I. Kedves Brutusom !1 Midőn a kiváló szellemű és mély í tudományú philosophusok görög nyelven írt munkáit a latin irodalomba kezdtem átültetni, nagyon jól tudtam, hogy e vállalkozásom többféle gáncsra fog alkalmat adni. Némelyek ugyanis, és pedig nem a legtudatlanabbak, rossz szemmel nézik az egész bölcselkedést. Mások nem gáncsolják annyira, ha csak mellékesen foglalkozunk vele, de úgy vélekednek, hogy ily nagy buzgalmat s ennyi fáradságot nem érdemes reá fordítani. Mások ismét, különösen azok, a kik a görög irodalomban jártasak és a latint lenézik, azt fogják mondani, hogy idejöket inkább görög művek olvasásával akarják eltöl
teni. Végre, úgy hiszem, akadnak olyanok is, a kik engem más tudományág művelésére szólítanak föl s a kik az irodalmi munkásság e nemét, ha finom Ízlésre mutat is, nem tartják állásomhoz és méltóságomhoz illőnek. Mindezen ellenvetésekre 2 röviden válaszolnom kell, ámbár a philosophia ócsárlóinak eléggé megfeleltem már abban a könyvben, a melyben a philosophiát megvédelmeztem s fölmagasztaltam Horten- sius vádjai és ócsárlásai ellenében.2 Mivel e könyvet te és mindazok, a kiknek Ítéletére sokat tartok, helyesléssel fogad
tátok, több ily munkába fogtam bele, mert nem szeretném, ha azt hinnék rólam, hogy fel tudom ugyan kelteni a közön
ség érdeklődését, de megtartani nem bírom. Az olyanok tehát, a kik ezt a foglalkozást, ha már reá adtuk magunkat,
1 *
korlátozni akarják, nehéz önmegtartóztatást kívánnak oly dologban, a melyet, ha egyszer benne vagyunk, korlátok közé szorítani nem lehet; azért azokat, a kik végkép elszó
lítanak a philosophiától, szinte méltányosabbaknak kell tar
tanunk ezeknél, a kik a végtelen elé határt szabnának s oly dologban, mely annál többet ér, minél nagyobbszerű,
mér-3 sékletet követelnek. Mert vagy el lehet érni a bölcseséget s ez esetben nemcsak meg kell azt szereznünk, hanem birtokát élveznünk is; vagy pedig nehéz idáig ju tni; de ez esetben sincs egyéb határa az igazság keresésének, mint annak meg
találása és a kutatásban elfáradni szégyen, midőn a kutatás czélja a lehető legszebb. Különben is, ha gyönyörűséget talá
lunk az Írásban, ki oly irigy, hogy minket tőle megfoszszon ? Ha pedig fáradságunkba kerül, kinek van joga határt szabni a más szorgalma elé? Bizonyára, valamint a Terentius Chremese 3 emberies érzületéről tesz tanúságot, midőn nem akarja, hogy új szomszédja
Szántson, kapáljon, vagy terhet vigyen,
— mert nem a tevékenységtől, hanem csak a szolgai munká
tól riasztja vissza, -— úgy túlságosan aggodalmasak ezek, a kiket bosszant a mi, nekünk legkevésbbé sem kellemetlen fáradozásunk.
4 II. Azoknak nehezebb tehát eleget tennünk, a kik a latin művek megvetőinek vallják magukat. Ezeknél mindenek előtt azt csodálom, hogy miért nem gyönyörködteti őket a legfontosabb eszmék tárgyalásában a hazai nyelv, holott ugyancsak ők a görögből szó szerint latinra fordított színdara
bokat szívesen olvassák. Vagy lehet-e oly ellensége a római névnek, a ki az Ennius Medeáját4 vagy a Pacuvius Antiopá- j á t 5 megvetné vagy mellőzné azért, mert neki Euripides 6 ugyanazon szíművei tetszenek s a latin irodalmat ki nem állhatja ? Tehát, úgymond, inkább olvassam én az Ifj al:at a
