Elhatároló kritériumok

Kierkegaard iróniájának Hegeltől és a romantikusoktól egyaránt megkülönböztető jegye az újraértelmezett „momentum” fogalma. Az „irónia mint uralt momentum” lehetővé teszi az irónia korlátozását (hegeli megregulázását), ugyanakkor e korlátozás felismerésével az ironikus (romantikus önkénytől eltérő) valódi szabadságát élete és műve felett. A korlátozás értelmében a szerzőnek saját életét és a mű valóságát is ironikusan, momentumként kell felfognia. Ez az irónia úgy viszonyul a valósághoz, hogy a hétköznapi valóság igaz tartalmát mozzanattá teszi a magasabb valóságban.

Az irónia mint megzabolázott mozzanat éppen úgy mutatkozik meg a maga igazságában, hogy megtanítja valóra váltani a valóságot azzal, hogy kellőképpen nyomatékosítja. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy jó saint-simonista módon istenítené, vagy hogy tagadná a létét vagy legalábbis azt, hogy minden emberben élnie kell valami magasabb és tökéletesebb iránti vágynak. De ennek a vágynak nem szabad kijátszania a valóságot, ellenkezőleg, az élet tartalmának igaz és jelentős mozzanattá kell válnia a magasabb valóságban, melynek teljességét szomjúhozza a lélek.²⁷¹

Hegel tévedése Kierkegaard elgondolása szerint az ironikus momentum pozitív jegyeinek hangsúlyozása az elérendő eredmény érdekében, mely által az irónia legyőzetik a dialektikus fejlődés útján. Nem véletlenül hangsúlyozza Kierkegaard a mű záróakkordjaként, hogy: „Az irónia olyan, mint a negatív út; nem az igazság, hanem az út.

Hiába valakié az eredmény mint olyan, mégsem birtokolja; mert nem övé az út.”²⁷² A romantika fő hibája viszont a véges- végtelen szétválasztásával és az utóbbi teljes primátusával az ironikus korlátozás teljes eltörlése, mind az életben, mind az alkotásban:

„A romantikus számára az egyes költői alkotás vagy a kedvese, akibe teljesen belehabarodott, és magának sem tudja megmagyarázni, hogyan volt képes életre hívni ilyen csodát, vagy unalmas tárgy. Természetesen egyik sem igaz, az igazság az, hogy az egyes alkotás mozzanat.”²⁷³ Hegel merev dialektikus rendszere megsemmisíti az individuumként felfogott szerző szabadságát; a romantikus eszme viszont meghamisítja a történeti tudatot, ennek alapján a szerző helyes pozícióját, ami egyben az irónia végét jelentené. Ezzel

271 IF, 318. o.

272 IF, 317. o.

273 IF, 315. o.

szemben az „irónia mint uralt momentum” a szélsőségek megfékezése a költői életben és alkotásban. Nem az abszolút végtelenségét kívánja megfogalmazni, hanem a földi élet végességét egy végtelenné táguló pillanatban.

Az ironikusan uralt mozzanatot Kierkegaard-nál sajátosan árnyalják, vagy még inkább ellehetetlenítik a retorikai szempontok. Mint arra Sylviane Agacinsky felhívja a figyelmet, Hegellel ellentétben több ponton hasonlóság fedezhető fel Szókratész, a romantikusok és Kierkegaard között. Jóllehet csak felszínes egyezésnek tekinthetjük: „a gőgös magatartást, a meghatározhatatlanságot, az óvatoskodást, a hiúságot, az empirikus valóságtól távolságot tartó tudatot, az érzéki élvezetet, az önmagába visszahúzódást, a fennálló erkölcsiség alóli mentességet és a Szókratészhez kapcsolódó negativitást”.²⁷⁴ Lényegi metszéspont viszont a „diskurzus indirekt módja”, amelyben Szókratész pozíciója sohasem lokalizálható teljes bizonyossággal. A megnyilatkozás formája a tagadás és a dialektikus egymás mellé rendelés, amely Kierkegaard-t éles vonallal elhatárolja a hegeli koncepciótól és erőteljesen a romantikusokhoz közelíti.²⁷⁵ Ennek megnyilvánulása már az írásképben is szembetűnő. Maurice Blanchot összegzése a romantikus irónia formális megjelenéséről egyszersmind Kierkegaard-ra is igen találó lehet: „A széttagolt forma: az egyedüli, amely megfelel a romantikus iróniának, mert általa fonódhat össze a szó és a csend, a játék és a komolyság, a kinyilatkoztatás, sőt a jövendölés kényszere és a bizonytalan és szétszórt gondolati határozatlanság, végül a szellem görcsös ragaszkodása a rendszerhez és a rendszertől való irtózás.”²⁷⁶

