Egységességtől a sokszínűség felé

5.3.1 a^{z intézményiháttér változásai}

A vizsgált időszakban a számunkra egyik legfontosabb felismerés, hogy az 1900-as évek közepére kialakult, megerősödött és részterületekre specializálódott közgazdász szakma a következő évtizedekben egy sajátos integrációs folyamaton esett keresztül. A különböző fiatal és idősebb tudományterületek között kölcsönösen megtermékenyítő és rendkívül inspiráló együttműködés volt megfigyelhető, amelynek kereteit a különböző hátterű szakembereket integráló oktató és kutató intézmények jelentették. Számos esetben a különböző vál-lalati vagy minisztériumi ágazati szervezési osztályok, intézetek keretében összegyűlt – esetleg más helyekről politikai okokból „száműzött” – matematikusuk, számítás-technikusok, filozófusok, szociológusok, mérnökök, pszichológusok dolgoztak együtt közgazdászokkal. Ezen együttműködésekből képzési programok alakultak ki, válla-lati felmérések és elemzések, valamint kutatási programok bontakoztak ki. E folyamat eredményeként mai szemmel is korszerűnek számító interdiszciplináris kutatások,

„tanácsadói” projektek zajlottak, érezhetően pozitív hatást gyakorolva a szervezési-ve-zetési szakmára. E jelenség eredményének tartjuk azt, hogy e tudományterület erőteljes növekedésnek indult a vizsgált korszakban, és azt is, hogy e társadalomtudományok

va-lamilyen formában önállóan is megjelentek a szakmai palettán. Például: szervezetpszi-chológia, magatartástudományi szervezetfejlesztés, szervezeti hálózatelemzés – mind olyan kutatási irányok, amelyeket ma már gyakran a közgazdasági, szervezési-vezetési szakma önálló, mégis szerves részeként tartunk számon.

Tehát míg a század első felében a más tudományterületektől való elhatárolódásra tett kísérletek voltak jellemzőek a közgazdasági szakma megerősítése és önállósítá-sa érdekében, addig az 1948 utáni időszakban e tudományterületek együttgondol-kodása, kölcsönös kiegészítése volt a meghatározó. A szakma jövőjének egyik kihí-vásaként azonosítottuk, hogy megtörténhet-e ismét hasonló nyitás, amely ismét a tudományterületek együttműködését, az interdiszciplinaritást helyezi a fókuszba, leszámolva azzal az illuzióval, hogy érdemi fejlődés érhető el a végletekig vitt spe-cializáció mellett. Bármennyire is különös, a politikai kényszer e területen kifejtett hatása pozitív hozadékokkal is járhatott.

Noha az előzőekben úgy fogalmaztunk, hogy az 1950-es évek elejére, az önálló Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem létrejöttével lezárult a szakma elfo-gadtatásának küzdelmes korszaka, ez csupán az intézményesülés vonatkozásában fogadható el maradéktalanul igaznak. Ez után is – egészen napjainkig – számos vita tárgyát képezte, hogy tudománynak tekinthetőek-e a vezetés-szervezéshez és más gazdálkodási területekhez kapcsolódó tudásanyagok, illetve hogy szükséges-e ön-álló egyetemi intézményt fenntartani a szakmának. E jelenség hátterében részben az a társadalomtudományi jellegből fakadó jellegzetesség állhat, amely szerint nem egyetlen objektív igazság vagy legjobb út létezik, részben pedig az erős gyakorlati kötöttség, az alkalmazott tudományi jelleg. Más társadalomtudományokhoz hason-lóan e szakma is megfogalmaz időnként olyan értéktelített megállapításokat, ame-lyek a természettudományok absztrakt igazságaihoz képest több vitát generálnak – nem ritkán a politikai hatalom és a tudományos közösség között is. Kutatásunk-ban nem kívánunk állást foglalni a felvetett kérdésekkel kapcsolatKutatásunk-ban, azonKutatásunk-ban je-lezni szeretnénk, hogy a vezetési-szervezési szakma elfogadtatásának küzdelmei még nem záródtak le. Megjegyzésre méltónak tartjuk, hogy a vizsgált időszakban jellemző volt, hogy minden szektor, ágazat kötelező jelleggel létrehozta azon szer-vezési intézeteit, ahol az aktuális párthatározatoknak érvényt kellett szerezni, meg-oldásokat kellett kidolgozni például mezőgazdasági, egészségügyi, kulturális alap-tevékenységet végző szervezetek, vagy éppen a központi vagy helyi közigazgatás szervezeteinek sajátosságait figyelembe véve. Napjainkban a legtöbb ágazati felső-fokú képzés alap- és mesterszakos programjának nem része a vezetési és szervezési ismeretek oktatása, jellemzően ez a tudás a posztgraduális menedzsment képzés részeként kerül átadásra – sok esetben már gyakorló vezetők számára.

