Alig fejeztem be a könyvet, két olyan dolog érintett meg, amiknek feltétlenül hangot kell adnom.
Az egyik rendkívül pozitív, érdekes, szinte megrendítő. Elolvastam két tudós közös könyvét, a „Life on the Edge: The Coming of Age of Qantum Biology” címűt. Már a fordítása sem egyszerű, a legvalószínűbb értelmezése szerintem: „Az élet határán: A kvantumbiológia korának eljövetele”. Al-Khalili-t már ismertem, a Spektrum és Da Vinci TV-csatornákon szokott matematikai, fizikai, csillagászati témájú előadásokat tartani, benne láttam az arab tudományok modern folytatóját. Így jutottam el a könyvhöz is. Laikusnak nehéz olvasmány.
Mérnök létemre ezen a területen laikus vagyok, mert a kvantummechanika a tanulmányaim során nem került elő, a biológiával pedig középiskolás koromban találkoztam utoljára. A meglepő a dologban, hogy követni tudtam az okfejtésüket. A részletekben el-elvesztem, de a lényeget megértettem. Több következtetést vontam le az élményből, azon túl, hogy milyen nagyszerűen talál egymásra két tudós, a kvantummechanika tudósa, Al-Khalili és Johnjoe McFadden, a molekuláris genetika tudósa, mindketten az University of Surray (Anglia) professzorai:
- Fantasztikus új interdiszciplináris tudomány van születőben, amely a világ számtalan problémájára találhat megoldást.
- Tudósnak se lehet utolsó, de oktatónak kiváló.
- Személyében is bemutatja, hogy az arabok (félarab, félangol) között ugyanolyan magas színtű elmék léteznek, mint a fehérek között, és hogy a keveredés hasznos.
- Fájdalom, hogy bár egyetemi tanulmányaim során kiszemeltek tudományos munkára, a körülmények – ‘56-os moszkvai véleménnyilvánításom – miatt nem sikerült tudományos területre kerülnöm. A könyv átéltette velem a kutatómunka nagyszerűségét.
A munkásságát keresve megtaláltam azt a könyvét is, amelyikre korábban – amikor az arab tudományokról írtam – nagy szükségem lett volna: „Pathfinders: The Golden Age of Arabic Science” (Útkeresők: az arab tudomány aranykora). Ajánlom a téma iránt érdeklődők figyel-mébe.
Kiemelt figyelmet érdemel az eddigi meggyőződésemet megsemmisítő (utolsó) fejezet:
„Science and Islam Today”, illetve annak az iszlám tudomány hanyatlásának okaival foglalkozó mondatai. A félarab tudós szerint az általában hangsúlyozott két ok, a fundamen-talista uralkodók és néhány tudós (!) szembeállása a haladás szellemiségével, valamint a mongol pusztítás, öldöklés mellett jelentős szerepet játszik az iszlám államokban – a funda-mentalizmus terjedésével együtt járva – a tudomány támogatására fordított összegek jelentéktelen volta.
A másik szörnyű! Trump minden mozdulata, megnyilvánulása egyrészt feltárja mérhetetlen sötétségét, másrészt izzítja a faj- és vallásgyűlöletet, illetve nukleáris háborúval fenyeget.
Három lépése bizonyítja, mennyire alkalmatlan akár kis focicsapat vezetésére, nem beszélve a világ legnagyobb gazdasági-katonai hatalmáról, az egyetlen – és ennélfogva világcsendőr – szuperhatalmáról.
- A barbár, a kommunista eszméket utolsónak megcsúfoló észak-koreai vezetéssel szemben ő is barbár módra viselkedik. Dél-Korea megkérdezése nélkül – akik békés útkeresést követelnek – „csőre töltötte” nukleáris fegyverzetét. Világháborús veszély!
- A Charlottesville-ben lezajlott szélsőjobb – náci, Ku Klux Klan, fehér felsőbbrendűség keveréke – tüntetést és terror-akciót két nap után először sokoldalúnak értékelte, majd elítélte a jobboldalt, majd ismét puhított, megsimogatta a szélsőséges fajgyűlölettel átitatott bandát. Izzítja az országán belüli gyűlöletet.
- A spanyolországi terror-cselekményeket azonnal elítélte – joggal –, de nem az adott terrorista-csoportot bélyegezte meg, hanem példálózott azzal, hogy a muszlimokat disznóvérbe mártott golyókkal kell irtani, akkor majd meggondolják magukat. Faj- és vallásgyűlölet a javából, egyszerű ember sem engedhet meg magának ilyen kirohanást, nemhogy a világcsendőr hatalom vezére. Saját emberei közül is sokan csak tátogni tudtak.
