Enyém a hatalom!

Tétova reformok, kemény hatalmi harc – Sztálin árvái ebbe taszították Magyarországot.

Moszkva a tábor egyetlen országában sem váltotta le a párt főtitkárát, sőt annyira sem bolygatta meg a sztálinista vezérkart, mint itt. Ezen a százezer négyzetkilométeren változatlanul RM maradt a birodalmi érdek érvényesítésének a garanciája, ám mellé „változási felelőst” állítottak. Nagy Imre tudatában volt a történelmi lehetőségnek. Kész volt a kompromisszumra is Rákosival, de általában ő húzta a rövidebbet, mert a nehéz küldetésre egy szál maga volt. A többiek tanácstalanul és gyanakodva fogadták a változásokat. A fő-gyanakvó RM. Gerő húzott az új vonalhoz, 1953 végén szövetséget is ajánlott Nagy Imrének.

Ő ezt nem utasította vissza, de el sem fogadta. Nem kötött szövetséget Farkassal sem (nem is tegeződtek), de elvárta, hogy az apparátussal szemben képviselje a reformokat. Az új hármas fogat – Nagy, Gerő, Farkas – soha nem jött létre, de akarva-akaratlanul is egymás keze alá dolgozott. Rákosit főképp a belügyminiszter kezdeményezései billentették ki az egyensúlyából. Egyértelművé vált, hogy Gerő nagy formátumú politikus. RM ügyessége, az apparátus ellenállása és Nagy Imre mássága őt tántorítja majd el először az „új politika”

mellől. Ám azt már az ő elpártolása sem tudta kisiklatni: 1954 októberében Nagy Imre felülkerekedett. És hiába zárkózott fel mellé újból Gerő, decemberben már RM a győztes, a hidegháború feléledésétől megrettent Moszkva támogatásával. 1955 elején eltávolították Nagy Imrét (és Farkas Mihályt) a vezetésből. Gerő megúszta ezt is. RM öt negyedéven át tartó élethalálharc után fog csak megbukni – Gerő „közreműködésével”. Ennek az agóniának a stációi következnek.

„Nagy Imre-törvény”, „Rákosi-ukáz”: egy sima, egy fordított. Bár a kezdeményező szerep részben kormányzati körbe került – több nehézipari építkezést leállítottak, és 1954-ben majdnem kétszeresére nőtt a mezőgazdasági beruházások aránya –, frontáttörés helyett csupán húzd meg, ereszd meg folyt. A sarlógyártást 250 százalékra kellett növelni, a kalapácsgyártás viszont változatlan maradt... Az ötéves terven sem változtattak, pedig köztudott volt, hogy céljai teljesíthetetlenek. Bár Moszkvában közölték, hogy a hadsereget erőn felül fejlesztették, ez sem volt elég a leépítéshez. Mivel a szocializmus felé vezető úton minden „nől”, a létszámcsökkentési terv „átfegyverzést” – és fejlesztést ígért! 1954 őszén a különadózásként már begyakorolt békekölcsönjegyzés is csupa tétovázás. Felvetődik, hogy „a kulákok és egyéb ellenséges elemek” csak önként jegyezhetnek. Ám így épp ők jártak volna jól! RM közölte:

„Aki demonstratíve nem jegyez, azt elő fogjuk venni.” Az új politika ellenfelei először a fegyelmet, a szigort kérték számon, azt, hogy az iparba űzött emberek egyik napról a másikra

„elveszítették munkásöntudatukat”.

Minthogy a párt eltitkolta, hogy csődbe jutott a szocializmusépítés egyetlen üdvözítő módja, a pártmunkások kérdezgették: miért kell visszavonulni az iparosításban, a szövetkezetesítésben.

Majd – akárcsak a megalázott és vérig sértett RM – jelezték: jobb volt a korábbi irányvonal:

ütni-vágni könnyebb. Az új gazdaságpolitika sértettjeiből (pl. ipari vezetők) változásellenes csoportok alakultak. Mivel a kifulladt gazdaságot csak az egyensúly rovására lehetett volna új pályára állítani, Gerő gazdasági hátraarcot kezdeményezett, megtámadta az egy éve folytatott életszínvonal-politikát. A régi módi állt igazán a kezére. Nagy Imre távollétében Gerő kijelentette: a júniusi határozat nem valósítható meg, és a pártvezetés elhatározta, visszavonják a társadalmi juttatásokat: elsődleges a beruházás és a külkereskedelmi aktívum.

