Stasimus, Plautus részeg rabszolgája a res publica működésének egyik leg-fontosabb kérdését feszegeti, mikor a törvényeket és a szokásokat élesen szembeállítja egymással. A tény, hogy erről a színpadon is beszéltek, azt mindenképpen tanúsítja, hogy a Kr. e. 2. század elején már sokakat iz-gató kérdés volt a lex és a mos viszonya. Ellentétbe állításuk – mint lát-tuk – logikus: a törvényeket a népgyűlés hozta, a mos pedig az elithez, a senatushoz kapcsolódott. Az arisztokrácia felől nézve ideális esetben, ha a mos maiorum jól működik, vagyis mindenki az állam érdekeit szem előtt tartva, a bevett normák szerint politizál és él, nincs is szükség törvények-re, másképp fogalmazva: el lehet kerülni, hogy a politika a senatusból ki-kerüljön a népgyűlésbe. Jó példa erre a már korábban is említett Lex Villia annalis. Ez a Kr. e. 180-ban elfogadott törvény – több mint 300 évvel az első magistratusok megválasztása és másfél évszázaddal azután, hogy a cur-sus honorum utolsó eleme is kialakult – olyasmit ír elő, amit korábban jól (az állam működését és sikereit biztosítva) szabályozott, illetve formált a mos. Az anomáliák elsimításához, ha konfliktusoktól nem is mentesen, de elég volt a Rómát vezető csoport belső fegyelme.
A római köztársaság tehát évszázadokon keresztül működött rendkívül sikeresen úgy, hogy alig hoztak a politikát vagy az állam működését szabá-lyozó törvényeket. A magistraturák és más intézmények száma rendkívül alacsony volt, hivatali apparátus gyakorlatilag nem létezett. Még a mai, 21. századi nyugati típusú demokráciákban is, ahol van írott alkotmány, és a politika egyik legfőbb terepe a törvényhozás, óriási szerepe van az úgy-nevezett politikai kultúrának, illetve a társadalom működését lehetővé tevő íratlan normáknak. Mekkora lehetett akkor a mores szerepe a római köztársaságban, ahol gyakorlatilag a senatus informális auctoritasa (tekinté-lye) kontrollálta az államot? Ha Cicero, Livius és a többi, a res publicáról és Róma történelméről gondolkodó szerzőnk elhallgatná a mores fontosságát, a kutatásnak akkor is hangsúlyoznia kellene. A római köztársaság több száz évig tartó példátlan stabilitása (amelytől elválaszthatatlan a senatusi
arisztokrácia uralmának stabilitása), továbbá politikai rendjének integráci-ós képessége és rugalmassága nem érthető meg a mores nélkül. A res pub-lica alapvetően rögzítetlen szabályok szerint működött, és a sikerességhez mindkét elem kellett: a szabályok is és az informalitás (rögzítetlenség) is.
Ahogy Servius fogalmazott: mos est lex quaedam vivendi nullo vinculo adstric-ta, hoc est lex non scripta („a mos nem más, mint az élet valamiféle kötetlen szabálya, vagyis íratlan törvény”, in Aen. VIII. 316).
A mores kialakulásáról, gyökereiről források híján csak feltételezéseink lehetnének. Enniusnál már a res publica alapfogalma, Plautus már pellen-gérre állítja, Cato pedig már vissza akarja hozni a züllött jelenbe a régi jó morest, de a Kr. e. 3–2. század fordulójánál korábbi közvetlen adatunk nincs róla. Ellenben a res publica korábbi működéséről vannak informáci-óink. A római politikának a kora köztársaságkorban két meghatározó él-ménye volt. Az egyik a köztársasági rendszer születése, a másik a plebeius emancipáció, amelynek során a Rómát vezető elit kiegyezett a plebeiuso-kat vezető nagy családokkal, és beengedte őket soraiba. Ekkor alakult ki a nobilitas, amely a Kr. e. 4. század közepétől kezdve a Kr. e. 1. század közepéig irányította a res publicát. Észszerű feltételezésnek tűnik, hogy ezek az élmények (politikai sikerek) rányomták a bélyegüket a generáció-ról generációra továbbadott – és közben persze új elemekkel is gyarapodó – politikai kultúrára. Brutus tette mindig is központi eleme maradt a ró-mai arisztokrácia gondolkodásának, amely többek között saját hatalmának legitimációját is a gonosz zsarnok elűzéséhez kapcsolta. Fontosabb azon-ban, hogy a királyság problémakörének segítségével fogalmazódik meg a személyes becsvágy és a vezető réteg kollektív uralma közti strukturális feszültség. A római politikai kultúra egyszerre tudta rendkívüli teljesítmé-nyekre sarkallni vezetőit, akik királyként és megistenülve vonulhattak fel a diadalmenetben, és visszafogni – ha kellett, kiiktatni – azokat, akiknek sikere, tehetsége, ambíciója az arisztokratikus köztársaságot fenyegette.
