Méliusz Juhász magyar nyelvű, posztumusz megjelent (1578) Herbáriuma és a nagyszombati orvoskar felállítása (1770) közötti kettőszáz esztendőben a gyógyfüvészkedés Magyarországon a lelkes-lelkiismeretes műkedvelők, a kétes képzettségű „tudósok” és a sanda sarlatánok szabad területe volt. Korfordulót csak a felvilágosodás századának hetedik évtizede hozott. Egyrészt az orvoskaron a botanika a kémiával közös tantárgy lett, másrészt a nagy rendszerező Linné fellépése után új szabályok váltak kötelezővé a botanizálásra. Ami természetesen nem jelentette a jól bevált, kényelmes és egyszerű alfabetikus beosztás egy csapásra való elhagyását. Mert amíg a Pázmány alapította és Mária Terézia bővítette egyetemen prof. Winterl, az első hivatalos gazda, szigorúan linneánus rendszer szerint adta elő az orvosi botanikát, addig Debrecen tudós főorvosa, Csapó József a méliuszi hagyományhoz híven írta meg a füves és virágos magyar kertjét, „mellyben mindenik fűnek és virágnak neve, neme, ábrázatja, természete és ezekhez képest különféle hasznai értelmessen megjegyeztettek”. Ez jelentette az orvosi füvészet kettős vonalának kezdetét.
Winterl világhírű utóda, Kitaibel, majd Schuster, Haberle és Sadler többrészt latinul írták botanikai műveiket, így ők képviselik az akadémia előtti akadémiai szárnyat, viszont Csapó követői: Veszelszki, majd ismét a debreceni Diószegi és Fazekas már Linné „alkotmánya szerént”, de Kazinczy és Földi János magyarító buzgalmával igyekeztek a népi szükségletet kielégíteni.
Az orvosi füvészet tanszéki korszakában (1770 –1850) sajátságos helye, rendhagyó és nem jelentéktelen szerepe volt Barra István Pest megyei főorvosnak.
Ő Linné ivar szerinti rendszerétől eltérően a svájci De Candolle összehasonlító növénymorfológiájának volt a híve. Gombocz Endre „A magyar botanika története” c.
autentikus műve szerint (469. old.) Barra főorvos „De Candolle nyomán és annak rendszere szerint tárgyalja a növényvilágot, a családok részletes leírásával és egyes fajok orvosi és gyakorlati alkalmazásának közlésével...” Rapaics Raymund szerint De Candolle botanikusé párhuzamos a nagy francia zoológus, Cuvier komparatív anatómiai szemléletével, amely a szervezetben az egyes (esetleg módosult) szerveket vagy azok megfelelőjét van hivatva felismerni. „Théorie élémentaire de la botanique” c. műve fontos kitérő állomás Linné rendszerétől a darwini evolúció felé tartó tudományos útszakaszon.
De Candolle magyar követője a Háromszék megyei Nagyajta községben született 1805-ben, székely főnemesi családból. Diákkoráról mindössze annyit tudunk, hogy az évfolyamából
egyedül kapott aranyérmet az orvoskar megindításának hatvanadik évfordulóján. Orvosi diplomájának kelte a Hőgyes írta „Emlékkönyv” szerint 1833, viszont valamennyi lexikon Pest Pilis és Solt vármegye 1831-től való főorvosát tiszteli benne. Az eltérés onnan adódhat, hogy a Bugát–Sehedel szerkesztette Orvosi Tár 1831-es, vagyis első évfolyamában egy (nem túl kedvező) recenzió jelent meg Zágonyi Ajtay Barra István orvos kolera írásáról. Minden valószínűség szerint 1833-tól lett az ország középső és legnagyobb megyéjének a főorvosa.
