Erőforrások

4.3.3.1. Részt vesz-e más személy is a gondozásban?

Magasnak mondható a válaszadók körében (N=205) azok százalékos aránya, akik egyedül végzik a gondozást: 32,7% (67 fő). A válaszadók több, mint kétharmadánál (67,3%, 138 fő) azonban más személy/személyek is segítenek a gondozási feladatokban.

Más segítség jelenléte a gondozási folyamatban nem mutat szignifikáns összefüggést a gondozott személy önellátási képességével (p=0,784), azonban gyenge szignifikáns összefüggés mérhető azzal a változóval, hogy a gondozott személy szenved-e demenciában (p=0,022; Cramer V: 0,160) - demenciával élők gondozásánál gyakrabban igényelnek más segítséget is. A válaszadók a következő segítő-kategóriákat együttesen is megjelölhették: családtag, barát, a beteg szomszédja, a szociális ellátórendszer alkalmazottja, az egészségügyi ellátórendszer alkalmazottja, magánszemély, akinek a munkájáért a család fizet, önkéntes segítő. A legjellemzőbb az egy, vagy két féle segítő részvétele: azok közül, akik nem egyedül végzik a gondozást (N=138) 63% (87fő) egy, 25,3% (35 fő) kettő, 7,8 % három, 2,9% (4 fő) négy, egy fő pedig öt féle segítőt jelölt meg.

Elmondható, hogy a gondozói munkát nem egedül végző válaszadóknak (N=138) leginkább más családtagok segítenek (összesen 84% jelölte a kategóriát), a családtagokat követően a két legjelentősebb segítő-kategória a szociális ellátórendszeré (a válaszadók 29,7%-a jelölte), és a magánúton alkalmazott segítőké (a válaszadók 16,7%-a jelölte).

A gondozásban részt vevő családtagok átlagos száma 2,27 fő. A családtagokat segítőként megjelölő válaszadók (N=116) mindenféle kapcsolattípust megjelöltek. A

81

legtöbbször a "gondozott gyermeke"(72,4% jelölte, 84 jelölés), a "gondozott menye vagy vője" (30,2%, 35 jelölés) és a "gondozott unokája" (26,7%, 31 jelölés) kategóriákat jelölték. Ezt követően azonos gyakorisággal fordul elő a "gondozott személy házastársa/élettársa" valamint az "egyéb családtag" (mindkettő 20,7%-os arányban, 24 jelöléssel). A "gondozott testvére" 3,4%-ban, mindössze 4 jelöléssel szerepel.

Nem mutatható ki összefüggés a "részt vesz-e valaki más is a beteg gondozásában" változó és a családi gondozók neme (p=0,735), végzettsége (p=0,433), lakhelye (p=0,554), valamint a gondozottal való kapcsolatuk típusa között (a gondozottnak gyermekei vagy egyéb hozzátartozói; p=0,515). Szignifikáns összefüggés mérhető viszont a változó és a családi gondozók életkora között (N=202): az F-próba értéke 5,534; p=0,020. Magasabb azok átlagéletkora, akiknek nincs segítségük: 56,03 év, míg azoké, akiknek van, 52,38 év. Az idősebb családi gondozókra tehát inkább jellemző, hogy egyedül végzik a gondozási feladatokat.

4.3.3.2. Házi segítségnyújtás igénylése

A mintában szereplők (N=205) 37,1%-a (76 fő) állítja, hogy a gondozott személy ellátásához házi segítségnyújtást is igényelnek: a válaszadók (N=66) több, mint kétharmada esetében (68,2%, 45 fő) a szolgáltató állami fenntartású intézmény. Egyházi fenntartású intézmény 16,7 %-ban (11 fő), nonprofit szervezet által üzemeltetett intézmény 9,1%-ban (6 fő), privát szolgáltató pedig csupán 6,1%-ban (4fő) fordul elő a mintában.

