Családi kör, magánélet

Jelképes, hogy 1949-ben a párt rendezőgárdájának énekkara adja Rákosiéknak a május elsejei szerenádot. Ez a búcsúdaluk. A pártőrség átkerül az államvédelem kebelébe, megalakul a párt-és kormányőrség. Az RM pártközponti irodájával szemben álló bérházból elköltöztetik a lakókat – mert két nyugdíjas katonatiszt távcsövezte Rákosit –, és ez lesz a párt- és kormányőrség laktanyája. (Mivel nem felelt meg a célnak, később ávósokat költöztetnek az épületbe.) A vezetőket jól védhető családi házakba költöztetik, ezeket is őrzik, a korábbi hetven ember több mint tízszeresével. Biztonsági okból Rákosiék sem maradhatnak a sűrűn beépített Zuglóban. A Szabadság-hegyen kisajátították a Lóránt út Istenhegyi út felőli szakaszát, az új Rákosi-villa környékét is az őrségi század számára. RM és felesége május közepén költöznek fel a Szabadság-hegy mellékutcácskájába, a Lóránt út 4/b alatti villába. A pártőrség négyórás váltásban, 24 órás szolgálatot ad azokon a forgalmasabb utakon, ahol a vezetők járnak. A Rákosi-villánál volt külső kapu, belső kapu, külső őrség, belső őrség. Ha közelített valaki, megszólalt a riasztócsengő, és már rohantak is a kutyával. Még a háztartási alkalmazottakat is igazoltatták.

Alkalmi felszolgálójuk mégis inkább arra emlékezik, hogy életében először egyenrangúként kezelték. Előttük nem kellett hajlongani, eltűntek a tekintetes, a nagyságos és a kegyelmes urak, a társadalmi egyenlőtlenségek (1947-ben szüntették meg a nemesi és főnemesi rangot, megtiltották a megkülönböztetésre utaló címek, megszólítások használatát): – Ha valamelyik vendég narancslevet kért, kinyomtam neki öt narancsot. Egyszer aztán azt mondtam, a szentségit, ha te ötöt, én hármat, és meg is ettem egy ültő helyemben. Ez olyan élmény volt, hogy nem igaz!

– Rákosiék a személyes holmin kívül nem vittek magukkal semmit a Lóránt útra – mondta a gondnok. – Nem olyanok voltak azok a bútorok, hogy érdemes lett volna őket hurcolni. Meg a Szabó József utcai villát is megtartották. Az asszony nem vihette tanárait, barátait a

„sasfészekbe”. Inkább ő használta a Szabó József utcát. Ide járt barátnőjével, Kovács Margit Kossuth-díjas keramikussal, itt tartott neki órát a festőművész tanár, egy ideig a magyartanár.

Fogadást is adtak itt. Miután elköltöztek, a télikertben felhalmozott ajándékok között csak az én felügyeletem alatt takaríthattak. Mondtam az elvtársnőnek, hogy a sok szőnyeget, textilholmit megeszi a moly, csináltatok egy szobányi nagyságú ládát a padlástérbe. Még létra is volt benne, és több kiló naftalin. Volt egy behemót nagy szőnyeg, lehetett talán ötször öt méteres, amit két ember porolt ki, mielőtt beraktuk a naftalinba. Amikor láttam, hogy a Lóránt úti hatalmas ebédlőben nincs odaillő szőnyeg, mondtam, az jó lenne ide! Felcsattant az elvtársnő, hogy képzelem, az Titótól van!

Rákosi Mátyásné, Feodora Feodorovna Kornyilova (a családban csak Fenya, Fenyicska – a kívülállóknak „az elvtársnő”, egy levélírónak: vezérné asszony) negyvenkét éves korában került egy idegen országba, amelynek a nyelvét sem ismerte. A férje – Matyusa – figyelme nem tudta ellensúlyozni, hogy alig volt vele, keveset tartózkodott otthon. Egyetlen

„kárpótlásáról” tudunk: 1947-ben elkísérhette Nyugatra a sógorát, a pártközpont gazdasági osztályának vezetőjét. Hazatérve Fenya sokat mesélt Londonról, és lelkesedett Párizsért. Bár egy panaszos „népi demokráciánk első asszonyához” címzett levelet küldött neki, Fenya nem vált „first lady”-vé. De szép lassan feltalálta magát az új helyzetben. Minél jártasabb lett a magyar nyelvben, annál inkább oldódott a bezártsága. Mivel jól rajzolt, először ezzel ütötte agyon az időt. Majd 1948-ban beiratkozott az Iparművészeti Főiskolára, és kitanulta a keramikusságot. Ebben döntő szerepe volt „barátnőjének”, a Kossuth-díjas keramikusművész Kovács Margitnak. A főiskolát élvezték az elvtársnőt testőrként kísérő sofőrök is. A rajzórák szép (akt)modelljeit szívesen nézegették: „Rákosival ilyesmiben nem vettünk részt.”