Másik tisztázandó utalás Gortvay György: „Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története” c, könyvének 140. oldalán olvasható. „A budai Császár-fürdő – Pest lakosságának kedvenc szórakozási helye – vizét 1839-ben Barra István (1808-1865), Pest megye -főorvosa vegyelemezte”. Bár Barra rendkívül természettudományos beállítottságú orvos volt, vegyelemző munkásságára az életművében írásbeli adat nem található. Barra tollából 1839-ben megjelent a „Tekintetes nemes Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyéknek természettudományi leírása”, amelyben ismerteti Buda meleg fürdőinek „két icze vizében” található ásványi anyagait, de kihangsúlyozottan Kitaibel, Schuster, Pfinsterer, Prandt és Winterl vizsgálatai alapján. Barra főorvos könyve jövedelmének a felét a magyar színház, másik felét, a dunai árvízkárosultak javára ajánlotta fel.
Pest, (Pilis es Solt) megye főorvosa akkor – nem Pesten lakott. Kiskőrösről irányította többnyire szekéren utazva a homokbuckás, nehéz terepű megye egészségügyét. Mindezek mellett maradt ideje és energiája a botanikában egy eltérő irányt képviselni. Torzó, sokat emlegetett műve: „Növénytan, melly a' magyarországi és erdélyi növény rendeknek, alrendeknek, ivadékoknak, alivadékoknak füvészeti leírását, földrajzi elterjedését, távolabbi, közelebbi vegytani állványrészét, érzéki sajátságát, orvosi, gazdasági, művészeti és gyári hasznának előterjesztését, a' legértékesebb kerti és mezei nemeknek előszámlálását, a' leghaszonvehetőbb és legesmeretesb fajoknak megnevezését, a' legújabb természetvizsgálók és vegytanosok felf edezése szerint foglalja magában”. E kimerítő cím után érthetetlen, miért írja Gombocz ugyanott, hogy „a fajokat név szerint, minden lelőhely nélkül sorolja fel”, hiszen valamennyi növény morfológiai leírását követően felsorolja a „földirati” elterjedését. Például az Ordo Portulaceae esetében Kamcsatkától Magyarországig, Dél-Amerikától Erdélyig felsorakoztatja a lelőhelyeket.
Linnéhez sem hűtlen. Gyakorta felbukkan a növények nevei és nemei mögött. Barra lelkes nyelvész, szorgalmas szógyűjtő. A katáng nevét a következő változatokban sorolja f el:
katángkóró, kattan, katlankóró, pásztorvirág, útféli kékvirág, megátkozottmeny, naplegyező.
Gyökeréből egykor kávét főztek. A többi növénynevek is nagy változatosságban szerepelnek.
Az orvosi haszna mindegyik növénynél hangsúlyozott. A keresztes tarnics (gentiana cruciata)
esetében magyarul, németül es horvátul soroltatik fel „Lálich József horváthonbani verhovskói oskola mester ebdüh, vagy víziszony ellenes gyógymódja és különszere”. A megmart állatot előbb a nyelvvénákból kell véreztetni, majd a gentiana gyökérből fél latot vízzel péppé dörzsölni és kilenc napon keresztül éhomra beadni.
Sokat foglalkozik a dohánnyal, annak (főképp) a hasznával. A kiégett dohányhamut jó 'hatású fogpornak ajánlja, „Az ezen hamuból kilúgozott só is igen jó czélirányos has- és húgyhajtó szer”. Nővénytan könyve sorozatnak indult, de csak az első 426 oldalas kötete jelent meg 1841-ben. Érdeklődése később a geológia felé terelődött. A magyar Orvosok és Természetvizsgálók V. kolozsvári vándorgyűlésén már „Barra István pestmegyei főorvosnak földtani es földismei utazása a' Dunától Pest-, Csongrád-, Békés-, Bihar megyéken át a' Körözsig innen Kolozsvárig” c. előadása hangzott el, ill. jelent meg a kiadott könyvben. Nincs adat rá, meddig tartott ez az utazás, de gyaníthatóan nagyrészt gyalog, hegyet-völgyet végigcsákányolva. Amikor még a turisztika nem kikapcsoló sport, de alap közlekedési szükség volt. Teóriát állított fel a homoktorlódások képződésére, amire a hivatásos geológusok is odafigyeltek.
