halkan alászállott az est, az árterületi oldalról friss vagy szárí
tott szénával megrakott csónakok igyekeztek az innenső partra, barna barázdát szántva a viz tükrén. Távolabbról a kompért tülekedők zaja verődött hozzánk. A végtelen keleti messzeség
ben pedig a nap alábukása után az egyébként alig látható he
gyek körvonalai rajzolódtak fel az égboltozatra. Lent a tengernyi síkságon a szénaboglyák ezrei állottak őrt a nagy zajtalanság- ban. Hazavágyó lelkünk fájdalmas érzései előtámadtak rejtekük- ből s az ábrándozás szárnyain nyargalásztak a nagy mongol sivatag szélei felé. Az alászakadó barna homályban úgy éreztük, mintha a ránkboruló nagy sötétes égboltozat rabjai volnánk, mely köréből nem bocsát ki bennünket.
Az Obnál voltunk. Valahol itt, talán éppen ezen az óriási pusztaságon éltek őseink ezredévekkel ezelőtt. Egy-egy magá
nos lovas ugornak az alakját talán éppen úgy bronzszinűre fes
tette a nap, mint most a nádasban csatangoló muszka lovasét.
Talán ugor lovasok patkolatlan paripáinak a lábnyomán fakad föl még most is az ázsiai anyaföld vize, melyben a napsugár tük
rözi magát reggelenként. Ki tudná azt megmondani, hogy erről a tejjel'-mézzel folyó földről, melynek legelőin a fű kövér, folyót
ban hemzseg a hal, miféle sors zaklatta mind nyugatabbra ősein
ket ? Talán boldogabb lenne a magyar sors itt a pusztán, mely
nek végtelenség a határa ? Keletről nyugatra űzött ősök sarja
déka! most visszakerültünk keletre. Őseinket is bizonyára valami fájó nyugtalanság kergette napnyugatra, amint űzték, űzték regé
ink csodaszarvasát. Minket is fájó, gyógyíthatatlan epedés haj
tott napnyugatra, de a ránkboruló égbolt rabjai voltunk. Nincs erre kőrakás, nincs sirhalom, mely az ősök ittlakását hirdetné, de éreztük, hogy magyar anyák, magyar daliák holttetemeiből kinőtt selymes fűszállal játszik a szél s az a nyári hajnal ébreszt bennünket, amit ugor elődeink megrendült riadással üdvözöl
tek valaha.
Estéink nagyjában így múltak el. Eső ritkán vagy soha
sem esett, ez ázsiai vonás az időjárásban. Nappalaink egyhangúak voltak. Nem történt semmi, ami izgalomba hozott volna bennün
ket. Az ázsiai mivel sem törődő komolyság kezdett ránk is át
ragadni. Néha-néha egy-egy transzport átutazását jelezték, ilyen
kor kisiettünk az állomásra, hogy ismerősöket keressünk. Azt hiszem, egy ilyen alkalommal találkoztam Soós Gyula innsbrucki önkéntestársammal, kivel a sors Krasznojarszkban is összehozott*
Júliusban könnyebb lefolyású vérhason estem keresztül. Az ivó
víz a konyha mellett hatalmas hordókban állott s ebbe beleme
rítette mindenki a sajkáját. Lehet, hogy valaki
megfertőzte a vH
zet, de mivel csak magam lettem nyavalyás, az sem lehetetlen, hogy a nyers tejjel jutott belém valami baktérium. Hála a nikolajevszki oltásnak s Juhász önfeláldozó ápolásának, pár nap alatt kiláboltam. Juhász melegített téglát a hasamra, mely a forró kőtől egészen megperzselődött.
Az aránylagos jólét elaltatta bennünk hébe-hóba a hon
vágyat. De nem így a tábor lakóiban. Regényes hírek szálldogál
tak arról, hogy Szlávgorodon keresztül szabad az ut Omszkig.
De hogy mi van az ázsiai puszta rejtelmes mélyében, melyben csak a kozák és mokány paripája otthonos, arról sejtelmünk sem volt. Szibéria földrajzát csak a vasútvonalak mentén ismertük.
Szlávgorod úgy élt képzeletünkben, mint valami mesebeli város, melyet isteni kéz varázsolt a puszta közepébe, lakói lehetnek jók is, rosszak is. A Novo Nikolajevszk-Omszk és Novo Nikola- jevszk-Bamaul közötti vasútvonal körülbelül egy derékszöget alkot, melynek nyitott befogói Európa felé néznek. Ha Barnaul és Omszk között képzeletben meghúzzuk az átfogót, akkor en
nek az átfogónak a közepe táján fekhetett feltevésünk szerint Szlávgorod. Odáig gyalog kell eljutnunk. De hogy milyen messze van tőlünk, azt a jó ég tudta. Ennek a tervnek különösen két tábori szakácsunk volt lelkes szövögetője. Az egyik egy viasz- sárga arcú erdélyi székely, a másik egy Eckert nevű bácsalmási sváb, aki régi ismerője volt a barnauli tábor vegyes múltjának.