A házi segítségnyújtást végző szakemberekkel való viszonyát a válaszadók (N=68) túlnyomó többsége jónak, vagy inkább jónak ítéli (a két kategória együttesen 83,8%, 57 fő), közepes minőségű kapcsolatról 8,8% (6 fő), inkább rossz viszonyról 7,4% (5 fő) számol be (a "rossz" kategóriát senki nem jelölte).

Azok, akik nem igényeltek házi segítségnyújtást (N=129), ennek okaként egyszerre több választ megjelölhettek, valamint leírhatták egyéb indokaikat is. A felkínált válasz-kategóriák közül a kitöltők leggyakrabban, 54 alkalommal (a válaszadók 41,7%-a) azt a választ jelölték meg, hogy "a családtag teljes ellátását kötelességemnek tartom", ezt

82

követi a "hozzátartozó ápolását a családnak illik megoldania" kategória 38 jelöléssel (29,5%). Nagy százalékban hivatkoztak arra is, hogy "nincsenek megfelelő információim az igényelhető szolgáltatásokról" (37 fő, 28,7%), illetve "az igénylés módjáról" (17,8 %, 23 fő). Fajsúlyos kategóriának mutatkozott az is, hogy "anyagilag megterhelő a szolgáltatás" - ezt 24 alkalommal jelölték (18,6%). A "nem bízom a szociális ellátórendszer munkatársaiban" választ 14-en (10,8%), a "rossz tapasztalatokkal rendelkezem a házi segítségnyújtásról" kategóriát 8-an (6,2%) választották. Előfordul az is, hogy "nem elérhető a lakhelyünkön a szolgáltatás" (7 jelölés, 5,4%). A "tartok attól, hogy a környezetemben élők megítélnének" válasz csupán igen kis százalékban van jelen (3 fő, 2,3%).

Ezeken túl, az "egyéb" mezőben a szolgáltatástól való tartózkodás családi indokaként szerepelt, hogy a gondozást családon belül is meg tudják oldani (10 fő), illetve a beteg nem szeretné, ha igénybe vennék (8 fő). Egy fő említette, hogy másik beteg családtag miatt nem tudnak idegent a lakásba engedni. Többen hivatkoztak inadekvát szolgáltatásra (5 fő): "a létező szolgáltatás nem jelent valós segítséget" amiben igazán kellene, nem tudnak segíteni, ilyen pl. az ágyban fekvő gondozása; vagy a reggeli ellátás.

Demenciával élők esetében (2 fő írt erről) fontos indok, hogy a család veszélyesnek ítéli a külső segítséget, hiszen a betegnek nincsen belátása azzal kapcsolatban, ami történik vele-körülötte. Emellett úgy vélik, problémát jelent a betegnek az idegen gondozó. Egy válaszadónál a bizalomhiány is megjelent, mint tartózkodási indok: "Nem engednék be idegent a lakásba."

A házi segítségnyújtás igénylése és a családi gondozók életkora között nincs szignifikáns összefüggés: nem jellemző, hogy az idősebbek inkább igénybe vennék azt (az F-próba értéke 3,065, p=0,082). Szintén nem látható összefüggés a szolgáltatás igénylése és a nem (p=0,646), a végzettség (p=0,093), a lakhely (p=0,355) és a gondozottal való kapcsolat típusa között (p=0,301). A mintára vonatkoztatva nem mondhatjuk tehát, hogy a gyermekek kevésbé vennének igénybe házi segítségnyújtást mint a gondozottal egyéb családi kötelékben levő családtagok, vagy, hogy a falvakban élők kevésbé igényelnének társadalmi segítséget a gondozáshoz.

