kellett sepernem. Most már kipróbálhattam azokat a seprőket, amiket annak idején magunk tákoltunk össze. A munka kemé- ngebb része szombaton délután várt reám, mert ekkor a folyosót fel kellett mosnom. Olyan nehéz munka volt ez akkori etőmhöz viszonyítva, hogy első alkalommal összeestem. Aztán ehhez is hozzászoktam. Határozottan jót telt az erősebb mozgás s a vala- mivel jobb táplálék.
Izgalmas várakozás közben teltek-multak a napok s augusztus vége felé határozottabb formában tartotta magát az a hír, hogy pár napon belül mi is utrakelünk Moszkvába. Más körülmények között levert volna bennünket az a gondolat, hogy ismét a biro- dalom belseje felé szállítanak, most azonban optimizmussal néze
tünk az elé az ígéret felé, hogy az első transzportba minket, a Kresztyiben szenvedőket osztanak be. Értesítések is jöttek Moszk
vából, hogy az étkezés is jobb, vásárolni is lehet, az állomáso
kon bő alkalom van a cserekereskedésre. Elhánytuk felesleges cókmókjainkat s bizakodóbb is lett a hangulat. Az utazás láza előre erőt vett rajtunk. A nősöknek értesítést kellett küldeniük feleségüknek, hogy legyenek minden pillanatban készek.
Az indulás előtt való napon, ha jól tudom, szomba
ton, szeptember elején megkaptuk egy napra az élelmezést, hogy az utón ezzel ne legyen a szovjetnek baja a pitadelnij punkto- kon, meg hogy a lazább felügyelet mellett senki meg ne szök
hessél Valami halat kaptunk, de olyan fajtát, amit eddig nem ismertünk s melynek hatalmas csontjai voltak. Ezt a jóformán megbüdösödött húst a földön vagdaltuk részekre baltával s volt olyan, aki társainak undorodása folytán három-négy részhez is hozzájutott. Sokan bizony azonnal nekiláttunk s kiderült, hogy igen ízletes étel volt, hasonlított a füstölt lazac ízéhez. De majd
nem póruljártunk a telhetetlen evéssel. A sós halra nyakló nél
kül ittuk a vizet s valósággal felpuffadtunk. Olyanféle érzésünk volt, mintha puffadt hasunknál fogva a levegőbe emelkedtünk volna, amellett akárhányunkat komoly rosszullét is fenyegetett.
De minden baj nélkül virradt ránk a vasárnap. Izgalmunk leírhatatlan volt. Jöttünk-mentünk a folyosókon, mint rajzás előtt a méhek. Most már nem nagyon érdekelt bennünket az, hogy peredácsi-nap van. Egyszer csak felharsant a kiáltás, hogy meg
érkeztek a teherautók értünk, helyesebben csomagjainkért. Kw cepeltük csomagjainkat az udvarra, ott névsorolvasás ellenében vett át bennünket egy vérvörösinges kommunista. Azt suttogták róla, hogy ez volt a szovjet egyik hóhéra, aki rengeteg embert végzett ki. Csomagjainkat autóra raktuk s a betegek is, köztük
én Is, felülhettek. Toliam képtelen leríni azt az érzést, mely ek
fogott akkor, mikor az autó berregve megindult s áthaladt ama végzetes bolthajtás alatt, melyet nagypénteken láttam utoljára.
Aztán pillanatok alatt a zajgó városban haladt a gépkocsi.
Mintha káprázott volna a szemem, olyatén érzés fogott el. A Liteinij-proszpekten robogott autónk, amelyen oly sokszor jártam.
Most azonban képtelen voltam ráismerni. Igaz, akkor tél volt, most a nyárutóban, amikor megint lombhullás előtt álltak a fák, egészen másképpen festett az utca. Pár pillanat alatt megérkezt tünk a Nikolajevszkij-pályaudvarra, hol a csomagok lerakása kö- vetkezett. Ekkorra már asszonyok sürögtek ott, volt köztük olyan is, akinek a karján csecsemő visítozott, élő lény, mely már ma
gyar földön fog fölnevelkedni. Jó két óráig tartott, míg bajtársaim, kik gyalog tették meg az utat, kiérkeztek, természetesen a szo- katlan nagy gyaloglástól halálra fáradva. Este héttől unalmas várakozással telt az idő. Egy fedett folyosón tereltek egy csomóba bennünket, innen néztük a befutó és elinduló vonatokat. Ekkorra már meglehetős rendet tapasztaltam. A pályaudvar ragyogó tiszta volt. Semmiféle szemét nem szúrta meg az ember szemét. A vonatok hajszálnyi pontossággal indultak s alig láttam sérült kocsit. Tizenegy óra tájban közvetlenül mellénk betolták a moszkvai személyvonatot, melynek végén néhány teherkocsi volt. A mi számunkra csatolták ezeket ide. Lassan begyömöszöltük magunkat a vaggonokba s úgy kellett elhelyezkednünk, mint a hordóban a héringeknek. De ilyen apró kellemetlenségekkel ki törődött már!
