A paleográfiai foglalatosságok kezdetei
A román történetírás múltjában a paleográfiai érdeklődés és foglalkozás kezdetei - érthető okokból - a román-szláv és román-cirill iratanyaghoz kapcsolódtak. A diszciplína problema-tikájának és módszereinek fejlődése tehát Romániában elsősorban a cirill írásismeret vonalán tanulmányozható. A latin paleográfia csupán Erdélyben tekinthet vissza nagyobb múltra.
Itt megtalálhatók mind a kódexek, mind pedig az okleveles írásosság területén azok a távolabbi előzmények, amelyekre az általános fejlődésről szólva utaltunk. Pl. Mátyás király humanista kancellárja, Vitéz János váradi püspök, egyebek mellett, 1462 szeptemberében Szebenben egy Cicero-kódexet emendált. A hiteleshelyek és a bíróságok gyakorlatában is régtől szokásos eljárás volt, hogy a kérdéses oklevelek hitelességét az ugyanattól a kibocsá-tótól származó, valódinak elismert darabok írásával összehasonlítva állapítsák meg. Pl. a váradi káptalan 1347-ben úgy döntötte el egy 1275-ben kelt oklevelének valódiságát, hogy ennek betűit összevetette az abban az időben élt nótáriusainak kézírásával. Néha az igazságszolgáltatási fórumokon a perekben bemutatott oklevelek hitelességének megállapítása kapcsán a prókátorok között valóságos írástörténeti vitákra is sor került. Pl. 1523-ban Barlabási Lénárd erdélyi alvajda ítélőszékén a körül folyt a vita, hogy a régi nótáriusok W alakban írták-e a B betűt vagy sem.
A régi írásokkal való foglalkozás tehát Erdélyben viszonylag korán elkezdődött, de egyál-talában nem tudományos, hanem nagyon is gyakorlati célokkal. Ezért a tapasztalati úton szerzett megfigyeléseket nem követték elméleti megállapítások, valamint ezek rendszerezése.
Így a gyakorlati kezdetekből itt sem születhetett meg a rendszeres írásismeret, a paleográfia. A kancelláriai személyzet körében felhalmozódott írástörténeti ismeretanyag különben erősen korlátozott volt. A B formája körüli, előbb említett vita pl. azt bizonyítja, hogy a gótikus betűformákat a XVI. század elején már felszínesen ismerték. Ezért fogadták el eredetieknek azokat a hamisítványokat is, amelyeket Nyiresi Tamás, a gyulafehérvári káptalan jegyzője családja érdekében a XV-XVI. század fordulóján készített, holott ma már első pillantásra megállapítható, hogy ezeknek az okleveleknek az írása legalább 150-200 évvel újabb a keltezésük korában szokásosnál.
Első kísérletek a tudományos rendszerezésre
A tudományos igényű foglalkozás a régi latin írásemlékekkel Erdélyben is a XVII. század folyamán a diplomatika keretei között indult meg. A század második felében zajló ún.
oklevéltani háborúk (bella diplomatica) során a vitatkozó felek, egyebek mellett, paleográfiai érveket is igyekeztek felvonultatni álláspontjuk bizonyítására. Például ilyen vita dúlt a váradi püspökség alapításának kérdése körül. Az oklevelek eredetijéhez azonban tudományos célból is csak a gazdag levéltárakkal rendelkező egyházak papjai, történetkedvelő főurak vagy ezekkel bizalmas kapcsolatban álló egyes értelmiségi személyek juthattak hozzá. Például így kutathatott a román felvilágosodás egyik úttörője, a történész Gheorghe Şincai (1753-1816) is több erdélyi főúri család levéltárában, és végezhetett azok anyagán paleográfiai-diplomatikai vizsgálódásokat a románok történetéről tervezett nagy munkájához.
