A múlt a történetíró által válik jelen idejűvé: ő az, aki letűnt korok elszórt nyo-maiból áttekinthető és értelmezhető gondolati egységet, szöveget komponál, amely múlt is, jelen is. A történeti elbeszélés azonban nem csupán a múltat és jelent zárja magába, hanem a két idősíkot összekötő történetírót is. Jóllehet az ókori történeti művek egyes szám harmadik személyben önmagukat me-sélik el, a történeti elbeszéléseket olvasva gyakorta érezhetjük a múlt adatai s a köztünk, olvasók között közvetítő történetíró jelenlétét. E jelenlétnek leg-szembetűnőbb megnyilvánulási formája, amikor a historikus, megtörve az el-beszélés menetét, egyes szám első személyben különböző megjegyzéseket fűz beszámolójához. A történetíró hangja azonban nem mindig szólal meg ilyen tisztán: gyakran csak egy partikula jelzi a színfalak mögött rejtőző szerzőt.
A két fent említett megnyilatkozási mód persze csak a skála két végpontját jelöli; a történetíró ezen kívül még számos más módon is hallathatja hang-ját: forrásainak megnevezésével, aprólékos adatok közlésével, vagy éppen egy történetírói „szakszó”, mint az εἰκός vagy a τεκμήριον közbevetésével.
E történetírói exkurzusok tartalmilag is igen sokszínűek lehetnek: magukba foglalhatnak morális ítéleteket egy-egy történeti szereplőről, bírálatokat más történetírókról, érveléseket egy beszámoló hitelessége mellett vagy ellen, elbe-szélői megjegyzéseket, vagy módszertani és témamegjelölő kitérőket is. Hogy a történetíró hogyan s milyen gyakorisággal szólal meg egy adott műben, szerzőnként változik, de a két sarokpontot Thukydidés és Hérodotos elbeszélő stratégiája érzékelteti a legszemléletesebben.
Thukydidés metodológiai ismertetését követően történeti elbeszélését szinte egyáltalán nem szakítja meg megjegyzéseivel; ha mégis, akkor is csak ritkán fedi fel forrásait, de szinte soha nem közli, hogy azok melyik esemény kap-csán tértek el egymástól,128 ahogy azt sem, hogy ilyen esetekben mi alapján mérlegelt és ítélte az egyik beszámolót hitelesebbnek vagy elbeszélésre érde-mesebbnek a másiknál. A papiruszra rótt szöveg a történetíró kérlelhetetlen akribeiájával megszűrt, vegytiszta történeti elbeszélést tartalmazza, amelyből kihullottak az oda nem valónak ítélt történetek, tudósítások, s amelyben en-nélfogva nincsenek ellentmondások és kételyek sem igen arra vonatkozóan, hogy az események a leírtak szerint történtek meg.129
128 Ritka kivétel például: Th. 2, 5.
129 Néhány kivételről lásd: H. D. Westlake: Λέγεται in Thucydides. Mnemosyne 30 (1977) 345-363;
A Historiait olvasva egy teljesen másik történetírói hozzáállással szembesülünk.
Ennek lényegét legvilágosabban maga Hérodotos foglalja össze a Xerxés és az ar-gosiak között lezajlott állítólagos követváltás történetéhez fűzött megjegyzésében:
„Ἐγὼ δὲ ὀφείλω λέγειν τὰ λεγόμενα, πείθεσθαί γε μὲν οὐ παντάπασιν ὀφείλω (καί μοι τοῦτο τὸ ἔπος ἐχέτω ἐς πάντα τὸν λόγον)·”130 (7, 152, 3) A logosokat böngészve lépten-nyomon hasonló kommentárokba ütközhetünk, melyeket kétes hitelű történetekhez tesz a szerző. Thukydidésszel ellentétben Hérodotos egy-egy esemény kapcsán gyakran számol be forrásainak eltéréséről is; igaz, a legtöbb esetben csak a történetek lejegyzésére szorítkozik és az olvasóra bízza, hogy melyik leírást fogadja el szavahihetőnek, de néhány alkalommal véleményt is formál, s álláspontja mellett érveket is felsorakoztat.
Az Anabasisban mindkét elbeszélő stratégia jelen van. Arrhianos műve elején – mint láttuk – Thukydidést követve külön fejezetet szán forráskezelési mód-szereinek bemutatására, s az Anabasis első könyvében az elbeszélés menetét, hasonlóan az athéni történetíróhoz, csak ritkán szakítja meg saját megjegyzé-seivel. Később azonban Thukydidésszel ellentétben Arrhianos már nem hagyja magára olvasóit, és az események leírása kapcsán, Hérodotos nyomdokain járva, egyre gyakrabban osztja meg közönségével történetírói kulisszatitkait.
Arrhianos ezekben a „lapalji jegyzetekben” moralizál, bírál, dicsér, olykor ér-vel, de leggyakrabban forrásaira és azok eltérésére tesz utalást.