A szakma differenciálódásának további pozitívnak mondható aspektusát is azo-nosítottuk. Az MKKE kezdeti monopol helyzetét követően más, vidéki egyeteme-ken is létrehoztak közgazdasági karokat, szakokat. Kezdetben jellemzően a buda-pesti egyetem oktatóinak, végzős hallgatóinak ki- vagy áthelyezésével (pl. a MKKE pécsi kihelyezett nappali tagozata), később a saját utánpótlás-nevelő munka ered-ményeként biztosították az ehhez szükséges személyi hátteret. E vidéki egyeteme-ken csakúgy, mint a közgazdasági, vezető és szervező képzést valamilyen formában folyamatosan fenntartó Műegyetemen hamar kialakultak azok a közös alaptudáson

túli specialitások, amelyek az intézmények között minőségi feladatmegosztást, sa-játos oktatási és kutatási profilt eredményeztek. Interjúalanyaink a beszélgetések során a regionális sajátosságok, az egyéni szakmai háttér, valamint a létrejött szak-mai közösség e vonatkozásban megkerülhetetlen szerepét hangsúlyozták. Egy-egy intézmény környezetében lévő vállalatok tevékenysége, tipikus menedzsmentprob-lémái komoly befolyást gyakoroltak a szellemi műhelyek profiljának alakulásában.

A vezetők egy részét ezekben az iskolákban képezték, így gyakori volt, hogy az egyik napon elsajátított módszert, elméletet – amelyet az oktató talán éppen va-lamilyen nehezen az országba csempészett forrásból merített – másnap már saját szervezetükben próbálhatták ki a vállalati vezetők. Az oktatók e vállalatoknál foly-tatott KK – vagyis külső megbízás alapján végzett kutatási munkák – kapcsán olyan gyakorlati problémákkal szembesültek, amelyek megértéséhez, elemzéséhez és megoldásához saját módszereket, modelleket fejlesztettek ki. Ezek maguk is hamar a képzés oktatási anyagává válhattak. A gyakorlat és elmélet kapcsolatának ugyan-csak fontos fejezetét jelentették a vállalatvezetők rendszeres meghívott oktatóként tartott előadásai, amelyek során saját gyakorlati tapasztalataikat osztották meg a hallgatósággal, és tették azt a tananyag részévé. E vállalati vezetők egyes esetekben később teljesen az akadémiai pálya mellett kötelezték el magukat. Érdemes továb-bá szót ejteni azokról a vállalati kerekasztal beszélgetésekről és konferenciákról is, amelyek – sokszor egy-egy szakmai műhely vagy kutatóintézet köré szerveződve, tanácsadói-oktatói moderáció mellett – a jól bevált vezetési és szervezési gyakorla-tok megosztására szolgáltak, a benchmarking korabeli eszközeként. Összességében tehát látható, hogy a felsőoktatási és vezetőképző intézetek intenzív, élő vállalati kapcsolattal rendelkeztek, ezzel lehetővé téve az elmélet és gyakorlat szoros együtt-mozgását és kölcsönös inspirációját, végső soron hozzájárulva a szakma erőteljes változásához.

5.3.2 a szaKirodalomhozzáféréséneK,

feldolgozásánaK, publiKálásánaKnehézségei

Előfeltevésünk ellenére interjúalanyaink inkább pozitívan emlékeztek az aktuális

„nyugati” szakirodalomhoz való hozzáférés tekintetében. Persze az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig haladva egyre nyitottabbá váltak a lehetőségek, összességé-ben mégis azt hallottuk, hogy az igazán jó, érdeklődő, fejlődni vágyó szakemberek hozzájutottak minden szükséges forráshoz – bár ezek az utak igen változatos képet mutattak. A hozzáférés egyik forrását a szovjet szakirodalom jelentette, amelyben a szerzők akarva-akaratlanul bemutatták az eredeti, nyugati mű állításait, hogy aztán érdemben tudják a szocialista ideológia mentén kritizálni. Az is a mindennapi gya-korlat része volt, hogy a szovjet szerzők saját néven publikáltak újra nyugati ered-ményeket. Az enyhülés éveiben már a szokásos kritikákon túl is meghatározóvá váltak e kapitalista elvek szocialista adaptációi, ezek felhasználási lehetőségeinek bemutatásai. A szakirodalmak másik forrása a csempészett, szamizdat formájában terjesztett anyagok jelentették, amelyek egy az egyben, eredeti vagy magyar nyel-ven voltak hozzáférhetőek. Nyilván a kor technikai lehetőségei nehezítették ezen anyagok egymásközti cseréjét, megosztását, szélesebb körű terjesztését. A szélesebb

szakmai közönség sokszor már csak az eredeti művek hazai publikációkban való felhasználása révén, közvetett módon, egyéni értelmezéssel jutott hozzá ezekhez.

