DR. SIMON JÁNOSNÉ (Munkács, 1991) 53

...Nehéz felidézni a múltat, leírni mindazt a szégyenteljes cselekedetet, amit apukámmal tettek, és amit mi anyukámmal átéltünk. Az örö kös rettegés, a félelem, hogy kitelepítenek minket, magyaro kat Szibériába.

Apukám, néhai Tarkányi József, szül. 1888. március 23-án Forgo-lányban, vallása református. 1944. november 19-én éj jel az NKVD letar-tóztatta. Éjjel csöngettek, verték az ablakot, a kaput, mikor kinéztem és megláttam, hogy vagy hatan vannak szovjet tisztek és katonák, nagyon megijedtem. Szegény apukám kiment és beengedte őket. Minket anyu-kámmal egy sarokba tuszkoltak, és két géppuskás vigyázott ránk, hogy meg ne mozduljunk, apukámra pedig egy másik géppuskás vigyázott.

Feldúlták az egész lakást, hogy mit kerestek, azt nem tudjuk, elvitték az összes iratainkat, és ami a kezük ügyébe akadt. Az akkori orosz tu-dásommal kértem az egyik tisztet, hogy az iratokat ne vigyék el, hisz nekünk arra szük ségünk van, erre a tiszt ordítva azt felelte, ha még egy szót szólok, agyonlő, azt kiabálta, apukám hazaáruló, fasiszta.

Apukám 56 éves volt, nyugdíjas, tudtommal sohasem politi zált.

Apukámat 1914-ben az első világháborúban Debrecen ből Munkácsra

53 Élő történelem., 46-49.p.

vezényelték mint vasutast, majd 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után az Antant-államok vezetői Kárpátalját Csehszlovákiához csatolták.

Apukám a cseh ál lampolgárságot nem vette fel, és így minket az akkor úgyne vezett „B” listára helyeztek, így éltünk mi itt 1938-ig, mikor is-mét az ismert körülmények közepette Horthy csapatai vo nultak be ide.

A Horthy–rezsimet nem nevezhetjük fasisztá nak, legfeljebb királyinak vagy inkább monarchistának.

Apukámat a Sztárij Szambor-ihoz tartozó egyik táborba vit ték termé-szetesen gyalog, majd pedig kivitték őket Oroszba, pontosan nem tudtuk, hogy hova, csak azt, hogy Herszontól több száz kilométerre, valami lá-gerbe. Apukámról mi nem tudtunk hosszú ideig semmit. Majd, ponto-san nem emlék szem, hogy 1948-ban vagy 1949-ben, hazajött a fogságból Janchizer bácsi. Ő beszélte el, hogy éjszakánként vitték ki hallgatásra, a kínok kínját élték át az ismétlődő kérdésekre: Mikor szervezték be, és milyen kémfeladatot kapott? Így ment ez heteken át az őrületig. Amikor megtudták, hogy az ország belsejébe szállítják őket, szinte megkönnyeb-bültek. Vége az értelmetlen kínzásnak és kihallgatásoknak. Talán elhitték nekik, amit mondtak. Pedig akkor már megvolt a nélkülük hozott ítélet, amit azonban csak néhány héttel később tudtak meg. Apukámat tíz évre ítélték el. Egy gyűjtő táborban szögesdróttal körbekerítve, hihetetlenül mostoha körülmények közt több tízezer embert zsúfoltak össze. Voltak itt lengyelek, szerbek, ukránok és legtöbben kárpátaljaiak... Mindenféle em-ber, akiket az NKVD hosszú, kíméletet nem ismerő keze elért. A foglyok kisebb-nagyobb csoportjai bőrig ázva, hosszú órákon át dolgoztak, az éheztetés, a hideg, a betegség, az erejüket meghaladó munka következté-ben zö mük kínhalálra volt kárhoztatva. A hideg barakkokban az éjszakák sem hoztak megkönnyebbülést. Az étkezdébe szá zával engedték be őket.

Ez a folyamat négy óráig is eltartott, s míg egyesek ettek, addig a többiek kint fagyoskodtak az udvaron. A reggeli uborkalevesből, héjában főtt fa-gyos krumpliból állt. Ebédet nem kaptak. Vacsorára ugyanazt et ték, amit reggel. Naponta több tucat ember esett össze, halt meg végkimerülésben.

Elhantolásukkal azonban vártak né hány napot, amíg össze nem gyűlt egy közös sírra való csont tá fagyott hulla.

Sajnos, a végrehajtók között voltak szovjet tisztek, kato nák és helyi lakosok is. Az apukám, Szopó, Szendrey, Nagy Béla és mások elhurco-lásában vétkesek Bukuscsik és Pelenko vasutasok voltak. Ők már nem élnek, csak gyermekeik meg unokáik.

Apukámról még semmit nem tudtunk, sem azt, hogy re habilitálták őt, sem azt, hogy mi volt a bűne.

Emlékeztem Iván Turjanicára, mikor a cseh rendőröktől a mi kam-ránkban rejtőzött el, mert le akarták tartóztatni, az édesanyám mentette meg, és akkor átszökött Oroszországba. Amikor 1944. november 19-én apukámat letartóztatták, fel utaztam hozzá Ungvárra, ő akkor már Kár-pátalja minisztere volt, és kértem a segítségét, elutasított, hogy nem tud segí teni, de az anyukám az ő életét megmentette.

Sajnos, 1944. november 17-, 18-, 19-én ennek a vidéknek több mint 40 ezer magyar és német férfi lakosságát tizennyolctól ötvenötig hurcol-ták el munkatáborokba. Ezek a na pok gyászos napok nekünk, magya-roknak és németeknek, háromnapi élelemmel kellett jelentkezni a gyűj-tőhelyeken. Munkácson a II. Rákóczi Ferenc kastélyban, s innen gyalog, fegyveres kísérettel indították őket a Szolyván létesített gyűjtőtáborok-ba, ahol embertelen körülmények között, fűtetlen, betonpadlós barak-kokban tartották és éheztették őket. Mi volt ezeknek az embereknek a bűne? Vajon hogyan tör ténhetett meg mindez? Kinek az indítványára?

Remélem, hogy ezekre a kérdésekre is választ kapunk.

Sajnos a kioltott emberéleteket már nem lehet visszaadni. Most re-habilitálják a megtorlások áldozatait. Joggal tartom magamat én is a sztálinizmus áldozatának, és korántsem én voltam az egyedüli ebben a helyzetben.

M. Makara történész-kandidátus azt írja a „Prápor Peremohi”-ban 1990. június 27-én, hogy fasiszta propaganda volt az, hogy ijeszt-gették a kárpátaljai magyarokat, hogy az oro szok majd bosszút állnak rajtuk.

Szeretném tudni, mit tud válaszolni M. Makara, a törté nész-kandidátus arra, mi volt ez akkor 1944. november 17-, 18-, 19-én és az-tán 1944. december 13-, 14-én. Ideje már, hogy a kandidátusok merjenek szembenézni az igazsággal, mert az eddigi történelmi szemlélet messze nem felelt meg az igaz ságnak.

– A félelem, amelyet a tekintélyuralom keltett évtizede ken át, borzal-mas jelenséget produkált – a homo soveticust. Harcba kell szállni azzal a rendszerrel, amely zsarnokokat szül. Csak akkor tudjuk visszafi zetni adósságainkat, és csak akkor nem hagyjuk örökül unokáinknak az em-beri szellem romjait. A GULAG ezért nem idejét múlt téma. Egyre han-gosabban és hanhan-gosabban kell beszélni róla.

SZABÓ BÉLÁNÉ TAR ILONA