A szorongás előképe

természettudomány mint magnetizmus és orvostudomány⁴²⁰, a művészet mint a démoni és a mennyei összecsapása⁴²¹. Közös jellemzőjük a „kísérteties” és a „démoni” bemutatása, amelyek egyfajta anti-esztétikai tendenciaként jelennek meg. Korabeli kritikai megítélésük azonban, egyre szélesebb körű olvasottságuk és növekvő népszerűségük ellenére is egyértelműen negatív. Már Goethe tudvalevően meglehetősen becsmérlően nyilatkozik a romantikáról. A klasszikusan felépített formaideál lerombolását a romantikus formák által

„nem-szépnek” és „patologikusnak” nevezi. Híres kijelentése pedig, mely szerint − „A klasszikust nevezem egészségesnek és a romantikust betegnek”⁴²² − alapvetően kijelöli a további kritikai hozzáállás irányvonalát. Hegel, majd a vezető hegeliánus iskola tagjai hasonló alapról utasítják el a romantikus irodalmat, ilyen típusú törekvéseit pedig egyenesen az irodalom peremterületére száműzik. Hegel Esztétikájában a romantikusokat, s köztük Hoffmannt teszi felelőssé az emberi szubjektum egységének szétrombolásáért, ennek következményeként az irodalmi művekben fellépő disszonanciáért és tartalomnélküliségért, amely kihat az irónia és a humor-felfogásra is: „De különösen a legújabb korban vált divatossá a benső, tartásnélküli szétszaggatottság, amely áthatol a legvisszataszítóbb disszonanciákon, s létrehozza az ocsmányság humorát és az irónia eltorzulását, amiben például Theodor Hoffmann tetszeleg.”⁴²³ Hegel negatív kritikája kiemelt helyen a kísérteties irodalmat teszi felelőssé az irodalmi szubjektum széthullásáért, s a műfaji változatokat egyetlen szempont, a megfordított módon hiposztazált kedély címszava alá gyűjtve, a kísértetiest a goethei klasszikus ideálnak megfelelően betegesnek bélyegzi.

Egy másik módon abban is kifejlődött a jellem benső, szubsztanciális tartalmasságának

420 Lásd pl. Hoffmann: „Der Magnetiseur”, in HSW 2/1, 178-225. o. Magyarul: „A delejező”. Ford. Halasi Zoltán. In Hoffmann: Az elveszett tükörkép története. Bp., 1996, Magvető, 7-62. o.

421 Lásd pl. Hoffmann: „Die Elixiere des Teufels”, in HSW 2/2, 9-297. o. Magyarul: Az ördög bájitala.

Ford. Kolozsvári Grandpierre Emil. Bp., 1997, Pallas Stúdió − Attraktor Kft.; „Der Kampf der Sänger” in HSW 4, 332-387. o. Magyarul: „A dalnokok harca”. Ford. Tandori Dezső. In Hoffmann: i. m. (1996) 139-193. o. Lásd továbbá Hoffmann híres elbeszéléskötetét „Éji darabok” („Nachtstücke”) címmel, amelyben az elbeszélések mindegyike a „kísérteties” témájának valamely fent említett típusát képviseli: „Der Sandmann”

(magyarul: „A homokember”, ford. Barna Imre, in Hoffmann: i. m. (1982) 101-138. o.), „Ignaz Denner”

(Ignaz Denner), „Die Jesuiterkirche” in G. („A jezsuitatemplom G.-ben”), Das Sanctus (magyarul: „A Sanctus”, ford. Halasi Zoltán, in Hoffmann: i. m. (1996) 233-258. o.), „Das öde Haus” (magyarul: „Az elhagyott ház”, ford. Halasi Zoltán, in Hoffmann: i. m. (1996) 259-302. o.), Das Majorat („A majorátus”),

„Das Gelübde” („A fogadalom”), „Das steinerne Herz” („A kőszív”). In HSW 3, 9-346. o.

