(Akkori lakhely: Ungvár, adatközlés: 1990.)12
...Az első bejegyzést ak kor tettem fekete könyvecskémbe, amikor bejöt-tek az oro szok. Ez egy októberi napon délelőtt 11 órakor történt. Igaz, előtte még megesett velem egy s más. Mivel az egyik légitá madáskor megsebesültem, az 555-ös hadikórházba kerültem Ungváron. Abba az épületbe, ahol most az egyetem fi zika-matematika kara van. A front már egészen közel volt. Meg kezdték a sebesültek evakuálását. Akiket előt-tünk vittek ki a vasútállomásra, azok még átjutottak a frontvonalon. Mi Ungváron rekedtünk, Daróc környékén szóltak az ágyúk. Már a
harc-12 Élő történelem ,17-22.
kocsik dübörgését is hallottuk. A városban itt-ott lövedékek robbantak.
Helyzetünk egyre kényelmetlenebbé vált. Az állomáson fegyveres ma-gyar katona állt őrséget. Amikor ki akartam menni a kapun, az őr meg-állított és meg kérdezte:
Hová, hová, földi?
Egy kis itókáért.
No, jól van, menj, de osztán nekem is hozzál, mert fázok, hogy a fene egye meg ezt az időt.
Kimentem, illetve mentem volna, mert sántítottam, biceg tem, s ami-kor eltávolodtam az állomástól, az egyik kerítésből kitörtem egy lécet, hogy legyen mire támaszkodnom. Mankó helyett használtam, míg nagy nehezen hazavánszorogtam. Feleségem megijedt. Az éjszaka nyugtala-nul telt el. Másnap, mint már említettem, bejöttek az oroszok. Gazdálko-dó ember voltam, és mivel lovaink szépek voltak, a kiskatonák el akar-ták vinni. Csak hosszas könyörgés után sajnáltak meg. Igaz, az egyiknek nagylelkűségét itallal váltottam meg. A katona vodkát kért, de én csak egy üveg rumot tudtam adni. Mikor pohár után akartam nézni, a fi atal-ember megállított, az asz tallappal leütötte a rumos üveg nyakát és szinte egy szuszra kiitta a tartalmát.
Beszéltem szlovákul és ruszinul, így sikerült szót ejtenem az egyik közeli házban elszállásolt orosz katonaorvossal, aki olyan okmányt adott ki, hogy a portán fertőző beteg van. Amikor az igazolványomat kiakasztottam a bejárat elé, a vá ratlan vendégek megritkultak, a kato-nák messze elkerültek. A papírral tíz nap nyugalmat nyertem. Ez idő alatt többé-kevésbé felépültem. De november közepe táján kihirdették, hogy kötelesek vagyunk a repülőtér helyreállításában részt venni. Ké-sőbb igazolvány miatt, berendeltek a Teleki (ma Duhnovics) utcára, ahol a hivatali személyek megkérdezték tőlem, milyen a nemzetiségem. Én becsületesen megmond tam, hogy magyar vagyok. Azt észrevettem, hogy nevem után egy piros keresztet rajzoltak, és már nem engedtek ki az épü letből. Egy fegyveres átkísért a római katolikus iskolába, amely jelenleg a zeneiskolához tartozik. Hiába próbált segí teni rajtam a felesé-gem, nem tehetett semmit. Másnap összeállították a menetszázadot, és négyes sorokban elindultunk az ismeretlenbe. Amikor hozzátartozóink megtudták, hogy visznek bennünket, utánunk eredtek. Tisztes távolság-ból követték menetoszlopunkat, de amikor felértünk a lázi nagydombra, a kiskatonák elkezdtek kiabálni rájuk, és több ször is a levegőbe lőttek.
A civileket visszaparancsolták. Lógó orral, korgó gyomorral, elkesere-detten masíroztam. Egyre csak az forgott a fejemben, hogy ezek az őrök majd azt teszik velünk, mint amit a németek tettek a hadifoglyokkal.
Kihaj tanak bennünket egy távoli, eldugott helyre, és valamennyiünket legéppuskáznak. De nem így történt. Első alka lommal Szerednyén, a második nap Kalnikon éjszakáztunk, rettenetes zsúfoltságban. Péntekre érkeztünk meg a szolyvai gyűjtőtáborba. Útközben heten megszöktek.
Azt mondanom sem kell, hogy a hiányzókat a bámészkodó civil lakosok közül pótolták, ráadásul olyan jól, hogy végül a transzport átadásánál két emberrel már többen is voltunk...
Este betoloncoltak bennünket a lágerbe. A folyosókon, a priccseken nagy volt a zsúfoltság. Aludni is csak úgy lehetett, ha oldalra fordultunk.
Mellém egy idős, Halász nevezetű, tiszaújlaki ember került. Lassan mesél-ni kezdett. Őt már ko rábban Szolyvára hozták. Közben hangja el-elcsuk-lott. Többször is mondta, hogy bizony, ő már innen soha ki nem kerül élve.
