A romániai fejlődés felvázolása, minthogy a latin íráskultúra egyik határterületéről van szó -véleményünk szerint -, a kutatási ág egésze számára is tartogat néhány tanulságot. Közülük talán a legfontosabb, hogy a kelet-közép-európai országok írástörténeti jelenségei végső soron csak a saját nagyobb fejlődési egységükbe beleillesztve értelmezhetők helyesen. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha az itteni kutatás az eddiginél önállóbban jár el vizsgálódá-saiban. Éppen Kelet-Közép-Európa latin paleográfiája szempontjából nem fogadható el többé az a korábbi kényelmes eljárás, mely a latin írásfejlődés kétségtelen egységét hangsúlyozva figyelmen kívül hagyta az Európa központi területeinek és végvidékeinek fejlődése közötti sokrétű különbségeket. A latin íráshasználat eredeti, központi területei és a latin művelődés által évszázadokkal később meghódított Észak- és Kelet-Közép-Európa újabb államainak írásbelisége közötti eltérések természetes adottságok, amelyeket a kutatók nem elmosni, hanem megvilágítani, elemezni tartoznak.
Ezeket a különbségeket egyébként a nyugat-európai paleográfiai irodalom öntudatlanul is érzékelte, amikor vizsgálódási köréből kirekesztette a végvidékek írásfejlődését. Az angol és francia kutatókat valójában már a német fejlődésből is csak a nyugati tartományoké érdekelte komolyabban, a latin írásosság kelet-közép-európai szerényebb hajtásainak megismerését azonban nem tekintették a latin írástörténet egészére tartozó feladatnak. Lényegében hasonló a német paleográfusok magatartása, noha tőlük több joggal lehetne elvárni az érdeklődést a velük szomszédos Kelet-Közép-Európa írástörténeti kérdései iránt. Ennek ellenére az ő tekintetük is megtorpan a lengyel, cseh, osztrák és délszláv írásbeliség nyugati határvonalánál.
Tudomásul kell tehát venni, hogy a latin írásbeliség középkori határvidékei külön fejlődési egységet alkotnak, ezek írástörténetét így is kell tárgyalni - elsősorban az érdekelt országok kutatóinak. Nekik áll ugyanis leginkább érdekükben, hogy szakítsanak azzal a korábban általános felfogással, mely a latin paleográfiát Nyugat-Európa írástörténetével azonosította.
Kelet-Közép-Európa valóban külön egysége a latin írásterületnek, de egyben szerves része is az európai írásfejlődésnek. Ennek a történeti tájnak a külön színei és változatos problémái nélkül a latin írástörténet egésze lenne szegényebb.
A jövőben aligha lehet a latin írás történeteként elfogadtatni olyan összefoglalást, amelyik csak nyugat- és dél-európai tényekre alapoz, és meg sem kísérli felvázolni a latin betű művelődéstörténeti szerepét olyan területeken is, ahol ennek birodalma más írásrendszerek tájaival érintkezett. Noha az eddigi lengyel, cseh, horvát, magyar összefoglalások maguk is csak a nyugat-európai eredményeket visszhangozták, ezek ismertetését tekintették felada-tuknak, a jövő útja számukra nem lehet más, mint hogy helyi fejlődésüket a kelet-közép-európaiba beillesztve gazdagítsák az európai összképet. Ebből a felismerésből kiindulva, magunk is azt tekintettük feladatunknak, hogy a romániai fejlődést ne közvetlenül az általános európaiba, hanem a kelet-közép-európai valóságos viszonyok közé helyezzük el. Az össze-hasonlítást lehetővé tevő részlettanulmányok hiánya az oka, hogy ezt a fontos kívánalmat csak általánosságokban maradva, némileg felszínesen elégíthettük ki.