422 Johann Peter Eckermann: Gespräche mit Goethe in den letzten Jahren seines Lebens. Hsg. Ernst Beutler, München, 1976, 332. o.

423 Hegel: i. m. (1980 A), 226. o.

hiánya, hogy a kedély különleges, magasabbrendű nagyszerűségeit megfordított módon hiposztazálták, s önálló hatalmak gyanánt fogták fel. Idetartozik a mágikus, a delejes, a démonikus, a jövendölés előkelő kísértetiessége, az alvajárás betegsége, stb. Az individuum, amelynek elevennek kell lennie, e sötét hatalmakat illetően viszonyba kerül valamivel, ami egyrészt önmagának, másrészt saját bensejének olyan idegenszerű túlvilág, amely meghatározza és kormányozza őt. Ezekben az ismeretlen hatalmakban bennerejlik ama borzalmas valaminek kibetűzhetetlen igazsága, amely nem ragadható meg és nem fogható fel. A művészet területéről azonban éppen e sötét hatalmak száműzve vannak, minthogy a művészetben semmi sem sötét, hanem minden világos és áttetsző; eme áttekinthetetlenségekkel pedig csupán a szellem betegsége mellett törtek pálcát, a költészetet átjátszották a ködös, haszontalan, üres semmibe, amire példákat szolgáltat Hoffmann, valamint Heinrich Kleist Homburg Hercege (Prinz von Homburg) című művében. Az igazán eszményi jellem benső tartalmában és pátoszában nincs semmi túlvilági és kísérteties elem, csak valóságos érdekek, amelyekben önmagánál létezik. […] De az mindig helytelen, ha a jellem egészségét felcserélik a szellem betegségével, hogy így idézzenek elő kollíziókat, így keltsenek érdeklődést; ezért az őrültséget is nagy óvatossággal kell felhasználni.⁴²⁴

Emellett a korabeli negatív kritikai hozzáállás jelzéseként említhetnénk még például Karl Rosenkranzot, Hegel tanítványát, aki még mesterénél is tovább megy Hoffmann becsmérlésében. Hoffmann írásmódját egyenesen a „förtelmes” kategóriája alá helyezi, amely magában foglalná az „ízléstelen, abszurd, értelmetlen, képtelen, idétlen, ízetlen, őrült, nagyszerű” fogalmait, a hoffmanni karaktert pedig nála a „fegyelmezetlen ábrándozás” és az „ostoba abszurd” jellemezné.⁴²⁵

Az első jelentős, méltató elemzések e témában a 19. század fordulóján születnek, a szellemtudományok (Wilhelm Dilthey), valamint az újromantikus (Ricarda Huch, Oskar Walzel) és a pszichoanalitikus (Sigmund Freud) iskola programjának részeként. Az értékelés azonban szerzők és műveik szerint is meglehetősen különböző. A pozitív elhatároló kritérium a probléma e legkorábbi elemzőinél és méltatóinál a természetbölcseleti, az esztétikai vagy a pszichológiai tartalom megléte vagy hiánya, ezen belül viszont, még ugyanazon iskola képviselői között sem születik konszenzus.⁴²⁶ Ricarda Huch A romantika virágkora [Blütezeit der Romantik] (1899), valamint A romantika.

424 Hegel: i. m. (1980 A) 246k. o.

425 Kleine: i. m. (1999) 22. o.

426 Lásd erről Karl Heinz Bohrer tanumányát: „A romantika kritikája”. Ford. Hansági Ágnes. In Hansági Ágnes és Hermann Zoltán (szerk.): Újragondolni a romantikát. Koncepciók és viták a XX. században. Bp.

2003, Kijárat, 72-77. o.

