En rêve

A mű – akárcsak a Nuages gris ‒ a késői Liszt zongoraművek között gyakori miniatűrök közé tartozik, címének jelentése – Álomban ‒ azonnal sugallja a karakterét is.

Alcímként a nocturne felirat szerepel, ami utal Chopin hasonló műfajú műveire, és a főcím jelentéséhez is kapcsolódik. 1885 végén komponálta a szerző, majd 1888-ban, halála után növendéke, A. Stradal – akinek a mű dedikálása is szól – jelentette meg (Sulyok, Mező, 1978). A darab azon kevés késői zongoramű egyike, melyek helyet kaptak Ramann Liszt- Pädagogiumában (1902/1986) is.

A H-dúr hangnemű, 4/4 –es ütemmutatójú darab két részes, az első rész a 20. ütemig tart, a második rész a 21-47. ütemig. A második részben az első rész témájának dallamát variálja a zeneszerző. A két rész kezdő 8 ütemében (1-8. és 21-28. ütem) szólal meg a téma, azonban a következő ütemekben a folytatás már eltérő a két részben. Az első rész sokkal egyszerűbb ritmikailag és a faktúrája is szellősebb, mint a másodiknak. A második részben a bal kéz fisz orgonaponton alapuló kísérete átmenőhangokkal bővül. A jobb kéz témájához egy közép szólam is csatlakozik, és a ritmika is változatosabbá válik a dallamban megjelenő trioláktól. Az első rész lefelé hajló egy szólamú recitatívóval zár, amely a 13. ütemben elinduló nyolcad mozgással indul. Két ütemmel később a nyolcadokat belekomponált lassításként kromatikus hangközökben lefelé lépegető fél, átkötött fél és átkötött egész hangú értékek váltják fel. A második rész 29. ütemében egy szekundonként lefelé ereszkedő szekvenciát hallunk a jobb kézben, míg a bal kézben a kíséret kromatikusan felfelé haladó felbontott tercekből áll. A két szólam együtt egész hangú skálán alapuló szextakkordokat ad ki (51. ábra, Ramann, 1902/1986).

51. ábra Liszt Ferenc: En rêve 29-32. ütem akkordjai

A 35. ütemtől kezdődő záró szakaszban a jobb kéz hosszú trilláit a bal hármas- és négyes hangzatok figurációival és arpeggiókkal kíséri. Az arpeggiók érdekessége, hogy hangzataik harmóniái a H hangra épülő cigányskála hangjaiból ‒ H, Cisz, D, Eisz, Fisz, G, Aisz ‒ állnak. (Ramann, 1902/1986).

88 A törések két különböző felrakásában a Fisz van alul, ami újból az előzőekben már

hallott orgonapontot adja. A 41-42. ütemben a Fisz fölött megszólaló akkord hangjait domináns szeptim hangzatként érzékeli a fülünk az enharmonikus átértelmezés miatt, a kottaképből azonban kiderül, hogy D-Eisz-Gisz-Áisz hangok – a fent említett skála hangjai

‒ alkotják, amelyek önálló akkordként meg is szólalnak a 43. ütem második negyed értékén (52. ábra).

52. ábra Liszt Ferenc: En rêve 43. ütem

Ezt követi egy leszállított alapú III. fokú – bővített hangzású ‒ kvartszext akkord, amely a 45. ütemben a Gisz hanggal egészül ki a szopránban. A záró H-dúr kvartszext akkordot egy domináns funkciót betöltő III. fokú szext akkord előzi meg.

Az En rêve szintén népszerű darab az előadóművészek körében, talán kevésbé komor hangvétele és dallamossága miatt is. 19 különböző előadóval készült felvételt hasonlítottam össze a műből. Az elején található metronómszámot ‒ a negyed 96 MM ‒ Liszt saját kezűleg rögzítette (Ramann, 1902/1986). Az átlag tempóról készített grafikonokon látható (12.

melléklet), hogy az előadók többsége ehhez az értékhez közeli tempót vesz. 3 művész játszik a kiírtnál jóval lassabban, Laplante, Szegedi és Gardon. A leggyorsabb tempóban Jandó Jenő játssza a darabot, amitől az előadás kissé idegessé válik. A mű felépítésében, összefogásában is jelentős szerepet játszik a tempó. A tempó grafikonokról leolvasható (13. melléklet), hogy az előadók hol, és mekkora mértékű agogikával, tempó-változással, gyorsítással, lassítással interpretálják a művet.