A Szabad Nép egész első oldalát betöltő augusztusi Gerő-cikk fenyegető címe: „Készüljünk fel a télre!” Az új szovjet nagykövettel, Andropovval közölte: az „üzemi dolgozók”

elégedetlenek, mert a parasztság sokkal jobban él. Rákosinak is fájt, hogy „nagy lábon élünk”.

Ám a nagykövet tartott az életszínvonal-csökkentéstől. Kidolgozták a közigazgatás százhuszonötezer fős leépítésének a tervét is. RM kifejtette: az elbocsátásoknál a csendőrfiókákra gondol, azok a lógósok, a vándormadarak! (Végül a leépítésből létszámnöve-kedés lett, felesleges sanyargatás.)

Enyém az üzem; ezt értem – töpreng magában Kiss. – Magamnak dolgozom; ezt is értem. De mi a fenének mondtam fel magamnak?

Augusztusban egy hajnalon forogni kezdett Rákosival az ágy. Arra gondolt, hogy ez annak a rengeteg izgalomnak és idegfeszültségnek a hatása, aminek egy éve ki van téve. De nem akart – pontosabb talán, hogy nem mert – orvoshoz menni, mert „azokban a hetekben a legnagyobb zavart idézte volna elő, ha ágynak esek”. Pár hét múlva Gerő is megbetegedett, és szigorításai

is megbuktak. Nagy Imre elutasította, hogy „elvi okokból” csökkentsék a mezőgazdasági árakat, fogják vissza a parasztság vásárlóerejét. A vas és acél országa koncepció „lidércfény, szaladunk utána, el nem érhetjük” – mondta. Radikális struktúraváltás nélkül az ipar semmiféle igényt sem tud kielégíteni. RM elfogadta az iparfejlesztés lassítását, a mezőgazdaság támogatását – de a fő feladat a fegyelem helyreállítása és a takarékosság. A pártvezetés még azt is kimondta, hogy a júniusi irányvonal ellenlábasait le kell váltani. Nagy Imrének felajánlották, hogy a KV előtt számoljon be a gazdasági nehézségekről, vitákról. Ám akárcsak a kongresszus előtt, most is kitért ez elől. Viszont javasolta, hogy dolgozzák ki az új szakasz gazdaságpolitikáját. Gazdasági elképzeléseit Farkas támogatta, a rehabilitációban esetleg Gerő segítségére számíthatott. Vagyis 1954 őszére a júniusi politika kétfelé, a vezetés négyfelé hasadt. Viszont a PB-ben végre – Nagy Imre örömére – a többség döntött, nem csak egyvalaki véleménye érvényesült. A miniszterelnök kivételesen ki is merte mondani, kire gondolt.

Az októberi KV-ülés megerősítette az 1953. júniusi fordulatot. A gazdasági kérdések előadója, a tervhivatal elnöke elismerte, hogy az 1953 előtti gazdasági hibák súlyosabbak, mint gondolták. A felszabadult légkörben majdnem minden harmadik KV-tag fölszólalt. De sok a szó, kevés a tett. Bár nem volt még olyan népszerű program, mint az új szakasz politikája, a PB elmulasztotta kidolgoztatni az átállás módját. Ezt RM és Nagy Imre is elismerte. Egy közgazdász kifejtette, hogy a vásárlóerő csökkentése helyett szerkezetátalakítással kell megteremteni az egyensúlyt: azt kell termelni, amire szükség van!

Nagy Imre a sztálini felfogástól eltérő szocializmusmodellt körvonalazott, aminek középpontjában az életszínvonal emelése áll. Noha a népi demokráciák közül az utóbbi öt évben Magyarországon volt a legnagyobb az ipari felfutás, a reálbér 1953-ban mégis alacso-nyabb volt, mint 1949-ben, mondta. Kit lelkesítene az olyan szocializmus, amelyben nem lehet húst, tejet vagy zsírt kapni? Állást kell foglalni, hogy a szocializmusépítés egyetlen helyes útja, amit júniusban választottak. RM, túltéve Nagy Imrén kijelentette, hogy június óta

„tizenöt hónapot vesztettünk”. Sajnálta, hogy ezelőtt sem a PB-ben, sem a KV-ban nem folytak ilyen viták. Szinte lelkesedett a reformokért. De ezekben a napokban azért a szocializmus sztálini gazdasági alaptörvényét magyarázta „a kétség marta elvtársaknak”, és azt, hogy a munkásság és parasztság között is folyik bizonyos osztályharc: a munkásasszony a piacon veszekszik a paraszttal a tyúk árán. RM zavarban volt, Nagy Imre pedig politikai támogatók nélkül győzött.

