B ev ez ető .
Az emberi természetnek egyik jellemző vonása, hogy ham ar megszokja környezetét. Nagyon kevesen vannak közöttünk, akik teljesén átértik, milyen egészen szokat
lan, milyen gyenge, milyen bonyolult és megbízhatat
lan, mennyire átmeneti jellegű az a gazdasági beren
dezkedés, melytől Nyugat-Európa élete az utolsó félszáz év alatt függött. Sajátos és rpvid életű előnyeink né
melyikéről azt hisszük, hogy természetesek, tartósak és megbízhatók és eszerint szőjük terveinket. Erre a ho
mokos és esalékony talajra építjük a társadalmi reformokat, valamint politikánk alapjait, erre alapít
juk ellenséges érzületeinket és különleges törekvésein
ket és ez ad bátorságot, hogy konfliktusokat támasz- szunk — ahelyett, hogy csillapítani igyekeznénk őket
— Európa családi életében. Beteges önámítás és meg
gondolatlan elbizakodottság hatása alatt, a német nép felborította az alapot, melyen éltünk és amelyre építet
tünk. De a francia és angol nép szóvivői is segítettek, hogy teljessé tegyék a németek által megkezdett rom
bolást, mert ez a béke, ha végrehajtására sor kerül, ahelyett hogy helyreállítaná, még jobban meg fogja gyengíteni a háború által megrongált, amúgy is érzé
keny és komplikált szervezetet, mely egyedül képes arra, hogy Európa népeinek munkát és életet bizto
sítson.
Angliában az élet külső képe egyáltalán nem
érez-1*
4
teti velünk, hogy egy letűnt korszak temetőjében va
gyunk. Igyekszünk felvenni életünk fonalát ott, ahol azt annak idején elejtettük, és csak az a különbség, hogy számosán közülünk sokkal gazdagabbak, mint voltak azelőtt. A háború előtt milliókat költöttünk, de most megtanultuk, hogy százmilliókat is költhetünk, és nem lesz belőle semmi baj. Nyilván nem aknáztuk ki teljes mértékben gazdasági életünk lehetőségeit. En
nélfogva nem érjük be az 1914-ben élvezett kényelem
mel, hanem annak roppant mértékű fokozását, kiter
jesztését óhajtjuk. Minden egyes társadalmi osztálynak megvannak a tervei a jövőre: a gazdag többet fog köl
teni és kevesebbet takarít meg, a szegény többet költ és kevesebbet dolgozik.
De talán csak Angliában (és Amerikában) lehetsé
ges az, hogy ennyire nem vesznek tudomást a tények
ről. Az európai kontinensen nyög a föld és senki sem figyel robajára. Pedig nem valami szeszélyről, nem holmi „munkászavarok“-ról van szó; hanem igenis életről és halálról, éhhalálról vagy létről, egy haldokló civilizáció félelmetes vonaglásairól.
Annak, aki a fegyverszünetre következő hat hónap nagyobb részét Párisban töltötte, egy kis londoni ta r
tózkodás furcsa tapasztalatokkal szolgált. Anglia még mindig kívül áll Európán. Európa hangtalan remegése nem hatol át hozzá. Európa külön áll és Anglia nem az ő húsából-véréből való. De Európa önmagában szi
lárd. Franciaország, Németország, Itália, Ausztria és Hollandia, Oroszország, Románia, Lengyelország szive együtt dobog és szerkezetük, valamint civilizációjuk lényegileg azonos. Együtt fejlődtek, együtt inogtak meg a háborúban, melyen, óriási hozzájárulásunk éá áldo
zataink ellenére is (épen m int valamivel kisebb mér
tékben Amerika), gazdaságilag kívül álltunk, és együtt
9
fognak elbukni. Ebben rejlik a párisi béke romlást- hozó jelentősége. Ha az európai polgárháború úgy vég
ződik, hogy Franciaország és Itália, pillanatnyi győ
zelmes hatalmukkal visszaélve, tönkreteszik a jelenleg térdre kényszerített Németországot és Ausztria-Magyar- országot, ezzel saját romlásukat is megpecsételik, mert rejtett lelki és gazdasági kötelékek mélyen és felbont- hatatlanul kötik őket össze áldozataikkal. Az angol polgár, aki a párisi tanácskozásokon részt vett és e hónapok alatt tagja volt a szövetséges hatalmak leg
főbb gazdasági tanácsának, kénytelen volt, a jövőt illető aggodalmak kapcsán, európaivá változni, ami egészen újszerű tapasztalatot jelentett számára. Ott, az európai idegrendszer középpontjában, az angol polgár elfogultságának háttérbe kellett szorulni más, sokkal félelmetesebb rémképek előtt. Páris lázas álom volt és beteg volt ott mindenki. A frivol színpad fölött fenye
gető katasztrófa sejtése függött; az ember gyengesége és jelentéktelensége a nagy eseményekkel szemben;
könnyelműség, vakság, arcátlanság, kívülről behatoló zűrzavaros hangok — a régi tragédiák minden eleme együtt volt. Amint ott ültünk a színpadiasán ékes fran
cia dísztermekben, csodálkozva kérdezhettük, vájjon Wilson és Clémenceau merev színezetű, változatlan jel
legű, különös arca valóban emberi arc-e, vagy pedig valami furcsa színdarab vagy bábjáték tragikomikus álarca?