A válaszadók (N=205) 58%-a (119 fő) nem kapott tájékoztatást az elérhető szolgáltatásokról. Azok közül, akik kaptak tájékoztatást (N=85), csak 44,7%-ban (38 fő)

83

jutottak hozzá az információkhoz a gondozás megkezdése előtt (volt, aki munkaköréből kifolyólag eleve rendelkezett az ismeretekkel). A gondozás megkezdésekor további 23 fő (27,1%) kapott tájékoztatást. Azok között, akik a gondozás megkezdése után szereztek tudomást a szolgáltatásokról (24 fő, 28,2%), az a csoport a legnépesebb (9 fővel) akiknél ez a feladat felvállalását követő 2-6 hónapban történt. Előfordul az is, hogy a gondozás megkezdése után több évvel jutottak csak információkhoz (5 fő esetében, 5,9%).

Majdnem azonos számban nyújtott tájékoztatást a szolgáltatásokról (a válaszadók több választ is megjelölhettek) a háziorvos (26), az önkormányzat (24), illetve a családtagok (25). Kórházban 14 főt tájékoztattak. Volt olyan, aki a médiából értesült a szolgáltatásokról (6), és előfordult, hogy valakit ismeretlen, hasonló sorsú emberek tájékoztattak (1, "egyéb mező"). Magasnak mondható azok aránya (20 fő, 23,5%) akik tájékoztatást mástól nem kaptak, de saját maguk érdeklődtek a szolgáltatásokkal kapcsolatban.

4.3.3.3. A háziorvossal való kapcsolat

A beteg háziorvosával való viszonyukat (N=199) a válaszadók több, mint kétharmada jónak, vagy inkább jónak (a két kategória összesen 68,8%, 137 fő) jellemzi - ebből kiemelkedően sokan állítják, hogy a viszonyuk jó a háziorvossal (56,3%, 112 fő).

A "közepes" válasz 22,6 %-ban (45 fő), az "inkább rossz" válasz 6,5 %-ban, a "rossz"

válasz pedig csupán 2%-ban (4 fő) fordul elő.

A válaszadók (N=204) 89,7%-a kapcsolatban áll a beteg háziorvosával, ám a betegről rendszeresen konzultálni vele csupán a válaszadók 66,3%-a szokott (N=202, 134 fő). Amennyiben a családi gondozók nincsenek rendszeres, személyes kapcsolatban a beteg háziorvosával, annak okaként több megadott választ jelölhettek egyszerre, és lehetőségük volt egyéb válaszokat is leírni. A legtöbben arra hivatkoztak, hogy a rendszeres kapcsolatot nem tartják szükségesnek (összesen 72 fő): úgy vélik, csak sürgős, vagy súlyos esetben kell kapcsolatba lépniük az orvossal (43 fő), vagy azért nem keresik a háziorvost, mert a beteg ápolása e nélkül is rendben van (29 fő). Előfordul egy esetben

84

az "egyéb" válaszkategóriában, hogy a beteg intenzív szakápolásra szorul, ezért a megfelelő szakorvossal tartanak szoros kapcsolatot.

A háziorvosok megterheltségét összesen 54 fő okolta: a háziorvosnak "nincs ideje" (37 fő), illetve van, aki nem akarja terhelni a háziorvost (17 fő).

Sokan hivatkoztak a háziorvossal kapcsolatban tapasztalt problémákra (52 fő):

ebből 32-en állítják, hogy a háziorvos nem készséges. Előfordul az is, hogy korábbi rossz tapasztalatok miatt nem keresik (11 fő), vagy nem bíznak benne (9 fő). Az "egyéb"

válaszok közül ehhez a kategóriához sorolható, hogy egy-egy válaszadó úgy véli, a háziorvos "szakmailag és emberileg alkalmatlan", "nincsenek naprakész információi",

"érdektelen és elutasító".

Saját akadályozó tényezőkre összesen 13 fő hivatkozott: 10-en állítják, hogy távol laknak, ezért nehézséget jelent számukra a konzultáció, 3-an állítják, hogy nincs idejük érdeklődni.

A beteg mindössze 3 esetben nem járul hozzá, hogy információt kérjenek az orvostól.

