interjú nagy mariannal
„… a pedagógusoknak nem elsôsorban szeretni, hanem elfogadni kell a gyerekeket.”
sok szó esik mostanában az iskolák nyitott világáról, az iskolák azon feladatáról, hogy nyitott gondolkodású felnôtteket neveljen. Alapvetôen elfogadásra, és az iskola mûködését, és minden szereplôjét érintô szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy az intézmény jól tudjon reagálni a változásokra, az ôt érô kihívásokra, hogy az iskola bármilyen helyzetbôl „elôre tudjon menekülni”
– mondja beszélgetôpartnerünk, nagy mariann. A pécsi székhelyû integrált oktatási intézmény1 egyik egységének, a budai-városkapu iskola fehérhegyi szakiskola és speciális szakiskolájának vezetôje szerint megéri elindulni ezen az úton, mert a nyitott iskolává válás egyúttal nagyon fontos, közös tanulási élményt jelent minden résztvevô számára.
mit jelent a „nyitott iskola” fogalma az intézmény mindennapi életében, hogy jelenhet meg, mitôl válik fontossá?
Nagyon meghatározó, hogy mi magunk milyen iskolába jártunk, gyerekként mit éltünk át, mert eze-ket az élményeeze-ket nagyon mélyen hordozzuk magunkban. Az jutott rögtön eszembe, hogy én egy olyan iskolába jártam, ahol ezt a nyitottságot megtapasztalhattam, ahol sok mindenben kipróbálhattam ma-gam. Például nagyon korán elkezdtem sportolni, jó tanulóként különböző versenyekre jártam, szavaltam, de mondhatom, hogy a tanulmányi eredménytől függetlenül a gyerekek nagy része szerepelt valamilyen házi vetélkedőben. Olyan pedagógusok vettek körül minket, akiknek fontos volt, hogy minél több lehe-tőséget biztosítsanak a világ és saját magunk megismerésére. Az énektanárunk például, a székesfehérvári iskolánkból minden évben elvitt egy diákcsoportot a Budapesti Operaházba, és nemcsak az énekkaro-sokat, de engem, botfülűt is. Ezeken az alkalmakon szélesedett a látókörünk, sokféle tapasztalatot sze-reztünk. Később olyan gimnáziumba kerültem, ahol szintén nyitott légkör volt, olyan tanárokkal, akik akkoriban kilógtak egy kicsit a sorból, így aztán el tudták fogadni a diákok sokféleségét is.
A nyitott iskola számomra azt jelenti, hogy képes meghallani az idők szavát, figyelembe veszi a gyerekek szükségleteit, igényeit. Nem abból indul ki, hogy mit követel, hanem hogy mit kell nyújtania ezért. Egy iskolának nyitottnak kell lennie a változások kezelésére is.
Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, az iskolátoknak ez a fajta nyitottsága, vagy az erre való képessége milyen változásokon ment keresztül?
A változást külső kényszer és belső igény is generálhatja, ami a mi esetünkben például szerencsésen párosult. A külső kényszert az iskola átalakíthatja úgy, hogy a változás belső igényként jelentkezzen.
Ha ez megtörténik, nyitottabbá válik az intézmény. Ha ez az átfordítás nem sikerül, akkor a szorító hatás miatt bezárkózik az iskola.
1 Budai-Városkapu Általános Iskola, Szakiskola, Speciális Szakiskola és Alapfokú Művészeti Iskola elérhetősége:
www.budaivaroskapu.hu
Mondok egy konkrét példát: nemrég egy beszél-getésen arról panaszkodtak a pedagógusok, hogy most már mindent nekik kell megcsinálniuk. Sze-rintem ez régebben is így volt. Korábban az osztály-főnök ugyanúgy foglalkozott például családlátoga-tással, a gyerek családi környezetével. Néhány éve ez teljesen elfelejtődött, most viszont újra előkerült, nyílván abból a külső kényszerből fakadóan, hogy a család problémái beszivárognak az iskolába, és ezt valamiképp kezelni kell. Holott, ha erről eleve nyi-tottan gondolkodunk, ha keressük a családdal való kapcsolódásokat, akkor ez nem kényszer lesz, ha-nem belső igény, ami számos pozitív hozadékkal jár.
Ma olyan értelemben is nyitott az iskola, hogy sokkal jobban figyelnek rá. Egy-két évtizede talán nem volt ekkora a felelősség terhe a pedagóguso-kon, mert nem kellett az összes törvényt ismerni, vagy akár azon gondolkodni, hogy extrém esetben a tetteik következményeként bekerülnek-e az azna-pi híradóba. A szülők reakciója is kiszámíthatatlan.
Azt hiszem, jellemző Magyarországra az, hogy nem ott panaszkodunk, ahol a probléma van, hanem máshol. Az iskolai ügyeket elvisszük a rendőrségre. Amit a rendőrségnek kellene megoldani, azt a boltban panaszoljuk el. Az iskola esetében hangsúlyosan érzem ezt, mert nagyon sok olyan eset van, amikor az alapproblémát fedjük azzal el, hogy sokszor nem a helyükön kezeljük a dolgokat.
