Bél Mátyás, a 18. századi magyarországi gazdasági és társadalmi viszonyok egyik legjobb ismerője és megörökítője a „De re rustica Hungarorum” című, kéziratban maradt munkájában nemcsak a kerteknek szentelt külön fejezetet, de a fejezeten belül első helyen írt a „de hortis agrestibus”, azaz a mezei kertekről.
A közönséges házi, városbéli vagy falubéli kertektől eltérően mezei kerteknek azokat a művelt földrészeket nevezte, amelyeket a külső határban lévő szántó-földekből kerítettek el meghatározott növények termelésére. Úgy vélte, ilyen mezei kertek kialakítása szokásban volt Magyarországon mind a szabad királyi városokban és mezővárosokban, mind a falvakban. Munkájában fel is sorolja azokat a növényeket, amelyeket többnyire mezei és nem házi kertekben szoktak termelni. Ezek közé tartozott mindenekelőtt a len és a kender, a káposzta, a bab különböző fajtái és a 18. században még mezei kertékben termelt kukorica, ame-lyet Bél Mátyás törökbúzának vagy szerecsenbúzának nevez (triticum turcicum, triticum saracenicum). Ebbe a sorba illeszkedett be a középkor századai óta a dinnye is, amelynek szántóföldi termesztéséhez a magyarországi talajviszonyok és éghajlati feltételek kedvezőek voltak, különösen az Alföldön. Bél Mátyás könyvének kertekről szóló részében két fejezetet is szentel a dinnyéknek (pepo-nes, melo(pepo-nes, melopepones) illetve a dinnyék mezei kertekben történő termelé-sének (cultus peponum agrestis).1
Bél Mátyás mezei kertekre vonatkozó megállapításait a 17–18. századi levél-tári források az alföldi városok, mezővárosok és falvak gazdálkodását illetően a legteljesebb mértékben megerősítik. A mezei kertek rendszere az alföldi telepü-lések gazdálkodásának elválaszthatatlan része volt egészen a 19. század második
1 Matthias Bel: De re rustica Hungarorum OSZK Kézirattár. Fol. lat. 276. Wellmann Imre for-dításában és gondozásában magyarul megjelent más Bél-művekkel együtt; Bél Mátyás: Ma-gyarország népének élete 1730 táján. Bp., 1984. 216–219. , Vö. Baranyai Béla: Bél Mátyás
„De re rustica Hungariae” c. munkája. = Századok, 1906. Lukács Károly: Bél Mátyás „Trac-tatus de re rustica Hungarorum” c. munkája és „Magyarország halairól és halászatáról” szóló fejezetének ismertetése. Tihany 1941., Bél Mátyás életművét legújabban Ján Tibenský foglalta össze. Ján Tibenský: Veľká ozdoba Uhorska: Dielo, život a doba Mateja Bela. Bratislava, 1984. A „de re rustica” elemzése a 120–128. lapokon. A kötetre Ujváry Zoltán hívta fel a fi-gyelmemet, akinek ezúton is köszönetét mondok.
TANULMÁNYOK AZ ALFÖLD MEZŐGAZDASÁGÁRÓL
146
feléig, a hagyományos termelési rend és életmód felbomlásáig. A mezei kertek között, amelyeket a név azonossága ellenére meg kell különböztetnünk a „három város” és más alföldi városok külső szálláskertjeitől,2 a kenderes kertek mellett kitüntetett helyük volt a dinnyés kerteknek. A következőkben elsősorban a hajdú-városok 18–19. századi adatainak ismertetésével szeretnénk hozzájárulni a hazai dinnyetermelés, a szántóföldi dinnyés kertek múltjának jobb megismeréséhez.