Rákosit az új politika előretörése mellett az is nyomasztotta, hogy a rehabilitáció útelá-gazáshoz érkezett. Némi időt nyert azzal, hogy a KV-ülést ismertető pártaktíván Kovács István kijelentette: „A Központi Vezetőség az ártatlanul börtönt szenvedett becsületes elvtársakat teljesen rehabilitálta.” És Rajkkal, Pálffyval, Szakasitscsal mi van? – kérdezhette volna a bátor Szabad Nép-olvasó. Az történt, hogy a közeli hozzátartozóikkal közölték: férjük, fiuk ártatlan volt, de a közvélemény szemében továbbra is árulók maradtak. Amikor tudatták Sólyom Lászlónéval, hogy férjét, gyermekeinek apját kivégezték, aláíratták vele, hogy erről hallgat, mint a sír.

Rákosit már egy Moszkva melletti szanatóriumban „nyomta a gond”, amikor KV-határozat megerősítése érdekében Nagy Imre ügyesen azt követelte, hogy hozzák nyilvánosságra RM és az idézett közgazdász felszólalását. Csak hát az utóbbi annyira leleplező volt, hogy Farkas javasolta, inkább Nagy Imre írjon cikket az ülésről. „A Központi Vezetőség ülése után” című – hamarosan vádiratává váló – összefoglaló még októberben megjelent a pártlapban. A miniszterelnök ebben megismételte: a régi gazdaságpolitika „számításon kívül hagyta az embert, a társadalmat, a szocializmus fogalmát pedig leszűkítette a vas- és acéltermelés maximális növelésére, a túliparosításra”. Bebizonyosodott, írta, hogy a kollektív vezetés „le

tudja gyűrni az egyszemélyes vezetésből származó hibákat” – vagyis Rákosit. „A parasztság ellen, a mezőgazdasági termelés ellen javasolt intézkedések mögött végső soron munkásellenes politika húzódik meg.” Szó sincs az életszínvonal túlzott emeléséről.

Megfogadta: „kihozzuk a börtönökből ártatlanul elítélt elvtársainkat”. Tehát kihozzuk, nem pedig kihoztuk! Nem fognak megismétlődni „a múltban elkövetett bűnök”. Nem hibák:

bűnök!

A cikk jeladás lett. Az író Déry Tibor nyílt levélben üdvözölte: „Igazmondásra van szükség, mindenre való tekintet nélkül.” A Szabad Nép pártszervezetének háromnapos taggyűlésén keményen bírálták a sztálinista vezetést. Volt, aki egyenesen „tisztító vihart” követelt, hogy véget vessenek a kiskirálykodásnak, az embertelenségnek. Ez a három nap „hadat üzen a ha-zugságnak, a képmutatásnak, a szürkeségnek, a gyávaságnak”. A taggyűlésnek nem csak a hossza volt példátlan. Sokszorosított jegyzőkönyvének is köszönhető, hogy más lapoknál, a Rádióban, az Írószövetségben és még vidéken is sorra tartották az önvizsgálódó, önmarcangoló, kritikus taggyűléseket.

A reformok tetőzéseként 1954 októberében újjáalakult a népfront. Feltámasztása tavasszal vetődött fel. A népfronttal Nagy Imre a peremre szorított csoportokat kívánta bevonni a pár-beszédbe, társai viszont attól tartottak, hogy ellenzéki párttá nőheti ki magát. Emiatt Moszkvában meg is fúrták, hogy a Népfrontnak egyéni tagsága lehessen. RM a több jelölt állítását is lehetővé tevő „népfrontos” tanácsválasztási törvénytől is fázott. Gerőt az izgatta, hogy a szavazókat csak úgy beengedik a borítékkal a lefüggönyözött szavazófülkébe. „A borítékot elhagyjuk” – jelentette ki RM, bár ez ellenkezett a titkos szavazásra vonatkozó törvénnyel.