4 ELSŐ KÖNYV. 3— 4.
ELSŐ KÖNYV. 5— 6. 5
Cæcilius,7 vagy az Andriát a Terentius fordításában,8 mint mind a kettőt a Menander eredetijében? En ezekkel annyira 5 nem értek egyet, hogy, noha Sophokles a lehető legtökéle
tesebben írta meg Eleetráját,9 mégis olvasásra méltónak véltem az Atilius rossz fordítását,10 a kit Licinus 11 vas író
nak nevez ugyan, de a kit mégis tartók olyan Írónak, hogy el lehessen olvasni. Hiszen, ha valaki egyáltalán nem törő
dik a mi költőinkkel, az vagy a leglomhább közönyösségre, vagy a legkényesebb finnyáskodásra mutat. Én legalább senkit sem tartok eléggé műveltnek, a ki előtt a magunk ter
mékei ismeretlenek. Vagy pedig az
Oh bár sosem dőlt von’ le a berekben12
kezdetű tragédiát ép oly szívesen olvassuk, mint ugyanazt görögben, ellenben ha Platónak a jó és boldog életre vonat
kozó tanait latinul fejtegetjük, az nem fog tetszésre találni?
Különösen, ha mi nem fordítók módjára járunk el, hanem 6 védelmezzük azoknak a tudósoknak tételeit, a kikhez csat
lakozunk s a tárgyat a magunk Ítélete s a magunk előadás
módja szerint dolgozzuk fel? Van-e akkor okuk, hogy a görög munkákat többre becsüljék ezeknél, melyek egyrészt világos előadásukkal tűnnek ki, másrészt nincsenek is lefor
dítva görögből? Mert ha azt mondják, hogy azok a tudósok tárgyalták már e tanokat, akkor a görög írók közül sincs okuk annyit olvasni, a hányat olvasni érdemes. Hiszen mel- lőzött-e valamit a stoikus rendszerből Chrysippus? 13 Mégis olvassuk Diogenest, Antipatert, Mnesarchust, Panætiust, sok mást és különösen a mi barátunkat, Posidoniust.14 Vagy talán Theophrastusban 15 nem találunk nagy gyönyörűséget, midőn Aristotelesnél már előbb fejtegetett tárgyakkal foglal
kozik ? Hát az epicureusok nem írnak-e egyre tetszésök sze
rint ugyanazokról a tételekről, melyekről már mind Epicu
rus,16 mind a régiek írtak? Ha tehát a görögök olvassák a
6 ELSŐ KÖNYV. 7— 8.
görög Írókat, midőn ugyanazokat a dolgokat más alakban tárgyalják, mért ne olvasnák hazánkfiai a hazánkfiai m un
káit ?
7 III. Ámbár, ha épen úgy fordítanám Platót és Aristote- lest,17 mint költőink a drámákat, úgy hiszem, akkor se ten
nék rossz szolgálatot polgártársaimnak, ha megismertetném velők azokat az isteni szellemeket. Ezt eddig nem tettem, de nem azért, mintha azt hittem volna, hogy így tennem nem szabad. Néhány helyet bizony, ha jónak látom, át fogok venni, különösen azoktól, a kiket az imént említettem, ha kellő alkalom akad reá, ép úgy, a mint Ennius szokott Home- rosból, Afranius Menanderből18 fordítani. Nem is fogom ellenezni, mint a mi Luciliusunk,19 hogy mindenki olvassa munkáimat. Bárcsak élne ama híres Persius,20 vagy a mit még jobban szeretnék, Scipio és E u tiliu s;21 ezeknek Ítéleté
től félt ő, midőn azt mondta, hogy csak a tarentumiaknak, Consentia 22 és Sicilia lakóinak ír. Ügyes tréfát űz itt is, mint egyebütt; de természetesen nem voltak még akkor oly mű
veltek ez emberek, hogy az ő ízlésök szerént igazodhatott volna, másrészt pedig iratai csekélyebb tárgyakkal foglalkoz
nak, úgy hogy azokban a legfinomabb szellemesség nyilat-8 kozik ugyan, de csak középszerű tanultság. Én azonban me
lyik olvasómtól félhetnék, a ki munkámat te hozzád merem intézni, a ki a philosophiában cseppel sem állsz hátrább a görögöknél? Különben erre magad szólítottál fel az erényről írt, előttem igen kedves könyvedben, melyet nekem ajánlot
tál. De azt hiszem, némelyeknél onnan származik a latin irodalomtól való idegenkedés, hogy bizonyos gondatlan és durva férczmunkák akadtak kezükbe, rossz görög eredetiek
nek még rosszabb latin fordításai.23 így értem őket, csakhogy akkor az ugyanily tárgyakkal foglalkozó görög Írókat se tart
sák olvasásra méltóknak. Jó gondolatokat azonban, váloga
tott szavakkal, méltósággal és ékesen előadva, ki ne olvasna
ELSŐ KÖNYV. 9 — l l . 7
szívesen ? ha csak valaki egészen göröggé nem akar lenni, mint Albucins,24 a kit, mint görög embert, üdvözölt Athénben Scævola prætor. E tréfát kedvesen és sok szellemmel fűsze- ü rezve adja elő ugyancsak Lucilius, a kinél helyesen mondja Scævola:
Hát, Albuciusom, hellén s nem római vagy már, Többé Pontius és Tritannus 25 földije nem vagy, Bár kitűnő kapitány mindkettő s a hadak élén Lengetik a zászlót? Én hát mint prætor Athénben, Hogy hozzám járulsz, görögül kedvedre köszöntlek : X atps 26 Titus ! mondom, meg a lictorok és az egész had : XatpE Titus ! — s így lön örök ellenségem ez ember.