Ismeretes, hogy a kétféle dinnye között Magyarországon a sárgadinnye az ősibb, már a középkor századaiban elterjedt. A 16. századig a dinnye mindig sárgadinnyét jelentett, hiszen a görögdinnye csak ezután kezdett a Kárpát-medencében megje-lenni.3 A termelés rendjében azonban az újabb görögdinnye semmilyen változta-tást nem jelentett, ugyanúgy dinnyés kertekben termelték, mint korábban a sár-gadinnyét. Bél Mátyás is úgy tudja, hogy Magyarországon kétféle dinnyét ter-melnek, de első helyen a 18. században már a görögöt említi, amelynek a külső része zöld, a belseje azonban rózsaszín vagy fehér.4 Egy másik munkájában említi, hogy néha óriásira nőtt dinnyék is teremnek az országban.5 Arra, hogy a sárgadiny-nye korábban elterjedt Magyarországon, abból a megállapításából is következtethe-tünk – bár a felsorolásban a második helyen szerepel –, hogy csaknem minden ma-gyar megyének van saját sárgadinnye fajtája, amelyet külön névvel is nevez.6
Nem lehet kétséges számunkra, hogy a hajdúvárosok határában is mindkét diny-nyefélét termelték, bár a sárga- és görögdinnye megkülönböztetésére csak egy ké-sői adat utal. 1831-ben arról panaszkodtak a hajdúszoboszlóiak, hogy a „ragya”
miatt a hegyesi határrészen lévő sárgadinnyék megromlottak, a görögdinnye pe-dig éretlen maradt.7 A dinnye termelésére vonatkozó első adatok még a 17. szá-zadból származnak Hajdúböszörmény határából.8 Hajdúszoboszló jegyzőköny-vében örökítették meg Botos János nevét, akit dinnyelopás miatt büntettek meg 1716-ban.9 A dinnyelopás, mint mezei kihágás a későbbiekben is gyakran elő-fordul, 1819-ben Hajdúböszörményben Asztalos András és Dajka József dinnyé-it Uzonyi Gábor két szolgája és két másik ember éjszaka megrabolta, úgy, hogy a dinnyére vigyázó két csőszt leütötték.10 A dinnyetermelés jelentőségét és
2 Novák László: A három város Bp., 1986. 140–162.
3 Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs Bp., 1940. 235.
4 Matthias Bél: De re rustica 119.
5 Bél Mátyás: Hungáriából Magyarország felé. Bp., 1984. 215.
6 Matthias Bél: De re rustica 119. Azt állapítja meg, hogy azok a megyék, ahol ez a gyümölcs megterem „habent propria peponum genera”. Wellmann Imre fordítása szerint „majdnem min-den megyének, ahol termesztik saját féleségeik vannak” ... Bél 1984. 217.
7 MNL HBML V. 402/b. 9. k. 1831/1212.
8 Orosz István: Ismeretlen iratok Hajdúböszörmény XVIII. századi történetéből. = Múzeumi Ku-rír, 11. sz.
9 MNL HBML V. 402/b. 2. k. 1716/460.
10 MNL HBML V. 2/b. 16. d. 1819. Fasc. U. No. 194. 1786-ban Tóth János és társai loptak diny-nyét Varga János földjéről. Uo. Prot. 1786/ 482.
A DINNYÉS KERTEKRŐL 147 ságát két Hajdúszoboszlóról származó adat illusztrálhatja. 1795-ben 200 pozso-nyi mérő földön, mintegy 75 kat. holdon termeltek a városban dinnyét. A termő-terület 1868-ban már csak 10 kat. hold volt.11 Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a Hajdúságban nem alakult ki jellegzetes dinnyetermelő körzet, mégis 1795-ben a dinnye termőterülete nagyobb volt, mint a fontos néptápláléknak számító kölesé, s csaknem negyede volt a gyorsan jelentősé váló kukoricának (128 illetve 860 po-zsonyi mérő).
A harmadik hajdúváros, Dorog dinnyetermelésére vonatkozó első adatunk.