„Tömörüljünk széles, megbonthatatlan egységbe, a Hazafias Népfront zászlaja alatt” – köszöntötte az újjáalakítást a Szabad Nép. Elfeledkeztek a pártról a jelmondatok is: „A kormány politikája – a nép politikája! Éljen népköztársaságunk kormánya! Éljen a dolgozó nép és a kormány egysége!” Nagy Imre nemzeti érzésre hivatkozó beszéde, a pártzsargontól teljesen elütő stílusa ellenérzést keltett az apparátusban. Ő nem azt ígérte, hogy a kaszakőgyártást 232 százalékra emelik, hanem arról beszélt, hogy „népünk jókedvben és bőségben éljen, s holnap eltűnjön a gond, amely ma még barázdát szánt népünk homlokára”, meg üdvözölte a „kilenc és fél millió magyar szívének együttdobbanását”. „Megadja-e a tisztelt kongresszus nekem ehhez a politikához a bizalmat?” – tette fel a kérdést, és a terem egy emberként zúgta: „Megadjuk!” Nagy Imre: „Győzött a júniusi politika, és csúfos vereséget szenvedtek azok a számítások, amelyek kudarcára spekuláltak.”

Farkas végképp megijedt. A Titkárság is sokallta, hogy ennyit beszélnek a hibákról, de nem tudták, mit tegyenek. Hiányzott Rákosi! Kádár annyira bízott gyors hazatérésében, hogy november közepén hosszú – és a tanácstalan pártvezetés hangulatát pontosan kifejező – feljegyzésben tudatta vele, mennyit ront a helyzeten a felhívás a júniusi határozattal szemben állók elleni harcra. Kádár megpendítette, hogy áldozzák fel Farkas Mihályt, aki „pártunk főtitkárát... nem egy provokatív államvédelmi ügybe beugratta”. Ezzel egyértelművé tette, hogy ő Rákosival képzeli el a jövőt, ha lecsukatta is, számíthat és számítson is rá!

Noha Rákosit a szanatóriumban eltiltották még az újságolvasástól is, késve csak megkapta Nagy Imre cikkét, és ettől odalett a nyugalma. „Újra erősödött a szédülésem, nem tudtam aludni, a vérnyomásom emelkedett.” Mégis arra gondolt, hogy csapot-papot otthagyva visszatér Budapestre. De ekkor – mint a mesében – megjelent a szanatóriumban Szuszlov, és tárgyalásra hívta a pártközpontba. Súlyos állapota miatt az orvosa nem engedte.RM szerint a doktornak fogalma sem volt a betegségéről – arról, hogy „gyógyírt” csak a szovjet pártvezetéstől kaphat.

A pártvezetésre zúduló kritika ráébresztette Farkast is a veszélyre. Kínjában egy politikai pályát is befutott írót bízott meg azzal, hogy koppintson a nyakló nélkül bírálók orrára. A túlli-citálásról című hírhedt írás megtámadta azokat, akik kritika címén destruálnak. A Szabad Nép vezetése 4–2 arányban a cikk megjelenése ellen szavazott, Farkas utasítására mégis közölniük kellett. Sőt, a PB raportra rendelte az egész szerkesztőbizottságot, ám a cikket leszavazó négy firkász nem volt kapható az önkritikára! Sőt egyikőjük megkérdezte, tényleg nincs joga egy alapszervezetnek kritizálnia a vezető elvtársakat? Ez már sok volt. A sértett vezérkar nekik esett: „Kit söpörjön el a tisztító vihar? Miként is értelmezik a pártirányítást? Kik a diktátorok, a kétkulacsosok a felső vezetésben?” Azt képzelik, hogy a pártvezetők hibáit a nyilvánosság elé tárják? Végül a PB úgy tért ki a megszégyenülés elől, hogy átdolgozásra visszaadta a szer-kesztőség nem is vitatott előterjesztését – aztán „elfeledkezett” róla.

Feslett a kárpit. Az egyetemisták felvilágosítást kértek a magyar–jugoszláv viszonyról, a Rajk-perről. Megkérdezték, miért nem lehet a könyvtárakban kikölcsönözni az 1945–50 között megjelent Szabad Nép-et. A szovjet katonák és az ávósok miért utazhatnak ingyen? Minek ilyen sok [szovjet] tanácsadó? Válasz nincs, csak dühöngés a vadul „párt- és szovjetellenes”

kérdések miatt.