Muciusnak igaza volt. Én nem is tudok eléggé csodálkozni, io honnan származik a hazai dolgok e sértő megvetése. Itt nincs ugyan hely a bizonyításra, de úgy vélekedem, s már gyakran kifejtettem, hogy a latin nyelv nemcsak nem sze
gény, mint általán hiszik, hanem még gazdagabb is, mint a görög. Mert mikor hiányzott a mi iratainkban, már akár jó szónokainknál, akár költőinknél, legalább a mióta volt kit utánozniok, a tartalmas vagy a választékos előadás bármely ékessége ?
IY. Nekem pedig, mivel ügyvédi működésemben, fárado
zásaimban, veszedelmek közepette, úgy hiszem, nem hagy
tam el azt az őrhelyet, melyre a római nép állított, bizonyára arra is kell törekednem, hogy munkálkodásommal, tanulmá
nyaimmal, fáradozásommal a tudományos műveltséget ter- jeszszem polgártársaim között ; nem is oly szükséges, hogy ezek ellen harczoljak, a kik jobban szeretnek görög műveket olvasni — csak valósággal is olvassák azokat, ne csupán színleljék az olvasást — hanem inkább azoknak kell szolgál
nom, a kik vagy mind a két irodalmat fel akarják használni, vagy, ha a maguké rendelkezésükre áll, a másik nélkül köny- nyen el lehetnek. A kik pedig jobban szeretnék, ha más tár- il
8 ELSŐ KÖNYV. 12— 13.
gyakról írnék, legyenek méltányosak, mert már eddig is sokat írtam, úgy, hogy honfitársaink közül senki többet, s talán még többet is fogok írni, ha a sors életemnek kedvez ; külön
ben is, a ki megszokja szorgalmasan olvasni a philosophiá^
vai foglalkozó irataimat, arra a meggyőződésre jut, hogy ezeknél semmi sem méltóbb az olvasásra. Mert mivel érde
mes az életben oly buzgón foglalkoznunk, mint a philoso- phia összes tanításaival, különösen pedig azzal a kérdéssel, melyet e könyvben tárgyalunk, hogy mi az a legfőbb, az a végső és föltétien czél, melyre az erkölcsös élet és helyes cselekvés összes elveit vonatkoztatnunk kell, mire törekszik a természet mint a kívánatos dolgok legfőbbikére, mit kerül mint legnagyobb rosszat? Mivel e kérdésben a legkiválóbb tudósok közt igen nagy a nézeteltérés, ki mondhatja, hogy nem fér meg azzal a méltósággal, melyet nekem mindenki tulajdonít, azt kutatni, mi az élet minden helyzetében a
leg-12 jobb és leghelyesebb ? Hiszen, ha azt a kérdést, hogy a rab
szolganő gyermeke a haszonélvezethez 27 tartozik-e, az ország első emberei, egy P. Scævola és egy Manius Manilius fejte
gethetik s egy Marcus Brutus 28 ír ellenök — a mi bizonyára éles elmét kíván s a polgári életre nézve nem haszontalan, és mi ez iratokat, valamint más hasonlókat, szívesen olvassuk s fogjuk olvasni ezután is — hogy mellőzhetnők el az ilyen munkákat, melyek az egész élet javára vonatkoznak ? Mert, ha amazok könnyebben értékesíthetők is, ezek bizonyára több valódi haszonnal járnak. Különben ezt bátran olvasóim Íté
letére bízom. Én legalább azt hiszem, hogy a legfőbb jóra és rosszra vonatkozó egész kérdést elég kimerítően tárgyal
tam e könyvemben, melyben, a mennyire erőmtől telt, nem
csak a magam vallotta nézeteket fejtettem ki, hanem az egyes philosophiai rendszerek ide vágó tanításait is.