Az oklevéltannal egybekapcsolt, tudományos igényű paleográfia úttörői közül, a segéd-tudományok más területein is kitűnő Pray Györgyöt (1723-1801) és Cornides Dánielt (1732-1787) kell még felemlíteni. Legnagyobb hatása azonban az erdélyi latin paleográfia fejlődésére Schwartner Márton (1759-1823) összefoglalásának (Introductio in rem diploma-ticam aevi intermedii. Budae 1790, 1802) volt. E Gatterer szemléletével készült kézikönyv szabta meg Erdélyben közel egy évszázadra a paleográfia anyagát, szerkezetét és helyét a tudományok körében. Ennek megfelelően a paleográfiát az oklevéltan három része (graphica, semiotica, formularia seu retorica diplomatica) közül az elsővel azonosították. Teljesen hasonlóan járt el a Schwarmer könyvét helyi adatokkal kibővítő Perger János (1791-1838) is (Bevezetés a diplomatikába. Pest 1821). Említést érdemelnek még Joseph Karl Eder (1760-1810) diplomatikai és paleográfiai jegyzetei (Exercitatones diplomaticae), melyeket 1791-1802 között állított össze, bár ezek a további fejlődésre nem voltak hatással, mert kéziratban maradtak.
Erre a korszakra esik az a nevezetes paleográfiai felfedezés, a daciai viaszos táblák (triptychonok) előkerülése, mely először terelte rá az egész tudományos világ figyelmét Erdély latin írásemlékeire. 1786-ban, 1788-ban, 1790-ben, 1791-ben, 1820-ban, majd végül 1854-ben és 1855-ben Verespatak (Alburnus Maior) közelében még a rómaiak idejében művelt aranybányákra és bennük viaszozott írótáblákra bukkantak. A lelet tudományos értékét nem ismerő egyszerű bányászok és bányatisztviselők kezén sok tábla elkallódott, a szárítgatás és tisztogatás során írásuk leolvadt vagy olvashatatlanná vált. Amíg 1875-1876-ban Pompeji romjai közül szintén nem kerültek elő hasonló viaszos táblák, ezek az i. sz. 131-167 között írt daciai emlékek számítottak a római kurziva legrégibb változatainak. Az erdélyi latin paleo-gráfia fejletlenségét bizonyítja az is, hogy itthon évtizedeken át senki sem akadt, aki a nehezen olvasható, különös írásokat megfejthette volna. Ezt a feladatot végül is Hans Ferdinand Massmann (1797-1874) müncheni germanista professzor oldotta meg Libellus aurarius sive tabulae ceratae et antiquissimae et unicae Romanae in fodina auraria apud Abrudbanyam oppidum Transylvaniae nuper repertae (Lipsiae 1841) című munkájában. A táblácskákat nemcsak megfejtette, hanem keltezte, és írásuk paleográfiai jelentőségét méltatta.
A XVIII. század utolsó negyedében elkezdődtek Erdélyben a kodikológiai kutatások is. Ebben Pray és Cornides mellett főként Batthyány Ignác (1741-1798) gyulafehérvári püspök működésének kell különös fontosságot tulajdonítani. Batthyány fiatal korától kezdve folytatott tervszerű munkával tudományos kutatási központot és európai színvonalon álló középkori kódexgyűjteményt hozott létre Gyulafehérváron, melyet halála utána nyilvános könyvtárként az erdélyi római katolikus püspökségre hagyott. Ez, a római viaszozott táblákat nem is számítva, a VII-IX. századig visszamenően tette tanulmányozhatóvá a latin írás fejlődését.
Batthyány 1783-ban könyvtárosát azzal a megbízatással küldte el két esztendeig tartó kutatóútra (iter litterarium) Ausztriába és Itáliába, hogy Mabillon és Montfaucon mintájára vizsgálja át az ottani könyvtárakat erdélyi kéziratok és történeti források után, vásároljon ritka régi könyveket és kéziratokat. Gazdag kéziratgyűjteményének feldolgozása ugyan, korai halála miatt, már nem sikerült neki, szövegközlései, kódex meghatározásai, keltezései, a XI-XV. századi liturgikus kódexekre vonatkozó jegyzetei, összehasonlítási célokra készített kéziratos írásminta alapjai azonban Batthyányt a korabeli Erdély legképzettebb paleo-gráfusának mutatják. Bár a paleográfiát ő is az oklevéltan egyik fejezetének tekintette, a könyvszerű emlékekre irányuló kutatómunkájával az erdélyi latin kodikológia megalapítójává lett. A kor színvonalán álló kezdeményezéseinek azonban hosszú időn át nem akadt folytatója.