Virágkor, kibontakozás és bukás (1899-1902) [Die Romantik. Blütezeit, Ausbreitung und Verfall] című írásaival a romantika első pozitív újraértékelésére vállalkozik azzal, hogy az irodalmi modernség jegyében a romantikában összekapcsolja az intellektus és a tudatalatti egyidejű szerepét. „Apolló és Dionüszosz” című tanulmánya bevezető passzusaként a következő sorok olvashatók: „A romantikusok voltak a tudattalan felfedezői Indiát kereső álmodozók, akik lelküket azok felé az ősrégi csodaországok felé küldték, amelyekről az őskor meséi szóltak. […] Ahogy Kolumbusz, ők sem tudták mit találtak. Mert ez nem a távoli középkor vagy valamilyen csodálatos álomország volt, hanem önnön magukban tárult fel saját szellemük végtelen szomszéd-országa; a lakott bolygók ellentükre, ahogyan közülük valaki az önmagának is ismeretlen ember takarásban lévő felét nevezi, feléjük fordult.”⁴²⁷ Mivel azonban Huchnál a primátus az intellektust illeti meg, a kísérteties tárgyalásánál, saját esztétikai kritériuma értelmében ugyan kiemeli Novalis misztikus történeteinek szerepét, de negatívan tárgyalja Hoffmann mellett Tiecket, Hölderlint, Brentanót, Arnimot és Kleistet.⁴²⁸ Freud 1900-ban megjelent Álomfejtés [Die Traumdeutung] című műve is meglehetősen elutasító a romantikusokkal szemben (épp csak utalásszerűen említi Novalis, Jean Paul, Heine és Schubert nevét)⁴²⁹, csupán „A kísérteties”-ről [Das Unheimliche] (1919) szóló tanulmányában szentel majd megkülönböztetett figyelmet Hoffmann „A homokember” és Az ördög bájitala című elbeszéléseinek⁴³⁰. Ez viszont a további Hoffmann-recepció szempontjából mérföldkövet jelent a kutatásban. A pszichoanalízis a szorongás kutatásának hosszú évtizedekre meghatározó irányzata lesz. Az első áttörést mégis a Huch programján továbbhaladó Oskar Walzel hozza meg, aki Német romantika [Deutsche Romantik] (1908) című korai könyvében a „tudatalatti” kategóriáját a

„kísérteties” és az „irracionális” pozitív esztétikai értékelésébe is bevonja. Ezzel alapvetően átértelmezi a Goethe ítélete és a Hegel Esztétikája óta anti-esztétikai bélyeget viselő romantikus tendenciát, és ismét felértékeli a romantikusok, köztük Hoffmann szerepét⁴³¹:

427 Ricarda Huch: „Apollo und Dionysos”. In Uő Die Romantik. Blütezeit, Ausbreitung und Verfall. Rowohlt Verlag Gmbh, Reinbek Hamburg, 1985, 81. o. Magyarul: „Apolló és Dionüszosz”. Ford. Hansági Ágnes. In Hansági-Hermann: i. m. (2003) 37. o.

428 Huch: i. m. (1985) 290kk. o.

429 Sigmund Freud: Álomfejtés. Ford. Hollós István. Bp., 1996.

430 Freud, Sigmund: „A kísérteties”. Ford. Bókay Antal és Erős Ferenc. In Erős Ferenc (szerk.): Sigmund Freud művei IX. Művészeti írások. Bp., é. n. Filum, 245-281. o.

431 Lásd erről még Oskar Walzel: Klassizismus und Romantik des europäische Erscheinungen. Atticus Verlag, Berlin 1981, 42-63. o.

A romantikus mesében nyilvánvaló hatással van a természetfilozófiai; a tudatos és a tudattalan határvidékét a csodás csírájává teszi, a »természettudomány árnyoldala«, a tudattalan az emberben, a tudatos felébredése a természetben, úgy, ahogy Schlegel értette.