Az 1945 óta eltelt kilenc év kilenc belügyminisztert fogyasztott el. November elején a kilencedik tudatta Nagy Imrével, hogy a szekere rúdját hozzá kívánja kötni. Ám ő mintha tudomást sem vett volna Piros László felajánlkozásáról. A miniszter arról tájékoztatta, hogy a tábornokperben elhitették a gyanúsítottakkal, hogy a nemzetközi munkásmozgalomnak van szüksége a vallomásukra, és ne féljenek, mert az ítéleteket úgysem hajtják végre. Jelentette, hogy az ÁVH párttitkára szerint Péter Gábor „minden akciójáról” tájékoztatta Rákosit és Farkas Mihályt, és buharinista tevékenység miatt tervezték Nagy Imre letartóztatását is. A párttitkár azt is mondta, hogy Rákosi a Szovjetunióban Mein Krach című könyvén dolgozik.

A belügyminiszter csak annak tudatában vállalhatta ezek tolmácsolását, hogy november elején meg volt róla győződve: a miniszterelnöké a hatalom, a jövő.

Ha a kormányfő nem is harcos alkat, hatalma csúcsán csak nekilátott legalább a romhalmaz egyik részének eltakarításához. Nyilvánvaló volt, hogy a felszabadulás tizedik évfordulójára közkegyelmet hirdetnek. Nagy Imre nem akarta, hogy az amnesztiából most is kimaradjanak a politikai foglyok. Foglalkozott a törvényesség minél gyorsabb helyreállításával, az államvédelem megtisztításával. A keze alá dolgozó legfőbb ügyész javasolta, vizsgálják felül az operatív nyilvántartást, mert abban vagy másfél millióan szerepelnek – alaptalanul.

(Hihetetlen ez a szám egy tízmilliós országban. Pedig nem az adatban, hanem az „operatív nyilvántartás” félreértésében van a hiba. Korabeli aktákból kiderül, hogy egy-egy ügy jelentéseiből, kihallgatási, tárgyalási jegyzőkönyveiből – írni tudó kislányokkal – kigyűjtették, kartonokra vezettették az összes nevet. Így szerepelt a nyilvántartásban Kádár János – vádlott –, de Gerő Ernő is – mint akivel valaki Párizsban találkozott –, sőt XII. Pius pápa is.)

Moszkvában mégiscsak megtalálták Rákosi gyógyszerét. November végén a szovjet vezetés eldöntötte: Nagy Imrével szemben Rákosit támogatja, az ő álláspontja a helyes. „Nehéz leírni, hogy mit éreztem” – emlékezett rá. „Bátran” vázolhatta Hruscsovéknak a helyzetet, ha elhitték, hogy „amit Nagy Imre és társai Magyarországon művelnek, párt- és népellenes”. A cselszövés sikerült. De ha tízszerte jobb intrikus, akkor sem igen jut semmire a kelet–nyugati kapcsolatok romlása nélkül. 1954 októberében a nyugati hatalmak elismerték a Német Szövetségi Köztársaság szuverenitását, és bejelentették, hogy az NSZK belép a NATO-ba.

Emiatt a SZU is zárta a sorokat.

RM a jó hírt először Gerőnek telefonálta meg. Majd kényszer-helyettesével, Farkassal tudatta:

gondolkozzék el a történteken, mert másnap otthon lesz! Alig futott be a vonata a Nyugatiba,

máris közölte néhány vezetőtársával a moszkvai „ítéletet”. A vádbeszédet a PB 1954.

december 1-jei ülésére halasztotta, ahol az összecsapás már vérre ment. A legsúlyosabb bűnnel kezdte: „A párt vezetésében nincs egység.” A közvélemény-alakító centrumokban – a Szabad Nép, a Rádió, az írók, a pártfőiskola, az egyetemek – pártellenes nézetek kaptak lábra.

Néhány éve még a szocialista tábor büszkesége volt a magyar népi demokrácia, most pedig komoly gondokat okoz a tábornak. Nagy Imre októberi cikke egységbontó. Amit a rehabilitációról írt, az a párt és annak első titkára ellen is „növelte a hangulatot”, pedig a pereknek „szovjet vonatkozásai is vannak”! A sajtót át kell állítani a jobboldali veszély elleni harcra. Akkor is ezt kell tenni, ha azt mondják: „na, megjött Rákosi elvtárs, és rögtön fordít egyet a kormányrúdon”. Moszkvában már a szemükre vetették, hogy „túlságosan finomkodó delikátok”. A harcban Nagy Imrének kell elöl járnia, mert akkor érthetőbb lesz a párt egysége.

