Itt most magától illesztődik be egy eset, amelynek elmon-dását nem szabad elmulasztanunk, mivel azok közé tartozik, amikből legjobban lehet látni, hogy milyen ember volt Digne püspöke.
Azután, hogy Gaspard Bés bandáját, amely az Ollioules torkolatát bizonytalanná tette, szétszórták, Gaspard Bés egyik tisztje a hegyekbe menekült. Egyideig néhány, Gaspard Bés bandájából való banditával a nizzai grófságban bujkált,
Hugó: A nyomorultak I. 3
- 34 —
aztán eljutott a Piemontba és hirtelen ismét felbukkant Fran ciaországban, Barcellonnette mellett. Először Jauziérsben látJ ták, később Tuiles-ben. A Joug-de-l'Aigle üregeiben rejtőz-ködött és innen leereszkedett az Ubaye és az Ubayette szaka-dékain a tanyák és falvak felé. Egészen Embrunig merész kedett, behatolt egy éjszaka a székesegyházba és kifosztotta a sekrestyét. Rablásai kétségbeejtették a vidéket. Csendőrséget küldtek a nyomába, de hasztalan volt. Mindig megmenekült;
néha fegyveresen állt ellen. Vakmerő gonosztevő volt. Minden rémségek közepette érkezett oda a püspök. Körútját végezte.
Chastelarban elébe ment a polgármester és kérte, hogy for-duljon vissza. Cravatte egészen Archeig és még azon tul is veszélyeztette a hegyvidéket. Csak feleslegesen tenne ki a ve-szélynek három vagy négy ártatlan csendőrt.
— Ezért is akarok kiséret nélkül menni, — szólt a püspök.
— Erre gondol, monseigneur? — kiáltotta a polgár-mester.
— Olyannyira, hogy a leghatározottabban visszautasi tom a csendőrkiséretet és egy órán belül utazom.
— Utazik?
— Utazom.
— Egyedül?
— Egyedül.
— Monseigneur, ezt nem fogja megtenni!!!
— Van itt a hegységben — folytatta a püspök — egy jámbor kis község; csak tenyérnyi, amelyet már három éve nem láttam. Jóbarátaim laknak benne. Békés, derék pászto-rok. Harminc őrzött kecskéből egy az övék. Nagyon csinos szines köteleket készítenek lenből és hat lyukkal biró kis fuvolákon hegyi dalokat furulyáznak. Szükségük van rá, hogy időnként beszéljek nekik a jó Istenről. Mit mondanának egy olyan püspökről, aki fél? Mit szólnának, ha nem jönnék el?
— De, monseigneur, a rablók! Hátha találkozik a rab-lókkal!
— Né csak, — szólt a püspök — arra is kell gondolni.
Igaza van. Találkozhatom velük. Nekik is szükségük lehel arra, hogy a jó Istenről beszéljenek velük.
— Monseigneur, hiszen ez egy rablóbanda! Ez egy far-kascsorda!
— Polgármester ur, lehet, hogy éppen ennek a csordá
— 35 —
nak tesz pásztorává Jézus. Ki tudja a gondviselés szán dékát?
— Monseigneur, ki fogják fosztani.
— Nincs semmim.
— Megölik.
— Egy jámbor öreg papot, aki az olvasóját morzsol-gatva halad arra? Ugyan? Mire volna jó?
— Istenem ha mégis találkozik velük!
— Akkor alamizsnát kérek tőlük a szegényeim szá-mára.
— Monseigneur ne menjen, az Isten szerelmére! Az éle-tét kockáztatja.
—- Csak erről van szó, polgármester ur? Nem azért vagyok a világon, hogy a magam életét őrizzem, hanem, hogy a lelkekre vigyázzak.
Hagyni kellett, hogy tegyen, amit akar. Elment, csupán egy gyermek kíséretében, aki ajánlkozott, hogy megmutatja az utat. Makacssága feltűnést keltett a vidéken és nagyon megrémítette az embereket.
Nem akarta magával vinni sem nővérét, sem Magloire asszonyt, öszvéren haladt ál a hegységen, nem találkozott senkivel sem és ép egészségben érkezett „ j ó barátaihoz", a pásztorokhoz. Tizenöt napig maradt ott, prédikálva, az ügye-ket rendezve, tanítva, erkölcsöügye-ket javitva. Amikor távozása közeledett, elhatározta, hogy ünnepélyes Te Deumot mond.