13 V. Hogy pedig a legkönnyebbel kezdjük, először is az Epicurus tanítását vegyük tárgyalás alá, melyet legtöbben
9
ismernek ; ezt, a mint látni fogod, úgy adom elő, hogy maguk e rendszer hívei sem szokták pontosabban fejtegetni. Czélunk ugyanis az igazságot megtalálni, nem valamely ellenfelet meggyőzni. Nagy gonddal védelmezte egykor Lucius Torqua- tus,29 a ki minden tudományágban jártas volt, Epicurusnak az élvezetre vonatkozó véleményét, én feleltem neki és Caius Triarius,30 ez a komoly törekvésű és művelt ifjú, tanúja volt beszélgetésünknek. Midőn ugyanis együtt látogattak meg 14
engem cumæi jószágomon,31 először is az irodalomról kezd
tünk beszélgetni, mely iránt mind a ketten a legnagyobb érdek
lődést tanúsították, azután Torquatus így szólt : Mivel vala- bára oly időben találtunk hozzád jönni, midőn nem vagy elfoglalva, talán meghallhatom tőled, mi az oka, hogy, ha nem is gyűlölöd a mi Epicurusunkat, mint legtöbben azok közül, a kik véleményétől eltérnek, bizonyára híve sem vagy neki, a ki az én véleményem szerint egyedül fedezte fel az igazságot, az emberi lelket a legnagyobb tévedésektől szaba
dította meg s mindenre megtanított, a mi a jó és boldog életre szükséges. De, úgy hiszem, neked is, mint a mi Triariu- sunknak, azért nem oly kedves, mert a Platót,32 Aristotelest, Theophrastust jellemző ékes előadással nem sokat törődött.
Azt legalább alig hihetem, hogy tanításai előtted igazaknak ne tűnnének fel. — Látod, Torquatus — felelém — mennyire 15 csalatkozol. Én nem botránkozom meg e philosophus előadás
módján; hiszen szavai kifejezik azt, a mit mondani akar, s oly világosan beszél, hogy könnyen megérthetem ; mert én ugyan örömmel látom, ha a philospphus szépen tud írni, de ha nem tud, az se nagyon bánt.'A z ő rendszere ellen van inkább kifogásom és pedig több tekintetben. De a hány ember, annyi vélemény, tehát csalatkozhatunk. — Végre is hát, kérdé ő, miért nem vagy vele megelégedve ? Mert én téged igazsá
gos bírónak tartalak, csak jól kell ismerned nézeteit. — Csak 16
tán nem hiszed — mondám — hogy Phædrus és Zeno 33
ELSŐ KÖNYV. 14— 16.
ELSŐ KÖNYV. 17---- 19.