Az asszonyt évfolyamtársai is csak elvtársnőnek szólították, aki ekkor már elég jól beszélt magyarul. Fekete kocsija minden reggel beállt az udvarba, és a fegyveres őr, illetve a sofőr egy ideig bement az órákra, sőt még a vécé előteréig is elkísérték. Fenya igyekezett beolvadni a kerámiaszakosok harmincfős közösségbe, ami eleinte nehezen ment, mert fenntartással fogadták a lényegesen idősebb asszonyt, akire ráadásul fegyveresek vigyáztak. De a mindennapos együttlétben feloldódott a kölcsönös idegenkedés, és még az őrök is felengedtek.

Fenya szerette a természetet, és imádta a művészetet. Amikor a társai szénnel, széles mozdulatokkal rajzoltak, ő miniatúraszerű, távol-keleti képet cizellált heteken át. Emberileg legközelebb egy ifjú párhoz került. Csak telefonált, hogy mennek kirándulni, vagy az Ope-rába, esetleg Kovács Margithoz, és küldte értük a kocsit. Bár ők inkább kettesben maradtak volna, nem mertek nemet mondani.

Rákosiné sosem politizált, hacsak azt nem lehet annak tekinteni, hogy amikor kellemetlennek érezte, hogy egyedül ő tízóraizik, akkor megkínálta őket, majd kezdte ruháskosárban hordani mindnyájuknak a szendvicset, termoszban a kávét vagy a teát, sőt a narancsot is, mondjuk három szemet, amiből két-három gerezd jutott mindenkinek.

– Otthoni dolgokról csak azt említette, hogy megint beszélt az urának rólunk, és többször ígérte, hogy „Rákosi elvtárs” meglátogatja a főiskolát – emlékezett közösen az évfolyamtárs házaspár. – Amikor eljött, bőrkabátosok szállták meg az épületet, és a hallgatókat bezárták a műhelybe. Aztán némi szemrehányással mondta, hogy hol voltunk, mindenütt keresett bennünket! 1951 őszén néhány társunkkal együtt letartóztattak minket, és két hetet töltöttünk benn az ÁVH-n. Két társunk disszidált, és mivel egy asztalnál dolgoztunk, felvetődött, hogy nem volt-e valami összeesküvés Rákosiné, netán Rákosi ellen. Két hét múlva szabadultunk, és a hallgatáson túl arra is köteleztek, hogy visszatérjünk a főiskolára. Egy időre megszűnt az elvtársnővel minden kapcsolat. Amikor a lépcsőn lefelé jövet hozzánk lépett, hogy mi volt itt, válaszolni sem tudtunk, mert a biztonsági ember mellette termett, de a sofőrje megdicsért, hogy okosan viselkedtünk az ÁVH-n.

Amikor elvették a hallgatók egyik műtermét, mesterük, Borsos Miklós megengedte, hogy beköltözzenek a múzeum udvarán lévő csodás műtermébe, ami az üvegtetőn át szűrt fényt kapott, amíg a tetőt be nem futotta a vadszőlő. Ritkítására a fiúkat kérte meg. Ők sarabolták is becsületesen, és közben észrevették, hogy az ereszcsatornában egy fel nem robbant gránát van.

Alattuk dolgoztak a többiek, köztük Rákosiné. Ha szólnak, akár összeesküvéssel is megvádolhatták volna őket, vagy azzal, hogy nem voltak elég éberek, amiért eddig nem szóltak. Végül megsúgták az ávós sofőrnek, és ő azt mondta, hallgassanak, és a kollégáival éjjel kilopták a gránátot a csatornából.