Beszélt erről a plébánossal. De hogyan csinálják meg? Nem volt püspöki ornátus. Csak egy nyomorúságos falusi sekres-tyét bocsátottak rendelkezésére és néhány ócska miseruhát, kopott damasztból, hamis rojtokkal díszítve.
— Ó sebaj! — szólt a püspök. Azért csak hirdessük ki plébános ur a prédikációban a mi Te Deumunkat. Majd el-intézzük igy is.
Kerestek felszerelést a környékbeli templomokban. De ennek az összes szegény parókiáknak összegyűjtött templomi kincsei nem voltak elégségesek arra, hogy egy székesegyházi énekest illendően beléjük öltöztessenek.
Miközben emiatt nagy zavarban voltak, egy nagy ládát hoztak és tettek le az egyházgondnoknál a püspök ur részére.
A ládát két ismeretlen lovasember hozta, aki azonnal ismét távozott. Kinyitották a ládát; arannyal átszőtt papi palást volt benne, gyémántokkal díszített mitra, püspöki kereszt,
4*
— 36
-pompás feszület. Mindezt a főpapi öltönyt egy hónappal ez-előtt az embruni Notre Dame kincseskamrájából lopták ell A ládában volt egy darab papiros is, amelyre a következő szavak voltak irva: Cravatte monseigneur Bienvenunek.
— Ugy-e megmondtam, hogy elintézzük valahogy! — szólt a püspök. Aztán mosolyogva tette hozzá: Aki megelég-szik plébánosi gallérral, annak az Isten püspöki palástot küld.
— Monseigneur, dünnyögte a plébános felvetve fejét — az Isten, vagy az — ördög.
A püspök merően nézett a plébánosra és szilárdan ismé-telte: — Isten!
Amikor visszatért Chastelarba, az egész ut hosszán kí-váncsian jöttek az emberek, hogy lássák. A chastelari presbi-ternél viszontlátta Baptistine kisasszonyt és Magloire asz-szonyt és igy szólt nővéréhez: — Nos, hát, nem volt igazam?
A szegény pap üres kézzel ment az ő szegény hegyi lakóihoz és tele kezekkel jön vissza. Elutaztam csupán Istenben biza-kodva és egy székesegyház kincseit hozom vissza.
Este, lefekvés előtt még igy szólt: — Ne féljünk soha a holnaptól, sem a gyilkosoktól. Ezek csak külső veszélyek, csekély veszélyek. Féljünk önmagunktól. Az előítéletek, ezek a valódi tolvajok, a bűnök, ezek a gyilkosok. A nagy veszé-lyek ott vannak a saját bensőnkben. Mit tesz az, ha a fejün-ket, vagy erszényünket fenyegetik! Csak avval törődjünk, ami a lelkünket fenyegeti.
Aztán nővéréhez fordult: — Nővérem, a pap sohase éljen elővigyázati rendszabályokkal a jövőre nézve. Azt, ami a jövőben történik, Isten engedi meg. Szorítkozzunk csak
arra, hogy Istenhez imádkozzunk, ha ugy hisszük, hogy veszély fenyeget. Kérjük őt, nem saját magunk miatt, hanem azért, hogy felebarátunk ne essék bűnbe miattunk.
Egyébként ritkán történtek események a püspök életé-ben. Elmondjuk azokat, amelyekről tudunk; de rendesen av-val telt el ideje, hogy ugyanazt tette ugyanazon pillanatok-ban. Egy évének a hónapja olyan volt, mint egy napjának az órája.
Ami azt illeti, hogy mi lett az embruni székesegyház
„kincsével", zavarba hoznának, ha többet kérdeznének. Na-gyon szép, csábító holmik voltak és naNa-gyon jók arra, hogy ellopják őket a szegények hasznára. Különben már
- 37 — ugy is e! voltak lopva. A kaland egyik fele be volt
fejezve; már csak az volt hátra, hogy a lopás irányát meg-változtassák és egy kis utat csináljanak neki a szegények felé. Mi nem állitunk egyébiránt semmit e tekintetben. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a püspök iratai közt találtak egy elég homályos értelmű feljegyzést, amely talán erre az ügyre vonatkozik és a következőképpen hangzik: A kérdés az, hogy tudjuk, vájjon ezt a székesegyháznak kell-e visszaadni, vagy (i kórháznak adandó.