1759-ből már nemcsak a termelésre vonatkozó tényt rögzíti, hanem hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a dinnyés kerteket a határhasználat rendjébe illesszük. A jegyzőkönyvi bejegyzés arról szól, hogy „a gulya kút tállyán a Nyíregyházi út két felén általlyában minden dinnye földek, mind pedig más földek Nemes Vá-ros kaszálójának meg hagyatnak”.12 A fenti sorok értelmezéséhez szólnunk kell arról a rendszerről, amelyben a szántóföldi növények termelése folyt a hajdúvá-rosokban a 17–19. században. A határnak minden városban három részét jogilag is jól megkülönböztették. Az ún. szállásföldeket (terrae tuguriales) mindenki szabadon használhatta, mert ezt ősi hajdú földnek tekintették s a közösség szabá-lyozó szerepe e földekre nem terjedt ki. Az ún. ugar vagy forgó földek használa-tát viszont a kommunitás írta elő szigorú – itt most nem elemezhető – rend sze-rint. A földek harmadik csoportját a puszták alkották, amelyek szemben az előb-bi kettővel nem voltak a városok tulajdonában, hanem csak bérletében. Ezért használatukért az egyének is fizettek a város kasszájába.13
A szállás- és forgó földeken a hagyományos termelési rendnek megfelelően csak gabonaféléket termeltek, míg a pusztákat többnyire legelőnek és kaszálónak használták. Így minden más szántóföldön termelt növénynek, a kendertől a köle-sig, a burgonyától a kukoricáig csak a szállás- és ugarföldeken kívül maradt hely, többnyire a kaszált vagy legeltetett határrészeken. A feltört gyepföldeket a vete-mény megóvása végett el kellett „kertelni”, hogy a legelő állatok ne károsítsák.
A „kerítés” többnyire csak árok illetve földhányás volt, de jelezte a pásztor szá-mára, hogy a legelőnek az a része tilalmas az állatok számára. A legelő vagy ka-száló feltörése nem volt végleges, az így elkertelt földet néhány év után ismét legelőnek fordították s a gyep más részét jelölték ki mezei kertnek. Az idézett hajdúdorogi határozat 1759-ben éppen arról szólt, hogy a korábban dinnye alá feltört kaszálót ismét eredeti rendeltetése szerint kell használni, azaz dinnyés kertet másutt jelölt ki a város. A mezei kertek jellegéből fakadt, hogy a birtokba-vétel nem történhetett szabad foglalással bárhol, csak a kommunitás által kijelölt határrészen osztással. A dinnyés kertnek kijelölt határrészen egy-egy parcella
11 MNL HBML IV. 502/b. 212. d. 1795. Fasc. 2. No. 53. Hajdúhadházon 1795-ben 41 holdon termeltek külön kertben „dinnyét és paszulyt”.
12 MNL HBML V. 101/a. 2. k. 1759/144.
13 Orosz 1974. 32–35.
TANULMÁNYOK AZ ALFÖLD MEZŐGAZDASÁGÁRÓL
148
nagyságát a városi tanács szabta meg. Hajdúszoboszlón 1805-ben úgy határozott a tanács; „a már bévett mód és szokás szerént ezen esztendőre is dinnye föld is osztattasson, az Aranyszegbe a szöllős kert hátullyától fogva a szántott laponya-gig, még pedig egy düllőhossza 5 düllőbe szakasztasson”.14 A dinnyeföld tehát a százados szokásnak megfelelően még a 19. század elején is osztással került a használók kezébe s helyét a tanács jelölte ki. Magyarázatot a határozat utolsó megállapítása igényel; az ti., hogy egy dűlő öt (dinnye) dűlőre szakasztassék. Az aranyszegi nyomás, ahol a dinnyeföldeket a város tanácsa kijelölte, több dűlőre oszlott eredetileg is, mivel a dinnye alá szánt dűlők lényegesen kisebbek voltak, egy korábbi dűlőt osztottak öt részre. Osztották a dinnyéskertet Hajdúdorogon is, de Nánáson és Böszörményben is. Böszörmény 1796-ban az egyik bérelt pusztán az ún. de Pauli Zeleméren jelölte ki a dinnyés és répáskertek helyét, de miután a dinnyeparcellákat pénzért osztották, nem kellett mind, „amit ki akartak osztani”
– olvashatjuk a város jegyzőkönyvében.15 A dinnyéskertekben a kijelölt parcel-lákat más hajdúvárosokban is általában pénzért osztotta a kommunitás. Dorogon 1794-ben a két évvel korábbi rend szerint osztották tengeri és dinnyeföldet, 1 rajnai forintért egy 15 öl széles parcellát.16 Még egy viszonylag kis terjedelmű dinnyéskertben sem volt teljesen azonos a föld minősége, ezért az osztás több-nyire sorshúzással, bizonyos rend szerint történt. Dorogon az 1794. évi osztást pl. „a kállai út felől” kezdték s úgy haladtak az előre kijelölt parcellák rendjében.