A latin paleográfia oktatásának kezdetei
A Batthyány kodikológiai kutatásait övező érdektelenség mindennél jobban bizonyítja, hogy a feudalizmus körülményei között a paleográfiának csak azok a vonatkozásai számíthattak érdeklődésre, amelyek az uralkodó osztályok társadalmi, politikai és anyagi előjogait biztosító oklevelek megfejtését szolgálták. Minthogy pedig a levéltárakban féltve őrzött oklevelekkel való foglalkozást elsősorban jogászok feladatának tekintették, a XIX. század elejétől fogva megkívánták, hogy a leendő tisztviselőket, ügyvédeket kiképző felsőbb iskolák (kollégiumok) a régi írások olvasását is oktassák. Bár ebben az esetben az olvasási készség elsajátítására helyezték a hangsúlyt, a paleográfia oktatása párosult az erdélyi oklevelek sajátosságainak, tehát bizonyos diplomatikai vonatkozásoknak a közlésével. Ezekkel a tanfolyamokkal kapcsolatosak az erdélyi paleográfiai tevékenység XIX század eleji eredményei.
A paleográfia oktatása - természetesen az oklevéltan keretei között - a Főkormányszék közvetlen felügyelete alatt álló kolozsvári Királyi Lyceumban kezdődhetett el a XIX. század legelső éveiben. Ennek lehet az emléke az a kéziratos diplomatikai jegyzet, melyet a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őriz (Ms 3407). Ez az 1808-ban összeállított kurzus Schwartner említett kézikönyvének megfelelő beosztásban, kérdések és feleletek formájában tárgyalja a tananyagot. 1813-tól kezdve az enyedi Bethlen Kollégiumban is oktatták, a kalligráfiával együttesen, a régi írások olvasását. Általános igényt és szükségletet elégített tehát ki a Főkormányszék, amikor a Királyi Tábla 1815. évi sürgetésére a kolozsvári Királyi Lyceumban külön tanszéket szervezett a paleográfia oktatására. Egyidejűleg elrendelte azt is, hogy az összes felsőbb iskolákban vezessék be a régi írások olvasásának tanítását. Ennek nyomán kezdődött el a paleográfia tanítása pl. a szászok szebeni gimnáziumában, melyre vonatkozóan még 1846-ból is maradtak adatok.
A kolozsvári külön tanszéken egy féléven át heti három órában folyt a paleográfia oktatása.
Nem annyira az elméletre, mint inkább a gyakorlatra helyezték a hangsúlyt. A gyakorlatokhoz a kolozsmonostori apátság levéltárából kikölcsönzött eredeti okleveleket használták. A tanszék betöltői közül csupán Lőcsei Spielenberg Sámuel (1788-1846) fejtett ki 1824-1846 között irodalmi munkásságot. Foglalkozott a középkori rövidítések rendszerével, a szebeni Lythographiai Intézetben a leggyakoribb rövidítésekről és a betűformák változásáról hason-más táblákat készíttetett tanítványai részére, paleográfiai tankönyvet szerkesztett. Paleo-graphia unacum succinta notione diplomaticae című, 1823-1825 között készített munkájának Schwartner és Perger említett oklevéltana a fő forrása. Munkáját 1830-ban nyomtatásban is ki akarta adni. Bár a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzött sajtókézirat (Ms 377, 803) bizonysága szerint 1831-ben már a cenzori engedélyt is megkapta a közlésre, végül is kiadására mégsem került sor. Lőcsei Spielenberg paleográfiája - miként azt a bécsi egyetemről kiküldött két bírálója is megállapította - nem önálló alkotás, arra azonban alkalmas, hogy hiteles képet nyerjünk belőle afelől, hol is tartott a XIX. század közepén a latin paleográfia Erdélyben. A Schwartner anyagbeosztását követő munka változatlanul a diplomatikának és gyakorlati, jogi céloknak rendelte alá a régi írásokkal való foglalkozást.
Paleográfiai tevékenység a forrásközlés szolgálatában
Az erdélyi felsőbb iskolákban folyó paleográfiai gyakorlatok nyilvánvalóan alkalmatlanok voltak a diszciplína elméleti fejlesztésére. Eredményük azonban mégis megmutatkozott ab-ban, hogy a XIX. század első évtizedeiben megszaporodott a paleográfiai gyakorlattal rendel-kező történetkedvelők száma. Ezzel elhárult az egyik fő akadály a középkori latin oklevelek történeti forrásként való felhasználásának útjából. A meginduló történeti forráskiadás viszont
a paleográfiai ismeretek további elmélyítését kívánta meg. Erre utalt Vasilie Pop (1789-1842) az oklevéltan alapfogalmairól és fontosságáról írt tanulmányában (Diplomatica. Foaia pentru minte, inimă şi literatură, 1838). A román könyvtörténet megalapítója is feltehetőleg a kolozsvári Királyi Lyceumban szerezte meg latin nyelvtudása és paleográfiai ismeretei alapjait. Aaron Florian (1805-1887), a latinista nyelvész és történész szintén hangsúlyozta a segédtudományok és különösképpen a latin paleográfia jelentőségét a román nép múltjának feltárására irányuló kutatásokban. Ez az érdeklődés azonban - éppen, mert a szövegközlő tevékenységet szolgálta - kizárólag a paleográfiai gyakorlatra szorítkozott. E gyakorló paleográfusok sorából historiográfiai jelentőségű Martin Reschner (1791-1872) munkássága.