A továbbiakban ezeket az eltérő beszámolókról tudósító megjegyzéseket, kitérőket vizsgáljuk. A kérdésre, hogy milyen hozadékkal szolgálhat ezeknek a kommentároknak, exkurzusoknak a vizsgálata, hadd idézzem Lionel Pearson a gordioni legenda kapcsán megfogalmazott gondolatát:
„Certainly, then, the question raised; but how is it to be decided whether the more dramatic or the more prosaic version of the story is the original one?
The question of historical probability may be irrelevant; no one can really hope to know what actually happened at Gordium any more than one can say what song the Sirens sang. […] It is true, however, that different versions of the same story about Alexander may serve different purposes and present him in different light; and it is worth while to ask what point Aristobulos is trying to make by the version of a story that he prefers, and why he prefers it.”131
lásd még: Tim Rood: Objectivity and Authority: Thucydides’ Historical Method. In: Antonios Rengakos–Antonis Tsamakis (eds.): Brill’s Companion toThucydides. Leiden 2006. 225-249.
130 „Énnekem kötelességem mindent feljegyezni, amit hallottam, de korántsem kötelességem mindent az utolsó szóig el is hinni, és egész művemben ehhez a felfogásomhoz tartom magam.” (Muraközy Gyula fordítása)
131 Pearson (1960) 157.
Pearson sorait némi változtatással – az Aristobulos nevet Arrhianosra cserél-ve – a fejezet mottójául is választhatjuk. A továbbiakban ugyanis arra a kér désre próbálunk meg választ adni, hogy Arrhianos milyen okból, célból vett fel a mű-vébe egymástól eltérő történeteket, miért foglalt állást egyik vagy másik történet mellett, vagy éppen miért nem. Azt is vizsgáljuk, hogy e kommentárok és kitérők megfogalmazása során milyen mintákat követett. Elsősorban a hérodotosi párhu-zamokat keressük majd. Három évtizeddel ezelőtt Albert B. Bosworth mutatott rá, hogy Arrhianos forrásait Hérodotoshoz hasonló módon állította egymással szembe.132 Bosworth észrevétele kétségkívül helytálló. De talán tovább is merész-kedhetünk. Az elmúlt bő fél évszázadban több olyan írás látott napvilágot, amely a Historiaiban fellelhető forrásismertetéseket vizsgálva egyfelől rámutatott arra, hogy ezek a rövid kitérők, megjegyzések nem csupán a történetíró (elbeszélő) alaposságát és felkészültségét hivatottak bizonyítani az olvasóközönség számára, hanem fontos eszközei lehetnek egy-egy történeti szereplő jellemábrázolásának.
Másfelől a tanulmányok arra is rámutattak, hogy Hérodotos, noha a legtöbb esetben nyíltan nem foglal állást egyik vagy másik változat mellett, bizonyos nyelvi eszközökkel érzékelteti, hogy melyik hagyományt tartja valószínűbbnek.133 Communis opinio, hogy az Anabasis stílusa, nyelvezete leginkább Hérodotos ha-tásának nyomait viseli.134 Ezért indokoltnak látszik az arrhianosi szöveghelyeket a Hérodotos-kutatás fent említett eredményeinek tükrében is megvizsgálni, abból az előfeltételezésből kiindulva, hogy a pusztán formai hasonlóságon túl vélhetően más párhuzam is kimutatható a két történetíró között. A hérodotosi párhuza-mok keresése és igazolása közben Arrhianos sajátos történetírói módszereire is igyekszünk rávilágítani. Először azokat a szöveghelyeket vesszük szemügyre, melyekben Arrhianos Aristobulos és Ptolemaios beszámolóinak eltéréséről szól, majd azokat, ahol másodlagos forrásait állítja szembe egymással, végül pedig
132 Bosworth (1980) 21-22.
133 A teljesség igénye nélkül itt csak azokra a tanulmányokra és monográfiákra hivatkozom, me-lyek a fent említett problémakör megismerésében a segítségemre voltak: L. Pearson: Credulity and Scepticism in Herodotus. TAPhA 72 (1941) 335-355; F. J. Groten: Herodotus’ Use of Variant Versions. Phoenix 17 (1963) 79-87; Guy L. Cooper, III.: Intrusive Oblique Infinitives in Herodotus. TAPhA 104 (1974) 23-76; uő: The Ironic Force of the Pure Optative in ὅτι (ὡς) Constructions of the Primary Sequence. TAPhA 105 (1975) 29-34; Stewart Flory: The Archaic Smile of Herodotus. Detroit 1987; különösen: 49-80; Donald Lateiner: The Historical Method of Herodotus. Toronto 1989; különösen: 76-90.
134 Jóllehet Arrhianos attikai nyelvjárásban írta az Anabasist, mégis Hérodotost kell tekintenünk legfőbb mintájának. A témában mindmáig a legalaposabb munkát Hermann Grundmann írta; lásd: H. Grundmann: Quid in elocutione Arriani Herodoto debeatur. Berliner Studien für Klassische Philologie und Archeologie. Berlin 1885. 181-268. Eligazítást nyújt még: Bosworth (1980) 34-38 és Tonnet (1988) 223-296.
azokat a leírásokat vesszük számba, melyekben Arrhianos fő forrásait ütközteti az általa szóbeszédnek nevezett hagyománnyal.