Hasonló a szerkezete a Béssos elfogásáról szóló elbeszélésnek: Arrhianos itt is először Ptolemaios beszámolóját ismerteti, majd röviden utal Aristobulos változatára (vö. 3, 29, 6–30, 5). Arrhianos – Ptolemaios nyomán – lejegyzi, hogy az Oxos folyón való átkelést követően Alexandroshoz követek érkez-tek. A követek Spitamenés és Dataphernés emberei voltak, akik felajánlották, hogy őrizetbe veszik és átadják Béssost, ha a király egy kisebb csapatot küld hozzájuk (3, 29, 6). Alexandros Ptolemaiost jelölte ki a csapat vezetőjének.
Ptolemaios az utasításokat követve vonult előre, s négy nap alatt elérte a barbá-rok táborát, amelyet azonban Spitamenés és emberei előző nap már elhagytak (3, 29, 7). Itt Ptolemaios tudomására jutott, hogy Spitamenés és Dataphernés szándéka, hogy kiszolgáltassák Béssost nem is olyan rendíthetetlen, ezért gya-logságát hátrahagyva lovasságával a faluba sietett, ahol Béssos rejtőzködött néhány katonájával. Spitamenés és kísérete már nem tartózkodott a faluban, mert szégyellték volna ők maguk átadni Béssost (3, 30, 1–2). Ptolemaios seb-tében megszervezte a terület és foglya biztosítását, majd a parancs szerint
mezítele nül láncra ver ve adta át a trónbitorlót Alexandrosnak (3, 30, 2–3).
Ptolemaios küldetését Alexandros és Béssos drámai találkozása zárja (3, 30, 4–5). Az elbeszélés végén Arrhianos – ellentétben a marakandai kudarc le-írásával – felfedi forrását:
„καὶ ταῦτα Πτολεμαῖος ὑπὲρ Βήσσου ἀνέγραψεν· Ἀριστόβουλος δὲ τοὺς ἀμφὶ Σπιταμένην τε καὶ Δαταφέρνην Πτολεμαίῳ ἀγαγεῖν Βῆσσον καὶ παραδοῦναι Ἀλεξάνδρῳ γυμνὸν ἐν κλοιῷ δήσαντας.” 180 (3, 30, 5)
A szöveg, pontosabban a τοὺς ἀμφὶ Σπιταμένην τε καὶ Δαταφέρνην két értelmezést tesz lehetővé. Jelentheti azt, hogy Spitamenés és Dataphernés kísé-rete adta át Béssost Alexandrosnak, de azt is, hogy Spitamenés és Dataphernés vezették a király elé az uzurpátort.181 Ez utóbbi értelmezés – amely Diodórós és Curtius Rufus beszámolóival áll összhangban182 – még élesebb ellentmon-dást feltételez Ptolemaios és Aristobulos között. Egyes kutatók az ellentmonellentmon-dást filológiai eszközökkel, konjektúra révén, kirekesztéssel és betoldással igyekez-tek semlegesíteni. Krüger egyszerűen törölte az Ἀλεξάνδρῳ-t a szövegből, míg Jacoby lacunát feltételezve καὶ Πτολεμαῖον-nal vagy Πτολεμαίῳ-val egészítené ki azt.183 Az emendációt azonban semmi nem indokolja; mindkét megoldás abból a helytelen feltételezésből indul ki, hogy Aristobulos változata Ptolemaios és a vulgata-hagyomány ügyetlen kontaminációja.184 Aristobulosnak azon-ban minden bizonnyal saját története volt Béssos elfogásáról, amelyben Ptolemaiosnak csak epizódszerep jutott.
A két elbeszélés közül a történészek Aristobulos változatát fogadják el hiteles-nek. Welles szerint Ptolemaios, ahogy más esetben is, eltúlozta szerepét és nem a vezetője, hanem csupán csak tagja volt annak az elitcsapatnak, amely a Béssost Alexandrosnak átadni szándékozó Dataphernés és Spitamenés kíséretéről gondoskodott.185 A kísérő csapatban való részvételből később – ahogy Welles
180 „Ezeket jegyezte fel Béssosról Ptolemaios. Aristobulos szerint azonban Spitamenés és Dataphernés (emberei?) vezették Béssost Ptolemaioshoz és adták át Alexandrosnak meztelenül láncra verve.”