Arra a kérdésre, hogy milyen gyakran látogatja a beteget a háziorvos, a válaszadók (N=196) kis hányada válaszol gyakori vagy legalábbis rendszerességről tanúskodó kategóriákkal. Nagyon kis számban, bizonyára speciális körülményekhez köthetően fordul elő gyakori háziorvosi látogatás, a válaszadók azonos arányban jelölték (mindegyik esetet 4 fő, vagyis 2%) a hetente többször, hetente, kéthetente, háromhetente kategóriákat. Havi látogatásról 31 fő (15,8%), kéthavi látogatásról 8 fő, (4,1%) számol be. A válaszadók legnagyobb része a "ritkábban, mint kéthavonta" választ jelölte meg (50 fő, 25,5%). 9 fő nem tudja, milyen gyakran látogatja a beteget a háziorvos (4,6%). Az

"egyéb" válaszoknál a következő kategóriák jelentek meg: a háziorvos csak szükség esetén, hívásra jön (37 válasz, 18,9%) - egyaránt előfordul ennek pozitív és negatív tapasztalata is, például "igény esetén minden esetben", "csak rosszullét esetén".

Meglepően sokszor, 29 esetben (14,5%) válaszolták, hogy a háziorvos soha nem látogatja a beteget (egy fő kiemelte, hogy "17 év alatt egyszer sem"). Előfordul, hogy a hozzátartozó megy el/viszi el a beteget az orvoshoz (8 esetben, 4%). Igen kis arányban jellemző az évek óta nem látogatta (4 fő, 2%) félévente vagy évente néhányszor válasz (3 fő, 1,5%), illetve, hogy a beteg még elmegy az orvoshoz, amikor szükséges (2 fő, 1%).

85 4.3.3.4. Probléma esetén kihez fordult segítségért?

A válaszadók (N=205) 76,6%-a (157 fő) állította, hogy a gondozás során, a gondozási feladatból fakadóan szembesült olyan problémákkal, amelyek megoldásához segítséget kellett igénybe vennie. A válaszadók itt is több választ megjelölhettek, és

"egyéb" válaszokat is beírhattak. A leggyakrabban a családi segítség igénybevétele jellemző (146 fő,), ezt követően a leggyakoribb kategória a háziorvosé (94 jelölés).

Szociális szakembereket 37-en, egészségügyi szakembereket 35-en, a barátaikat 34-en szólították meg. Mentálhigiénés segítséget 16 fő vett igénybe. Az egyéb kategóriában kis számban, de szerepel a szomszédok (3 fő), munkatársak, (1 fő), a hasonló helyzetben levő ismerősök (2 fő), és a helyi hospice szervezet (1 fő) megszólítása. 12-en jelezték, hogy nem tudtak kihez fordulni a problémájukkal, egy fő kiemelte, hogy bár kért, nem kapott segítséget, egy másik személy saját hospitalizációját említi a megoldatlan probléma következményeként.

A gondozással kapcsolatban felmerülő kérdésekben a válaszadók (N=197) 82,2%-a használja az internetet (162 fő). Felmerülő kérdés esetén a válaszadók 39, 6%-a (78 fő) gyakran, 23,4%-a néha (46 fő), 19,3%-a (38 fő) pedig mindig tájékozódik a világhálón.

Az internetes tájékozódás gyakorisága és a végzettség (N=197) nem mutat összefüggést (p=0,084), viszont szignifikáns összefüggés látható a végzettség valamint azon változó között, hogy "igénybe vennének-e egyéb internetes támogatást" is (N=194, p=0,038, Cramer V: 0,149): az alapfokú végzettséggel rendelkezők 33,3%-a, a középfokú végzettségűek 67,9%-a, a felsőfokú végzettségűek 77,8%-a venne igénybe több netes támogatást.

Nem meglepő módon, azok átlagéletkora alacsonyabb, akik gyakrabban használják és magasabb azok között, akik soha nem használják az internetet, de nincs szignifikáns összefüggés az internethasználat gyakorisága (N=195) és az életkor között (az F-próba értéke: 2,068, p=0,053). Más internetes segítség igénybevételére való nyitottság (N=192) viszont már szignifikáns összefüggést mutat a korral a fiatalabbak javára (az F-próba értéke: 6,139; p=0,014; akik igénybe vennének, azok átlagéletkora 52,20, akik nem, azoké 56,29 év.).