Abban, hogy a dinnyéskerteket gyepföldekből szakították ki, nagyon racioná-lis indokok szerepeltek. A dinnyetermelés szakírói; Szabó József, Szontágh Gusz-táv és mások is megegyeznek abban, hogy a dinnye jól trágyázott földben vagy a friss gyeptörésben díszlik a legszebben.17 Mivel a hajdúvárosokban a 19. század derekáig a rendszeres trágyázásnak még kevés nyomát találjuk, a dinnyetermelés kedvező feltételét csak a feltört legelőkön és réteken kialakított dinnyéskertek biztosíthatták. A mezei kertek rendszere ugyanakkor lehetőséget teremtett olyan növények szántóföldi termelésére is, amelyek a hagyományos gabona vetésfor-góba nem fértek bele.
A hajdúvárosok dinnyés kertjeinek egyik sajátossága az elmondottak mellett, hogy olyan határrészeken is kialakítja azokat a kommunitás, amelyek nem állan-dó legelők vagy kaszálók, csak meghatározott ideig pihentetett földek. Hajdú-szoboszlón a már említett Aranyszeg, ahol 1805-ben a dinnyés kertet kialakítot-ták, a négy ún. ugarnyomás egyike volt. Ugyanígy Hajdúnánáson is 1830-ban a Veres tenger járásában volt a dinnyeföld s a „Veres tenger járása” az ugarföldek
14 MNL HBML V. 402. Prot. 14. k. 1805/304–305.
15 MNL HBML V. 1/a. 9. k. 1796/128.
16 MNL HBML V. 101/a 6. k. 1794/197.
17 Szabó József: Cultura peponum figuris aeneis illustrata. Buda, 1790. Szontágh Gusztáv:
A szenvedelmes dinnyész Pest, 1843.
A DINNYÉS KERTEKRŐL 149 vagy forgó földek egyik nyomása volt.18 Ezeken a földeken azonban a termelés egyáltalán nem a nyomásos gazdálkodás szabályai szerint folyt, úgy, hogy a ve-tett nyomások mellett egy évig lett volna ugar a pihenő nyomás. Nánáson a négy
„forgó járás” közül hármat szántottak, egyet viszont huzamosabb ideig, olykor 13–15 évig is úgy pihentettek, hogy hozzákapcsolták a belső legelőhöz. Hajdú-szoboszlón ugyanez a rendszer úgy érvényesült, hogy a négy nyomásból nem is hármat, csak kettőt szántottak s kettőt kapcsoltak több évre a belső legelőhöz. A dinnyéskerteket ezeken a huzamosabb ideig pihentetett „járásokon” alakították ki.19 Ha a pihentetett járás ismét a folyamatosan művelt földek közé került, a dinnyéskert átvándorolt egy másik huzamosabb pihentetésre kijelölt ugar földbe.
E rendszer hagyományos jellegét az bizonyítja leginkább, hogy a kendert is ugyanígy termelték, s amikor kezdett elterjedni a kukorica, annak vetését is ha-sonló „kertekben” oldották meg. A 18. században a dinnye és a kukorica terme-lése sajátos módon össze is kapcsolódhatott, nemcsak az azonos „kertes” rend-szer miatt. Mivel a kukorica nem igényelte, hogy friss gyeptörésbe vessék, elő-fordult, hogy a korábban dinnyéskertnek használt földet később „tengeris kert-nek” osztotta ki a kommunitás. Ez történt 1776-ban Nánáson, ahol úgy határo-zott a tanács, hogy „tengeri földnek meg fog maradni a tavalyi dinnyeföld”.20 Az is előfordult, hogy a tanácsi határozattal kialakított mezei kertekben a dinnye közé kukoricát vetettek vagy megfordítva a „tengeris kertnek” szánt határrészen a kukorica közé vetettek dinnyét is. Ezt a kommunitások tilalmazták. Hajdúszo-boszló tanácsa nagyon határozottan úgy fogalmazott 1805-ben, hogy „tengerit nem szabad a dinnye közé vetni”,21 ennek ellenére mindkét változat előfordult.