Ő ugyanis 1828-ban - Karl Neugeboren (1789-1861) és Johann Georg Schaser (1792-1860) bevonásával - megkezdte az erdélyi szászok középkori levéltárának összeállítását. Másolatai paleográfiai pontosság tekintetében annyira kitűntek, hogy több mint 2600 darabot számláló kéziratos gyűjtemény utópontja lehetett a század végén meginduló forrásközlő tevékeny-ségnek.
A korszak erdélyi paleográfiájának azonban kétségtelenül legkiemelkedőbb képviselője Kemény József (1795-1855) volt. Nálánál annak idején senki többet nem tett azért, hogy a régi oklevelekben elsősorban történeti forrásokat lássanak. Kemény mindenekelőtt mint szenvedélyes gyűjtő az erdélyi történet írásos emlékeinek tömeges megmentésével és a tudományos kutatás előtti feltárásával szerzett magának elévülhetetlen érdemeket. A maga idején Erdély legismertebb történetkutatójának számított, aki különösen a segédtudományokat s köztük a paleográfiát és az oklevéltant művelte előszeretettel. Ilyen irányú fő műve (Introductio ad diplomaticam Transylvaniae) - amelyben a „diplomatikai paleográfia”, azaz oklevélírások ismertetése is jelentős helyet kapott volna - nem készült el. Az általa 1842-ben kezdeményezett Erdélyi Nemzeti Múzeumra hagyott, felbecsülhetetlen értékű eredeti okleveles anyagon kívül közel kétszáz kötetnyi másolatgyűjteménye, számtalan részlettanul-mánya és oklevélközlése, bámulatosan ügyes kéziratos írásmintái, paleográfiai jegyzetei mutatják, mennyire járatos volt Kemény a régi írások kérdéseiben. Éppen ez a mesteri jártassága csábította őt arra, hogy - a feudális historiográfiában nem ritka módon - tudományos vitáihoz vagy pusztán virtuskodásból okleveleket is hamisítson. Eme emberi gyengeségei ellenére is jelentősek a későbbi paleográfiai kutatás szempontjából az erdélyi papírgyártás és papírhasználat múltjának tisztázása, valamint a vízjelkutatás területén elért eredményei.
A feudalizmus politikai bukásával a XIX. század közepén megnyíltak a levéltárak. A történészek szorgos publikáló tevékenységgel igyekeztek mielőbb birtokba venni az eddig előlük féltékenyen elzárt oklevélanyagot. Ez a nagy feladat lett a XX. század elejéig terjedő évtizedekben az erdélyi paleográfiai kutatások mozgatója, meghatározója, sőt jellegzetes módon ez szolgáltatta hozzájuk a keretet is. A latin oklevelek publikálása elválaszthatatlan bizonyos paleográfiai tevékenységtől. Ilyen értelemben tehát a latin paleográfia román művelői közé számíthatók mindazok, akik a latin források közzétételében kitűntek. Így August Treboniu Laurian (1810-1881) és Alexandru Papiu Ilarian (1828-1879), akik nemcsak hirdették a latin források nélkülözhetetlenségét a román történészek számára, hanem maguk is közöltek ilyeneket. Eudoxiu Hurmuzaki (1812-1874) gyűjtőtevékenységének köszönhető Románia első nagyszabású forráskiadványa, melynek köteteit eleinte Nicolae Densuşianu (1846-1911) rendezte sajtó alá. Paleográfiai képzettsége miatt bízták rá Densuşianura, hogy a kiadványba szánt másolatokat olvassa össze az eredetiekkel. Így eredményesen dolgozott pl.
az itáliai és magyarországi levéltárakban.