Akik az asszonyokkal együtt utaztak, azoknak valamivel kényel- mesebb helyük akadt. Azok hetven helyett tényleg csak negy- venen utaztak. Éjfél előtt pár perccel felhangzott az ismert üvöltés :
„Szagyíz!" (ülj fel!) s aztán, mikor az óramutatók a tizenkettőn összeértek, megdöccent alattunk a vonat 1921 szeptember 5-én.
Isten veled Szentpétervár! A tengernyi szenvedésen kívül csak egy testiül el ki jóbarátot, Juhászt hagytam itt, akinek sorság
ról igen keveset tudtam. A vasszörnyeteg zúgva-zakatolva fúrta bele magát a siket, barna éjszakába. Kínlódással telt el az éj- szaka, mert oly zsúfolva volt kocsink, hogy alvásról szó sem le
hetett. Hajnalban föltetszett a táj képe. Erdők, mezők egyhangú váltakozásban rohantak el mellettünk ; nagy falvak terpeszkedtek el a síkságokon. Mikor egy-egy állomáson zökkenve megállóit a vonat, akkor kiugráltunk, hogy csereberéljünk, vásároljunk. Tej, főtt burgonya, lipuska (sült burgonyával fedett lepényszerű sült tészta), alma, hús ijesztő gyorsasággal tűnt el gyomromban s majdnem minden állomáson megváltam egy-egy fehérneműdarab
tól. A vásárlásokat boszorkányos gyorsasággal kellett elintéznünk,
mert
vonatunk alig állt egy-egypercet.
Valahol mégis hosszabbideig tartózkodtunk s ekkor előkászolódtak a magyar főidre szánt asszonyok is, hogy zsibbadtságukat kitopogják. Ekkor láttam, hogy milyen olcsó a hadifogoly ; máskor valóságos Vénuszok kínálkoztak feleségül, de ezek között nem akadt egy sem, akinek az arcán kellemesen pihent volna meg a kíváncsiskodó tekintet.
De én nagyon megértettem bajtársaimat. Közülök akárhánynak az életét menthette meg az orosz asszony, akit most hálából ma
gyar földre visz az illető, bizonyára hozzátartozóinak nem a leg
nagyobb örömére. És ezek az asszonyok nem vitték magukkal a nő legerősebb fegyverét, a szépséget, mely minden ellenkezésen diadalmaskodik. Bizonyos, hogy a viszontlátás örömében lesz jó adag üröm is.
Estefelé már kimerültünk. Ülő, guggoló helyzetben elalud
tunk s jóformán úgy érkeztünk meg Moszkvába, hogy kevesen tudtunk róla. Éppen éjfél volt, tehát huszonnégy óráig robogtunk.
A vonat egész környéke közelben és távolban egy piszok volt, úgyhogy alig tudtunk lépni. Álmatlanul virrasztottuk át az éjsza
kát, mert a vagonokban hideg is volt s a levegőt sem lehetett kiáltani. Őreink is eltűntek s a sínrengetegben magunkra voltunk hagyva. Megszökésre ki gondolt volna ebben az ismeretlen met
ropolisban? Reggel felé újból megjelent az őrség s egy fedett raktárhelyiségben gyűjtöttek össze bennünket. Itt egy igen barát
ságos kínai, akit véletlenül hoztak velünk Petrográdról, meg
szökött. Az őrség káromkodott, mi meg örültünk, mert a bör
tönben is vonzódott hozzánk s az úton is sok szolgálatot tett nekünk mandulaszemű fajrokonunk. Délután megjelent egy hatal
mas rabszállító automobil, ez elvitte csomagjainkat. Aztán har
mincas csoportokban mi kerültünk sorra. Én mindjárt az első csoportba kerültem. Mikor ránk zárták az ajtót, egy pillanatra megfordult fejünkben az a gondolat, hogy hátha suttyomban ki
végezni visznek. Az utazás nem is volt ebben az autóban ve
szélytelen. Mivel csak egy igen szűk rácson szűrődött be a le
vegő, attól kellett tartanunk, hogy levegő hiányában megfulladunk.
Szemmeresztve bámultuk az útak el-elkapott részeit, amint a gép
kocsi hol erre, hol arra kanyarodott. Végre egy nagy fakapú előtt megállt. A tülkölésre megnyílt a kapú s mikor kibocsájtottak bennünket, régi bajtársaink egy részével találkoztunk.