nekem hazudtak ; én hallgattam mind a kettőt, s noha elő
adásaikban a nagy szorgalmon kívül egyéb elismerésre mél
tót nem találtam, volt alkalmam eléggé megismerni Epi
curus összes tételeit. Én a nevezett philosophusokat buzgón hallgattam a mi Atticusunk34 társaságában ; ő bámulta mind a kettőt, Phædrussal még baráti viszonyban is állott; napon
ként megbeszéltük egymás közt a hallottakat, de vitatkozá
sunk mindig csak a körül forgott, hogy mit helyeslek, nem pedig, hogy mit értettem meg. —
J7 VI. Tehát mi kifogásod van ? — kérdé — mert szeret
ném hallani, mit nem helyeselsz. — Először is — mondám — a természetphilosophiában, a melyre legbüszkébb, mindenben más után indul : Democritus35 tanításait adja elő csekély változtatással, de úgy, hogy azt, a mit javítani akar, legalább az én véleményem szerént, elrontja. Democritus azt tartja, hogy az úgynevezett atomok, vagyis a szilárdságuk miatt oszthatatlan testek, a végtelen űrben, melynek se magas
sága se mélysége se közepe se belseje se széle nincsen, úgy mozognak, hogy egymással találkozván egyesülnek ; innen keletkezik minden, a mi létezik s a mi látható; és az atomok e mozgását kezdet nélkül valónak, örök időtől fogva történőnek is kell képzelnünk. Epicurus tehát, a mennyiben Democritus után indul, nem igen követ el botlást. Ámbár én mind a kettőnél sokat nem helyeslek, különösen pedig azt nem, hogy ők, noha a természet vizsgálatában kettőt kell kutat
nunk, először, hogy mi az az anyag, melyből minden létre jön, másodszor, mi az az erő, mely mindent létrehoz, csak az anyagról értekeztek, az erőt és a létrehozó okot figyelmen kívül hagyták. De ez közös hibájok; a következők azonban Epicurus saját botlásai: azt állítja, hogy az említett osztha
tatlan és szilárd testek saját sulyoknál fogva függőleges vonalban lefelé haladnak s ez minden test természetes moz-
19 gása. Azután, mivel észrevette, hogy, ha minden test
egye-10
1 1
nes vonalban s a mint mondám, függőleges irányban haladna lefelé, sohasem volna lehetséges, hogy az egyik atom a má
sikkal érintkezzék, újra egy önkényes állítást koczkáztatott ez az éleseszű ember : azt mondá, hogy az atom egy kissé elhajlik és pedig a képzelhető legcsekélyebb mértékben ; így jönnek létre az atomoknak egymással való összeköttetései, egyesülései és érintkezései ; ebből képződik a világ s a világ minden része s a benne létezők. Ez az egész dolog a mellett, hogy nem egyéb gyermekes koholmánynál, még csak azt sem bizonyítja, a mit akar. Mert egyrészt maga az elhajlás önkényes föltevés; azt állítja ugyanis, hogy az atom ok nél
kül hajlik el ; már pedig természettudósra nézve semmi sem szégyenletesebb, mint azt mondani, hogy valami ok nélkül történik ; másrészt minden súlyos testnek azt a természetes mozgását, melynél fogva, saját meghatározása szerint, egye
nes vonalban lefelé törekszik, ok nélkül vette el az atomok
tól, s mégsem érte el azt a czélt, a melynek kedvéért az egész dolgot kigondolta. Hiszen vagy minden atom elhajlik 20
s ez esetben egyik sem fog soha a másikkal egyesülni, vagy némelyek eltérnek, mások saját súlyúknál fogva egyenesen haladnak; így hát először is mintegy szerepeket kell kiosz
tanunk az atomok közt, hogy melyek mozogjanak egyenes, melyek ferde irányban, azután pedig — s itt akad meg Democritus is — az atomok ugyanezen zűrzavaros találko
zása nem magyarázhatja meg a világban mutatkozó rendet.
Azt sem hiheti el jóravaló természettudós, hogy van valami legkisebb; nem is jött volna Epicurus soha erre a gondo
latra, ha inkább maga tanult volna geometriát barátjától, Polyænustôl,86 a helyett, hogy még ezt is eltérítette tanul
mányától. Democritus, mint tanult és a geometriában töké
letesen jártas ember, a napot nagynak tartja, Epicurus talán egy lábnyi átmérőjűnek ; mert oly nagyságúnak Ítéli, a minő
nek látszik, legföllebb valamivel nagyobbnak vagy
kisebb-ELSŐ KÖNYV. 20.
ELSŐ KÖNYV. 21— -23.
21 nek. így tehát, a mit megváltoztat, azt elrontja, a mit elfogad, az egészen a Democritus tulajdona ; az atomok, az űr, a képek, melyeket síSwXov névvel jelölnek s a melyeknek szemeinkbe való behatolása következtében nem csupán látunk, hanem gondolkozunk is, maga a végtelenség, melyet àrçstpia-nak neveznek, mind Democritustól valók, továbbá a számtalan világok, melyek naponként keletkeznek és enyésznek. Mind
ezt legkevésbbé sem fogadom ugyan el, de mégis boszant, hogy Democritust, a kit mások dicsérnek, éppen az az ember meri gáncsolni, a ki őt egyedüli vezérének választotta.