Az a nagyobb történeti egység, amelyhez Románia latin írásfejlődése is tartozott a vizsgált korszakban, a cirill, glagolita, görög és török írásrendszer birodalmától nyugatra, északra és a német-római császárság határaitól keletre terült el, magába foglalva Lengyel-, Cseh-, Magyar-, Horvátországot és részben Ausztriát. Bár sok adat tanúskodik ilyen egység létezéséről, ma még nem tisztázottak a sajátos vonások, amelyek az itteni írásfejlődést megkülönböztetik az
Európa nyugati és déli területein általános helyzettől. Ennek ugyanis előfeltétele azoknak a sajátos és általános jegyeknek az ismerete, amelyek a tájat alkotó egyes országok írástörténetét jellemzik. Feltárásuk azonban különleges erőfeszítéseket kíván az itteni paleográfusoktól. Az eddiginél nagyobb önállóság a problémák felvetésében, a teendők rangsorolásában, a hatékony módszerek megkeresésében nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a paleográfiai kutatás e tájakon előbbre léphessen.
A kelet-közép-európai kutatásnak szerintünk a jövőben abból kell kiindulnia, hogy írásfej-lődése külön egységet alkot, és ezt a tényt feladatai kijelölésénél nem hagyhatja büntetlenül figyelmen kívül. A nyugat-európai összefüggésekkel legalábbis egyenrangúakként kell a jövőben kezelnie a jelenségek magyarázatakor a szomszédos országokkal fennállott össze-köttetéseket. Megállapításait a teljes emlékanyagra szükséges alapoznia, és nem engedheti meg magának azt az egyoldalúságot, ami a nyugat-európai szakirodalomban a kodikológiai írásanyag javára megmutatkozik. Ezeken a történeti tájakon ugyanis a középkori emlék-anyagban annyira uralkodó jellegű az oklevelek részesedése, hogy írásuk tanulmányozására-európai latin paleográfia egyenesen kezdeményező szerepet vállalhatna magára a jelenlegi egyenetlenség megszüntetése érdekében.
Kutatásának látóhatárát szintén szükségtelen a nyugat-európai modellekhez szabnia, minthogy a két terület írásfejlődésében jelentős időbeli eltolódás figyelhető meg. Amíg a nyugati kutatók figyelme csak az utóbbi évtizedekben terjeszkedett ki a gótikus és egészen frissen a humanista írásokra, Kelet-Közép Európában ezekre teendő a hangsúly, minthogy itt azok idején erősödött meg és teljesedett ki az íráshasználat. Sőt, az itteni paleográfus az újkori írás-fejlődés tanulmányozását sem utasíthatja el magától, mert Kelet-Közép-Európa országaiban az írás csak ekkor vált a társadalom általános közlési eszközévé. Elkerülhetetlenül szükséges tehát e tájakon a vizsgálódások eddig bevett korhatárának módosítása. Az írásosság történetének természetes záróhatárául ugyanis az az időpont kínálkozik, amikor a fejlődés a vizsgált társadalomban az írásbeliséget túlsúlyra juttatja a szóbeliséggel szemben. Ez a fordulat pedig Kelet-Közép-Európa népeinek körében mélyen bent az újkorban ment végbe.
Ebből következik tehát, hogy az itteni latin paleográfia - egységes írástörténeti folyamatok kettémetszésének veszedelme nélkül - nem zárhatja le vizsgálódásait a humanista írással, hanem előre kell jönnie - természetesen a klasszikusról eltérő új szemlélettel és módszerekkel - a XVIII. század végéig. Európának ezen a részén az újkor első szakaszába nyúlnak át olyan döntő folyamatok, mint pl. a magánoklevelezés kiteljesedése, a világiak írástudása, az írásoktatás tömeges jellégűvé válása stb. Mindezek az összetett, fontos kérdéscsoportok itteni viszonylatban csak a XVI-XVII. század bőségesebb forrásanyagára támaszkodva válaszol-hatók meg kielégítő módon.