Akármit is vesz a szájába, kis idő múlva rohannia kell a latrinára. A hastí-fusz, a kiütéses tífusz dúlt a táborban, ami az embereket legyengítette. Rá-adásul a tetvek is elsza porodtak. Fertőtlenítést alkalmaztak az élősdiek el-len. Va lamennyiünket kopaszra nyírtak. A kézi hajnyíró olyan élet len volt, hogy a procedúra felért egy szörnyű tortúrával. Utána jött a klórmeszezés jéghideg vízzel. Decemberben, rá adásul a dermesztő fagyban, nem volt könnyű kibírni a kezelést. A ruha fertőtlenítése is a megaláztatások soro-zatához tartozott. Ha valaki véletlenül nem vette észre, hogy a vaskampón épp az ő ruháját emelték a magasba, akkor a katona kis idő múlva ledobta a földre, amit hamar beletapostak a sárba. Az első hetekben gyakoriak voltak az ilyen „fürdeté sek”. Az egyikre különösen jól emlékszem.
A nap vége felé jártunk. Állítólag letelt a munkaidő. Mi ott álltunk meztelenül a hidegben. Az ajtót ránk zárták, és reggel hat óráig ott kellett maradnunk. Ha nem teszünk sem mit, akkor reggelre valamennyien meg-fagyunk, elpusztu lunk. Már majdnem pánik tört ki közöttünk, amikor határo zott hangon megszólalt egyik sorstársunk, aki, mint később meg-tudtuk, katonaorvos volt. Csendet kért, majd megmagya rázta, ha életben akarunk maradni, akkor fogjunk össze. Al kossunk láncot mint a méhek a kaptárban, és szorosan egy más mögé állva, állandóan mozogjunk. Mivel a külső körön volt a leghidegebb, bizonyos időközönként cseréltük egymást.
Sokunknak szerencséjük volt. Sajnos, nem úgy számos sors társamnak. A tiszaújlaki Halász bajtársam mellettem halt meg. Reggel az oldalamban
éreztem könyökét, megpróbál tam felébreszteni, de nem sikerült. Az em-berek úgy hullot tak, mint a falevél. Minden ok nélkül. Jobban mondva azért, mert állítólag a ritkán kiosztott cukormennyiségbe arzént kevertek a lágerorvosok. Az esetet kivizsgálták, a két orvost többé nem láttuk...
Egy megrázó eset azonban mind a mai napig a szemem előtt van.
Akikhez lehetett, jöttek a hozzátartozók. Egy kö dös, esős reggelen, a drótkerítés mellett megállt az asszonyok egy csoportja. Aki felfedezte hozzátartozóját, örült a viszont látásnak. De az egyik magas, sovány asz-szony hiába szólongatta férjét, választ nem kapott. Nagy sokára meg-mondták neki, hogy akit keres, meghalt. Valaki elvezette a nénit a mély, félig vízzel megtelt halottas gödörhöz, ahol a nő felis merte a férjét. Ékte-len jajveszékelésbe kezdett. Átkozta a katonákat. Visszatért a bejárathoz és sáros, maszatos kezé vel nekiesett az őrnek, aki durván meglökte a sze-rencsétlent. Az asszony beleesett a pocsolyába. Szörnyű volt a látvány. A szerencsétlent csak hosszú idő után, és akkor is csak nagy nehezen tudták elvonszolni a szöges drótkerítéstől a Munkács felé vezető országúthoz...
Sok karácsonyt megéltem már. De a fogságban eltöltöttre örökké em-lékezni fogok. Olyan megrendítő prédikációt, mint amilyet 1944 szent-estéjén hallottam, nem lehet elfeledni. Az istentiszteletet Bakos (sajnos, csak a vezetéknevére emlékszem, és ezeket rögzítettem jegyzetfüzetem-ben) tiszújlaki református lelkész tartotta. S legfőbb mondanivalója az volt, hogy az igaz ember a bajban is megmarad annak, aki. Így történt velünk is. Az egyik fogolytársunknak egy radvánci lány volt a meny-asszonya. Amikor látogatóba jött, magával hozott egy kis karácsonyfát és négy szál gyertyát. Az őrtálló katona egy üveg pálinkáért átdobta a szögesdrót-kerítésen a küldeményt. Közeledett az este. Szájról száj-ra járt a hír, hogy szentestén a lyukas tetejű kápolnában gyülekezünk.
Prédikáció is lesz. Mert, amíg élünk, addig hiszünk és remélünk. Ez történt velem és sorstársaimmal is 46 évvel ezelőtt (1991-ben). Amikor a sötétben bezsúfolódtunk a kápolnába, és megpillantottuk a lobogó gyer-tyafényt, könnyezni kezdtünk. Megrendítő volt a tiszteletes úr szentbe-széde. Hangja azóta is minden karácsonykor visszacseng a fülembe.
– Testvéreim az úrban. A sors nehéz próba elé állított bennünket, de bízzunk a mindenható gondviselésében. Gondoljunk szeretteinkre.