A negyvenes évek közepe után hosszú hallgatás, majd teljes elhallgatás következett.
Legalábbis országos ügyekben. Még húsz évig volt az egyesített megye egyik első egészségügyi főembere. Százhetven éve született, száztízzel ezelőtt halt meg. Azóta a hazai botanikatörténet egyik érdekes epizódjának sokat emlegetett szereplője.
A botanika 1850-ben a bölcsészet kebelébe került, a gyógyfüvészet oktatását átvette a gyógyszertan. Majd az amatőr gyógyfüvesség utóvirágzása következett, amely (elvétve) ma is tart.
Flór Ferenc (1809–1871)
Egy érdemes, de alig emlegetett orvostörténészünk, Varga Lajos azt írta az 1848/49-es szabadságharcnak a címbeli egyik főorvosáról: „Önkéntelenül felvetődik a gondolat, nem lenne-e helyes, hogy Flór Ferencről a fővárosban újra utcát nevezzenek el (Egyszer már volt – Sz. Á.). Ha pedig ez nem valósítható meg, akkor legalább valamelyik kórházunk viselje nevét és őrizze emlékét” [1]. Javaslata megvalósult, a Nagy-Budapesthez közeli Kistarcsa gyógyítóintézete joggal büszkélkedik vele.
Hősünk (az ő esetében nem túlzás) a Nagyvárad részeként ismert Várad-Olasziban született 1809. október 10-én. Apja kezdetben kereskedő volt, később földműveléssel foglalkozott. Nem lehetett rossz anyagi helyzetben, ha a tanulásra fogékony fiát az akkori közlekedési viszonyok közt jóval távolibb Nagykároly piarista gimnáziumába járatta, és csak maturátus előtt került vissza Szent László városába. Majd beiratkozott a pesti medicinára, és tüntetően lelkes hazafisága miatt (amely haláláig jellemezte), az akkori szokástól eltérően, még egy szemeszterre sem rándult át Bécsbe. Orvosi oklevelét 1833 ban szerezte meg. Varga Lajos és Kapronczay Károly azt írják, hogy „elsőként írta és védte meg magyarul a Kisdedápolás című disszertációját” [2]. Ezt az állítást módosítani kell, mert például Kamenszky István esztergomi főorvos az Akadémia alapításának évében, tehát 1825 ben lett orvosdoktor A
„Magyarországi Levegő” egészséges létéről általányosan ... című orvosi értekezésével [3]. Flór medikust negyedéves korában, az első nagy kolerajárvány idején Kalocsára küldték, ahol teljes értékű orvosként ténykedett. Majd 1834-ben „sebésztudorságból és szülészmesterségből” is képesítést nyert. Utána „kötelező tanulmányi tiszteletkört” tett Nyugaton, Bécs és Berlin sebészeti intézeteiben figyelte-tanulta a műtéti szakmák fortélyait. Hazajövetele után az állatgyógyászati tanszéken lett tanársegéd, aminek később nagy hasznát látta a szabadságharcban. A következő esztendőben a sebész Stáhly Ignácz mellett tanársegéd.
Ügybuzgalma a reformkorhoz méltó, 1835-ben jelent meg A ’tetszholtak’ felélesztésökről szóló tanítás című könyve, reanimációs szakirodalmunk egyik első jelentkezése [4]. Poór Imre szavaival benne: „Az elevenen való eltemettetés veszedelmének elkerülése végett a fölélesztési módokat avatottan adta elő.” Ennek alapján a pesti egyetem orvosi kara „külső” tagjává választotta.
