Elmesélt történelem

„A (…) száz évek (…) úgy múltak el a városka felett , mintha valami dermedt álomban töltött ék volna. (…) A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgy-ben, csakhogy húsz esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van (…). Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta – talán még az emberek is ugyanazok voltak.” (Krúdy 1964: 2)

Nagyobb városok sosem képesek ennyire eltávolodni a kortól, amely-ben élnek. Hiába Kolozsvár műemléki gazdagsága, Mátyás szülőháza és a Házsongárdi temető. A műemléki tér csupán járuléka egy forgalmas utcákból, trolikból, lakótelepekből és áruházakból álló kortárs városszö-vetnek. Mint ahogy az ima templomot, az emlékezet csöndet kíván, álmos kisvárost vagy magába zárkózó falut.

2.6. ELMESÉLT TÖRTÉNELEM

A történelem archetípusa a mese. Kisgyerek voltam, mikor az öregek olya-nokkal ámított ak, hogy az ő gyerekkorukban nem csak falun, de Buda-pesten is lovas kocsik jártak. Hitt em is, meg nem is. Nagymamám egyszer azzal is megtoldott a, hogy az egyik ilyen sörszállító kocsi lovai megbok-rosodtak, majdnem halálra taposták őt, de a közeli boltból előugró mé-szároslegény rett entő erővel megfékezte a megvadult állatokat. Valószínű, hogy ebben a történetben Toldi Miklós alakja is megelevenedett . Máskor csak a régi életről mesélt: hogyan folyt a munka egy vidéki cukrászdá-ban, hánykor kellett kelni, miként készült a dobostorta és a fagylalt – ami persze akkoriban még nem az a „színezett vacak volt, mint manapság”.

Mikor társadalomtörténeti kurzusokat hallgatt am a Horthy-korszakról, mindig megelevenedtek ezek az életképek, ha a kistulajdonosi rétegről, a házasság előtt i női munkavállalásról, a rendies hierarchiáról, a neobarokk társadalomról, a mindennapos köszönésekbe beívódott címkórságról volt szó (Gyáni–Kövér 2006).⁵²

52 A Horthy-rendszert Szekfű Gyula nyomán szokás a „neobarokk” jelzővel illetni (Szek-fű 1934: 402–415). A címkórság ett ől független megnevezés. Ráth-Végh István kultúrtörté-neti munkáiban nevezte így a hatalmon lévők beteges ragaszkodását a hosszú és körülmé-nyes megszólításokhoz, címekhez (Ráth-Végh 1940: 67). Lásd továbbá Gyáni– Kövér 2006.

„A történelem, amelyre (…) gondolni szoktunk, pusztán csak az emlékezet ki-terjesztése.” (Becker, idézi Gyáni 2000: 96)

A 19. században egy egész nemzedék dolgozott azon, hogy ami addig krónika, szóbeli történet, anekdota vagy éppen csak mese volt csupán, az a nemzetépítés folyamatában tudományos logikát nyerjen, oklevelekkel igazolt koherens történelemmé álljon össze (Gyáni 2000: 95). A helyi törté-netekből így lett nemzeti történelem, mint egy jól megkonstruált regény, a mindennapi viseletből néprajzi gyűjtemény és a házakból műemlék.

Az anekdota és a tudomány között i információcsere azonban nem zá-rult le a 19. századi monográfi ák megírásával. Egyrészt mind a mai napig megfi gyelhető a hétköznapi tudás átáramlása a tudományos közéletbe, másrészt megindult egy ellenirányú folyamat is.⁵³ Előbb az oktatás, később a média, illetve olyan helyeken, mint Torockó, a turizmus és a műemlék-védelem is hozzájárult a felgyűjtött néprajzi tudás visszaáramlásához.

A terepen felvett interjúkat elemezve számtalan esetben megfi gyelhe-tő, hogy a könyvek, néprajzi gyűjtemények és történeti munkák megál-lapításai életre kelnek és tényleges olvasmányélmény nélkül a közösség szóbeli tudáskészletének részévé válnak, közben pedig szükségszerűen egyszerűsödnek, torzulnak. A legtöbb településen még az is beazonosít-ható, ki az, aki a könyveket olvasta, kitől eredeztethető a mesefolyam.