Értjük Cicero radikális fogalmi redukcióját, mikor azt állítja, hogy a mores előírja a királyságra törők felkoncolását, de a politika hatékony működése esetén Tiberius Gracchus földtörvényjavaslata eleve nem vezetett volna a néptribunus és a senatus öldöklésbe torkolló konfliktusáig. Ugyanis a má-sik meghatározó politikai „élmény” – a plebeius emancipáció – lenyomata a római arisztokrácia „kollektív tudatában” a megegyezés kényszere és a megegyezésből fakadó siker volt. Sallustius a Catilina összeesküvése 9. ca-putjában evvel kezdi a boni mores „uralmának” bemutatását: concordia ma-xuma – „az egyetértés a lehető legnagyobb volt”. Az egyetértésnek pedig egyszerre eredménye és záloga a megfelelő politikai játékszabályok ki-alakítása és betartása: ez maga a boni mores. Mint Serviustól tudjuk, Varro
a maga „mos-definíciójában” is ezt az elemet, a konszenzust hangsúlyozta:
Varro vult morem esse communem consensum omnium simul habitantium, qui inveteratus consuetudinem facit („Varro szerint a mos nem más, mint az egy helyen lakók közti egyetértés, mely meggyökeresedvén szokássá neme-sedik”, in Aen. VII. 601). A közösség konszenzusa és az ezt szokássá for-máló idő szükséges a moshoz.
Hihetünk a forrásainknak, amelyek szerint az arisztokrácia életmódja a Kr. e. 2–1. században radikálisan átalakult: lakomák, luxusépítkezések, házasságtörés. Biztos, hogy ez alapvetően rányomta a bélyegét a kortársak politikai közérzetére, megrendítette a politikai elitbe, és ezáltal a politi-kába (a res publica működésébe) vetett bizalmat. Volt azonban egy még súlyosabb változás a moresszal kapcsolatban: az államon eluralkodó „tör-vényhozási láz”. A Gracchus testvérek fellépésétől kezdve Augustusig törvények tömege születik meg a comitia tribután.1 És nemcsak a populares (a „néppárt”) él ezzel az eszközzel, hanem például Sulla is,2 aki a Grac-chus testvérek és utódaik törvényei által felforgatott res publicát akarja visszaállítani törvények sorával. A törvényhozás mindig is alapvető intéz-ménye volt a res publicának, és a korábban hozott törvények némelyikét is súlyos konfliktusok kísérték. Amellett azonban, hogy jóval kevesebb született, a velük kapcsolatos konfrontációk javarészt a senatusban, illetve elsősorban a senatusban zajlottak. Mindenesetre a törvények születésének összehasonlító elemzése nélkül is világos: egy intézmény, a res publicának egy formális eszköze foglalta el a teret a mores elől. Ezt kétféleképpen is megfogalmazhatjuk: a mores és az ezen alapuló politizálás már nem volt elég hatékony, vereséget szenvedett egy újfajta politizálással szemben – a mores hanyatlása tehát következménye volt a társadalmi-politikai folya-matoknak. De feltüntethető okként is: a res publica lényegét jelentő poli-tikai kultúra feladása értelemszerűen hazavágta a res publicát is. Általában van harmadik lehetőség is, és a Kr. e. 1. századi szövegeink megértéséhez ez a leghatékonyabb: ha a kérdést a tyúk és a tojás problémájához hason-lítva eldönthetetlennek ítéljük.
Mindenesetre könnyű egyetérteni Senecával, aki a moresben ismeri fel a res publica egyik lényegi vonását, amikor már a principatus korából visz-szatekint Caesar meggyilkolására. Ezt írja Brutusról A jótéteményekről című művében (II. 20, 2): „úgy vélte, hogy visszaállítható a korábbi államforma (civitatem in priorem formam), miután a régi szokások már eltűntek
(amis-1. Gruen (1974, 211–259) remekül írja le ezt a folyamatot.
2. Sulláról, mint aki a múlt helyreállítása érdekében szakított a múlttal, lásd Flower 2010, 121–134; Hodgson 2017, 17.
férfiakra épült a res publica. Indoklásként Seneca nem idézi a kiskorában memoriterként megtanult, e kötetben általunk is többször felidézett En-nius-sort, de mi megtesszük helyette: moribus antiquis res stat Romana vi-risque, „régi szokásokra és férfiakra épül a római állam”.