztos, hogy egyedülálló módon tudtam átélni a száguldást. Olyan kis sikolyokat engedtem el, amilyeneket talán úrilányok még intim helyzetben sem bocsátanak ki magukból.
46
Kati nővéremtől kölcsön kaptam egy csinos, fodros ruhát.
Szerintem, ha színházba mentek, mégis valamilyen sötétebb ruha kellene.
De ez olyan jól áll. Ne félts te engem!
Mért féltenélek én téged a színháztól? Vagy Sanyitól féltselek?
Ha féltékeny vagy, akkor igen.
Én féltékeny? Sanyikára?! Ezt nem mondod komolyan. Egyszer láttam éle-temben.
Az legyen is elég! Persze a lagzinkban még találkozhattok.
Ennyire komoly a kapcsolatotok?
Nagyon komoly.
A ruhámra jobban vigyázz, mint Sanyira!
Meglesz mondtam magabiztosan, mert akkor még nem sejtettem, hogy mi következik.
Boldogan „lovagoltam be” ezt a csodás fémparipát. Még csak hatvannal men-tünk, amikor a főlovagom megkérdezte, hogy félek-e. Tovább gyorsított. Hetvennél azt válaszoltam, hogy még nem félek. Amikor százzal ment, annyira süvített a le-vegő, hogy alig hallottam, amit mondott. Erre engedett a lovacska zabláján, és nyolcvannál tartotta a sebességet. Gyorsan keresztülhajtottunk a falun. Amint elma-radtak a házak, gyanúsan kérdezgettem:
Mért nem a cukrászda felé mentünk? Miért akarsz pont itt szórakozni, ahol még innivaló sincs? És mikor fagyizunk?
Kitérő válaszokat adott, és éreztem, hogy holtvágányon vagyunk. A parthoz közel, két fa és néhány fűzfabokor rejtekében állította le a motort.
Jó helyünk lesz itt. Tudod, hogy az én helyzetemben nem lenne szerencsés, ha ismerősökkel találkoznánk. Majd eszünk még fagyit is, csak légy türelmesebb.
Sanyikám, bitangul becsaptál. Vigyél vissza! Szomjas vagyok.
Szívem, gyere ide a fa alá, megbeszéljük, aztán meglátjuk. Egyébként is, sze-retnék neked mutatni valamit.
Ott aztán kimutatta a foga fehérjét. Elkezdett ölelgetni és csókolgatni. Amíg nem fogott le teljesen, sikerült egy jókora pofont lekevernem, de érdekes módon, ettől még agresszívebb lett. A nővéremtől kölcsönvett ruhám gombjait olvasatlanul sza-kította le, miközben meg akarta nézni, mi van alatta. Dulakodás közben ráestem, s ez még jobban felcsigázta a „hámozási” ösztöneit. Ő tépett, fejtett, nyálazott, én kapartam, rúgtam, haraptam. Egy óvatlan pillanatban sikerült kiugranom a karmai közül.
Lélekszakadva futottam fel a töltésre, eszeveszetten kiabáltam segítségért, aztán elsötétedett előttem a világ. Arra tértem magamhoz, hogy valaki simogatja az ar-comat, becéz. A füvön feküdtem, Sanyi mellettem ült, és állandóan bocsánatot kért.
Ne haragudj, hogy felforrt a vérem. Kérlek, bocsáss meg! Jaj, tényleg ne hara-gudj, nem úgy gondoltam. Hülye vagyok. Nem vagyok normális. Bocsáss meg, verj agyon, csak ne haragudj!
Amikor teljesen magamhoz tértem, csak ennyit mondtam:
Az agyonverésen még gondolkodok, de most azonnal vigyél haza!
47
Az út hazafelé nem volt diadalmenet. Sírásással és öngyilkossággal küszködtem.
Aztán a sírásásról lemondtam, mert Kati nővérem úgyis megássa helyettem. A ró-zsaszín fodros ruhája tele volt fűfolttal, szakadással. Talán az volt a legkisebb hibá-ja, hogy a pántját egy biztosítótűvel erősítettem fel, tíz gombjának a fele pedig jobblétre szenderült. Jézusom! Hogyan fogom ezt megmagyarázni? Már nem érde-kelt a Pannónia dumm-dumm hangja, a mellettem elsüvítő szél.
Csípte a szememet a könny. Ha valaki uborkát akart volna eltenni télire, két tízli-teres üvegre való sót csapolhatott volna le belőlem. Csak egy kis ecet, tartósító, ka-por meg uborka kellett volna hozzá. Hamar beláttam, hogy hasztalanul bőgök. Az lesz a legjobb, ha kitalálok valamilyen mesét, hogy Kati ne faljon fel. Őt nem ér-deklik mások befőzési szokásai.
Olyan szerencsém volt, mintha ötös találatom lett volna a lottón. Kati nem volt otthon... Volt egy fél órám, amíg rendeztem a gondolataimat.
Vége! Örökre vége! nyöszörögtem. Isten büntesse meg, amiért el akarta venni a lányságomat! Képzeld, a Tisza-partra vitt, és nekem esett, mint egy vadál-lat. Le akarta rólam tépni a ruhát. A ruhádat!!! Na, erre belerúgtam, beleharaptam a disznóba, de erősebb volt, rám mászott. Én meg kitéptem egy csomó haját, bever-tem az orrát!