Az Akadémia 1835-ben pályázatot írt ki a pokolvarról. Flór munkája Toperczer Tamásé és Csorba Józsefé után a harmadik díjat nyerte el. Pest város hatósága 1837-ben a Rókus Kórház tiszteletbeli, majd rendes osztályos főorvossá nevezte ki. Ugyanebben az esztendőben fordította
le és adta ki Bugát Pállal közösen E. Fritze professzornak a Kisded sebészi eszköztár át. Az Orvosi Tár 1838-ban újraindult, és Bugát Pál maga mellé vette társszerkesztőnek. A Magyar Tudós Társaság levelező taggá fogadta. A folyóirat redaktorai kiadták Diefenbach és Fritze pro-fesszoroknak A nevezetesebb sebészi véres műtételek [5] című, 30 színes táblaképpel szépen illusztrált munkáját. Cikke jelent meg a „húgykőmetszésről és morzsolásról”. Ő végezte hazánkban az első lithotrisist [6]. A reformkorban a nyelvújító Bugát–Flór kettős, továbbá Toldy (Schedel) Ferenc és Pólya József képviselték a magyar nyelvű orvosi szakirodalmat.
Jutalomként a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává fogadta. Az első magyar nyelvű orvosi folyóirat második periódusa 10 évig tartott, utolsó száma 1848 decemberében hagyta el a Szerviták téri szerkesztői nyomdát. Bugát Pálnak szellemi „ikertestvére” – együtt jelentették meg a Magyarországi Orvosrend névsora 1840-re című úttörő regisztrátumot, 1841 és 1843 között pedig a Magyar orvosok és természetvizsgálók munkálatai köteteit. Neve ismert lett, mindig és mindenütt számíthattak rá. 1842 ben a Budapesti Királyi Orvosegyesület és a bécsi Császári és Királyi Orvosi Társulat, 1845-ben a Kir. M. Természettudományi Társulat tisztelte meg tagságával. Elsők között vezette be 1847. december 20-án a Rókus Kórház sebészeti osztályán a kloroformnarkózist. Hivatalos tudósítás jelent meg tollából „a hagymáz-járványról, mely szab. Kir. Pest város kórházában 1846-47. évben uralkodott”. Családját Pesten hagyva 1848-ban önként jelentkezett a honvédorvosi karba. Október 30-án már a felföldi sereg őrnagya.
Még december 14-én megbízták a kassai tábori vonalon felállítandó kórházak megszer-vezésével. Igazi képességeit 1849. január 22-től június 24-ig mutatta meg, amikor a Kossuth-kormány Debrecenbe távozott, a beteg Stáhly Ignácz nem követte a minisztériumot, és Mészáros Lázár hadügyminiszter az egészségügyi osztály főnökévé nevezte ki. Igyekezett korszerűsíteni a szabadságharc hadi egészségügyét, tágítani kereteit. Megalkotta a hadsereg egészségügyi szervezetét, megszilárdította a fegyelmet (egyetlen orvos sem hagyta el őrhelyét), kialakította a tábori kórházak rendjét, megszervezte a gyógyszer és műszer hiánytalan utánpótlását. Nagy szerepe volt a járványok (kolera, luesz) megfékezésében. Elkészítette az egészségügy vezérfonalát, a honvédorvosok „magna chartáját”, vagyis a kinevezések, a rangfokozatok és fizetések szabályozását. Állatorvosokról és gyógykovácsokról is gondos-kodott. Sikere egybeesik a honvédsereg hadiszerencséjével, de ahhoz hozzá is járult. A Közlöny ben megjelenő rendeletek alatt mindig az olvasható: Flór Ferenc osztályfőnök. Gondok akadtak bőven. Rendezni kellett az orvosok méltatlanul alacsony fizetését. Központi ellenőrzés alá vonta a kinevezéseket, nehogy a tisztek a hatalmukkal visszaéljenek. Szállító és a hátaslovakat nem kaptak eleget. Ugyanakkor állatorvosi ismereteire támaszkodva külön törődött a gyógykovácsok képzésével. Az orvosokat kellemetlenül érintette, hogy megkülönböztető
jelként nem külön tiszti ruhát, hanem kettős fehér szalagot kellett a kalapjukon hordani. Erre mondták azt, hogy a „szamarat a nagy füléről, orvost a fehér szalagjáról ismerhetni meg”, amely
„akkor is lobogjon, ha nem fúj a szél”. Ez csak fokozta a tisztek és az orvosok közti feszültséget.