– Reggeltől estig tartottak az órák – elmélet, rajz, korongolás, mázazás –, négy év alatt sokat kellett benn lenni – mondja egyik fiatal tanára. – A maga dolgairól soha nem beszélt az asszony. Bár a legidősebb volt, nála szerényebbet keresve sem talált az ember: éppoly áhítattal kérdezte ő is a tanárokat, mint a többiek. Tehetséges, szorgalmas és ambiciózus volt. A tankönyvemet lefordította oroszra, és úgy tanulta meg, pedig szépen beszélt magyarul. Végül mindenki megszerette, de mamlaszmód nem kértünk tőle a főiskolának és magunknak semmit. Végzése után ő a herendiekkel dolgozott, és szerepe lehetett abban, hogy az Iparművészeti Múzeum megrendezhette a Herendi Porcelángyár első nagyszabású kiállítását.

Ma is emlékszem az elvtársnő külön vitrinben álló feketés készletére. A kökény- vagy szeder-indával díszített porcelán decens volt, finom, mintha sárguló levelek vették volna körbe a fekete gyümölcsöket.

Kiállítás-kritika: „Rákosi Mátyásné poétikus hangulatú, zöld alapon virágos vázáin, erdei bogyós és lepkés készletén, gyümölcsös készletén, madaras tányérjain a mai herendi festők

»kevéssel sokat mondani« törekvése nyilvánul meg.” Herenden mégsem gyártották tradícióktól elütő munkáját. Nem valószínű, hogy az ő jóvoltából úszta meg a gyár a műszaki porcelángyártást, de Lenin-, Sztálin-, Rákosi-mellszobrokat nekik is kellett készíteniük. (RM szobrának a megformálására T. Jánost kérték fel, aki annak idején Horthyt is megmintázta.

Szabadkozott: ezt nem tudja megcsinálni senki: vagy szép lesz és azért nem jó, vagy olyan, amilyen, akkor meg azért nem. Végül csak elkészítette, és a szobrot a gyárudvar közepén állították fel. Aztán 1956-ban ledobták az első emeletről. A rengeteg cserépből látszott, hogy étkészletnyi porcelán ment ebbe a fejbe.)

– Az 1954-es nagy herendi kiállításon találkoztunk, és az elvtársnő megjegyezte, hogy már nekem is lehet herendim – emlékezett egy volt évfolyamtársa. – Inkább lakás kellene, feleltem. Mire ajánlotta, írjak Rákosi elvtársnak, ő szereti a fiatalokat. Mivel ő volt a postás, kaptam lakást.

A Lóránt úti villa sem volt fényűző, a pompát a szalon selyemmel bevont garnitúrája jelentette – mondta a gondnok. – A bejárattól jobbra lévő kis szobában lakott az unokaöcs, Vologya, az örökbe fogadott fiú. A konyha háromszor akkora volt, mint Zuglóban, a hatalmas ebédlőt elhúzható üvegajtó választotta ketté. Itt is külön hálószobájuk volt, és két fehér csempés fürdőszoba: fehér kád, mosdó és vécé, és az egyikben bidé, a másikban állómérleg. Ez volt a luxus.

Felköltözésükkel mintha „belövést” kapott volna a Szabadság-hegy. A villa környékére költöztették a személyzetet. A rideg Rákosi-kolónián ismeretlen volt a barátság, ide nem járhattak vendégek, itt ellenőrizték, ki kivel barátkozik. Az új gondnokéknak például egy ismert orvosprofesszor villája jutott. Hiába húzódoztak, muszáj volt költözniük. Olyan szegények voltak, hogy csupán a ház egyetlen szobáját lakták. A férfi az ebédlőben kaput rajzolt a falra, és ott focizott a gyerekkel. Örült, ha szabadnapján elvitték hajtónak. Egy vadászatra egy megbízható ember húsz forintot kapott meg egy nyulat. Nem tagadja, Rákosiék reggelijének a maradékát is megette. Rajta kívül a villában alkalmaztak még háztartásvezetőt, szakácsnőt, szobalányt, egy vagy két kertészt (télen ő kezelte a kazánt) és bejáró mosónőt.

Inas nem volt. Bár alaposan megválogatták, ki kerülhet ebbe a körbe, megtörtént, hogy az ÁVH-nak kellett jelentést készítenie a locsogó mosónőről.