181 A fordításokban mindkét értelmezéssel találkozhatunk. Lásd még erről: Pédech (1984) 372-373.
182 Vö. D. S. 17, 83, 8; Curt. 7, 5, 36; Lásd még: Hammond (1983) 61, 140-141.
183 Krüger javaslatához lásd: Roos (1967²) ad loc., illetve Jacoby javaslatához: Jacoby (1926b) ad loc.
184 Vö. Bosworth (1980) 376-377.
185 Például mint a Perzsa-kapuk elfoglalásánál (3, 18, 9); lásd erről: C. Bredford Welles:
The Reliability of Ptolemy as an Historian. In: Miscellanea di studi Alessandrini in memoria di Augusto Rostagni. Torino 1963. 101-116; különösen: 107-108; lásd még: Bosworth (1980) 328-329.
fogalmaz –, mintegy negyven év ködfátyolán keresztül Ptolemaios emlékezete alkotott parancsnoki posztot.186 Bosworth nem vonja kétségbe Ptolemaios pa-rancsnoki pozícióját, de egyetért Welles-szel abban hogy Ptolemaios feladata csak Béssos és az őt átadó perzsa nemesek kíséretére korlátozódott.187
Akárhogy is volt, Arrhianos ismét jobbnak látta, ha az olvasó kezébe adja a döntést, ami ez esetben, megítélésem szerint, nem tudálékosságot, hanem sokkal inkább kritikai érzéket tükröz. Az előszóban Arrhianos kiemeli, hogy az általa leghiteltérdemlőbb forrásoknak ítélt művek szerzői részt vettek a had-járatban. Ahogy arra az előző fejezetben utaltam, e megjegyzés a szerzők autopsiáját hivatott hangsúlyozni. A nem kortörténetet író historiográfusok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy kortársak, vagyis szemtanúk beszámolóira támaszkodva jegyzik fel a régmúlt eseményeit.188 Ennek oka az autopsiába mint a múlt feltárásának legmegbízhatóbb eszközébe vetett hit, amit csak nagyon ke-vesen kérdőjeleztek meg az ókorban.189 Arrhianos azon kevés történetírók közé tartozott, akik hangot adtak kételyeiknek.190 A nikomédiai történetíró tisztában volt azzal, hogy az autopsia, noha az egyik legfontosabb kritériuma a múlt-ban történtek feltárásának, nem megkérdőjelezhetetlen záloga az igazságnak.
Ezt a fent idézett szöveghely is igazolja. Az ezidáig vizsgált szövegrészletek vagy olyan eseményhez fűződtek, amelynek sem Ptolemaios, sem Aristobulos nem volt szemtanúja, vagy olyanhoz, amelyben mindketten részt vettek.191 Béssos elfogásáról azonban csak egyik forrása, jelesül Ptolemaios rendelkezett autop-siával, Aristobulos nem. Ha Arrhianos feltétel nélkül követte volna az ókori historiográfia íratlan szabályait, akkor alighanem Ptolemaios beszámolóját fogadta volna el hitelesnek, Aristobulos változatát pedig kirekesztette volna művéből, vagy nyíltan megcáfolta volna. Nem így történt. Igaz ugyan, hogy az infinitivusos szerkesztés Arrhianos távolságtartására utalhat Aristobulos változatával szemben, de hogy mégis is felvette elbeszélésbe, azt is jelezheti, hogy hasonlóan napjaink történészeihez, némi jótékony részrehajlást érzett Ptolemaios visszaemlékezésében.
186 Welles szerint Ptolemaios túl fiatal volt, és nem rendelkezett megfelelő katonai tapasztalatokkal ahhoz, hogy ilyen horderejű feladatokat teljesítsen; lásd erről: Welles (1963) 109-110.
187 Bosworth (1980) 377.
188 Lásd erről példákkal: Marincola (1997) 281-282.
189 Vö. Marincola (1997) 281.
190 Az autopsiával kapcsolatban megfogalmazott kételyekről lásd: 23. jegy..
191 A Szogd hadjárat eseményeinél valószínűleg mindkét szerző jelen volt.