Ugyancsak a múlt század első felébe nyúlnak vissza a latin paleográfia előzményei a Kárpátoktól keletre és délre elterülő országrészekben is. A latin írás bevezetése érdekében kibontakozó mozgalom élénk érdeklődést keltett a kérdés történeti vonatkozásairól szóló
cikkek iránt. Ezek 1840-től kezdődően szép számmal jelentek meg a különböző folyóiratok hasábjain. Közülük említésre érdemesek Callimach Papadopolu közleményei a Curierul românesc (II/1840. 73-75, 80-81) és a Curier de ambe sexe (2/1838-1840. 386-388) lapjain a görög és latin betűk formáiról és ezek kronológiájáról. Az átlagból kiemelkedik a bukaresti Szent Száva Nemzeti Könyvtár őrének, Iosif Genilie-nek illusztrált cikksorozata az Icoana lumei (I/1841. 410-411) és az Universu (2/1846. 131-132, 135-136, 139-140) folyóiratban az írástörténetről és a latin betűformák fejlődéséről. Cikkeiben azt igyekszik bizonyítani, hogy a latin írás használata a románok körében a szláv írásnyelv és a cirill betűk uralma idején is fennmaradt. Mindezek a közlemények történeti érvekkel kívánták alátámasztani azt a tételt, hogy román nyelvű szövegek feljegyzésére a latin betűk a cirillnél alkalmasabbak. Ezek a közlemények tehát a kor művelődési igényeit szolgálták a paleográfia eszközeivel.
A szebeni paleográfiai iskola
Jóllehet 1872-től fogva egyetem működött Kolozsvárott, a latin paleográfia központja mégsem ennek történettudományi karán, hanem Szebenben, az erdélyi szászok Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen című nagyszabású oklevéltára körül alakult ki.
Ennek a kiadványnak alapjait - miként fentebb láttuk - már az előző történésznemzedék lerakta gyűjtő- és másolótevékenységével. Az előkészületek 1842-től fogva a szász tudomá-nyosság szervezetében, a Verein für siebenbürgische Landeskunde keretei között tervszerűen folytak. A gyűjtés megkönnyítése végett és a másolatok egyöntetűségének biztosítására már akkor kiadtak litografálva egy Kemény József által összeállított, paleográfiai vonatkozásokat szintén tartalmazó másolási szabályzatot (Anleitung zum Abschreiben alter Urkunden, 1845).
Az első három évtizedben azonban még továbbra is a régi módszerekkel és az idősebb nemzedék irányítása alatt folyt a munka. A döntő fordulat 1877-ben következett be, amikor Franz Zimmermann (1850-1935) a szebeni Szász Nemzeti Levéltárhoz került. Zimmermann Sickelnek volt a tanítványa. Az ő bekapcsolódása nyomán az Urkundenbuch munkaközössége a bécsi Institut für österreichische Geschichtsforschung korszerű módszereivel és a németor-szági forrásközlő tevékenységgel, valamint paleográfiával, elsősorban Wilhelm Watten-bachhal állandó, szoros kapcsolatban végezte munkáját. Zimmermann erőfeszítései nyomán jutott az Urkundenbuch erdélyi viszonylatban a latin paleográfia területén olyan központi szerephez, mint amilyent Németországban a Monumenta Germaniae Historica kiadvány-sorozat játszott. Körülötte, illetve közvetlenül a bécsi Institut-ban nevelkedett fel az első európai színvonalon álló erdélyi latin paleográfusnemzedék.
Ezt a nevelőmunkát Zimmermann paleográfiai kurzussal és sokoldalú segédtudományi munkássággal igyekezett előmozdítani. Ilyen irányú kiadványaiból mindmáig nélkülözhetetlen a Photographien von Urkunden aus siebenbürgisch-sächsischen Archiven (Hermannstadt 1880) című hasonmásalbuma, mely az utolsó évtizedekig a legmódszeresebben összeállított erdélyi segédeszköz a latin oklevelek paleográfiájának tanulmányozásához. Über die Herausgabe von Urkunden (Korrespondenzblatt 1878. 45-53, 68-71) című dolgozatában viszont a forrásközlés akkor legjobb módszereit ismertette és népszerűsítette. A szebeni iskola szép gyakorlati eredményeihez azonban később sem társult az elméleti kérdések iránti érdeklődés. Minthogy a középkori oklevelek közzétételéhez fűződő paleográfiai tevékenység-ből szükségszerűen következett, hogy e munkaközösség tagjai továbbra is csupán az oklevélírásokkal foglalkoztak, a paleográfiának a diplomatikával kapcsolatos segédtudományi viszonya Erdélyben változatlanul fennmaradt.