Amikor megnézte mi maradt a ruhájából, Kati csak ennyit mondott:
Emlékszel, mit mondtam, amikor elindultál? A ruhámra jobban vigyázz, mint Sanyira! Ha belerúgtál, beleharaptál és beverted az orrát, akkor meg is fojthattad volna vele. Tudtam én mindig, hogy a lóerőt szeretted a motorjában, és nem egy ló erejét… benne.
Pár hét múlva megjelent a színen András. Szép, fekete hajú és fekete szemű, su-dár fiatalember volt. Rögtön látszott rajtam, hogy az Isten is nekem teremtette.
Az egyik szombat este a falunkban táncmulatságot rendeztek, ahová elment a ta-nácselnök, egyéb vezetők, dolgozók, elvtársak, elvtársnők, tisztviselők, brigádveze-tők, növénytermeszbrigádveze-tők, állatgondozók, egyéni gazdálkodók, focisták, tűzoltók, nép-frontosok, sőt még a bicegő Janó bácsi is. Anyukámmal olyan sokáig cicomáztuk magunkat, hogy a táncosok már kifehérítették az olajos padlót, amikor betoppan-tunk. Ki gondolta volna, hogy a tanácselnök maga mellett foglalt nekünk helyet.
Azt hittem, már nem is jöttök... De jól tettétek, hogy meggondoltátok magato-kat. Nézzétek csak, milyen jó a hangulat! Már megvolt a táncverseny. Hej, Etuka, ha te is beneveztél volna velem, akkor most együtt ehetnénk a nyereményt. Garics Józsi Pirivel együtt nyerte meg a tortát! Úgy csárdásoztak, úgy vitték a prímet, hogy majd’ leszakadt az eresz. Gyere, Etuka, mi is próbáljuk ki!
Nyáron a csoki fagyi után sem kapkodnak annyian, mint ahányan engem kíván-tak akkor. Azaz, táncolni akarkíván-tak velem, és kézről kézre adkíván-tak. Ha valami baj törté-nik, nyomozó legyen a talpán, aki annyi ujjlenyomatból meg tudta volna állapítani a „bűnös” személyazonosságát. Egyik jobban táncolt, mint a másik, repültem, fel-oldódtam a keringő alatt, és ráztam a csontjaimat a csárdások közepette.
András csak ült magában, mint egy kotló, de az legalább néha kotlik egyet-kettőt. A nyakába lehetett volna akasztani egy táblát: „Kuka vagyok, kukának szü-lettem!” Merengett, mint egy Petőfi-szobor.
48
Anyukám! Menj már oda és valahogyan hívd fel a figyelmét. Vegye már észre, hogy itt vagyok. Ennyire nem lehet mafla!
Az én édes, drága jó anyám teljesítette küldetését. Távolról ítélve, azonban már az első percekben látszott, hogy András nem akarja átérezni együtt táncolásunk örömét. Próbáltam hipnotizálni, és olyan gondolatokat küldtem felé, amelyektől minden normális ember felugrik. Aztán abbahagytam az ügyködést, mert megijed-tem: mi lesz, ha a szuggerálásom célt téveszt. Ennek egyébként voltak jelei, mert a legények olyan magabiztosan találtak rám, mint méhecske a bibére.
Amikor a zenekar vezetője bejelentette a hölgyválaszt, olyan volt, mintha meny-nyei manna hullott volna az égből. És jöttem én: a villámcsapás.
Gyere velem! Veled akarok táncolni!
De én nem tudok, meg nem is akarok, mert mindig a lábadra lépnék.
Egyszerre nem tudsz mind a kettőre lépni, na, gyere!
Kedvem sincsen, és mindenki minket néz.
Majd csinálok én neked kedvet. Azért néznek, mert nem jössz.
Gyengéd erőszakkal magam után húztam, mint egy zsák cementet. Úgy is tán-colt, mint a vasbeton. Sugdostam a fülébe: kettőt előre, egyet hátra, egyet-kettőt, hátra... Ha magasabbra nőttem volna, akkor biztosan meghallja. Ha rövid a hangod, told meg erővel, gondoltam magamban. Ettől kezdve egyre több nézőnk akadt;
egymást oldalba bökték, a táncolók pedig félrehúzódtak, és úgy tettek, mintha be-szélgetnének. De a szemüket ránk forgatták! Hagytam magam lötyögtetni. Végül is elértem a célom: ott omladoztam a karjaiban. Dagadt lábaimat nem sajnáltam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb meggyógyulnak, a tűsarkúmat viszont kivágtam a sze-métbe, mert hagyta, hogy András két tappancsa laposra tapossa.
Eltelt egy hét, és ismét találkoztunk.
Tudod, a szüleim kétkezi munkások, egy gyárban dolgoznak. Van két fivérem, és nagyon vágyom haza. A főnököm adott néhány nap szabadságot. Otthon segíte-nem kell a családnak, mert sok a tennivaló. Anyám beteges, apám gyengélkedik, a két testvérem még fiatal, nem bírnak annyit dolgozni, amennyit kellene. Holnap feltétlenül haza kell utaznom. Csak van egy nagy problémám. Hónap vége van, és nem maradt pénzem. Útiköltségre se telik.
Adtam neki kölcsön háromszáz forintot.
Igazán rendes vagy. Majd visszajövök, és megadom…
Azóta már eltelt néhány évtized. Lehet, hogy mégsem adja meg a tartozását?
(1975)
49