A beköltözés után kibővítették, bombabiztossá alakíttatták át a pincét, több szoba épült a föld alá. Ekkor került golyóálló üveg RM hálószobájának ablakára. 1956-ban készült néhány fénykép a Rákosi-villáról. A tetőn rádióadó antenna és tévéantenna látszik. (A

„zeneszekrénybe” építették a kis képernyős tévét.) A normál filmek vetítésére alkalmas gépszobát 1951-ben tapasztották a nappalihoz. A három vetítőablak fényképéről azt állította a felvétel készítője, hogy az egyik lukon lefotózták a látogatókat, a másikon szalagra vették a beszélgetést, a harmadikból pedig géppisztolyos ávós leste a látogató minden mozdulatát...

Készültek képek a tizenkét méter mélyre ásott, akkumulátorteleppel, légszűrővel, telefonnal felszerelt, kétágyas bunkerről is. A mosdó fölötti szegényes tükrös szekrényen megkopott a foncsorozás, a Sztálin halála utáni békésebb időben már nem igazán törődtek a bunkerrel.

Kónya Lajos Kossuth-díjas költő 1950 végén felköltözhetett a Lóránt útra, Rákosiék szomszédságába, a sorompón kívüli első házba. 1951 nyarán a költő hetvenhét éves, nagyothalló apja meglátogatta őket, és amikor első nap elindult, hogy a környékkel ismerkedjen, a sorompó előtt egy őr a combjába lőtt. A segítségére siető menyét a közelébe sem engedték. Aztán egy őrnagy bocsánatot kért a történtekért, mondván, hogy bárki álcázhatja magát öregembernek. A költő levélben tiltakozott Rákosinál. „Gyerekeim már félnek az udvarra kimenni. Téli tüzelőnk felét ellopták, húsz méterre van az őröktől, fényes

nyári időben ellenben lelövik az apámat.” Később Kónyáék macskáját is lelőtték. Talán ő is ellenség volt? Bocsánatot kértek, és megkérdezték, milyen macskát vegyenek helyette.

RM magánéletének nagy a legendáriuma. A villájukkal szemben lévő telken félbehagyott, oszlopos épület torzójáról elhíresztelték, hogy ide épült volna a nyári lak. De ki hallott olyat, hogy a nyári lakot valaki az út túloldalára teteti? Konkoly Kálmán, a Bécsben németül megjelent Rákosi Mátyás titka című könyvében (1962) még a „pompás kastélykert” helyét sem tudta. „A falat rózsaszínű márvány burkolta”, illetve „a mennyezetig tölgyfa burkolat fedte’”. A nappaliban két velencei csillár lógott, a vitrinben állt RM zsebkése, amivel „húsz éven keresztül ette a kenyerét a szegedi Csillagbörtönben”. „Egy lakáj szolgált ki minket térdnadrágban és fehér harisnyában.” „A fürdőparadicsomhoz hasonló fényűzést még nem tapasztaltam... Rózsaszínű fürdőkád... falba épített szekrények, külföldi fogpasztákkal, szappanokkal, púderrel és hajvízzel... elektromos hajszárítóval.” Meg aranyfésűvel!

Csakhogy a kommunista vezetők első garnitúrája általában puritán volt. Egy homo kominternikusz számára a földi hívságok megvetése is világnézeti ügy. Szégyennek számított pénzzel foglalkozni. De ez a puritánságuk képmutató is volt, hiszen gyakorlatilag ingyen kapták a reggeli zsömlét is. A csúcson lévőknek kommunisztikus ellátás dukált: képességeik szerint dolgoztak, és szükségleteik szerint részesültek a javakból. A PB-tagok fizetése ötször-nyolcszor annyi, mint a háztartási alkalmazottaik, vagy egy munkás fizetése. És nekik még a háztartás nagyságától függő élelmezési költség is járt. Húsz-harminc kiemelt családot központilag láttak el. A gondnok naponta beszólt a pártellátóba, hogy mire van szükség, és egyedül Rákosiéknak házhoz is szállították. 1945 után évtizedeken át nem sok magyar ehetett borjúhúst. A kivételezettségen kívül mindenből hiány van. Narancsot a gyerekek többsége nem is látott – a „másodrangú” vezetők és feleségük csenték is tőlük. Kongresszusok, fogadások alkalmával RM is ajándékozott a nőknek narancsot. Volt, aki ereklyeként őrizte a felére-harmadára aszalódott gubacsot.