Viszonylag kicsi eltéréseket láthatunk a tempó szélső értékeit alapul véve Howard, Ogdon és Krausz előadásában. A többi tempó grafikon nagyobb kilengéseket mutat, a legkirívóbb Nyíregyházi felvétele, amelyen a 15-20. ütem hosszabb ritmusértékeit egyáltalán nem várja ki, majdnem háromszorosára gyorsítja a tempót az eredetihez képest.

Gardon és Laplante szintén nem várják ki a hosszú hangokat. Néhány művész – Jandó, Dráfi, Campanella, Brendel és Lantos – viszont az első részt még jobban lezárva lassít egy kicsit a 15-20. ütemben. A 13-14. ütem szekvenciális nyolcad mozgását az előadók többsége kissé gyorsabb tempó segítségével gördülékenyen összefogja. A legtöbb felvételen az En rêve két

89 részének tempójában is mutatkoznak eltérések. Achatz, Brendel, Rudy, Schindler, Dráfi és

Kentner a 21. ütemtől visszatérő témát előre mozdítják tempóban, míg Gardon, Laplante és Jandó az első rész analóg helyéhez képest valamivel lassabban indítják. A második rész végén, körülbelül a 35. ütemtől kezdődően fokozza kissé a tempót Clidat és Frascone, míg mások éppen ellenkezőleg, lassítanak.

A 35-43. ütemben a jobb kéz hosszú trillájának halk, de mégis sűrű játéka nem egyszerű feladat. A vizsgált felvételeken sem sikerül minden előadónak, néhányan lassú, vagy túl hangos trillát játszanak, ami nem illeszkedik a mű hangulatába. Az 53. ábrán megfigyelhető a jobb pedál használatára vonatkozó szerzői instrukció (Ramann, 1902/1986), melyet az NLE is átvette a Pädagogiumból.

53. ábra Liszt Ferenc: En rêve 9. ütem - pedáljelzés

A darab elején una corda utasítás olvasható, és később sem jelöli a kotta a bal pedál felengedését, így végig ajánlott a használata. A bal pedál különleges hangszínt ad a műnek, az álom elmosódott kontúrjait érzékeltetve.

Az ízléssel adagolt agogika fontos előadói eszközzé válik a mű interpretációjában. Ez a darab jó példa a rubato használatára, mivel a kíséret egyenletes nyolcad mozgása fölött cantiléna szól. A hangok kiemelésének ‒ finom megváratásának ‒ eszközeként alkalmazott liszti rubatoval a vizsgált felvételek többségénél találkozhatunk. Különösen szép rubatot játszik Laplante és Brendel. A bal kéz kíséretben azonban véleményem szerint vigyázni kell arra, hogy az egyenetlen játék ne legyen túlzott mértékű mert ez ellentétes a szerző utasításával (lásd: 4.1.2 fejezet). Sajnos az egyenetlen játékot eltúlozza Nyíregyházi és Schindler. A súlyozás szintén kerülendő Liszt szerint, mégis hallani rá példát, Achatz és Campanella játékában. Az idős mester a következőt fűzte hozzá az előadás módjához:

„Inkább füllel, mint ujjakkal kell játszani.” (Ramann, 1902/1986. IV. 7.o.). Az interpretáció különösen fontos eleme a kíséret legatissimo játékmódja, amelyet halkan, simán kell játszani, de közben a Fisz orgonapont jellegéről sem szabad megfeledkezni (Ramann, 1902/1986). Számomra különösen meggyőző Krausz Adrienne játéka egyszerűségével, folyékonyságával és szép dallamvezetésével.

90 4.3. 19. századi interpretációs eszközök jelenléte Liszt késői zongoraműveinek

1950-2011 között készült felvételein