22 VII. Már a philosophic, másik részében, mely a tudomá
nyos kutatás és értekezés szabályaival foglalkozik, az úgy
nevezett logikában, a ti mesteriek, legalább az én vélemé
nyem szerint, egészen fegyvertelen és védtelen. Mellőzi a meghatározásokat, mitsem tanít a felosztásról és a részelés
ről, nem adja, elő, mikép kell a következtetést fölépítenünk és befejeznünk, nem mutatja meg, hogyan lehet az álokos
kodást megczáfolnunk s a kétes dolgokra világot vetnünk, az igazság eldöntését az érzékekre bízza s azt hiszi, hogy ha ezek egyszer valami hamist igaz gyanánt fogadnának el, megsemmisülne az igaznak és a hamisnak minden krite-23riuma. De legjobban megerősíti azt a kritériumot, a melyet
maga a természet, a mint ő mondja, hallgatagon helyesel, vagyis az élvezet és a fájdalom érzését.37 Ehhez viszonyítja mindazt, a mire törekednünk és a mit kerülnünk kell. Én ezt a nézetet, melyet különben Aristippus és a cyrenaicu- sok38 jobban és szabadabban védelmeznek, nem tartom az emberi méltósággal. megegyeztethetőnek. Mert legalább az én hitem szerint magasabb rendeltetésre szült és képesített bennünket a természet. Meglehet, hogy tévedek, de erős meggyőződésem az, hogy az a Torquatus,39 a ki először kapta e nevet, nem azért vette el az ellenségtől azt a híres nyaklánczot, hogy ezzel valamely testi gyönyörűségre tegyen
1-2
szert, s bizonyára harmadszori consnlsága idejében sem az élvezet kedvéért harczolt a latinokkal a Veserisnél.40 Hogy pedig fiát bárd alá juttatta, ezzel még meg is fosztotta magát sok gyönyörűségtől, midőn a természet és az atyai szeretet ellenére érvényesíté a legfőbb hadvezéri hatalmat. Hát az a 24 Titus Torquatus,41 a ki Cneius Octaviussal együtt volt con
sul, midőn oly szigorúsággal járt el fiával szemben, kit Deci- mus Silanussal örökbe fogadtatván, atyai hatalma alól kibo
csátott, hogy őt a macedóniai követek vádjára, mely szerént mint prætor a tartományban pénzt fogadott volna el, maga elé idézvén, felelősségre vonta s mindkét részről kihallgat
ván a feleket, kinyilatkoztatta, hogy fia nem viselte magát úgy hivatalában, mint ősei s többé szeme elé jönni se engedte : mit gondolsz, törődött-e valamit a maga élvezeteivel? De hogy ne szóljak a veszedelmekről, a fáradságokról, a fájdal
makról, melyeket minden derék férfi kész a hazáért és az övéiért eltűrni, úgy hogy nemcsak nem törekszik semmi gyönyörűségre, hanem még le is mond minden élvezetről, sőt készebb bárminő kínt elviselni, mint kötelességét a leg
csekélyebb mértékben megszegni, térjünk át azokra a pél
dákra, melyek állításomat nem kevésbbé igazolják, de cse
kélyebb fontosságúaknak látszanak. Minő élvezetet szereznek 25 neked, Torquatus, vagy a mi Triariusunknak a tudományok, minőt a történelem s az események megismerése, minőt a költők olvasása s annyi versnek könyv nélkül való megtanu
lása? Ne mondd nekem : hiszen éppen ebben találok gyö
nyörűséget épúgy, mint a Torquatusok az említett tettekben.
Sohasem védelmezi Epicurus a maga álláspontját ily módon, sőt te sem és senki azok közül, a kiknek van egy kis belátá
suk s e rendszerrel tisztában vannak. Es a mit oly gyakran kérdeznek, hogy miért van annyi epicureus, annak van ugyan egyéb oka is, de a sokaságot leginkább az csábítja, hogy a mester szavait úgy értelmezik, mintha azt mondaná, hogy
suk s e rendszerrel tisztában vannak. Es a mit oly gyakran kérdeznek, hogy miért van annyi epicureus, annak van ugyan egyéb oka is, de a sokaságot leginkább az csábítja, hogy a mester szavait úgy értelmezik, mintha azt mondaná, hogy