Nem egy orvos átment tiszti állományba, egyrészt a magasabb fizetés, másrészt a rangi előléptetés miatt. Ahogy tartották: „Az orvos kettős veszedelemnek van kitéve: a golyónak és a ragálynak” [7]. Mindezeket Flór főorvos csak részben tudta megoldani, nem volt hozzá sem idő, sem feltétel. Nem vették tőle sokan jó néven, hogy a kormányzó húgát, Kossuth Zsuzsannát főápolónőnek nevezte ki. Melléje rendelte földijét, a szintén nagykárolyi, éppen csak végzett Barna Ignác doktort. Kiadta A Magyar Hadsereg szolgálat szabályzatai és Hadi Törvényczikkek című munkáját, amely nagyban elősegítette a zűrzavar eloszlatását. Minden hadtest mellé őrnagyi rangú törzsorvost, a zászlóaljakhoz 1 százados főorvost, 2 alorvost osztott be. Az orvos-segédek csak kórházban dolgozhattak. Egyesek szerint az osztrák hadsereg ellátása sem volt sokkal jobban megszervezve [1]. Kossuth hozzájárulásával kiterjedt figyelme a rokkantak és hozzátartozóik ellátására is. Amennyiben volt még rá idő. Buda várának május 21-i bevételével újra rendezni kezdte a pesti kórházak ügyét, de ez már a „vég kezdete” volt. Egyre inkább kiderült, hogy Flór főorvos Kossuth „embere”, és amikor a hatalom egyre inkább Görgey hadügyminiszter fővezér kezébe összpontosult, az egészségügyi osztály élére kitűnő törzsorvosa, majd miniszteri tanácsosa, az alig 28 éves Lumniczer Sándor nyert kinevezést. Flór főorvost a tábori kórházak igazgatásával próbálták kárpótolni, de nem fogadta el. Viszont ez sem mentette meg a következményektől. Világos után rá is „sötétség borult”. Egyetlen orvos, aki felkerült Haynau körözőlistájára: Kossuth, Petőfi, Irányi Dániel, Mészáros Lázár, Nyári Pál és Jósika Miklós neve mellé! A Segesvárnál eltűnt Petőfi kivételével a „veszélyesek” mind emigráltak, nála erről szó sem lehetett. Aránylag olcsón megúszta. „Csak” állásától fosztották meg, egyúttal másfél évre internálták és rendőri felügyelet alá helyezték. Igazi altruista Jókai-hőshöz illően visszavonult Tápiószelére gazdálkodni. Ezt tette 12 éven át, közben a szegény földműves lakosság „nem hagyta”, hogy elfeledje hivatását. Midőn némi enyhülés mutatkozott, Pest városa másodszor hívta meg tisztiorvosának. A Gyógyászat Poór Imre vezetésével 1861-ben kivált az Orvosi Hetilap ból. Sajnos itt nemcsak két szaklap, hanem két csoport nem mindig szerencsés versenyéről volt szó. Most Poór Imre „fegyvertársa” lett, a Balassa–Markusovszky-tábor ellenében. Érthető tehát, ha Poór lapja lett a publikációs fóruma. Az első évfolyamban közölte az öngyilkosságba menekült Teleki László boncjegyzőkönyvét. A Gyógyászat mellékleteként megjelenő Államorvos hasábjain publikálta a cikkeit. Amikor a provizórium (rendőruralom) újra életbe lépett, leköszönt hivataláról és visszament gazdálkodni [8]. De azért részt vett a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlésein. A Marosvásárhelyen,
1864-ben tartott összejövetelen ő elnökölt. Csak 1867-ben, a kiegyezés után, de már harmadszor és véglegesen foglalta el a fővárosi tisztiorvosi és kórházigazgatói állását [9].