A kodikológiai tevékenység
Ezért tekinthető egészen kivételesnek Timotei Cipariu (1805-1887) balázsfalvi és Beke Antal (1883-1913) gyulafehérvári kanonok kodikológiai munkássága. Ha a középkori latin kódexekkel való foglalkozás nem is állott tudományos munkásságuk középpontjában, mégis az ő ilyen irányú tevékenységük jelenti az összekötő kapcsot Batthyány Ignác XVIII. századi kezdeményezései és az újabb erdélyi kodikológiai kutatások között. A latinista filológus Cipariu érdeklődését az a meggyőződése irányította a régi latin írásemlékek felé, hogy a román nép is a latin betűket használta, mielőtt áttért volna a cirill írásra (De re literaria Vlachorum. Blasii 1858). Ezért foglalkozott több ízben is a daciai viaszos táblákkal (legbővebben: Archivul pentru filologie şi istorie, 1867), és terjesztette ki gyűjtési körét a középkori latin kéziratokra. Ismeretes, hogy 1852. évi itáliai útja alkalmával Velencében és Milánóban tett könyvtárlátogatásai során mennyire foglalkoztatták a kódexek. Cipariunak jelenleg a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban őrzött latin kódexgyűjteménye tehát nem csupán egykori tulajdonosuk bibliofiliáját, hanem paleográfiai érdeklődését is bizonyítja.
Beke Antal a gyulafehérvári Batthyaneumban felhalmozott latin írásemlékek ismertetésével végzett hasznos munkát. Bár kódexleírásai szűkszavúak és olykor hibásak, az első lépést Erdély leggazdagabb latin kódexgyűjteményének feltárására ő tette meg (Index manuscrip-torum Bibliothecae Batthyanianae. Károly-Fehérvár 1871).
A latin paleográfia a két háború közti időszakban
Az első világháború után Romániában fokozódott a latin paleográfia művelésének szüksége.
Az ehhez nélkülözhetetlen egyetemi nevelőmunka természetes központjául Kolozsvár kínálkozott. Az itteni egyetem azonban a két világháború közötti időszakban sem vált a latin paleográfia eleven központjává. Ez annál különösebb, minthogy az egyetemes középkori tanszéken - mely egyben a történeti segédtudományokat is művelte - hosszú időn át a paleográfia és a középlatinság kérdései iránt melegen érdeklődő kitűnő szakember és nevelő, Constantin Marinescu (1891-) volt a professzor. Az egyébként magas színvonalú oktatómun-kából nem nőhetett ki az ország középkori latin írásemlékeire irányuló eredeti paleográfiai kutatás, minthogy az érdeklődés szinte kizárólag a nyugat-európai fejlődés kora középkori szakaszára (Meroving-, Karoling-kor) irányult. A nyugat-európai friss eredmények közvetítése szintén nagy lépést jelentett előre a korábbi állapotokhoz képest, de önmagában, eredeti, belföldi kutatási eredmények nélkül nem lehetett elegendő annak meggyőző bizonyítására, hogy a latin paleográfia mekkora hasznot hajthat a román történetírásnak.
Kolozsvár után másik természetes központul a főváros, Bukarest kínálkozott. Itt ugyanis 1924-től kezdve 1948-ig a párizsi École des chartes mintájára megszervezett Levéltártani Iskola (Şcoala de arhivistică) keretében a latin paleográfiának külön tanszéke volt. 1931-től fogva az egyetemen is működött a világtörténeti tanszéken külön latin paleográfiai szeminárium. Azonban mindkét helyen az általános paleográfiára helyezték a hangsúlyt, és a
Kolozsvár után másik természetes központul a főváros, Bukarest kínálkozott. Itt ugyanis 1924-től kezdve 1948-ig a párizsi École des chartes mintájára megszervezett Levéltártani Iskola (Şcoala de arhivistică) keretében a latin paleográfiának külön tanszéke volt. 1931-től fogva az egyetemen is működött a világtörténeti tanszéken külön latin paleográfiai szeminárium. Azonban mindkét helyen az általános paleográfiára helyezték a hangsúlyt, és a