A populizmussal kapcsolatos kutatások és tanulmányok számában az utóbbi időszak
ban számottevő növekedés következett be. Ennek során ugyan nem alakult ki egységes meghatározása a fogalomnak, amit a populistának bélyegzett mozgalmak szerteágazó volta talán nem is tesz lehetővé, de megjelentek azok a szerzők és azon fogalommeg-határozások, melyek minden kutatás kiindulópontját jelentik. Ebben a tanulmányban elő
ször bemutatom, hogy mit tartok a populizmussal kapcsolatos fogalommeghatározások főbb problémájának, majd ennek tisztázásához szeretnék hozzájárulni egyrészt Kulcsár Kálmán populista modernizáció-elméletével a jogszociológia területéről, másrészt Jászi Oszkár írásainak elemzésével a politikatörténet és az eszmetörténet oldaláról.
Az elmúlt években kialakult terminológiai megközelítések közül talán a leghíresebb Cas Mudde meghatározása. Szerinte a populizmus olyan ideológia, ami a társadalmat két homogén, egymással szemben álló csoportra osztja, a „tiszta népre” és a „korrupt elitre”, és a nép mellett foglal állást, miszerint a politikának a népakarat (volonté générale) kifejezésének kell lennie (mudde – RoviRA KAltwAsseR, 2012: 8). Absztraktabb módon azt állítja, hogy a populizmus a morális politizálás egy formája, mert a különbségtétel az elit és a nép között elsősorban morális természetű, értékalapú, nem helyzeti, kulturális vagy gazdasági (mudde – RoviRA KAltwAsseR, 2012: 8–9). Egy másik írásában pedig amel
lett érvel, hogy a populizmus különböző formákat ölthet a különböző magideológiák és társadalmi kultúrák szerint (mudde – RoviRA KAltwAsseR, 2017). Ezzel indeterminálja a populizmus fogalmát.
Egy másik sokat idézett megközelítés Mülleré, aki nem kísérli meg meghatározni a popu-lizmus fogalmát, helyette leírja annak jellemzőit. Szerinte a popupopu-lizmus nem kodifikált tantételek sora, hanem egy sor különböző állítás halmaza, amelyek sajátos belső logikával rendelkeznek. Muddéhez hasonlóan úgy gondolja, hogy a populizmus egy morális elkép
zelése a politizálásnak, amely a politika világát a morálisan tiszta emberek és a morálisan alacsonyabb rendű, korrupt elit szembenállásaként látja és láttatja (mülleR, 2016: 19–20).
A populisták általában azt is állítják, hogy létezik egyfajta közjó, amit az emberek meg tud
nak fogalmazni, a politikusok és a pártok pedig egyértelműen meg tudnak valósítani. Az utolsó jellemző, amit kiemel, hogy a populisták feltételezik, hogy a nép képes egy hangon
szólni, és egyértelműen artikulálni azt, ahogyan a politikusoknak viselkedniük kellene a kor
mányban (mülleR, 2016).
Végül említést érdemel Takis S. Pappas koncepciója is. Az ő fogalommeghatározása szerint a populizmus „demokratikus illiberalizmus”. Ez azt jelenti, hogy a populizmus lehet demokratikus, de soha nem liberális. Ő a populizmust a politikai liberalizmus ellentétének látja (PAPPAs, 2014: 2). A populista mozgalmak a liberális demokráciával szemben határozzák meg magukat, és fő üzenetük, hogy a demokráciának a tömegek érdekeit kell képviselnie, nem az elitét. Azt állítja, hogy a politikai liberalizmust relatíve egyszerű meghatározni:
Rawls-t követve az nem más, mint a demokratikus alapú politika azon típusa, ami annak belátására épül, hogy a társadalmat sokszor összeegyeztethetetlen ideológiák pluralizmusa alkotja, melyek többszörösen megosztják az amúgy szabad és egyenlő polgárokat osztály, vallás, földrajzi és más attribútumok alapján (PAPPAs, 2014: 3). A populizmus pedig az, ami ezzel szemben áll.
Meglátásom szerint a fenti fogalommeghatározásoknak legfőbb hátránya, hogy túl mini-malisták és így túlságosan leegyszerűsítettek, használatuk pedig önkényessé válhat. Ezek alapján jogosan kérdezhetnénk, hogy „akkor igazából minden politikus populista?”; vagy egyszerűen minden olyan politikusra, akit nem szeretünk, rásüthetnénk, hogy populista.
Véleményem szerint ez két (túl)általánosításból fakad. Egyrészt ezek a fogalmak magukba akarják foglalni mind a baloldali, mind a jobboldali populista mozgalmakat. Másrészt pedig egyaránt magukba akarják foglalni a gazdasági centrum és a gazdasági periféria, félperiféria országainak ilyen típusú mozgalmait. Ebben a tanulmányban utóbbi problémával szeretnék bővebben foglalkozni.