Nagy Imre megszívlelendőnek tartotta a moszkvai véleményeket, akkor is, ha részletkérdésekben tévedtek. Szerinte a párt befolyása nagyobb, mint az utóbbi években bármikor, és nem csúszott el jobbra, hanem lemaradt. Az új szakasz politikája helyes, ha éles fordulattal általános ellentámadást kezdenek a jobboldali veszély ellen, visszatérnek a régi hibák. Baklövés lenne a túlzó vagy pártszerűtlen bírálatokra a kritika elfojtásával válaszolni, főképp az ÁVH beavatkozásával! Elismerte, helyes lett volna a Szabad Nép-cikkben ismertetnie a KV-ülésen elhangzott többi véleményt is, viszont az írás igen jó hatást váltott ki a párttagság körében. Senki sem az ő cikkéből értesült a rehabilitálásról: „egyet lehetett volna tenni, hogy nem engedjük ki az elvtársakat”.

Farkas Mihály szerint „előretört a jobboldali veszély” és „kispolgári anarchista és szubjektív idealista nézetekben” jelentkezett. Csak épp azt nem mondta, hogy éljen Rákosi és vesszen Nagy! Háborgott, hogy a Szabad Nép-taggyűlés kifejezésre juttatta: száműzni kell a lapból az őszintétlenséget. „Megmondtam és megmondom újra, hogy a párt igazságától független igazság, hazugság!” Nagy Imre alapvető hibája, hogy nem harcol a jobboldali veszély ellen. Ő a népszerű, Rákosi a népszerűtlen kérdéseket veti fel. Ez a munkamegosztás nem jó. Végül támogatta, hogy bizonyos kérdéseket Nagy Imre közöljön a gazdasági szakemberekkel. „Csak ami passzol!” – szólt közbe Nagy. Farkas: „A vasnak és acélnak vissza kell adni a tekintélyét!” Nagy Imre: „De nem a »vas és acél országának«!” FM: „Nem akarjuk, hogy hazánk a »vas és acél országa« legyen.” Nagy Imre: „Hiába is akarnánk!”

Csupán egyetlen PB-tag állt Nagy Imre mellé. A többség úgy gondolta, módot kell találni rá, hogy Rákosi ismét „a régi hangon” jelentkezzen. Ám ő, ilyen komoly betegen egyelőre nem akart a nyilvánosság elé lépni. A kulisszák mögött annál kíméletlenebbül csatázott. Nem véletlen, mondta, hogy „most az ellenség Magyarországra összpontosítja a fő tüzet”. A bizonyíték erre, hogy a KV-anyagokról pár nap múlva már a külföldi rádiókban is beszélnek.

RM szerint, amit Nagy Imre mond, hogy az egyéni parasztgazdaság belenőhet a szocializmusba, antimarxista nézet. A miniszterelnök közbeszólt, hogy cikkének nem ez a lényege! RM egy zavaros mondatba gabalyodott, majd gyorsan témát váltva elárulta, Nagy Imre azt tervezte, hogy „otthagyja a Minisztertanács elnökségét és elmegy a Népfront elnökének”. Nagy Imre tiltakozott. De bő hónap múlva beismerte, annyira reménytelen volt a helyzete, hogy a legszívesebben otthagyta volna a bársonyszéket. Ha kormányfői pályafutása csúcsán fölmerült benne a visszavonulás gondolata, mit lehetett tőle várni csata közben?

Szándéka segít megérteni a hatalmi vágytól mentes történelmi alakot, a Nagy Imre-jelenséget, és némileg átértékelteti velünk RM „zseniális” manővereit.

RM visszafordította a sztálinizmus felé a szekérrudat. Nagy Imrére rótták, hogy eligazítsa író-barátait – de Rákosival együtt! –, és neki kellett gyónnia a gazdasági szakemberek előtt is. A beszédét előzőleg be kell mutatnia! RM gyámság alá vonta. „Minden törvényjavaslatot,

minden Minisztertanács elé kerülő előterjesztést” három nappal előbb meg kell kapni a pártnak. A diktátor visszaállt a hatalomba.

A pártvezetés elfogadta, hogy a vita eldöntésére felkérik Moszkvát. (Hruscsovék előre vállalták, ha szükség lesz rá, „megkonzultálják” Nagy Imrét a Kremlben.) A miniszterelnök

A pártvezetés elfogadta, hogy a vita eldöntésére felkérik Moszkvát. (Hruscsovék előre vállalták, ha szükség lesz rá, „megkonzultálják” Nagy Imrét a Kremlben.) A miniszterelnök