A lakás – 1950-től fogva általában budai villa – ingyen járt. Nincs lakbér, van háztartási alkalmazott, gondnok, házmester – legfeljebb három alkalmazott –, és kapták a tüzelőt, fizették a közüzemi díjakat. A párt költöztet, állja a berendezést (nem boltban vett bútorokkal, szőnyegekkel, képekkel), meg fizeti a karbantartást. Az üdülés az egy háztartásban élő családtagoknak is ingyenes. Ennek ellenére a szemfülesebbek sem dőzsölnek, de anyagi gondok nélkül élnek. Az édes életre idejük sincs. Néhány feleség azért urizál. Ha valahol lát egy sziklakertet, neki is kell. (A Rákosi-óvodák óvónői panaszolták, hogy nem bírnak a három táborra szakadt kádergyerekekkel. Az első csoportba tartoztak azok, ahol a ház előtt a

„skatulyában” ávós állt, a másodikba, akiknél csak rendőr, és a maradék az óvodabusszal közlekedők csapata. A pedagógusok féltek a káderszülőktől. RM meghallva mindezt, azon kesergett, hogy mi folyik a „neve alatt”.)

A hajdan szegény kisfiút annyira megzavarta a „gazdagság”, hogy rájátszott a puritánságra is.

A szódavizes üvegen megjelölte, mennyi volt benne, nehogy másnap újat kezdjenek.

Figyelmeztetni kellett, hogy ne járjon zsíros kalapban. Amikor a Szabó József utcai lakás kiült bőrgarnitúráját kicserélték, RM dühösen visszavitette a régit. Nem a luxus filmvetítés került igazán sokba, hanem a nyolc-, húsz-, majd a hetventagú őrség! Eközben a gondnok nemcsak RM cipőit javíttatta, hanem az ingeit is újra galléroztatta a hátából. A foszladozó nyakú téli-kabátot szinte lelopták róla. Nem engedte, hogy szabót hívjanak: a régi után készítették az újat, és amikor megvolt, a kopottat eltüntették. A cipőkkel hasonló tortúra játszódott le.

Bár Balatonaliga nevű község nem létezik, az idetelepített pártüdülőben négy évtized kommunista pártmunkásainak a többsége megfordult, az éppen regnáló PB-tagoknak pedig ilyen-olyan vízparti házai voltak itt. Állítólag 1948-ban azért esett a választás épp Aligára,

mert a háború előtt elkezdtek itt két üdülőt építeni, de csak az alapozásig jutottak. A párt kisajátította a települést, és befejezte az építkezést. A nyári házakból kitelepítették az embereket, de másutt választhattak maguknak az elhagyott üdülőkből. Barátságos ávósok költöztették a tulajdonosokat, és a buldózer már kezdte is a bontást; csak a jobb állapotú házakat hagyták meg. Ezek lettek a főnöki villák, amelyeket 1949 tavaszán osztottak el közöttük. Az épületek többsége háború előtt emelt penészes, vizes házikó volt. A vaskerítéssel körbevett legjobb villa Rákosié lett, a szomszédjába Gerő került. A bástya formájú házra azt mondták, legyen a Farkas Mihályé. A mellette lévő sokablakos villa a Rajké stb. Minden PB-tag „villatulajdonos” lett, sőt néhány kivételezett miniszter is. (A rosszul fizetett pártalkalmazottak egyik kiváltsága az ingyenes üdülés volt itt és a párt többi üdülőjében.) Aligán a Rajk-per után a vezetők rezervátumát elnevezték Aliga I-nek, és elválasztották Aliga II-től, a pártmunkások üdülőjétől. A PB-tagoknak külön ebédlője is volt. Rákosiéknak pedig a gondnok felesége főzött. Bár az aligai üdülőt géppisztolyos őrök védték, Rákosira külön őrség is vigyázott, és a villát 1950-ben előnevelt fenyőfákkal ültették körbe. A ház két oldalán reflektor pásztázta a vizet, nehogy arról megközelíthesse valaki.

Egy ifjú PB-tag felesége így beszélt erről a világról: – 1950-ben mi is kaptunk Aligán egy kis házikót. Ilyen-olyan őrök során engedték át a kocsit; a hűtőszekrény tele volt gyümölccsel, édességgel, és természetesen grátisz kaja is járt. Volt egy gumicsónakunk, amit levittünk Aligára. Ahogy elkezdtünk evezni, abban a pillanatban egy motorcsónakból ellenőrizték, hogy ki ül a csónakban. Azt hiszem, senki nem akart felrobbantani senkit, de ilyen légkörben éltünk. A kvartett – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – Aligán is megtartotta az egy lépés távolságot. Nem volt fraternizálás.