86

Nem látható szignifikáns összefüggés az internetes tájékozódás gyakorisága, valamint a több internetes segítségre való nyitottság és a válaszadók neme között (N=194, p=0,891, illetve p=0,507).

4.3.3.5. Megnevezett erőforrások - amit a gondozók támaszként élnek meg

A kérdőívet kitöltők 60%-a, 123 fő válaszolt arra a kérdésre, hogy "miből merít erőt a mindennapokban". A válaszokból 11 fő kategória képezhető (az egyes kategóriákon belüli elemek említésének száma zárójelben látható).

A legjelentősebb erőforrás-bázist a társas támogatás jelenti: 71 fő nevezte meg erőforrásként a kapcsolatokat. Leggyakrabban a család (45), majd a barátok (14), a társ (8), végül a beszélgetések (3) szerepe kerül elő.

A szabadidős tevékenységek kategóriája szintén jelentős, összesen 52 fő nevezte meg. Ebben a kategóriában a legtöbben a kultúra, művészetek, művelődés (18) és a testmozgás szerepét (10) írják le, de előkerül a kreativitás, hobbi (8), a kert (6), a háziállatok (6), az alvás, passzív pihenés (3) és az internet (1) is.

Belső erőforrásokra 41 fő hivatkozik: a leglényegesebb csoport ezen belül a szeretet megtapasztalása (18) és a saját hozzáállás, motivációk ereje (15) - pl. munka szeretete, kötelességtudat, felelősségérzet, segítő szándék, pozitív hozzáállás, viszonosság normája-viszonzás megélése. Maga az együttérzés, empátia is megjelenik, mint erőforrás (4) és egy-egy fő külön említi mint támaszt a saját célokat, a pozitív élményeket, a humort, és a gondozott biztonságát (hogy biztonságban tudja édesanyját).

Maga a gondozott személy is lehet erőforrás, 21 fő állította, hogy a gondozottal való kapcsolatból, a gondozott személyiségéből, életpéldájából, vagy a gondozottal megélt közös élményekből erőt meríthet.

A spiritualitás különböző dimenziói (hit, Isten-kapcsolat, ima, meditáció) 20 fő számára jelentenek támaszt.

87

A munkahely 10 főnek biztosít támogató közeget: legtöbben magát a munkát említik (6), de megjelenik a kollégákkal való kapcsolat (3) és a támogató, pozitív munkáltatói hozzáállás is (1).

Az egészségügyi és szociális ellátórendszer támogató szerepe összességében igen kis arányban, 4 fő esetében kerül megnevezésre. Csupán egy-egy fő említi a saját informális kapcsolatok, a szociális ellátórendszer munkatársai, a privát gondozó, és a háziorvos támogatását.

Szintén kevesen, összesen 4 fő említi a mentálhigiénés támogatás, segítő kapcsolatok jelentőségét. Fontos azonban, hogy jelenleg ez a típusú segítség szinte kizárólag privát módon érhető el. A gondozás anyagi terhei miatt valószínűleg eleve erősen korlátozott azok száma, akik meg tudják fizetni.

Az informatív könyvek a gondozással, betegséggel kapcsolatosan egy fő számára jelentenek erőforrást.

Egy esetben előkerültek a negatív megküzdési stratégiák is pl. cigaretta, alkohol, gyógyszerhasználat, mint túlélést elősegítő "források".

Lényegesnek tartom kiemelni, hogy a válaszadók közül 5 fő egyáltalán nem nevez meg erőforrást, vagy azért, mert "nem tud" (2), vagy pedig azért, mert jelenlegi állapotában nem képes erőforrást megnevezni (3): "teljesen kimerült", "feladná sokszor", a "végét várja".