A földrajzi felfedezések és térképeik

Teleki jogi tanulmányaival párhuzamosan a Bölcsészettudományi Kar Földrajzi Intézetében 1898–1901-ben Lóczy Lajos földrajzi előadásait hallgatta, majd 1902–1903-ban önkéntes egyetemi gyakornok lett. Lóczy 1877–1880-1902–1903-ban geológusként részt vett a Széchenyi Béla által szervezett Ázsia-expedícióban. Páratlan nemzetközi elismerés fogadta az út földtani és földrajzi tudományos eredményeit bemutató köteteket és atlaszt.

A mű német nyelvű megjelenésének évében, 1899-ben a VII. berlini földrajzi kongresszuson Lóczy előadásának fogadtatása a magyar földtudományok európai megbecsültségét is jelezte (Papp K. 1922).

Lóczy a Kárpát-medence földtani szerkezetének úttörő kutatója és a feltárások irányítója, szervezője volt. Legnagyobb hatású földtani felismerését a Himalája takaróredős szerkezetéről tette, mellyel a lemeztektonika elmélet kidolgozásához járult hozzá. A fiatal Teleki hat évig tanult, dolgozott Lóczy mellett, őszinte, mély szakmai és emberi kapcsolatuk később sem szakadt meg. Teleki így emlékezett egykori tanárára, a magyar földrajz iskolateremtő mesterére 1930.

májusában Lóczy halálának 10. évfordulóján: „A materialista XIX.

század természettudós gyermeke. Legalább így ismertük őt. Annak a kornak lendülete ragadta magával, ha lelkének mélyén messzebb járó gondolatok szunnyadtak is. Saját tudománykörén kívül mindig

leginkább korának hatalmas technikai haladása érdekelte. (…) Bármit tett, tulajdonképen mindig tudományának élt és azt szolgálta, nemcsak környezetéről, külsőségekről és a világról, de önmagáról is megfeledkezve. (…) Bámulatos gyors és éles megfigyelőképessége, synthesisének nagyszerűsége és gyorsasága egész új világokat nyitott tanítványai előtt. Ezen képességei óriási tárgyi tudással, nagy világlátottsággal, s így az összehasonlításokban való gazdagsággal párosulva tárgyi ismereteknek tanítására kiválóan képessé tették. (…) Gyakran rosszallólag is emelték ki, hogy geográfus kathedráján is főleg geológus volt, és a csak a földrajznak természettudományi oldalával fogalakozott.” (Teleki P. 1930) Richthofen Németországban, Lóczy Magyarországon dolgozta ki a földrajzkutatások módszerét.

Teleki jogi és földrajzi tanulmányai mellett elmélyülten kutatta a geográfia tudománytörténeti forrásait. Első kéziratban maradt írásai 1896-os keltezésűek (Trautmann Gy-né összeáll. 1992 p. 188.). Az ázsiai felfedező utak kronológiáját és korszakait gyűjtötte egybe és táblázatba foglalta azokat. E feldolgozás alapján született első cikke a Földrajzi Közleményekben 1899-ben Korszakok az ázsiai felfedező utazások történetében címmel (Teleki P. 1899). Teleki cikkének elején kitér kutatási témaválasztására. Ebben szerepet játszott, hogy a magyarság őshazája Ázsiában található, Európa legtöbb népét a múltban rokonság, a jelenben gazdasági kapcsolat fűzi Ázsiához.

