hetett és félreértésekre vagy találgatásokra adha
tott okot s tartottam attól, hogy ez a helyzet még rosszabbodni fog az est folyamán. Végre sikerült megtalálnom saját Szobájában, ahol arcát kezeibe temetve üldögélt. Belépésemkor felugrott helyéről:
— Nos? — kérdezte élesen. .
— Semmi különöset nem sikerült megtud
nom.
— Nekem sem!
— Néhány szót váltottam ngpndkettőjükkel és beszéltem Beatonnal is. A dolog azonban egyálta
lán nem tisztázódott a beszélgetések során. Lehet
séges, hogy Dorothea, de az sem lehetetlen, hogy Gilbertine vette magához az ékszert. Több körül
mény azonban azt teszi valószínűvé, hogy az ék
szer Dorotheánál van. Nagynénje pokollá teszi számára az életet!
— Már pedig Gilbertine most hamarosan lerázza az igát! Érzem, hogy igazad volt az imént:
gondolkoztam szavaidon. Walter! Te nemeslelkű jóbarátnak bizonyultál ezekben a súlyos órákban!
Sinclair egy pillanatig mintha megkönnyeb
bült volna. Mielőtt azonban válaszolhattam volna szavaira, újra visszaesett előbbi kétségbeesett han
gulatába.
— Ez a rettenetes bizonytalanság! — kiáltott fel. — Ez a fojtogató határozatlanság! Hogyan ve
hetnék részt a főpróbán, mikor ilyen kétség mar
cangolja a szívem? Nem tudok lemenni és nem is akarok. Menj, mondd meg nekik, hogy beteg va
gyok és ma már nem is jöhetek le a társaságba.
Istenemre mondom, nem hazudsz ezzel!
Bár világosan láttam, hogy tökéletesen
42
elhagyta önuralma és megfontoltsága, mégis meg*
próbáltam érveimmel meggyőzni.
— Nem lenne okos dolog, hogyha magyaráz*
gatásokra adnál okot — fejtettem ki nézetemet Sinclair előtt. — Hogyha a nyakéket a benne rej
tőző halál kedvéért tulajdonította el valaki, akkor terve megvalósítását csak siettetni fogja, hogyha a társaságban szóbeszéd kél majd szárnyra és ha ezekben az órákban olyan események következnek be, amelyek találgatásokra és magyarázatokra ad
nak okot. A megállapított program minden meg
változtatása és minden olyan esemény, amely hosz- szabb' magányosságra kárhoztatná az illetőt, csak siettetné annak az eseménynek elkövetkezését, amelytől félünk. Jusson eszedbe, egy kézmozdulat és mindennek vége. Egy csepp mérget hamar be lehet venni!
— Rettenetes! — mormogta Sinclair, miköz
ben homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek. — Ke
vés eküvőnek volt még ilyen előestéje! És itt lenn szakadatlanul kacagnak! Hallod? Szinte aít hi
szem, Gilbertine hangját hallom. Vájjon az ártat
lanság kacaja ez, vagy egy megbomlott lélek ön
ámító vidámsága? Nem tudom! A kacagás, bármi legyen is az oka, egyformán cseng!
Gilbertine arca ma este olyan kedves s őszinte és különös mosoly ül állandóan az ajka körül!
Sinclair felugrott székéről.
— Igen, igen! — kiáltotta, — észvesztő mo
soly! Ez a mosoly olyan titokzatos, semmit sem mond, és sokat sejttel! Walter, Walter! Hát nem látod be, hogy még akkor is, ha sohasem nyitják i$ ki azt az átkozott ékszert és soha semmi sem történik borzalmas tartalmával — hogy mától kezdve áthidalhatatlan űr keletkezik közöttem és
43 Menyasszonyom között? Nem érzed-e, hogy a két
ség őrökké fog marcangolni, soha nem fogok vá
laszt kapni a kérdésre: Miért fordult el csak egyet
len pillanatra is tőlem a menyasszonyom és gondol a halálra. Ezért nem tudok résztvenni a főpróbán.
— Az esküvőn részt tudsz venni?
— Kell... ha ma éjjel nem történik semmi.
— És ha?... — Ezt szinte akaratlanul kér
deztem. Nem rá, csak magamra gondoltam. De szavaim, úgy látszik, csak titkos szorongása vissz
hangjaképpen tűnhettek neki.
— Bizony, a „ha" körül forog minden — mormogta maga elé. — Ez a „ha?" megdermeszt- heli a leghősiesebb férfiban is a vért...
Nem sokkal beszélgetésünk után lement Sin
clair és réeztvett a szertartás főpróbáján, olyan lát
szólagos nyugodtsággal, amint azt tőle elvártam.
Amikor a társaság már feloszlóban volt, Sin
clair észrevétlenül intett nekem. Tudtam, mit jelent Intése és szobájába mentem a vendégsereg elosz
lása után.
í — Most kezd a veszély komoly lenni! — mondotta az ajtót betéve. — Ma éjszaka nem fogok levetkőzni.
— Én sem!
— Szerencsénkre mindkettőnknek saját szo
bánk van ebben a nagy házban. El fogom oltani a lámpát és az ajtót azután kinyitom, amennyire szükséges. így aztán minden mozdulat zaját hall
hatom.
— Én is így fogok cselekedni.
— Gilbertine. hála Istennek, nincsen egyedül a szobájában. Lane kisasszony alszik vele.
— És Dorothea?!
— Oh, ő éjjel-nappal a legszigorúbb
felügy»-44
let alatt áll. Nagynénje mellett alszik egy kis be
nyíló szobában. Tudod, hol vannak a szobáik?
— Nem tudom — feleltem fejemet rázva.
— Végig fogok menni a folyosón és egy-egy pillanatra meg fogok állni a két ajtó előtt, ame
lyek minket a legjobban érdekelnek. Gilbertine ajtaja előtt majd kinyújtom a jobbkezemet.
A küszöbre álltam és figyelve követtem pillan
tásommal Sinclair alakját. Amikor megjegyeztem magamnak, hol fekszenek a megfigyelés alá vett ajtók, szobámba mentem és felszereltem magam az önkéntes őrizetre. Alvásról ilyen körülmények kö
zött amúgy sem lehetett szó és így legalább — ha tényleg történik valami, — szükség esetén nyom
ban kéznél lehetünk. Amikor mindennel elkészül
tem, eloltottam a lámpát. Pontosan tizenegy óra volt.
A házban csend volt. Eleinte ugyan még hal
latszott az a lárma, amely társaságok szétoszlását követni szokta: a leányok csevegése és elfojtott kacagása, ez azonban nem sokáig tartott, mert a másnapi ünnepségen senki sem akart fáradt cs halvány arccal résztvenni. Mélységes csend te
rült hát a házra. Ebbe a csendbe visszlian- gosan zúgott a nagy folyosó állóórájának ütése éjfélkor. Tehát már egy óra óta voltunk lesben.
Sinclairre kellett gondolnom. Semmi jel sem árulta ugyan el, hogy ébren ül nyitott ajtaja mögött, de tudtam, hogy szívszorongva gubbaszt a sötétben, várva és felkészülve a riasztó lármára, ha netalán történne valami.
De hát fog egyáltalán valami történni? Nem pazaroljuk-e erőnket és idegeinket alaptalanul és komoly ok nélkül? Józan és gyakorlatias gondol*
kozású,’ bár kissé érzékeny emberek vagyunk
45