Tőle tudtuk meg, hogy a csehek Barnaulban is kegyetlenkedtek a magyarokkal. Szélnek eresztették őket a táborból s mikor a temető felé haladtak, akkor rájuk lövöldöztek. A két derék sza
kács minden áron rá akart venni bennünket, hogy szökjünk meg Szlávgorodon keresztül. Majd ők sütnek egy hétre való pogácsát s Szlávgorodból az Irtisen feljutunk a vasútvonalig. Már minden előkészületet megtettek, mikor Szlávgorodból hozott foglyok fel
világosítottak bennünket tervünk lehetetlenségéről.
Eközben teltek-multak a napok, hetek. Életünk nem volt rossz. Az u. n. kommun-konyhán kaptunk élelmezést. Itt csak azok étkezhettek, akik dolgoztak. A tábor munkátlan hadifoglyait a tábori konyha látta el, amelynek részére én vettem fel az élelmiszereket. A kommuna-konyha változatosabb étlapjával hatá
rozottan jobb volt. Dohányban sem szenvedtünk hiányt, mert az iroda épületében volt a dohánygyár is, mely naponta ezer meg ezer cigarettát, szivart állított elő a szovjetnek. Mi, alkalmazot
tak, hetenként száz darab szivart kaptunk ; ez a szivar hasonlí
tott a mi cigarillosunkhoz, de ennél sokkal jobb volt ; a szivar belsejét cigaretta dohánnyal tömték meg, borítólapja egy kis havanna dohánylevél volt. Oroszországban, mivel a cigaretta,
szivar nem monopólium, széliében termelik a dohányt, melynek sok száz változata ismeretes. Itt tapasztaltam, hogy a dohány színe és ereje, meg aromája között vajmi kevés összefüggés van.
Ha az említett szivar belét cigaretta papirosból szívtuk, élvez
hetetlenül erős volt. Mihelyt beborították egy kis havanna levél
lel, pompás ízt kapott azonnal. Ez a havanna dohány pedig olyan fekete volt, mint a föld s akkora levelei voltak, mint egy lapúnak. Aprólevelű dohányra, aminőt Petrográdon vásárolgattam a vörös katonáktól, ezen a vidéken nem emlékszem.
A táborban időközben megismerkedtem egy somogymegyei földimmel. Szabó volt a neve s a borbélymesterséget űzte, de mivel kommunista volt, csak kivételes személyeket borotvált. Én, mint volt kaposvári lakos, részesültem ebben a kitüntetésben.
Persze, neki sem kötöttem az orrára, hogy ki vagyok. Kommu
nista volt az istenadta, de talán maga sem tudta, miért. Be
iratkozott a pártba, mert a pajtásai unszolták. Egyszerű, meg
lehetősen korlátolt somogyi zsidó eszén egy cseppet sem fogott a kommunista iskola. Nem is ártott a légynek sem, de mivel ő is benne volt abban a pártban, mely a barnauli tiszteket lezá
ratta, hát őt is gyűlöltük. Mikor 1921 őszén a csóti táborban töltöttem a karantén-napokat, állítólag ugyanakkor csücsült ő is több társával a csóti börtönben. Már csurgói tanár koromban találkoztam vele az újdombóvári pályaudvaron. Megismert ; pa
naszkodott, hogy Barnaulban őt beugratták s bár nem követett el semmit, egy évet ült. Mesélte, hogy szülőföldjén, Kaposváron, mint volt kommunista nem kap alkalmazást s Pesten próbál el
helyezkedni. Ez volt Szabó bácsi sorsa, ki különben fiatalabb volt nálam, de szívesebben hívtam bácsinak, mint elvtársnak.
A város egyik legkedvesebb sétahelye volt az Ob-parti u) temető. Kanyargós útjaival, apró padocskáival, árnyas fáival szinte hívogatta a melegtől eltikkadt embert. Egy forró nyári alkonyaton itt ismerkedtem meg Gala Cserkaszovával, egy fiatal leánnyal. Nem volt az kalandvágy, ami ismeretségére sarkalt, hanem egy tisztább vonzódás, egy önkéntelen meghódolás a bájos hajadon előtt. Egy hivatalnokcsalád gyermeke volt. Atyja a kormányzóságnál pénztárosi tisztet töltött be, most kenyértelenül szaporította a szellemi proletárok számát. Egy jobb világ itt fe
lejtett illatos, fakadó bimbója volt, melyre viharok zord fuvallata zúdult. Vonzódtam hozzá a szerencsétlenek sorsának belső ál- érzésével s szerettem volna sorsán enyhíteni. Gyakran találkoz
tunk s egy hét alatt többet tanultam tőle oroszul, mint hónapokig a nép között. Valami széles, kietlen utcában laktak, mely a nyaralók felé vezetett. Lakásukon megmutogatta tankönyveit —
hetedik gimnáziumba járt — s ekkor láttam, hogy milyen pottv*
pásan felszerelt latin könyvek vannak Oroszországban. Tőlem telhetőleg segítettem őket, a nálamnál is nagyobb nyomorba jutottakat, de augusztusban megszakadt ismeretségünk. Az apa óvatosságra intett, mert tudta, hogy egy régi hivatalnokkal való érintkezés könnyen az ellenforradalom gyanújába keverhette az embert. Bár november közepéig maradtam Barnaulban, többet nem láttam az üde, ragyogó szemű, barnás hajú Gálát.