Az időhatár eltolása viszont önmagában, az írás és a társadalom viszonyának a kutatás középpontjába állítása pedig külön is, új forrásanyagok felhasználását testi szükségessé. A kelet-közép-európai medievista kutató ugyanis olyan századok anyagával is kénytelen dolgozni, amelyekben a kézírásosság az írásbeliségnek csak az egyik formája. A XVI. század közepétől fogva tehát nem térhet ki az elől, hogy az írás társadalmi szerepét nyomozva, ne legyen figyelemmel a nyomtatott mai hatására is. A kézírásosság és a nyomtatás ugyanis egyazon művelődési tényezőnek: az írásnak egymástól teljesen szét nem választható jelent-kezési formája. Párhuzamos vizsgálatuk az írás- és a könyvtörténet egymáshoz való közelí-tését feltételezi. A könyvnyomtatás meghonosodása ezeken a tájakon sokáig csupán vissza-szorította és átalakította a kézírásosságot, de századokon át nem győzte le azt, hanem együtt élt vele. A kézzel írott, középkori latin könyv és főként a mozgékonyabb jogi-gyakorlati írásosság csak előkészítette a társadalmi talajt ahhoz, hogy a szóbeliséget az írásbeliség felválthassa. A döntő lökést azonban ehhez a nyomtatott betű szolgáltatta, de már az újkorban.
A kelet-közép-európai íráskultúra sajátos viszonyai kívánják meg tehát az itteni paleográfu-suktól, hogy munkájuk közben fokozottan számoljanak a könyvtörténeti tényekkel. Enélkül ugyanis a helyi latin íráskultúráról rajzolandó összkép nem lehet hiteles, mert abban, hogy Kelet-Közép-Európa tájain az írásbeliség győzedelmeskedett a szóbeliség felett, a nyomtatott betűnek nem kicsi része volt. A latin írás peremterületein egyébként sem lehet a fejlődést olyan élesen szétváló közép és újkori részre bontva megismerni, miként ez nyugatabbra indokolt. Végül általában is történetibbé kell lennie az itteni paleográfiának, hogy az írás társadalmi szerepét a maga sokrétűségében ábrázolhassa.
Bármily messze legyünk is a kelet-közép-európai latin írásterület általános és országonkénti különös jegyeinek pontos leírásától, néhány megkülönböztető vonásra és összefüggésre már most is rá lehet mutatni. Mindenekelőtt arra, hogy ez a történeti táj a latin írás végvidéke, melynek legnagyobb részén vitathatatlan ugyan a latin betű uralma, de a széleken már osztoznia kell más írásrendszerekkel. Ez alól kivételt Ausztria és némileg Csehország alkot, noha a kezdeteknél még esetükben is kimutatható a (latin-glagolita, latin-cirill) kettősség.
Lengyelország középkori keleti határai egyben a latin és a cirill írásrendszer választóvonalát is jelentik, széles átmeneti övezettel. A feudalizmus kori Magyarország egyházi és világi írásbeliségében szintén a latin ábécé volt a hivatalos, de mellette a határvidékek rutén, román és szerb népessége körében a cirill írást használták az egyházi és magánéletben. A délszlávok lakta tartományokban egyenesen három írásrendszer: a latin, a cirill és a glagolita élt egymás mellett szinte kibogozhatatlan keveredésben. Románia területén jóval világosabb a latin és cirill írástartomány elhatárolódása, noha a Kárpátok mindkét oldalán egyaránt használták -igaz, lényegesen eltérő intenzitással - mindkét ábécét. Ez az együttélés nem annyira az írásformákra hatott, azok követték az általános fejlődést, mint inkább az írás társadalmi sze-repét befolyásolta. Az írástudás, az íráshasználat alakulására nem maradhatott következmé-nyek nélkül, hogy bizonyos vidékek népességének művelődését nem a latin, hanem a bizánci fejlődés formálta. Ennek a visszafogó tényezőnek a hatására Kelet-Közép-Európában megkésve jelentkeztek, tehát bővebb anyagon tanulmányozhatók, a fejlődés olyan mozzanatai, amelyek Nyugat-Európában jóval korábban lezajlottak. Nem érdektelenek tehát a latin írástörténet egésze szempontjából sem azok a tanulságok, amelyekkel a peremvidékek fejlődése szolgálhat. Innen a szélekről visszatekintve, és a cirill írásrendszerrel való együttélés jelenségeinek ismeretében a latin írás központi területei fejlődésének egyes mozzanatai szintén új megvilágításba kerülhetnek.
Annyi már most is határozottan állítható, hogy Románia latin írásbelisége több szálon is szorosan kapcsolódott a kelet-közép-európai írásfejlődéshez. Ami az oklevelezést illeti.