Egy másik oldalról feltételezi Fichte, de már Kant ismeretelmélete is, hogy nem az objektumban, hanem a szubjektumban van a csodás romantikus mese; ez nem a jelenségvilág ténye, hanem a szellem szemléleti formája. A filiszter nem láthatja, csak az képes rá, aki transzcendentálisan gondolkodik. A romantikus számára megnyilatkozik az abszolút, amelynek a filiszter számára rejtve kell maradnia. E.T.A. Hoffmann képviseli a legkövetkezetesebben a csoda effajta szemléletét.⁴³²

A fogalom jelentős átértelmezésére először a múlt század végén kerül sor, a szöveganalitikus vizsgálatok felerősödésével, amikor a kísérteties tágabb értelmű jelentésmezőjének vizsgálatában a borzongató titokzatosságáról az ironikus költői személyiség őrületére vagy polifonikus tudatára helyeződik a hangsúly. A fenti elképzelés erőteljesen jelen van a Paul de Man-féle dekonstrukciós vizsgálatokban, amelyek mereven elutasítva a tudat-probléma pszichoanalitikus megközelítését, az ironikus szubjektum alapvető hasadtságát emelik ki. Ez a fajta őrület, amely a kísérteties szorongás problémáját összekapcsolja a hasonmás-kérdéssel, valójában a modern személyiség szélsőséges alak és tudatváltozatainak felismerése és egyfajta átfordítása a nyelvben.

A kísérteties mai kutatásában mégis árnyaltabbnak tekinthető az a megközelítési mód, amely a hoffmanni szorongás-probléma szellemi és lelki tényezőinek bemutatásakor a romantikus orvoslást és a természetfilozófiát tartja elsődleges forrásnak. Oskar Walzel a következőképpen ír erről: „A »természettudomány árnyoldala«-ként a lélekállapotok nagy területét ragadják meg, amelyekben különösen a beteges, a tudatos és a tudattalan közti határ megszűnik. A »magnetizmus« földjén olyan emberek állnak, akik a mai lélekgyógyászok számára idegbetegnek tűnnek, a neurózis és a pszichózis hordozóinak. A romantikus természetfilozófus szorosabb összetartozást vél bennük felfedezni a természettel, olyan emberek, akik organikusabban éreznek és cselekszenek mint a tudatosak.⁴³³

A romantikus orvoslás fő forrása Franz Anton Mesmer elmélete, amely a newtoni gravitáció helyébe a „gravitas animalis”-t állítja, és azt a testek között ható „élő nehézségi

432 Walzel: i. m. (1981) 58. o.

433 Walzel: i. m. (1981) 49. o.

erő”-nek nevezi. Mesmer magnetikus gyógymódja azon a feltételezésen alapul, hogy az eredetileg materiális erő bizonyos testekben összegyűlhet, koncentrálódhat, és egy megfelelő közvetítő alany segítségével más testekre átvihető. Mivel az erő koncentrálásának képessége természeti adomány, csak kivételes emberek rendelkeznek vele. Mesmer elméletét a romantikus generáció újra szárnyára kapja. A mesmeri „élő nehézségi erő”-t most spiritualizálják: immateriális, de a materiálisban ható életerőnek tekintik. Ennek értelmében a fizikai elv nemcsak az idegen testek, hanem az idegen lelkek esetében is érvényesül. Mesmer téziseit először John Brown skót orvos gerjesztés-elmélete fejleszti tovább, amely a testek között keletkező erők hatását vizsgálja az idegpályákra.

Majd a német orvoslásban és természetfilozófiában Mesmer és Brown elméletét Adalbert Friedrich Marcus ülteti el, akivel Hoffmann 1809-ben ismerkedik meg Bambergben. Marcus híres természetfilozófus és elmegyógyász, a helyi szellemi élet központi alakja, ez idő tájt már barátságban áll Schellinggel, A. W. Schlegellel és Jean Paullal is. Marcus Brown elképzelése alapján azt vallja, hogy a szervezet testi-lelki egysége inger és ingerelhetőség polaritásából jön létre. A betegség a kettő közti megzavart egyensúlyból ered, amelyet nem gyógyszeres, hanem pszichikai ingerek erősítésével vagy gyengítésével lehet szabályozni.