Itt az ideje, hogy Amerika távolítsa el az elnöki székből, és gondolja újra politikájának minden sejtjét!
Lezárva 2017. augusztus 25-én
Mellékletek:
I. Sport (Mozaikok III.)
Rám szólt legjobb olvasóim egyike, miután elolvasta és megdicsérte a „Tückös voltam...”, vitorlázó múltammal foglalkozó írásomat: A következő „A lejtők ördöge voltam” legyen!
Annyit síeltél, és olyan bátran, hogy – a vitorlázáshoz hasonlóan – ezt is meg kell írnod.
Ám legyen. Megnyitottam gyorsan ezt a fejezetet, de kizárólag az általam valamennyire komolyan űzött sportokról lesz szó. Kicsit furcsa ugyanis sportolóként írni magamról, amikor sohasem éreztem, hogy az lennék. Annyira nem, hogy a hozzám közelállóknak mindig azt tanácsoltam, sportoljanak, ami belefér, de soha ne váljanak versenysportolóvá, illetve magukat kegyetlenül hajszoló élsportolókká. Egyértelműen árt ugyanis az egészségnek.
Számtalan sportot „űztem”, ha a koca-szintet is számításba veszem, de mindössze három sportban értem el komolyabbnak mondható szintet. Kettőben versenyeztem is: vitorlázásban és golfban.
A vitorlázást tessék elolvasni a „Tückös voltam és járulékos sérelmeim”-ben, ingyen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból.
A golfot előszedem a weblapomról, ha egy kis levegőhöz jutok. Íme, mit találtam:
„Ez a sokszor elátkozott őrület mintha megörült volna a rohamos korosodásomnak, vagy talán csak annak az egyszerű és picuri lépésnek, amivel magam mögött hagytam a kisdedóvóban játszadozó pajtásaimat, és a nevem után hetessel kezdtem jegyezni a koromat és amint beléptem a ‘szuper szeniorok’ balga korosztályába, megengedte, hogy javuljon a játékom.
Persze nem titkolhatom, hogy új távlatok nyíltak, mögöttem maradtak a kisdedóvóban tömegével nálam jobban játszók. Ez a kitárulkozó széles horizont arra ösztökélt, hogy kezdjem módszeresen fejleszteni nem ördögien ügyes játékomat. Rendeltem az átkos USA-ból Interneten tréning-baromságokat, meg öt jó ütőt (amiből egy azóta is vár a csodára Amerikában, hogy elhozzák e nagy nemzet földjére), sőt vízhatlan golf-cipőket is. Így felfegyverkezve elindultam a rendszeres (őrült túlzás: kevésbé rendszertelen) gyakorlás útján, sőt, mivel a korábban botrányosan szemét módra kezelt handicap-rendszer körül is elfogadható rend teremtődött, elindultam a vének két verseny-sorozatán is. Mit tesz isten? A lehetetlenül rossznál egy fokkal jobb játékommal mindkét versenysorozatban a legstabilabb játékosnak bizonyultam: az egyikben hét verseny közül ötöt nyertem meg, a másikban – amelyik pontszámra ment – cca. 30%-kal vertem meg a mögöttem koslató másodikat. Ömlött rám a dicsőség széles és gyöngyöző sugarakban. Úgy tessék tovább olvasni, hogy mindaz, ami következik, a 2005-ös év legjobb magyar szuper szenior golfozójának a szüleménye.
Csak úgy mondom! Összegzem a témát: vénségemre – akárhogy röhögünk is rajta – számontartásra érdemes sport-teljesítményt produkáltam. Ja, és – majdnem elfelejtettem a leglényegesebbet – kiváló teljesítményemet megfelelően értékelve nagy birodalmunk legfőbb golf-vezetése beválogatott a Szuper Szenior Golfozók Európa Bajnokságának magyar válogatottjába. Júliusban megyek a szlovákiai Táléba, kergetni a kis fehér labdát a nemzeti lobogó dicsfényét fokozandó. Csak úgy, mellékesen említem! [Mellékesen: mindenféle magyar marakodás miatt nem indultunk a versenyen!]
Folytatásként 2006-ban is megnyertem a gödi versenysorozatot, ismét kenterbe, a tatait pedig elfeleztük legfőbb ellenfelemmel.... Csak úgy mondom!