Európa népei, így a magyarok is kultúrájuk és politikai súlyuk szerint részt vállaltak Ázsia megismerésében. Teleki itt többek között Vámbéry Ármin, Stein Aurél és Lóczy Lajos munkásságára is gondolhatott, akik személyes példái voltak. A rövid tanulmány óriási irodalmi forrásanyag feldolgozásán alapult, politikai, történelmi és földrajzi szempontok szerint rendszerezett ismeretet ölelt át. Hat korszakot különített el Ázsia felfedezésének történetében az ókortól a jelenkorig. Az első négyet a vezető szerepet játszó népek neveivel jelölte (görög, arab, portugál, orosz–angol), az utolsókat topográfiai alapon, a föltárt térségek földrajzi fekvése szerint (a partok, a „külső részek” és Belső-Ázsia) megkülönböztetve. A korabeli kritika elismerte a fiatal joghallgató széleskörű tudományos érdeklődését:

„előszeretettel hallgatja a földrajzi és összehasonlító-nyelvészeti előadásokat, kutatja a székesfőváros nagy könyvtárait s állandó összeköttetésben van a földrajzi, néprajzi, nyelvészeti tudományok

II. A geográfia történeti útja Teleki Pál szerint

kiválóbb képviselőivel. Midőn jelen, első értekezését A Természettud.

Társ. dec. 15.-ki nyilvános felolvasó-ülésén¹⁷ bemutatta, az érdeklő szakférfiak egész serege előtt bebizonyította, hogy a tudományos törekvések rögös-útján már oda jutott, a hol korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül állja meg ki-ki a maga helyét. Őszinte örömmel jelezzük, hogy a fiatal gróf tehetségével és tudományával emberül megállotta azt. Az ázsiai felfedező-utazások osztályozása, a mennyire csak a főbb határvonalak jelzésére szorítkozott, sikerült neki; de ha a kitűzött cél csak vázlatra utalta is, azt teljes mértékben igazolta, hogy egy rengeteg terjedelmű, egyetemes szakirodalomban jártassággal bír.” (én 1899 pp. 129–130.) Ugyanakkor a bíráló szóvá tette Teleki írásának hiányosságait, például a középkori francia térítő utazók előtt nem említette a magyar domonkos barát, Julián nevét, és nem méltatta kellően Regulynak és követőinek érdemeit.

Túlzónak tűnhetett a korabeli olvasónak a kritika megállapítása: „Az alkalmazott magas mértéket hazai irodalmunkban nála csak Kőrösi Csoma Sándor és Vámbéry Ármin üti meg” (én 1899 p. 130.). Tíz évvel később Teleki nevét is világhírűvé tette kartográfiatörténeti kutatása.

Teleki tanulmányai, kutatásai mellett egyre több közéleti szerepet vállalt. 1905–1911 között a nagysomkúti választókerület parlamenti képviselője lett. Számos tudományos szervezetnek lett akív tagja, belépett például a Földrajzi Társaságba (1899), a Természettudományi Társulatba (1899) és a Néprajzi Társaságba (1900). 1906-ban bekerült a Magyar Földrajzi Társaság választmányába és ebben az évben közétette a társaság lapjában első eredményeit a térképészettörténet köréből. Teleki leírást készített a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában őrzött XV. és XVI. századi térképekről (Teleki P. 1906a). Tudománytörténeti szempontból felfedezés értékű volt Gratiosus Benincasa XV. századi bőrkötésű atlasza, az alapító Széchenyi Ferenc egykori hagyatékából, mivel az nem szerepelt korábban az európai gyűjteményekben fellelhető példányok között, Nordenskiöld Periplusában. Az atlasz hét lapja a Földközi-tenger medencéjét, Európa és az addig megismert Afrika nyugati partvidékét ábrázolja. A Velencében készült hajózási

17 A felolvasás a Földrajzi Társaság ülésén volt (Teleki P. 1899 p. 15.).

térképeken a szárazföldek belseje üresen, fehéren, a tengerpartok öblei, torkolatvidékei és városai részletesen vannak jelölve. Teleki összehasonlította a nyugat-afrikai partok lefutását a budapesti és az európai városokban felelhető (London, Párizs, Bologna, Ancona, Velence) térképlapokon. Táblázatba foglalta a feltüntetett szigetek, öblök, folyók, városok neveit, nomenclaturáját és egymás mellé rajzolta a partvonalak lefutását. Megállapította, hogy az 1460–

1467 között készült térképek miként dokumentálják a tengerpartok felfedezésének történetét. A másik olasz, latin feliratozású térképtekercset a görög partok hajósai használhatták. A térkép készítője Európa folyóit, hegyeit, városait gazdag részletességgel ábrázolta, a Kárpát-medence több nagy folyóját és Erdély egyik nagy várát is feltüntette. A birodalmak feliratozása alapján következtetett Teleki arra, hogy a térkép 1566–1568 között készülhetett.