Erdélyben és Havasalföldén a magyar, Moldvában pedig a lengyel és kisebb mértékben a magyar gyakorlat számított modellnek. A Kárpátokon túl azonban átmenetileg közvetlen nyugat-európai hatások is érvényesültek, elsősorban az ott megforduló olasz kereskedők és szakemberek révén. A szász városi lakosság egyébként szerény méretű gyakorlatában még a német fejlődéssel fennálló kapcsolatok is kimutathatók.
Hasonló a helyzet a könyvmásolás területén is azzal a különbséggel, hogy az osztrák-délnémet hatás mellett erőteljes formálói a gyakorlatnak a cseh előképek. Persze ennek az is lehet a magyarázata, hogy a kérdéses kódexeket német vagy cseh földről importálták, illetve, hogy onnan való másolók írták Erdélyben. Az sem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy az egyházi írástudó rétegben, elsősorban a Szászföldön, meglehetősen nagy volt az ilyen eredetű személyek száma. Minderről az erdélyi kódexek díszítőművészete is tanúskodik.
A helyi fejlődést a kelet-közép-európaihoz fűző szálak tovább erősödtek azután, hogy az írás és a latin nyelv évszázados egysége felbomlott, és latin betűkkel nemzeti nyelvű szövegeket is kezdtek feljegyezni. A latin betűs régi román szövegekről a maga helyén már szólottunk. Az erdélyi szászság német nyelvű írásbeliségét is érintettük. Ebben a vonatkozásban most azt hangsúlyozzuk, hogy az erdélyi német írásosság a Habsburg-uralom idején különösen kiteljesedett, és a közép-európai német írásbeliségnek tanulmányozásra érdemes külön ágává fejlődött. Ez is olyan újabb szál, amely a romániai írásfejlődést a közép-európaihoz fűzi.
Még inkább elmondható ez Románia latin betűs, magyar nyelvű, régi írásgyakorlatáról. Ennek most két ágára hívjuk tel a figyelmet. Az egyik Erdély Fejedelemség kori magyar nyelvű hivatali írásgyakorlata, mely kiindulópontja lett az egész magvar nyelvű írásos ügyintézésnek azáltal, hogy megteremtette és kifinomította a kormányzás, a jogi élet magyar szakkifejezéseit.
Ez a terminológia már Mohács előtt is használatos lehetett szóbeli formában, de az írás-beliségbe való átültetése Erdélyben ment végbe. Tekintve a magyar nyelvű hivatali írásosság fontosságát a térségben, az erdélyi fejlődésnek ez a mozzanata is kelet-közép európai jelentő-séget nyer. A romániai latin írásfejlődésnek nem kevésbé fontos, de alig ismert mellékhajtása Moldva és Havasalfölde fejedelmeinek és előkelőinek magyar nyelvű levelezése. Az köztudott, hogy török vonatkozásban a XVII-XVIII. század folyamán a magyar volt a diplomáciai levelezés nyelve, és a budai basák a bécsi udvarral is ezen a nyelven érintkeztek.
Arra azonban a kutatás eddig nem figyelt fel, hogy ugyanebben az időszakban a két román fejedelemségi vezetői is magyarul leveleztek, még az erdélyi szász városokkal is. Pedig e gyakorlat léte és az általa felvetett kérdések egyaránt azt bizonyítják, hogy a térség egyes országainak írástörténeti tényei kelet-közép-európai összefüggésekbe állított értelmezést kívánnak.
Történelmi helyzeténél, iratörökségének összetételénél fogva magyar kutatásnak nagy része lehet abban, hogy a paleográfiai kérdések tárgyalása Kelet-Közép-Európában kimozduljon a nemzeti történetek szűk keretei közül és így az eddiginél szilárdabb eredményekkel támogat-hassa a múlt megismerését. Románia latin írástörténetének felvázolása olyan kísérlet, amely akkor nyeri el igazi értelmét, ha szemléletét és módszereit illetően követőkre talál. Mert terv-szerűen végzett sok munka szükséges még ahhoz, hogy Kelet-Közép-Európa írásfejlődését, paleográfusok a latin írástörténet külön egyéniségeként megfelelően ábrázolhassák.