Két poén:
1. Eagle az Old Lake Golf Club első lyukán. Versenyen történt, közepes drive után ötössel beütöttem a labdát a lyukba. Azóta is hiányolom a dicsőségtáblát, amit nemzetközi vizeken ilyen alkalmakra emlékezve kitűznek.
2. Göd: Halmos Antal és a 11-es víz...”Nevezett golftárs második ütése a gödi 11-es szakaszon a mumusként tisztelt vízakadályba gurult, és a labda ott virított a sekély vízben.
Halmos úr levette a cipőjét, zokniját, feltűrte a nadrágját, beállt a vízbe, és miként Nagy Sándor a gordiuszi csomót, egyetlen suhintással kiütötte a labdát a fairway közepére. Nem az innensőre, hanem a túlsóra, a zászló felőli oldalra. A vízből átütötte a vizet, és nemcsak úgy alig, éppen hogy, hanem rendesen. Ráadásul öten látták, mert a 12-es elütőhelyről a hídon visszafelé tartó másik csoport is végignézte. Halmos Antal ezzel kiérdemelte a
‘Vizes’ előnevet. Nem egyből-a-lyukba [hole-in-one], de mégiscsak ide tartozik.” (boti) Az istennek se találom, hol is jelent meg a tisztességes úriember megemlékezése erről a kétségkívül szokatlan sikerről, amelyet két versenyzőtárs – Sándor Tamás László és Visnyei Tibor – a hídról nézett végig, és őszinte elismeréssel megtapsolt. A hídon találkoztam aztán össze a pálya egyik karbantartó dolgozójával, aki kacagva mutatott az arcomra: „Még az arca is iszapos!” – mondta. „Nem baj – feleltem –, de a labda ott van!”, és rámutattam a green-től mintegy 8 méterre, kiváló fairway-en békésen várakozó labdára.
És akkor jöjjön, aminek jönnie kell: A lejtők ördöge voltam. Is, tehetném hozzá, mert annyi mindennek voltam nem tökéletes művelője, csak ördöge, hogy az már mesébe illő.
Megismétlem: nem hiszem, hogy bárki is sportembernek mondott volna valaha is vagy mondana manapság. Elbicegtem mindenféle dolgokban, teljesítettem a minimális elvárást vagy valamivel többet, de csillogni csak öregedőben kezdtem. Három sporttal barátkoztam össze minden normális fázist lekésve, a pontosság nem lényeges. Síelni Bombay után kezdtem, tehát mondjuk 43-évesen, golfozni Kalkuttában tanultam meg valamennyire, úgy 48-49-éves koromban, vitorlázni pedig a füredi Koloska Marina megnyitását követően, ötven fölött tanultam meg. Mindhármat imádtam, illetve a golfot és síelést [a bal vesém eltávolítása előtt fogalmaztam így, tehát 2013 előtt, a műtét óta nem síelek] még ma is igyekszem szeretgetni. A síelés azért is kedves, mert egy pillanatig se tudtak rábeszélni, hogy a legamatőrebb szinten is versenyezzek, ezért maradt a természet élvezete. Az utóbbi években figyelem a síterepeken száguldozók kor szerinti összetételét és mind sűrűbben konstatálom, hogy én vagyok a legidősebb. Jó érzés. A golf is több számomra, mint sport. Szinte minden velejárót élvezni lehet: a csodálatos természetet, friss levegőt, zavartalan atmoszférát, legalábbis a pályán mindig nyugalom uralkodik (golf-törvény). A társasággal nagyon óvatosnak kell lenni, mert a neokapitalista Magyarországon a golfot elárasztották a volt urak és leszármazottaik és a nagyképű-hólyag újgazdagok, illetve a talán még nagyképűbb ifjú titán menedzserek. Igyekszem inkább magam játszani, mint jobboldali politizálást hallgatni.
Kizárólag annak köszönhetően, hogy a golfot itthon kevesen űzték nálam magasabb szinten, amikor hazahoztam ezt a tudásom Indiából (24-es handicapig vittem), másodikként felkerültem a ‘Magyar Örökség Kupá’-ra. Kétszer nyertem öregfiú-versenyt is. Ennyi. Űzni fogom, ameddig tudom. A vitorlázást kezdtem legkésőbb és hagytam abba leghamarabb.