Sőt 1831-ben a városi hatóság is kénytelen volt megállapítani, hogy azok a diny-nyék, „melyek ugyan a tengeribe vannak vetve”, jobbak, mint a dinnyés kertben lévők.22 A gazdálkodásra vonatkozó közösségi szabályok megszegése esetenként súlyos büntetéseket vont maga után. Ezek között voltak a dinnyetermeléssel kapcsolatosak is. Hajdúszoboszló egyik városi tisztviselőjét a Hajdúkerület bün-tette meg hat rajnai forintra, mert a dinnyéskertben kijelölt földjét „a közönséges határozás szerént ezen esztendőben... semmi mag alá nem használhatta... a Ne-mes közönség által meg határozott mód szerént fel nem szánthatta egyébnek, ha-nem ha dinnye földnek. Mellynek a maga szállya vallása szerént önként és kész akarva ellene járván... ”23 rótták ki rá a fentebb említett büntetéspénzt. Hajdúnáná-son 1797-ben nyolc asszonyt zártak 3 napra áristomba, mert dinnyét, gyümölcsöt
18 Orosz 1973. (Hajdúnánás) 97.
19 Orosz István: A hajdúvárosok agrártörténetének levéltári forrásai a 18–19. században. A Haj-dú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve II. Debrecen, 1975. 156.
20 MNL HBML V. 301/a. 5. k. 1776/1060.
21 MNL HBML V. 402/a. 14. k. 1805/304–305.
22 MNL HBML V. 402/b. 9. k. 1831/1212.
23 MNL HBML V. 402/a. 14. k. 1805/331.
TANULMÁNYOK AZ ALFÖLD MEZŐGAZDASÁGÁRÓL
150
és egyebeket „életen árulni bátorkodtak.”24 Az alföldi települések számára, ahol kevés gyümölcsöskert volt, a dinnye a legfontosabb nyári gyümölcsök egyike volt, ezért is terjed el nagymértékben termelése.
Fontosságát mutatja, hogy a dinnyéért cserébe kenyérgabonákat is adtak, bár az ilyen „életen” való cserét a városi elöljárók mindig büntették. Ha bizonyos idő-szakokban a dinnyetermelés lehanyatlott, a közösség vezetői szorgalmazták fel-újítását éppen azért, hogy ne kelljen érte pénzt vagy gabonát adni. Szoboszlón 1803-ban azért döntöttek a dinnyéskert újbóli kialakítása mellett, mert „a diny-nyének már egynéhány esztendőktől fogva való nem termesztése miatt a lakosok dinnyéért sok életet és pénzt kéntelenítettek esztendőnként más külföldi lako-soknak kiadni”.25 Nánáson pedig 1790-ben és 1793-ban is arra ösztönözték a la-kosságot, hogy a szomszédos Újfehértón „árendáljanak” dinnyeföldet, mert ezt a mezőváros tanácsa idegeneknek is lehetővé tette.26
A dinnyének mezei kertekben történő termelése a hajdúvárosokban is össze volt kapcsolva a gazdálkodás hagyományos rendjével. A mezei kertekben ter-melt növények egy része, így mindenekelőtt a kukorica, a burgonya és a dohány a 19. század második felében beilleszkedett a vetésforgás rendjébe. Ez nem tör-tént meg sem a kenderrel, sem a dinnyével. Termelésük, nyilván nem csak ezért, le is hanyatlott. A dinnye, bizonyos tájkörzetek piacra termelt gyümölcsévé vált, s a hajdúvárosok e tájkörzetek kialakításában már nem vettek részt.
24 MNL HBML V. 301/a. 8. k. 1797/220.
25 MNL HBML V. 402/a. 13. k. 1803/150.
26 Uo. V. 301/a. 7. k. 1790/357, 8. k. 1793/284.