Torockón lépten-nyomon mesélőkre bukkanunk. Valószínűleg a mí-tosz és a mítosz zarándokainak, a kiránduló turistáknak az érdeklődése volt a fő impulzus, amely a helybelieket fogékonnyá tett e a helytörténeti információk befogadására. Persze egyéb oka is lehet annak, hogy száz év-vel az utolsó bánya bezárása után még mindig akad ember, aki pontosan – legalábbis a hozzá nem értő számára pontosnak tűnő módon – képes ecsetelni a lent folyó munka menetét, a vaskenyeret szállító szekerek ka-ravánútjait.

53 A népi kultúra más kulturális közegben történő felhasználását folklorizmusnak nevezzük. Bíró Zoltán négy típusát különbözteti meg: a tudományost, a reprezentáci-óst, a mindennapit és a művészit. Témánk szempontjából a tudományos folklorizmus a legérdekesebb, hiszen ez fogja át a néprajzi gyűjtés és a múzeumalapítás tevékenység-formáit (Bíró 1987: 26). A folklorizmus ellentétpárja a folklorizáció, mikor is polgári, ud-vari stb., tehát a népitől eltérő kultúra alkotásait, szokáselemeit átveszi a népi kultúra.

(Voigt 1990)

2.6. Elmesélt történelem 55

„A szekeresek Ausztriába vitt ék a vaskenyeret, cipóforma vasakat, el Ausztri-áig. Vége már a bányász világnak is.” (Interjú)⁵⁴

„A torockóiak az itt eni vasművesség (…) emlékét késő öregségükben is meg-őrizték. Ezzel magyarázható, hogy a végleges hanyatlás után több nemzedékkel is kibontakoztak a torockói vasművesség körvonalai.” (ifj . Kós 2010: 28)

Bármivel is magyarázzuk, az aranykorra való emlékezéssel-e, vagy a tudósok és a kirándulók újra és újra fellendülő érdeklődével, tény, hogy egy átlagos faluhoz képest a torockóiak történeti tudata sokkal színesebb és mélyebb. Máshol a helyi közösségek élő emlékezete a generációs határt jelentő száz esztendőn túl nem igen szokott merészkedni. Nem így Toroc-kón, ahol az évszázadoknak is rendje van.

„Érdekes módon, ha konkrét időt kérdezünk, a száz év, szász esztendő bukkan fel, mint a nagy múlt számban is kifejezhető mértéke.” (Szabó L. 2008: 248)

„Az egyik gerendában találtunk egy nevet, most nem jut eszembe, mi volt.

Kérdeztük az öregeket, senki nem hallott itt olyan nevű emberről. Pedig a nagy-anyám 1850-ben született , még a szabadságharcról is hallott ezt-azt. Az is lehet, hogy ez a legrégebbi ház, 1600-ból lehet, vagy még régebbi.” (Interjú)

Nem akadna egyetlen kutató sem, aki a fenti logika alapján elfogad-hatónak tartaná a ház négyszáz éves történetét. Persze az is lehet, hogy a nevezett gerenda tényleg nagyon régi, de még ez sem lenne perdöntő, pláne nem akkor, ha nem is látható, merthogy a felújításkor stukatóval el-takarták. Sokkal fontosabb annak a ténynek a rögzítése, hogy Torockón a régiségnek és általában a helyi történelemnek komoly hitele és értéke van.

Más kérdés, hogy ez a történelem korántsem vidám. Ha a múltra te-relődik a szó, leginkább az 1700-as évek véres eseményeinek hangulatát halljuk kicsengeni a közlésekből, és nem a Jókai megírta 1848-as esemé-nyeket, tehát a tragédiát, és nem a dicsőségszámba menő megmenekülést.