Hamar megtetszett a kikötő ifjú vezetőinek, ahogy a második vitorlásommal, egyben első tőkesúlyos jószágommal közlekedtem és rábeszéltek a versenyzésre. Ugyancsak hamar eljutottam a világ talán legelső, de biztos, hogy máig egyik legjobb tőkesúlyos siklóhajójához, a ‘8m One Design’-hoz, aminek mostohapapája lettem, bevezettem az itthoni gyártását, értékesítését, exportját, létrehoztam a hajóosztályt, az Európa Kupát. Az eddigi egyetlen elismerés, hogy megvertek. Illetve hát elismerés az van, csak nem nekem címzett. Mégis idézek egyet, nemrégiben találkoztam vele, egy Web-lap, a www.sailing.hu mondta 2003.
augusztus 21.-én, Beliczay Péter tollával: „A 8MOD flotta mérete egyik pillanatról a másikra egyértelművé tette, hogy melyik a legnépszerűbb nagyhajós hajóosztály.” Ennyi. Szép élmények fűződnek persze magához a szinte kizárólag versenyszerűen űzött vitorlázáshoz. A természetet csodálja, élvezi, de egyben megzabolázza az ember: a markában tartja a szelet.
Ameddig tudja. De kis érzékkel és gyakorlattal megtanulható, mikor mennyit szelet szabad befogni és mennyit kell szabadjára engedni. Csodás dolog. Hamar kiöregedtem, mert már idősként kezdtem.
Sí
Harmadszor írom le: a lejtők ördöge (is) voltam.
Nehezen indult. Bombayban dolgoztam, amikor az egyik külkeres utazó, aki testnevelő tanár-ból vedlett át külkereskedővé, olyan 38 fokos melegben (ott nem kánikula, abszolút normális tavasszal is, ősszel is), csendes amerikai légkondicionáló zümmögése mellett, megszállotti lelkesedéssel ecsetelte a síelés csodáit. „Meg kell tanulnod, most a legjobb felszerelést is meg tudod venni, ne hezitálj.” Amikor a Konzumex épp ott tárgyaló osztályvezetője (hölgy) meghallotta, mire buzdítanak, felajánlotta a beszerzést. Nyáron várt is a raktárukban az első sítalp-párom botokkal, talán cipővel is. Azon a télen, vagy a következőn el is mentem Mátrafüredre, elkezdtem – tankönyvből ismerkedve a tudománnyal – a sí-kínlódást. Mert egy darabig bizony az, amíg az ember az elemi technikai képességeket be nem gyakorolja.
Valamennyire megtanultam a négy év alatt, amit Kalkutta előtt itthon töltöttem, talán még a Tátrára is el mertem menni. Jött Kalkutta, és vele három év szünet.
A folytatás terepe főként hazai volt. Többször végigkínlódtam az akkor egyetlen magyar pályát, a ma Kékestető-Mátraháza néven ismertet, amelynek felső pontját busszal lehetett elérni, illetve csak megközelíteni, mert erdei ösvényt kellett végigtaposni az aszfaltozott úttól a pályáig. Amint túljutottam az elemi ismereteken, jó 2 perc alatt lesíeltem a buszállomásra, ahol hétvégeken hosszú sor várt a következő járgányra. A cuccal együtt felszálló tömeg dugig töltötte meg a buszt. Istentelen valami volt. Egy kis büfézés mellett általában öt, néha hat forduló sikeredett.
Párszor elmentem Dobogókőre is, csak mert közel volt. Hamar leszoktam róla: az általában kevés havat hamar ledarálta a sok száguldó ördög, ami maradt, az meg jégpályává változott a második napra.
Kísérlet történt feleségem, Márti bevonására is. Vettünk kiváló felszerelést, neki ruházatban is jót és mutatóst. Elkocsiztunk az akkor még sima egyes út mellett az 52. kilométerkőtől ötven méterre található dombocskához. Velünk jött sipkás Géza (becsületes nevén Kormány Géza), a testnevelő tanár. Márti vagy háromszor is egész jól lecsusszant a dombról, aztán megálltunk pihenni, beszélgetni a kocsi melletti asztalsimaságú placcon. Váratlanul szétcsúszott a lába, és az egyik kicsit ki is bicsaklott. Leültettük a szánkónkra, mondtuk, csúszunk még kettőt.
Integet, csusszanunk vissza. Falfehér. Feltámogatjuk, nem tud ráállni arra a lábra. Jól nézünk mi ki! Rohanás haza, anyósom meleg borogatást tesz rá. Reggelre olyan a térde, mint egy röplabda. Kórház, orvos, hümmögés, röntgen: ínszakadás, izomlazulás, mittudoménmi. Egy napig hidegvizes borogatással csillapítsuk. Másnap teljes gipsz, bokától combtőig. Kérdezem, tud még majd síelni? Az orvos láthatólag eszementnek néz. WC-használat nyitott ajtónál.