A hozzáférés egy további és nyilván legegyszerűbb módja a közvetlen elérés volt, például könyvtárakban, szakmai tanulmányutakon.

A hozzáférés nehézségein túl a szakirodalmak feldolgozásának is voltak korlátai.

Nyilvánvaló nehézséget jelentett a külső politikai szűrő, értve ez alatt a Szovjetunió és Magyarország politikai vezetésének kontrollját. De a szakma önmaga is működ-tetett egy öncenzúrát: megelőzve a politikai bonyodalmakat, inkább elébe ment a várható ideológiai kifogásoknak. Ugyan különböző intenzítással és szóhasználattal, de a szakma mindig felmérte, hogy egyáltalán milyen szakmai témákat hozhat fel aktuálisan, illetve a publikált szakmai anyagokat politikai „szendvicsbe” helyezte.

A felvezetés és a téma elhelyezése során szükségesnek bizonyult a szerző politikai elköteleződésének kinyilvánítása, a hivatkozott nyugati mű „lekapitalistázása”, az adaptáció, a szocialista sajátosságok kihangsúlyozása, majd a cikkek, tanulmányok, könyvek végén egy erőteljesen értéktelített összegzés elhelyezése. A „vörös farok”

néven ismertté vált módszer nem csupán a tudomány, hanem a kultúra, a művészet terén is a cenzorok félrevezetésének, elaltatásának eszköze volt.

A nemzetközi szakirodalom hazai hasznosulása kapcsán már inkább pozitív ha-tásokról, eredményekről számoltak be interjúalanyaink. A hazai publikálás előtt gyakran az oktatásban is megjelentek e korszerű tanok, valamint szakmai műhe-lyek fontos vitatémái lettek, majd hozzáférhetővé váltak könyvek, önálló publikáci-ók, vagy cikkismertetések formájában. (A Közgazdasági Szemlében például rend-szeresen jelentek meg ilyen ismertetések).

5.4 A VEZETÉSI ÉS SZERVEZÉSI SZAKMA MEGHATÁROZÓ EGYÉNISÉGEI Visszaemlékező beszélgetéseink során gyakran hallottuk a „fenegyerek”, vagy

„iskolateremtő” jelzőt több szakember munkasságának említésekor. Úgy véljük, kutatásunk szempontjából inkább maga a jelenség érdemel kiemelt figyelmet, így konkrét nevek említése nélkül e szavak általánosítható tartalmának megragadásá-ra, megértésére koncentrálunk. Iskolateremtőként tekintünk mindazokmegragadásá-ra, akik a vezetés- és szervezéstudomány vizsgált évtizedeiben oly módon voltak meghatáro-zóak, hogy érdemben tudtak hozzájárulni a tudományterület fejlődéséhez szakmai vagy vezetői tehetségük révén. A kiváló szakmai tudás és a jó vezetői képességek nem mindig jártak együtt. Az iskolatermtőként számon tartott vezetők egy részénél nem is önálló szakmai teljesítményük, hanem sokkal inkább azok a pozitív veze-tői képességek voltak a meghatározóak, amelyek a kiváló szakemberek megtalá-lásában, motivámegtalá-lásában, megtartásában, munkájuk feltételeinek megteremtésében, szakmai eredményeik népszerűsítésében, személyüket ért támadások visszaveré-sében, vagyis megvédésükben ragadhatóak tetten. Ezek a vezetők olyan szakmai közösségeket szerveztek, irányítottak, képviseltek a szakma és a politika irányában, amelyek komoly szakmai hatással bírtak az oktatás, kutatás, vállalati gyakorlat te-kintetében. De a tehetséges szakemberek mindegyike sem volt képes vezetőként helytállni, iskolateremtő funkciójuk inkább szellemi, mintsem infrastrukturális ér-telemben veendő. A szakma „fenegyerekei” ebből az iskolateremtő körből kerültek

ki, akik a dinamizmust, az innovativitást, a szakmaiságot, az öntörvényűséget, a politikai vagy a szakmai beágyazottságot, a „vagányságot” jelentették a szakmabe-liek számára.