Kierkegaard-t ironikus írásmódja a romantikusokhoz hasonlóan nemcsak filozófussá, hanem egyszersmind költővé is teszi. Emiatt irónia-fogalma legalább annyi negatív kritikát kap a filozófia részéről, mint amennyi pozitívat az irodalomtól. Ráadásul gyakorta él olyan irodalomteoretikus betétekkel, amelyekkel filozófiai szövegét ironikusan felülírja. Sajátos módon igazolhatja ezt Az irónia fogalma esetében az „Eligazító szemlélődések” címet viselő rész, amely az irónia szó stililsztikai-retorikai alakzataiból (úgy mint ellentét, színlelés stb.) kiindulva, de azokat kiforgatva mér ironikus csapást a disszertáció egészére.

Kierkegaard itt megkülönbözteti a „cselekvő” és az „elmélkedő” iróniát, illetve azok altípusait²⁷⁷, amelyek úgymond kijátsszák a hagyományos alakzatok kereteit. Közülük a

274 Sylviane Agacinski: „Értekezés egy tézisről”. Ford. Antal Éva. Vulgó, 2001. II. évf. 3-4-5. sz. 200. o.

275 Agacinski: i. m. (2001) 200. o.

276 Blanchot: i. m. (1991) 49. o.

277 IF, 258kk. o.

legszélsőségesebb forma az „elmélkedő” irónián belül található, a gúny, szatíra, persziflázs azon módosulásaként, amely a túlzásokat nem lerombolja, hanem inkább végletesen felerősíti, abszolutizálja és az őrületben uralja. Kierkegaard az utóbbi változatot a következő kijelentésben összegzi: „Ezt nevezhetjük az irónia kísérletének arra, hogy egyesítse a különálló mozzanatokat, nem valami magasabb egységben, hanem egy magasabb tébolyban.”²⁷⁸

Felfogása megközelíthető Paul de Man azon elgondolásából, mely szerint Kierkegaard-nál a „történelem dialektiká”-ja az „én dialektiká”-ját feltételezi, vagyis az „én megkettőződés”-ét, „reflexív struktúrák” létrejöttét az énen belül²⁷⁹. Az „Eligazító Szemlélődések” fent megnevezett retorikai formája akár ennek szélsőséges változatát is képviselhetné, mégpedig az „abszolút iróniá”-ban megvalósuló, tudatosan uralt őrültséget:

„… az abszolút irónia az őrület öntudata, s egyben mindenféle tudatosság vége; ez a nem-tudatosság tudata, az őrültségre vonatkozó reflexió magán az őrültségen belül. De ez a reflexió csak az ironikus nyelv kettős szerkezete által válik lehetővé: az ironikus olyan formát talál magának, amely »őrült«, de nem tud saját őrültségéről; majd ekképpen tárgyiasított őrültségére reflektál.”²⁸⁰ Mégis, Man a „történelem dialektikájá”-nak nevezett kierkegaard-i irónia elemzésekor az irónia történelem általi legyőzetése mellett voksol, szembehelyezve ezt pl. Schlegel „Az érthetetlenségről” szóló tanulmányának iróniájával.²⁸¹ E tekintetben Agacinskyt is csupán az „Eligazító szemlélődések” kirívó példája sarkallja ellenvetésre, amennyiben ennek sugallata alapján az ironikus képes lehet a történelmi diskurzusból való győztes kilépésre. Ezért találhatja úgy, hogy számtalan „disz-szel kezdődő szó” alkalmas ennek az iróniának a leírására: úgy mint a „dis-kurzus” értelmének a kiforgatása, „disz-szonancia” az ellentétes előjelek együttes használatával, vagy elválasztás és elvonás a „dis-tractio” értelmében. Kierkegaard elgondolását pedig összességében nem a hegeli „dialektikus szintézis”-sel, hanem a „keverék” elnevezéssel jellemzi. Igaz, Agacinskynál ezt a fázist magasabb rendű formációként szintén a tudatosan uralt őrület képviselné.²⁸²