Kilenc nap. Soha többé nem tudtam rábeszélni síelésre, a szupercuccot évek múlva eladtuk.
Közben felnőtt Amrita. Három és féléves volt, amikor felvittük Mátraházára. Nagyon nem tetszett neki. Gyerekkora alatt vagy tizenkét féle sportmozgásra tanítottam meg, hangsú-lyozva, hogy csak a bő választási lehetőség mián. Mind örömmel, vagy legalábbis nyavalygás nélkül kezdte, ezt rögtön utálta. A biciklit csak taknyolás után. Na, a síeléstől se sokáig ódzkodott, vagy mindjárt az első, vagy a második alkalommal lecsúszott végig a pályán,
meg-megállva. A lábam között tette meg az első párszáz métert, aztán előttem botladozott, hama-rosan azonban a hátam mögé szokott, én vezettem a parádét, ő jött mögöttem. Cca. 10 évig.
Tizenhárom lehetett, amikor meglepett azzal, hogy a pálya alján integetve várt rám. Ma füstöl, mint egy üstökös. Élvezet nézni a ringó stílusát. Legényektől tanulta, suli-meg-baráti túrákon.
Vele – Márti kíséretével – kezdtük a szocialista tábor terepeit kóstolgatni, bár lehetséges, hogy szervezett túrán egyedül is jártam ilyen csoda-helyeken. Három országról lehetett szó, mivel dupla korláton kellett átvergődni: vízum és valuta. Bulgáriában a Vitosán jártam, ami csodák csodája: Szófia külvárosában indul a hegy, mintha – mondjuk – Zuglóban lenne a sílift alsó állomása. És 2600 m magas a csúcs, több (gyengus) szállóval az oldalán. Végképp elképesztő, hogy alig használták helyiek. Budapest mellett széttépték volna a népek, ott lazán lehetett szórakozni, se sorbaállás a liftnél, se tömeg a pályán. Plusz úgy lehetett Szófiába repülni a Malévvel, hogy kicsit bebugyolálva a talpakat és botokat, fel lehetett adni normál csomagként. Hol van az már? Malév sincs. Egyébként ott kerültünk először sűrű ködbe Amritával. Illetve hát én magam is, ha csak magamat nézem. Jelezték, hogy d.u. rossz idő lesz, de nem akartuk kihagyni a fél napot. Tökéletes láthatóság volt, amikor elindultunk az ülőkés sílifttel felfelé, de 70-100 méterrel a felső állomás előtt tejfölbe futott a lift, kiszállni se volt egyszerű, nem láttunk semmit. Hová, merre, azon kívül, hogy lefelé. Szerencsére magyar hangokat hallottunk, hang-kapcsolatot sikerült létesíteni. Igyekszünk utánuk, de jobbra mély hóba süppedünk, szerencse, hogy nem szakadékba zuhanunk. Olyan mély volt a hó, hogy időbe tellett kikászálódni belőle. Elhalkultak a hangok, szerencsére az irányt azért tudtuk követni, és kis idegeskedés után kivilágosodott a világ. Hogy miért izgul ilyenkor legjobban az ember? Megsúgom: a gyermekéért, hogy őt épkézláb vezesse ki a sötét világból. Volt a Vitosánál jobb síterep is Bulgáriában, a Borovec, Mladen Csakarov barátom sokat mesélt róla, ott tévedt el egyszer és bolyongott 3 éjszaka, 2 nappal, hóval táplálkozva, sok gyufával tüzeket rakva, medvék közelében. Nekem valahogy kiesett, pedig szerettem volna megkós-tolni.
Próbáltam időrendbe szedni a sí-élményeimet, nem igen megy. Talán a terepenkénti emlékezés egyszerűbb lesz?
Szlovákiát Donovaly-val kezdtem. Közel van, és kis méreteihez képest jó élményben részesíti látogatóit: kellemes hullámvonalak, jó hótartás, rendes kis kocsmák. A hazai pályákhoz képest csúcs.