Ahogy belenézünk a gyertyafénybe, hallani véljük az édesanyák, fele-ségek fohászát, gyermeke ink kérdéseit. Hol van az én édesapám? Miért van távol, és miért nem hallja a hangomat, miért nem jön hozzánk? Az
édesanyák próbálják megnyugtatni őket, és bíznak abban, hogy talán jövőre (1945-ben) végre együtt lesz a család...
Ami engem illet, nekem és még sok-sok fogolytársamnak szerencséje volt. 1945. március 20-án barátaim segítségével szabadultam. Amikor hazajöttem, olyan sovány voltam, hogy a feleségem nem ismert rám. Bi-zonyára azt gondolta, hogy a szellemem jelent meg az ajtóban. Kételyeit csak a hangom oszlatta el. Szakállam 45 évvel ezelőtt (1990-ben) is hosz-szú volt, csak nem olyan ősz, mint ma, hanem dús és fekete.
ANDOR GYÖRGY
(Akkori lakhely: Ungvár, adatközlés: 1990.)13
Az erősödő őszi szélben a gyertyák lángja rebbenve nyújtózkodott a ma-gasba, mint 45 évvel (1990-ben) ezelőtt a lelkünk, mikor utolsót csattant a kapu az „egy kis munkára” induló apám háta mögött. Ezt a csattanast hallom most is a fülemben, mikor a közeli tölgyfáról mintegy memen-tóként, hatalmas reccsenéssel törik le egy évszázados gally... Fennakad az alsóbb, vastagabb, nyilván öregebb vázágakon, amelyek kiállták a kor viharait, hogy magukba zárva erőtartalékaikat megőrizzék a következő ta vaszig a zsendülés reményét...
A reményt, melynek valóra váltását hiába vártuk télen, majd tava-szon s hosszú-hosszú éveken át, míg 1952-ben egyszerre csak megszűnt a messzi Tajsetből félévenként ér kező szűkszavú orosznyelvű levelező-lapok üzenete is. Hogy mi történt, csak sejthettük. S az 1953 után bekö-vetkezett enyhülés lehetővé tette a kérdezést is: hol az Apám14?
A válasz sokáig váratott magára: éppen tíz év múlva kap tuk meg a haditörvényszék döntését. Ezek szerint a húsz évvel ezelőtt hozott ítélet bűncselekmény hiányában sem misnek tekintendő! Apámat – posztu-musz – rehabilitál ták...
Posztumusz. Egy életet egy rendszer tévedéséért. Egyet? Kárpátal-járól sok tízezret. Akiknek csak egyetlen vétkük volt: magyarok voltak!
S a szöveg végén keresek még egy mondatot: elnézést a tévedésünkért!
Nem, senki sem kért elnézést az özvegységért, a két elár vult gyerme-kért. Igazuk is van. Ilyesmiért nem lehet senki sem elnéző. Mint ahogy megbocsátani sem lehet. Az elveszett ifjúságot. A lélek szabad
szárnya-13 Élő történelem , 22-24.
14 dr.Andor Elek.
lását gátló lelki béklyót. A jobbítására pazarolt energiát. Az elvesztett hitet, hitelétől megfosztott, megcsúfolt emléket.
S ki téríti meg az asszony rettegését, mikor választás elé állították:
vagy viszik fi ait, vagy hadisarcot fi zet, olyan összeget, amely éppen évi költségeit fedezte volna, de amellyel soha nem rendelkezett egyszerre.
Meg kellett hát - a börtöncellában kuporogva - ígérnie, hogy a vele kül-dött végrehajtónak otthon átadja a családja értéktárgyait...
A végrehajtó s a vele küldött újdonsült segédrendőr közös erővel rá-molta ki a szekrényeket, úgy becsülve fel az érté keket, hogy mire az utolsó kabátot is becsomagolták, éppen kitellet a követelt összeg.
Igaz, az apámé megmaradt. Mert mielőtt elment volna ha zulról, fi -gyelmeztette anyámat: vigye a holmiját a szomszéd ba! Ő már túlélte egyszer a forradalmat, még 1917-ben, Krasznojarszkban, a hadifogoly-táborban. Gyóni Gézával együtt, akinek versét egy haskötőnek használt vászondarabon men tette ki 1924-ben Oroszországból.
Még a GULAG-ok egyikének foglyaként is úgy gondolta, hogy hasz-nára kell lennie az új társadalom építőinek. Az egyik levelében azt a könyvet kérte, amely a korszerű tégla gyártással foglalkozik. Ez egyéb-ként német nyelvű volt, ak kor ismerkedett meg vele, mikor az egyik anya-gilag a tönk szélére jutott téglagyárat kellett bankja megbízásából kihúz-nia a sárból. S mint később írta, ez volt a veszte. A könyvnek is, neki is.
Mint német könyvet olvasó gyanús elemet meg verték. A könyvet pedig, mert kiváló rizspapírra nyomták, cigarettapapírként hasznosították.