Ugyanakkor Marcus, Mesmer praxisát is hasznosítva, mint bambergi elmegyógyász és az ottani kórház igazgatója, elsőként alkalmazza Németországban a magnetikus és telepatikus gyógymódot. Hoffmann általa kerül kapcsolatba a romantikus orvostudomány korabeli elméleteivel és a hozzájuk kapcsolódó gyógymódokkal, amelyeket alkalma van közvetlen közelből megfigyelni.⁴³⁴

Schelling természetfilozófiájával, valamint Gotthilf Heinrich Schubert könyvével, A természettudomány árnyoldalának szemléleteivel [Ansichten von der Nachtseite der Naturwissenschaft] (1808), amelyek ugyancsak a fenti elődök nyomdokain haladnak, és ez idő tájt igen nagy népszerűségnek örvendenek Bambergben, Hoffmannt szintén Marcus köre ismerteti meg. Különösen Schubert műve tesz rá nagy hatást. Miután 1815-ben elkészíti Az ördög bájitalának első kötetét, intenzíven foglalkozni kezd Schubert másik fő művével is (Die Symbolik des Tra umes), amely az előző könyv központi témáját folytatja.

Nem véletlen tehát, hogy mindezek nyomot hagynak 1816-ban befejezett regényén és a

434 Lásd erről Rüdiger Safranski: E.T.A. Hoffmann. Das Leben eines skeptischen Phantasten. Fischer Taschenbuch Verlag GmbH, Frankfurt am Main 2001, 220k. o. és 299-302. o.

nagyrészt ez idő tájt keletkező Éji darabokon⁴³⁵, mindenekelőtt az ember természettől való elidegenedésének és a tudathasadás (avagy az alteregó) témájának irodalmi kidolgozásában

436, és az sem, hogy a probléma a későbbi műveiben is folyamatosan felmerül⁴³⁷.

Hoffmann Schubert elmélete alapján felépített elképzelése, mint arra Paola Mayer kiváló elemzésben rámutat, a koraromantikus háromosztatú modell elvetését célozza meg.

Schubert szerint a mítosz ember és természet harmóniájának elmúlt aranykora, amelyet az elidegenedés jelene követ, ezután azonban nincs lehetőség egy új aranykor számára, mivel az ember minden képességét elveszítette a harmónia újbóli helyreállítására. A természet kifürkészhetetlen titok, rejtély marad, amely az emberből a kísérteties érzését váltja ki. Ha a szellem minden áron meg akarja ismerni vagy uralni akarja a természetet, az nem a megvilágosodás fényével tárul fel előtte, hanem fenyegető „árnyoldalát” mutatja meg. A szorongató kísérteties és a démonikus ebben a megközelítésben nem pusztán betegség, hanem intellektuális bizonytalanság is, amely mindig hatalmába keríti az embert a természet és önmaga közt tátongó, önhibájából eredő szakadék láttán.⁴³⁸ Hoffmann szerint csupán az ártatlan, gyermeki lelkületű költő képes büntetlenül, önmagától behatolni a természet titkaiba, a többiek mindig démoni eszközökkel teszi ezt, varázslat (mágusok) vagy kuruzslás (orvosok) segítségével, amelyek csak kivételes esetekben maradhatnak büntetlen.

A zseniális művész ugyan megsejti a természet titkait, büntetésként azonban betegségre, őrületre van kárhoztatva.

435 A kötet megjelenésének ideje 1816, de Hoffmann egyes darabokkal már korábban elkészül. „A homokember” első kéziratos változatát pl. már 1815-ben megfogalmazza.

436 Lásd HSW 2/2, „Kommentar”, 565k. o.

437 Lásd pl. „Der unheimliche Gast” (1818) [A kísérteties vendég], illetve „Der Elementargeist” (1821) [Elemi szellem] című novelláit.

438 Lásd Mayer: i. m. (2000) 56-68. o.