Tudjuk, hogy a történelmi emlékezet részben a jelen, illetve a közelmúlt visszavetítése a régmúltba (Gordon 2008). Az egyik stratégiát már láthat-tuk, ez Torockó bányavárosi hagyományainak középpontba állítása, a szépre és a jóra emlékezés nosztalgiája (nosztalgiáról lásd: Pintér 2008).

54 Történeti adatok nem támasztják alá, hogy kész vasat Torockóról Ausztriába szállítot-tak volna. A történetet elmesélő adatközlő a két világháború között i időszakra emlékezett így vissza, mikor is állítása szerint a vassalakot vitt ék nagyobb kohókba, ahol még ki tud-tak nyerni némi fémet. Mások nem erősített ék meg ezt a történetet, ugyanakkor felvidé-ki bányászközségekben, mint például Stószon vagy Felsőmecenzéfen ismert jelenségről van szó. Ha valóban volt másodfelhasználása a vassalaknak, akkor sem valószínű, hogy Ausztriáig szekereztek volna vele. Ausztria feltehetően a stájer eredett udat asszociációja-ként került be a mondatba.

A másik lehetőség, ha a közelmúlt átélt tapasztalatainak hangulatát a tá-voli múltba vetítjük ki – ez teszi, hogy Torockó múltértelmezéséhez sok szempontból közelebb áll 1702 és 1704, mint 1848.⁵⁵

„Ez a nép itt sok szenvedést élt meg. Megszűnt a bánya, az ipar, jött az első világháború. Aztán a kisebbségi lét, itt mindenhol mócok vannak. A második vi-lágháború még súlyosabb, s aztán a kollektív a maradék energiát is felemésztett e.”

(Interjú)

„Ferenc Jóska idejében szabadok voltunk, aztán jött ek az oroszok, románok, mindent elvitt ek, most meg visszakapták a földet, de csak fi zetik utána az adót.”

(Interjú)

„Itt nagy harc volt. 1944. szeptember 6-án itt voltak a románok, október végéig háború volt. Házakban laktak az oroszok, szörnyű elmondani, hogy viselkedtek.”⁵⁶ (Interjú)

Hogy mennyire mélyen összefügg a jelen tapasztalataival a múlt értel-mezése, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a 20. század elején Toroc-kó népe még egyértelműen az 1848/49-es szabadságharc optimizmusához vonzódott , a tragédiákat pedig csendben feledésre ítélte. Azon túl, hogy ez természetes velejárója lehetett az utóbbi dátum akkori frissességének, volt az egészben valami mélyebb tartalom is, az optimizmusé. Pedig az akkori Torockó gazdasági helyzete elvileg nem indokolta volna a derűlátást.

A múlt feledésének vágya egyes építészeti részletek értelmezésé-nek módosulásában is megmutatkozott . A legfelületesebb útikönyvek is meg szokták említeni, hogy a régi torockói házak ablakát régente vörös-re festett ék, hogy így emlékezzenek a császáriak rémtett eire. Mellékut-cák megmaradt régi fakeretein, a lepergő festékrétegek alól itt -ott még ma is előbukkan a vöröses színezés. Csakhogy a századforduló nemzedéke egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget az ablakok színezésének. Erről a történelmi romantikához amúgy erősen vonzódó Ignácz Rózsa is be-számolt.

„Már a legöregebb bányászok sem állított ák, hogy a jel bosszúra hívó, harci üzenet volna.” (Ignácz 1970: 309)

55 Torockó esetében a hanyatlás nem csupán a pesszimista magyar lélek helyi megnyil-vánulása. A számok ugyanerről beszélnek. A 19. század közepén majd kétezer lakosa volt, ami az akkori erdélyi viszonyok között egy átlagos kisvárosnak felelt meg. Manap-ság negyedannyian sem élnek itt . Adatokat lásd: Varga E. 2007.

56 A tordai csataként elhíresült hadművelet a második világháború egyik legnagyobb erdélyi ütközete, amelyben a magyar–német csapatok próbálták megállítani az előrenyo-muló szovjeteket. Lásd Ravasz 1999.