Ehhez a diskurzushoz ad Kulcsár Kálmán populista modernizáció fogalma egy igen érdekes színt. A fogalom lényege, hogy a közép-kelet-európai régióban kibontakoztak olyan alter
natív modernizációs mozgalmak, amelyek a modernizáció belső mintájának kiteljesítésére törekedtek, és nem vetették el a történeti gondolkodást, illetve azt nem a modernizációval szembeni védekezésként, hanem a belső feltételekre támaszkodó fejlődés megteremtése érdekében használták (KulcsáR, 1989).
Kulcsár elméletének alapja a centrum–periféria elhatárolása. Ennek alapján a történe
tileg kialakult centrumokban olyan szerves fejlődés jött létre, „amely képes a társadalmi változások elfogadására, a változások »szervesítésére«, így a környezet változásaiból és saját fejlődéséből adódó folyamatos kihívásoknak megfelelő, a szükséges adaptációt is magában foglaló válaszok kialakítására” (KulcsáR, 1989: 35). A perifériákon azonban hirtelen és szervetlen fejlődés mutatkozik időközönként, amely később átcsap stagnálásba. A fő probléma ezzel a fejlődési móddal, hogy a változások kívülről, egy külső minta hatására indulnak el, azonban ez a külső minta ritkán alkalmazható torzulásmentesen.
Ezt a mintát szeretnék a populista modernizációs mozgalmak megtörni az endogén fejlődési koncepció használata révén. Eszerint a társadalom fejlődését elsősorban belső tényezőkre kell építeni, felhasználva az adott társadalom saját intézményeit és értékeit (KulcsáR, 1989). Ennek a populizmusnak több megjelenési formája alakult ki, de a főbb
jellemzői megegyeznek: alapja a parasztság vagy a városi ipari szegénység; értelmiségi befo
lyás, sőt sokszor értelmiségi irányítás alatt áll; az aktuális „nyugati” modellt pedig radikálisan elutasítja.
Ezzel az elméletével Kulcsár, talán akaratán kívül is, belekerült abba a csoportba, akik elfogadják egy régióspecifikus populizmuselmélet létezését, illetve különbséget tesznek progresszív vagy multitude-populizmus, illetve reakciós vagy empire-populizmus között, attól függően, hogy Nancy Fraser vagy Antal Attila terminológiáját vesszük át (AntAl, 2017).
Ezzel pedig tökéletes keretet teremt a magyar populista tradíció vizsgálatára.
Kulcsár (és nyomában Antal, valamint Bartha Ákos) szerint ennek az irányzatnak az első magyarországi megjelenése a két világháború közötti időszakra tehető, és konkrétan a népi mozgalomhoz kötődik. Véleményem szerint azonban a populista modernizáció első megnyilvánulása Magyarországon jóval korábbi időponthoz köthető: a századfordulóhoz, a Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társaság és a Polgári Radikális Párt megjele
nésével. Ekkor kezdett ugyanis testet ölteni az a politikai radikalizmus, amely a felbomló liberalizmusból vált ki, és a szocializmusból, valamint a nyugati szociológiából merítve esz
méit, majd a magyar valóság megismerésére összpontosítva „elsőnek kínált igazi hazai alternatívát az uralkodó ideológiával szemben” (litván, 1978: 31).
Ez a tanulmány azzal a kettős céllal íródott, hogy egyrészt bebizonyítsa: ezt a korszakot is lehet a kulcsári elmélettel vizsgálni; másrészt, hogy bemutassa: létezik egy elfeledett tradíciója a közép-kelet-európai populista mozgalmaknak, amelye(ke)t teljesen más fogal
mi keretben érdemes elemezni és tanulmányozni a megértéshez, mint nyugati társaikat.
Ehhez pedig a századforduló eszmetörténeti korszakát és perspektíváit kívánom bemutat
ni – az előbb felsorolt szervezetek vezérének és a kor befolyásos gondolkodójának, Jászi Oszkárnak az írásain keresztül. Azért választottam Jászit, mert a Polgári Radikális Pártnak mindvégig ő volt a vezetője, de elmondható, hogy a Társadalomtudományi Társaságnak, illetve a Huszadik Század körének is vezéregyénisége volt, gondolatai alapvetően meghatá
rozták e csoportosulások működését.
Először bemutatom, hogy Jászi miért utasította el a keleti államfejlődést, a még életében lezajló szocialista forradalmat és a megvalósuló bolsevizmust; majd a nyugati kapitalizmus és a nemzeti eszme Jászi írásaiban összefüggő kritikáit veszem górcső alá; végül pedig azt, hogy milyen alternatív, belső motívumokra építő fejlődést képzelt el ő Magyaror
szág számára. Az iméntiek bemutatására szolgáló írásokat igyekeztem úgy összeválogatni a Jászi-életműből, hogy olyan művek szerepeljenek a tanulmányban, amelyek valamilyen formában az esszenciáját képezik Jászi gondolkodásának (pl. A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés). Emellett igyekeztem a válogatás során szem előtt tartani, hogy a Jászi életének különböző korszakaiból származó írások – a pályakezdéstől a politikailag aktív éveken át egészen a kései, emigrációban töltött évekig – minél egyenlőbb arányban jelenjenek meg, ezzel is rámutatva, hogy Jászi életművét nem lehet korszakokra osztani, abban következetes fejlődés tapasztalható.