Sokat elárul Teleki térképkutató összehasonlító módszeréről, stílusáról az a levél, melyet a párizsi Bibliothéque Nationalban tett kutatása közben írt. Felismerte a roueni rézföldgömb és egy 1554-ből való térkép hasonlóságát (Teleki P. 1906b). Összevetette a két földkép fokbeosztását, a kontinensek, a szigetek kiterjedését, alakját, folyóvízhálózatát és nevezéktanát. Ezek alapján igazoltnak látta a két mű rokonságát. A levélben arról is tudósította a hazai szakmai közönséget, hogy Japán és Amerika katrográfiatörténete után kutat, különböző korú térképeken Ázsia és Észak-Amerika között húzódó távolság nagyságát veti össze a korabeli feltételezésekkel.

Teleki eredményeiről három évvel később, 1909-ben tartotta meg előadását a Magyar Tudományos Akadémián A japán cartographia történetéhez címmel, és itt mutatta be Az Atlasz a japáni szigetek cartográfiájának történetéhez címet viselő nagyszabású munkáját.

Kamcsatkától Formosáig terjedő szigetvilág kartográfiatörénetét dolgozta fel és tartalmazta a XV. századtól a XIX. század elejéig az európaiak által készített térképek gyűjteményét, köztük egy Teleki által fölfedezett portugál térképet. A történetföldrajzi felolvasáson a jegyzőkönyv tanúsága szerint jelen volt többek között Entz Géza, Koch Antal, báró Eötvös Loránd, Kövesligethy Radó¹⁸. A tudományos

18 Kivonat gróf Teleki Pál dr. előadásaiból 1909: A japán cartographia történetéhez.

– Akadémia Értesítő pp. 372–375.

II. A geográfia történeti útja Teleki Pál szerint

eredményért az akadémia 1913-ban levelező tagjai közé választotta.

Teleki térképgyűjteménye és annak feltáró értelmezése nemzetközi elismerést hozott. Lóczy Lajos, a mester így méltatta tanítványa érdemeit: „Ez a magyar és német nyelven díszesen kiállított, a magyar tipográfiának is díszére szolgáló hatalmas munka párját ritkítja a földrajzi és történeti munkálatok között. Nordenskjöld Periplusa és Facsimile atlasza mellé társul. Vezető férfiúvá avatta ez a nagyszabású munka kedves barátunkat, gróf Teleki Pál urat az egész világbirodalomban.” (Lóczy L. 1910 p. 150.) Csánki Dezső akadémiai tagajánlásában foglalta össze a mű nemzetközi fogadtatását (Csánki D. 1913). Az egyik bíráló, Herman Wagner a königsbergi, majd a göttingeni egyetem tanára, a geográfia- és kartográfiatörténet meghatározó személyisége volt. Wagner az atlasz tudománytörténeti jelentőségét abban látta, hogy a Föld egy adott területéről kialakult fogalmak és nézetek fejlődéstörténeti rendszerét korábban még senki nem tárgyalta. Az alapos és átgondolt tanulmányról azt írta:

„a cartographia- és földrajztörténet rendkívüli értékű adalékának, sőt hasonló kérdések tárgyalására úgyszólván mintának jelenthetjük ki.” (Csánki D. 1913 p. 18.) Wagner kiemelte, hogy Teleki a felvetett fogalmak tisztázásához minden esetben elsődleges forrásokhoz nyúlt, ezek ismeretében értékelte és helyesbítette a témában elődei eredményeit. A francia földrajzi társaság lapja, a La Géographie több számában is foglalkozott Teleki atlaszával. Az egyik kritika felhívta a figyelmet a mű elkészítésekor tudással, kritikával, lelkiismeretességgel és éleslátással megoldott rendkívüli nehézségekre (Froidevaux, H. 1910), míg egy másik arról tudósított, hogy a társaság Jomard-díjjal ismerte el a szerző eredményét (Cordier, M. H. 1911). 1912-ben az amerikai földrajzi társulat lapjában E. L. Stevenson, a téma egyik szaktekintélye Teleki munkáját a további tudománytörténeti kutatásokhoz mintát adó alapműként értékelte (Stephenson, E. L.

1912).

A szemléletében és módszerében világsikert jelentő mű három év alatt született. Teleki 1906. tavaszától európai útjain könyvtárakat, levéltárakat, aukciókat, antikváriumokat keresett fel, Párizsban, Hágában, Lisszabonban, Münchenben és Firenzében. A kartográfusok bevált gyakorlata szerint a térképeken összehasonlította az azonos területet ábrázoló szelvényeket, nyomon követve a

szigetek ábrázolásának változását a különböző korok térképein. A felfedező expedíciók útvonaláról, a bejárt területekről nem csak a térképek tanúskodnak. A tengeri utak indítékait, a hajósok feltevéseit, próbálkozásait, kalandjait, kudarcait Teleki a hajónaplók írásai alapján más aspektusból is földolgozta. A térkép egy földrajzi terület absztrakt ábrázolása, amelyet megszabnak a kor térképészeti (matematikai, csillagászati és technikai) lehetőségei. Telekinek a tudománytörténeti kutatáshoz a térképi ábrázolás mellett az utazók személyes élményeit őrző hajónaplók is forrásai voltak. Talán Sáromberkén, Afrika-kutató nagybátyjánál, Teleki Sámuelnél töltött napok élményei elevenedtek meg benne. A Japán Atlasz legterjedelmesebb része a Siebold által holland levéltárban felfedezett, német nyelvről magyarra fordított hajónaplók szövege. Teleki a XVI. századi térképeket – kritikai földolgozásuk után – egységes méretarányú és vetületű fokhálózatba szerkesztette (Papp-Váry Á. 1992). Japánt piros színnel emelte ki.

Az egységes térképeken a szigetek földrajzi helyzetére vonatkozó eltérő elképzelések így jól összevethetővé váltak. Térképsorozaton mutatta be a Japán-szigetek alakjának kartográfiai változását.

Elemző írásában feltárta, hogy a felfedezők új adatainak térképi megjelenítése a különböző korokban milyen technikai és elméleti kihívást jelentett. Politikai földrajzi szempontokat is érvényesített, a fölfedezők előrenyomulásának lépéseit, a versengő, „torzsalkodó”

(portugál, holland, spanyol, angol, amerikai, orosz) kereskedők, birodalmak területi vitáinak bemutatásában.

A japán térképgyűjtemény sikerének három oka volt: a témaválasztás eredetisége, az új történeti források feltárása, és a régi térképek új ábrázolási módszerű feldolgozása. Teleki a régi térképek adataira úgy tekintett, mint szétszórt, egységes gondolatkörbe még nem foglalt ismeretekre. Feldolgozásuk technikai keretét a térképészet eszközei adták, az egységes méretarány és az egységes vetület. A munka igazi újdonsága – ahogy H. Wagner fogalmazott – egy adott földrajzi térség adatainak történeti rendszerű feldolgozása volt. Teleki egy régi térképészettörténeti problémát a saját korának tudományos világnézetét meghatározó fejlődéstörténeti szemléletben értelmezte és oldotta meg sikerrel.

II. A geográfia történeti útja Teleki Pál szerint