Utoljára 1869-ben ment el Egerbe a vándorgyűlésre, ahol másodelnökként 200 aranykoronát ajánlott fel az orvosi nyugdíjintézetnek. Ez egyben a búcsúját is jelentette. Magánélete szerencsétlenül alakult. Neje után fiatalon hunyt el egyetlen fia is. Már csak a „közjóban” talált vigasztalást. Megalapította az eléggé nem méltányolható Magyar Orvosi Nyugdíjintézetet. A 254 kötetből álló értékes könyvtárát a Rókus Kórháznak, sebészeti műszereit a segédorvosoknak ajándékozta. Megtakarított szép összeget hagyott végrendeletében a Rókus Kórházra és a Nemzeti Színházra, fia nevében pedig a Magyar Tudományos Akadémiára. Poór szerint, ha egyebet nem tesz, akkor is a nagy magyarok között lenne a helye. Fővárosi tisztiorvosként szorgalmazta Pest csatornázását, új és korszerű vágóhidat. Kezdeményezője volt minden közegészségüggyel összefüggő létesítménynek. A higiénével foglalkozó írásai német nyelven jelentek meg, például az Ung. MedChirurg. Presse hasábjain. A közegészségügyért Fodor József előtt ő tett a legtöbbet. Hivatali munkája közben érte a vég, a Rókus Kórház előtt a lóvasút 1871. július 7-én halálra gázolta. A tragédia országszerte nagy megdöbbenést keltett.
Az orvosi kar és az Akadémia nevében Poór Imre így búcsúztatta: „Flór áldásos életét két nagy eszme lengette át: az egyik magyarosodva művelődni, a másik a közegészségügyet rendezni nemcsak Pesten, hanem az egész hazában” [10]. Igaza van Varga Lajosnak: Flór Ferenc megérdemli, hogy évfordulótól függetlenül se felejtsük el.
Irodalom
[1] Varga L.: Flór Ferenc. Commun. Ex Bibl. Historiae med. Hung. 21–22. 1961, 287–
299.
[2] Kapronczay K.: Flór Ferenc (1809–1871). In Híres Magyar Orvosok. Galenus Kiadó, Budapest, 2000, 35–39.
[3] Kamenszky I.: Orvosi Értekezés a „Magyarországi Levegő” egészséges létéről általányosan... Petróczai Trattner Mátyás, Pest, 1825.
[4] Flór F.: A „tetszholtak” felélesztéséről szóló tanítás. Beimel. Pest, 1835.
A nevezetesebb sebészi véres műtétek doctor Fritze-től bevezetve Diefenbach által.
Trattner-Károlyi, Pest, 1839.
Flór F.: Az orvossebészeti gyakorlat felosztásáról, különös tekintettel a sebészetre, s nevezetesen a húgykőmorzsolásra. Orvosi Tár, 1840, 241–248.
Zétény Gy. (Antal Lajos): A magyar szabadságharc honvédorvosai 1848–49. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1948, 41–68.
[5]
Hollán H.: A Rókus Kórház története. Medicina Kiadó, Budapest, 1967, 77.
Szinnyei J.: Magyar írók élete és munkái. III. köt. Hornyánszky. Budapest, 1894, 562–
564.
Poór I.: Emlékbeszéd Flór Ferenc felett. Akad. Értek. Eggyenberger. Budapest, 1873, 7.
Török József (1813–1894)
Debrecen a múlt században még nem volt (orvos-) egyetemi város, noha (fő-) iskolájának szellemi szintjét a Hatvani, Maróthi örökségét vállaló tudós professzorok törekedtek biztosítani.
Egyikük volt Török József tanár, orvos, vegyész, aki tudósként az akadémiai tagságig, orvosként a miniszter-tanácsosi tisztségig vitte, pedagógusként a debreceni ref. főiskola vegytan, növény- és ásványtan tanára, ill. a későbbi jogi akadémia közegészségtani, törvényszéki tanszék vezetője – lelkes cívis patriótaként, mintha legalábbis ,a Péterfia utcában vágták volna el a köldökzsinórját”.