RM rendkívül tisztelte a genetikát tagadó orosz Liszenko „tudományát”. Ültetgették is neki azokat a citromfákat, amelyeket tőle kapott. Mivel a balatonarácsi klíma „felel meg” nekik a legjobban, rézsűs gödrökbe rakták őket. RM szerint ez fagyálló fajta, nem kell vele semmit csinálni, csak nádpallóval letakarni, ám a háromnegyede kifagyott. Erre a kertész Sopronhorpácsról összeszedte az összes citromcsemetét, és elültette őket a kipusztultak helyére, és átrakta rájuk az orosz címkét is. RM aztán boldogan közölte: ugye, mondtam, hogy beválik! Le is bontották az arácsi üvegházat, betonalapzatát feltöltötték földdel, mert

„kitűnően alkalmas lesz citrom- és narancsfák ültetésére” (1951).

– Az aligai szezont Rákosiék már májusban megkezdték; szombatonként délután indultak és vasárnap kora este jöttek meg – mondta a gondnok. – A Mátyás király úti KV-üdülőben állandó szobájuk volt, de ott ritkán éjszakáztak. Rákosi vadászni elég sokat járt. Ilyenkor kaptunk nyulat, őzet, amit a szakácsnők elkészítettek az őrségnek, ha több volt, hazavittek belőle. Egy alkalommal két élő fácánnal jött haza, elvittük őket az állatkertbe, mint Rákosi elvtárs ajándékát. Máskor egy őzikét hozott, és ekkor az elvtársnő is velünk jött az állatkertbe, hogy megnézze a férje ajándékait. Ő többször meglátogatta az ajándék állatokat, sőt hétköznap kijárt az állatkertbe festegetni.

RM hatalmi meg egészségügyi okok miatt vadászott. Bár szeretett fecsegni, „vadászkalandjai”

nem voltak. Nem érintette mélyen ez sem, mint a politikán kívül semmi sem. Sőt egyszer elkezdte „ütni a tüzet” (RM) a vadászó párttitkárok ellen: tőlük „a fegyvertartási engedélyt meg kell vonni, azon kívül pártvonalon is felelősségre kell őket vonni”.

– Akik régen ekkora poszton voltak, nem ölelgettek meg, nem ültek le velem beszélgetni. Ha volt is köztük néhány kutyaütő, általában szerényebbek voltak, mint a hajdani urak – súgta meg 84 éves korában, még a rendszerváltás előtt Berek János gemenci fővadász, aki szinte az egész XX. századi magyar elitet vadásztatta, Bethlen Istvántól kezdve Gömbös Gyulán, Kállay Miklóson, Rákosin át Kádárig. – Rákosit nem bírtam, bár csibészes kedvű zsidó ember

volt, mégsem szerettem, nem tudom, miért. Jöveteléről külön autó hozta az értesítést. Aztán megérkeztek a szekszárdi ávósok, majd a pestiek. Képzelje, mentünk a bőgő bikára gyalog cserkészúton, és kilenc ávós kísért bennünket. Az embernek arra is kell vigyáznia, hogy egy kicsi gallyra rá ne lépjen, mert a bika a legkisebb pattanást is meghallja, ezek meg tördelték az ágat... Erre nem vigasz, hogy Rákosi jópofa. Cserkészúton tizenegyen, amikor a tehén az em-bert már egyforintnyi lukon meglátja! Az egyik a géppisztolyt csattogtatta, a másik az orrát

volt, mégsem szerettem, nem tudom, miért. Jöveteléről külön autó hozta az értesítést. Aztán megérkeztek a szekszárdi ávósok, majd a pestiek. Képzelje, mentünk a bőgő bikára gyalog cserkészúton, és kilenc ávós kísért bennünket. Az embernek arra is kell vigyáznia, hogy egy kicsi gallyra rá ne lépjen, mert a bika a legkisebb pattanást is meghallja, ezek meg tördelték az ágat... Erre nem vigasz, hogy Rákosi jópofa. Cserkészúton tizenegyen, amikor a tehén az em-bert már egyforintnyi lukon meglátja! Az egyik a géppisztolyt csattogtatta, a másik az orrát