Tátralomnic nem tartozik a kellemes emlékek közé. A Grand Hotel jó kiinduló és pihenő állomás a kabinos lift (vagy Lanovka?) alsó állomásánál, de akár órahosszat is kellhetett sűrű tömegben várakozni. Ilyen tempóban három menetnél többre nem tellett. Valamit keverhetek, mert másik pályarendszer is létezik ez alatt a név alatt, ahol először kellett jeges pályán lesiklanom. A magyar sítársadalom „Siratófalnak” hívja azt a rövid fekete pályaszakaszt, amihez csákányos felvonó viszi fel az áldozatot, ahonnan nincs más út, csak a buckás-jeges meredély. Két-három bukfenccel abszolváltam, és a továbbiakban kerültem, bár – úgy dereng – később valakivel mégis felmentem. Kár volt, csak fokozta a rossz emléket.
A Csorba-tóhoz Bártfai Jutka (aki megrendelte ezt a fejezetet) és Ervin férje csábított el. Kis házikót foglaltunk el velük, jól ettünk-ittunk (már akinek szabadott, nekem igen), de a második alkalom kabaré volt: annak ellenére, hogy szinte semmi szél se fújt, szélre hivatkozva órákig álltak a liftek. Még jó, hogy a fedett uszodájuk nyitva volt, meg lehetett mártózni.
Pokolian rossz emlék fűződik vagy a Rózsahegy (Ruzomberok) névre hallgató, vagy ahhoz közeli pályarendszerhez. Utazási irodával mentünk, jó szállodában kellett volna elszállásol-niuk bennünket. Hosszas várakozás után derült ki, hogy csak másnaptól állnak rendelkezésre a szobák. Ránk esteledett, mire egyértelművé vált, hogy fabarakkokban kell éjszakáznunk.
Kis faépületekben, amelyek a mínusz tizen-fokon fűtetlenül álltak. Tábori jellegű henger-kályhákban kellett befűtenünk, fa alágyújtóssal, szénnel, éjszaka is fel kellett kelni a tűz ápolásához. Kiderült, hogy egerek, sőt, ha jól emlékszem, patkányok is kedvelték a meleget, pánikot okozva a tűzhöz felkelőkben. Három évtized telt el a II. világháború óta, de szlovák barátainknak – a szocializmust lejáratva – sikerült emlékeztetniük az akkori körülményekre.
Másnap beköltözhettünk a szállodába és síelhettünk, de pálinkán kívül nem sok öröm jutott az ember eszébe.
Chopok-nak se sikerült szívet melegítő élményként bevonulnia a lelkembe, de erről kicsit lentebb számolok be. A csudát, miért is halogatnám? Itt jobb helye van!
Chopok:
Prosztata-műtétem után – gyógyulás-gyorsítónak szánva – elmentem Chopokra (is) síelni.
Íme, az élmény:
Interneten foglaltam szállást, hangsúlyozva, a legfőbb kritérium, hogy közel legyen a sí-liftekhez, mert 70-évesen nem szeretnék sícuccba beöltözve és lécet cipelve sokat mászkálni.
Nagy nehezen kiderült, az utolsó pillanatban, hogy ugyan 4 km-re van a sícentrumtól, de 150 m-re a szállótól ott a sűrűn járó síbusz, legyek csak nyugodt. Kértek bankkártya-számot, hogy majd a becsekkoláskor hívják le a kétágyas, egyszemélyes használatra fogott szoba árát.
Megadtam, félóra múlva berregett a mobilom: lehívták. OK, több baj is érte az országot a tatárjárás és a gengszterváltás óta, nem mukkantam egy szót se. Az út igazán kellemes volt, sztráda a 260 km-ből 30, a többi hegyre (nagyzolok: dombokra) fel, dombról le, közben hó, sár, latyak, aprókavics só helyett, 20 km/órával cammogó bazi teherautók, kátyúk! Apropó, kátyúk: még azt mondják, hogy kis Garasországunk jár élen az igen fejlett volt szocialista táborban kátyúk/m2 vonatkozásában! Tévhit: Szlovákia tuti megvert bennünket. Na, jó,
Megadtam, félóra múlva berregett a mobilom: lehívták. OK, több baj is érte az országot a tatárjárás és a gengszterváltás óta, nem mukkantam egy szót se. Az út igazán kellemes volt, sztráda a 260 km-ből 30, a többi hegyre (nagyzolok: dombokra) fel, dombról le, közben hó, sár, latyak, aprókavics só helyett, 20 km/órával cammogó bazi teherautók, kátyúk! Apropó, kátyúk: még azt mondják, hogy kis Garasországunk jár élen az igen fejlett volt szocialista táborban kátyúk/m2 vonatkozásában! Tévhit: Szlovákia tuti megvert bennünket. Na, jó,