Holott a Bars megyei Alsó-Váradon született 1813. október 14-én a református papi parókián, és csak kényszerű sértődöttségből telepedett le Debrecen városában. Iskolába – az orvoskart kivéve – mindenüvé az öt esztendővel korosabb Pál bátyját követte, a helyi alsó osztályok után a selmecbányai líceumba németre, majd 1830-ban a debreceni ref. kollégiumba bölcseletet, jogot és teológiai tanfolyamokat végezni. A két fivér útja 1832-ben ágazik szét, midőn az idősebb a kisújszállási iskola rektora lett (itt szövődött tartós barátsága Arany Jánossal), ugyanott pár évig pap, majd egy bécsi egyetemi kitérővel pesti lelkész-püspök, literátor. Arany és Széchenyi híve, barátja és búcsúztatója.
A fiatalabb 1836-ig maradt Debrecenben; tanult, házitanítóskodott, Csokonai példáján szerencsét próbált a múzsával (verseit Péczely József, a Debreczeni Lantban adta közre), míg végül a pesti orvoskar mellett döntött.
A reformkor nagy törekvése volt a pesti egyetemet úgy magyarosítani, hogy a színvonal mindinkább közelítse a bécsit (1831-ben megindult az Orvosi Tár, 1833-ban megjelent a Bugát–
Schedelféle magyar–deák és deák–magyar Orvosi Szókönyv), de a medikusok a szándékot bármennyire tisztelték, nem azonosíthatták a lehetőségekkel. Ezért a lege artis végzettek, így Török József 1842-ben, miután március 17-én orvosdoktorrá avatták, a medicina felszabadult céhlegényeként nyugateurópai vándorútra kelt, hogy hosszú úton, rövid idő alatt megszerezze a kötelező szakmai tekintélyt a magasabb habilitációhoz. Képzelete előtt egy tanszék – tehetséget és ambíciót érez hozzá.
Elindulása előtt jelent meg első nyomtatásos szakműve, doktorrá avatása alkalmából.
„Egészséget nem rontó szépítő szerek”, Stáhly Ignácz Magyarország főorvosának ajánlva. A negyvenes évek disszertációi közül kiválik szép-értelmes stílusával és hasznossági törekvésével. Aligha tetszhetett neki a divatos sápkór-szín: „nem kevésbé fontos indítóok, melly szerzőt ez értekezés írására határozá, azon tudat, hogy nőink, vagy legalábbisnagy részön,
kártékony s bátran a mérgek osztályába sorzandó szépítőszereket – millyenek a higany ... – használ; melly szerek rendesen poralakban alkalmaztatván a bőrre, ennek likacsait elzárják s eként a kigőzölgést korlátozzák ... a bőrön vakító fehérséget, kékbevegyülő halotti haloványságot, ránczokat s a t. okoznak”. Külön fejezetben, nagy hang-
taglalja a fogtisztítás nemcsak esztétikai fontosságát: „Legjobb, legegyszerűbb a fogaknak pompás fehérséget szerző fogpor a hárs- vagy fűzfaszén, mit mozsárban lángolt finomságú porrá kell törni, sűrű szitán keresztül szitálni s hogy kellemes szagú legyen nehány csöpp szegvirág olajat kell hozzá vegyíteni. Ha a foghús taplós alakú, könnyen vérző, szóval sülyös; célszerű leend ezen szénporhoz kis mennyiségű összehúzó porokat vegyíteni; például kínahéj, vagy kálmosgyökér- vagy vörös szantalfaport”. Tudományos (nem tudományoskodó)
taglalja a fogtisztítás nemcsak esztétikai fontosságát: „Legjobb, legegyszerűbb a fogaknak pompás fehérséget szerző fogpor a hárs- vagy fűzfaszén, mit mozsárban lángolt finomságú porrá kell törni, sűrű szitán keresztül szitálni s hogy kellemes szagú legyen nehány csöpp szegvirág olajat kell hozzá vegyíteni. Ha a foghús taplós alakú, könnyen vérző, szóval sülyös; célszerű leend ezen szénporhoz kis mennyiségű összehúzó porokat vegyíteni; például kínahéj, vagy kálmosgyökér- vagy vörös szantalfaport”. Tudományos (nem tudományoskodó)