Kierkegaard ironikus magatartásában ennek megfelelően egyaránt felfedezhető a

278 IF, 260. o.

279 Man: i. m. (2000) 184. o.

280 Man: i. m. (1996) 43. o.

281 Man: i. m. (2000) 202k. o.

282 Agacinsky: i. m. (2001) 205. o.

maieutika mint − az interpretációt megnehezítő avagy ellehetetlenítő szókratészi irónia alkalmazása az írás során²⁸³, és a romantikus irónia „megkettőződés” (dédoublement) gondolata.²⁸⁴ A közös alap egy olyan ironikus attitűd lehet, amelynek segítségével a szerzői tudat a duplikáció nyelvi realizációjában egyszerre lesz önmaga és másvalaki. Ami az értelmezéseket ebbe az irányba lendítheti, az az irónia olyan szélsőséges változatának felismerése Kierkegaard-nál, mely már a multiplikáció lehetőségével számol. Ez az őrültségig fokozott irónia, amelynek gondolata Kierkegaard disszertációjában merül fel először, megelőlegezve a későbbi pszeudonim művek eszméjét, egyszerre lesz az

„esztétikai” értelemben vett lehetetlenség kifejezése és az „etikai” ítélet jogosságának felülbírálása.

Kierkegaard irónia-koncepciója így az elhatároló kritériumok figyelembe vételével, a filozófiai (egzisztenciális) és az irodalmi (retorikai) aspektus egyesítésével írható le. A filozófiai nézőpont az alkalmazott irónia legitimációjáról dönt. Kijelöli az ironikus szubjektivitásnak a történeti valósághoz vagy az abszolúthoz való viszonyát. Jelen esetben Szókratész iróniája szolgál igazoló kritériumként, csak általa ítélhető meg az irónia újkori, romantikus megjelenési formája. Szókratész iróniája legitim, hisz az etikai idea szolgálatában áll: saját kora történelmi valósága ellen fordul, hogy megmutassa, a jelenkor nem felel meg az ideának. A történelmi pillanatként megragadott fennálló valóság negálásával láthatóvá teszi a szubjektivitást, a negált valóság helyébe az individualitás történelmi létrejöttét, a szubjektivitás tudatát ígéri. Szókratész demonstrálja, hogy az irónia nem elérendő idea, csak útjelző tábla az egzisztencia önmegvalósításában. Ezzel szemben a romantikus irónia nem a világszellem szolgálatában áll, mert nem a fennálló valóságot tagadja egy új pillanat által, hanem magát a történelmi valóságot, egy kitalált valóság érvényesítése érdekében. Nem a szubjektivitást teszi láthatóvá, hanem annak pusztán egy reflexív, hatványozott alakját képes felmutatni, miközben kivonja magát a komoly történelmi létezésből. A romantikus-ironikus absztrakt-metafizikus élete etikai vétségként definiálódik. Az ironikus a hatványozott reflexió révén magát transzcendens énné emeli, kivonja magát a történelmi valóságból, felfüggesztve ezzel a morált és a szokásokat. Saját költői-esztétikai valóságot épít, a puszta lehetőség birodalmát, amely a történelmi valóság

283 Lásd. pl. Kardos Daróczy Gábor: „Az önmagát értelmező mű mint az interpretáció kierkegaard-i alternatívája − az interpretáció ökonómiája és a cenzúra hermeneutikája”. In Kierkegaard Budapesten, 195k. o.

284 Man: i. m. (1996) 52. o.

igényét félreérti, és az önmegvalósítás feladatát a választásban átugorja. A retorikai szempont maga az indirekt kommunikáció útja a diskurzus megbolygatott rendjében, amelynek „őrült” disszonanciájából majd a „keresztényi humor” megváltó, megbékéltető ereje jelenthet szabadulást, egy magasabb, vallási stációban.