A párisi egész eljárás a fontosság és jelentéktelen
ség különös keverékét hordta magán. A határozatok mintha tele lettek volna az emberi társadalom jövőjére kiható jelentőséggel; de a levegő azt súgta, hogy a szó
nak nincs teste, hogy törékeny és jelentéktelen, hogy hatása semmi, hogy az események nem sokat törődnek vele; és teljes erővel éreztük, amit Tolstoj ír le a
„Há-6
ború és Bóké“-ben, vagy Hardy „Az uralkodókéban:
hogy az események mennek a fatális kifejlés felé s nem befolyásolja, nem érinti őket az, amit tanácskozó ál
lamférfiak kieszelnek.
Az Évek szelleme:
Nézd, mint hagyja el az éleslátás és az önura
lom ezeket a tömegeket, melyeket most hajt termé- / szetes nemtörődömségük démona. Semmi sem m a
rad, csak az erősnek bosszúvágya és a gyenge tehe
tetlen dühe.
A Részvét szelleme:
Miért is sarkal az akarat értelmetlen cselekedetre?
Az Évek szelleme:
Mondtam neked, hogy működése öntudatlan, mint azé, akinek nincs Ítélőképessége.
Párisban a legfőbb gazdasági tanács résztvevői szinte óráról órára kapták a jelentéseket a Közép- és Kelet-Európábán szövetséges és ellenséges országban egyformán dúló nyomorúságról, rendetlenségről, szerte
hulló szervezetről; Németország és Ausztria pénzügyi képviselőinek szájából ellentmondást nem tűrő határo
zottsággal értesültek ez országok rettenetes kimerülé
séről; ha ezenközben véletlenül ellátogattál az elnöki palota meleg, száraz levegőjű termébe, melyben a Négyek üres, reménytelen intrikákat szövögetve teljesí
tették hivatásukat, még inkább elhihetied, hogy csak lázas képzeleted játszik veled. Mert ott Párisban rette
netesek voltak és hangosan kiáltottak az európai problémák, és így nem is csoda, ha London mélységes nemtörődömsége zavarba ejtett. London nagyon távol állott ezektől a kérdésektől és csak a saját kisebb problémái érdekelték. London látta jól, hogy Páris
összezavarja a dolgokat, de közönyös maradt. Az angol nép ezzel a gondolattal fogadta a békeszerződést, de nem olvasta el.
Ez a könyv Páris, és nem London hatása alatt ké
szült; angol ember írta, aki azonban európainak is érzi magát, és minthogy még élénken élnek benne a közel
múlt tapasztalatai, nem tudja közönnyel szemlélni a mai idők nagy történelmi drámájának további kifej
tését, mely nagy intézményeket fog romba dönteni, de esetleg új világ születését is eredményezheti.
MÁSODIK FEJEZET.
E u ró p a a h á b o r ú előtt.
1870 előtt az európai kis kontinens minden egyes részének megvolt a maga sajátos termelése, de az egész együtt eltartotta önmagát és népei ehhez a tényhez al
kalmazkodtak.
1870 után hatalmas mértékben alakult ki egy tel- . jesen új helyzet és Európa gazdasági feltételei a követ
kező ötven év alatt ingadozókká és különlegesekké vál
tak. Először fordul elő a történelemben, hogy a népesség és az élelem kölcsönhatásában, melyet Amerika készle
teinek hozzáférhetősége már egyensúlyba hozott, hatá
rozottan megfordul a viszony. Amint a népesség száma növekszik, könnyebbé válik az élelmiszerek megszer
zése. Ügy a földmívelésben, m int az iparban bebizonyo
sodik, hogy a termelés fokozásával aránylag nagyobb hozadék érhető el. Amint Európa népessége, szaporodik, nő a kivándorlók száma is, akik megművelhetik az új országok földjét; ily módon több lesz a munkáskéz is, mely Európában iparral foglalkozhat és előállíthatja
8
az iparcikkeket és elsőrendű szükségleti cikkeket, me
lyekre a kivándorlóknak új otthonukban szükségük van, építheti a vasutakat és a hajókat, melyek távoli források nyersterményeit Európába juttatják. Egészen 1900-ig az iparra fordított munka bizonyos egységének vásárló ereje évről évre növekvő éleLmiszermennyi- ségre terjedt ki. Meglehet, hogy 1900 körül ez a folya
mat visszafelé fordult és az emberi munkával szemben a természet csökkenő hozadéka kezdett mutatkozni. De a gabonanemüek reális árának növekvő irányzatát más, újabb vívmányok ellensúlyozták; ilyen volt például a tropikus Afrika terményeinek nagymértékű felhaszná
lása; az olajmagvakkal űzött élénk kereskedelem új és olcsó formában juttatta Európa asztalára az ember egyik fontos táplálóanyagát. A korábbi közgazdasági irók bizonyára gazdasági eldorádónak, gazdasági utó
piának nevezték volna ezt a korszakot, melyben mi fel
nőttünk.
Ez a boldog korszak megfeledkezett arról a sötét képről, melyet a mai gazdaságtudomány megalapítói a világról festettek és amely olyan mély szomorúság
gal töltötte el őket. A tizennyolcadik század előtt az emberiség nem táplált hiú reményeket. Hogy véget ves
sen az illúzióknak, melyek e kornak végén váltak nép
szerűkké, Malthus odaállította eléjük az ördögöt. Egy fél évszázadon keresztül minden komoly közgazdaság
tani munkában ott volt ez az ördög. A következő ötven évre feloldották láncait és eltűnt szem elől. Mi talán szintén elvesztettük.
Valóban, sajátságos epizód a gazdasági fejlődésben az a korszak, mely 1914 augusztusával záródik le! A népesség nagyobb része, igaz, sokat dolgozik és ala
csony életigényekkel éri be, de minden azt mutatja, hogy meg van elégedve sorsával. És ha nem, a közepe
9