Azt gondolom, hogy régen is nagyon sok volt a változás az iskola életében vagy a mindennap-jainkban, csak nem kellett ilyen gyorsan reagálni rájuk. A gyerekek nem képesek negyvenöt percen keresztül figyelni, huzamos munkát végezni, folyton új ingereket kell kapniuk. Azonban ez a felnőt-tekre is igaz: már nagyon kevesen tudnának egy gyárban a szalag mellett állni napi nyolc órát, egyetlen szünettel megszakítva. Azt látjuk, hogy a gyerekek motiválatlanok, azonban a felnőttek is: vajon az élethosszig tartó tanulás mennyire jellemző Magyarországon? Ugyanez vonatkozik a pedagógusokra:
a többség azt mondja, hogy nem akar nyitni, újat elsajátítani, mert harminc évvel ezelőtt már megta-nulta, van róla diplomája. Pedig a pedagógusoknak a pedagógia egy szakma kellene, hogy legyen, ahol ezeket a folyamatokat tudatosan irányítjuk, az önfejlődésünket tudatosan megtervezzük.
Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a sűrű változások miatt csak rövid távú célokkal tervezhe-tünk. Azok a fajta hosszú távú célkitűzések, amelyek egyértelműek voltak még tizenöt évvel ezelőtt is, mára már nem azok: korábban, ha valaki jó tanuló volt, elment gimnáziumba, onnan tovább egy felsőoktatási intézménybe. Egy jogi diplomával például nem volt nehéz elhelyezkednie, és akár egészen a nyugdíjig biztos állása volt. Ma annak is örülünk, ha rövidtávú célokat tudunk teljesíteni.
végül is mi a különbség egy mûködésében nyitott, átlátható, egyfajta elfogadással rendelkezô iskola és egy zárt típusú intézmény között?
Egyértelműen abban látom a különbséget, hogy az iskola hogyan képes ezekre a változásokra, ki-hívásokra reagálni. A törvény és jogszabály erre a szintre nem jut el. Az iskola nyitottsága az intézmé-nyen belül dől el, többek között attól függ, hogy milyen az ott dolgozók közössége, mennyire kariz-matikus a vezető. Az is igaz, hogy a nyitott iskola több pénzbe kerül, több anyagi és emberi erőforrás kell hozzá, a portaszolgálattól kezdve, a belső kommunikációs vonalon át a technikai fejlesztésekig.
A nyitottság ott is kezdődik, hogy beengedi-e az iskola a szülőt az intézmény falai közé vagy sem.
Ha egy zárt iskolába nem mer, vagy nem tud bármikor bemenni, akkor kint fogja megbeszélni a prob-lémáját egy másik szülővel – ez tehát megint ahhoz vezet, hogy a problémákat nem ott kezeljük, ahol kell. A szülők a bizonytalanság miatt sokszor inkább lenyelik a véleményüket. Voltaképp már abban is bizonytalanok, hogy nyitott vagy zárt iskolát szeretnének-e. Inkább békésen elviselik, hogy nem nézhetik meg azt a termet, környezetet, közösséget, amelyben a gyerekük a napja nagy részét tölti. Sok konfliktust megelőzhetnénk azzal, ha a szülő ismerné a gyermeke társait, azok hátterét. A zárt iskola ebből a szempontból sem szerencsés.
milyen további veszélyei lehetnek egy zárt iskolának?
Veszélyes következménye lehet például, hogy akadályozza a későbbi társadalmi együttélést, egymás elfogadását. A szülők többsége nem pedagógiai program szerint választ iskolát, hanem az alapján, hogy kik járnak, és kik nem járnak oda. Az a gyerek, aki nap mint nap találkozik más nyelven beszélő em-berrel, gyengén látó vagy siket emem-berrel, vagy szegény körülmények között élő emem-berrel, másképp néz a világra, más lesz a szemléletmódja, elfogadja és nem lenézi a társát. Azt szoktam mondani, hogy a pedagógusoknak sem elsősorban szeretni, hanem elfogadni kell a gyerekeket. Tehát nem kell őket haza-vinni, örökbe fogadni, megmosdatni, hanem első lépésként el kell fogadni őket. Az integráció és szeg-regáció kérdése is ezen múlhat. Vannak olyan lakókörnyezetek, ahol minden gyerek egy intézménybe jár, mert nincs más lehetőség. A szabad iskolaalapítás és iskolaválasztás a demokrácia velejárója, azon-ban a kiválasztódást is magával hozza. Hosszú távú problémának látom, hogy a szegregációs gondok ugyanazokat a zárt társadalmi csoportokat tartják fenn. Ezen a törvény nem tud változtatni. Azokban az iskolákban, amelyek integrált intézményekké váltak az ott tanuló hátrányos helyzetű diákok száma alapján, úgy „oldották meg” a problémát, hogy a szülők kivették a gyerekeket. A szülő tehát „lábbal szavaz” – ezeket a társadalmi mozgásokat csak követni tudjuk, törvényekkel szabályozni kevésbé.
Természetesen sok olyan programmal is találkozunk, amely a befogadásról és a nyitottságról szól, de úgy látom, hogy csak olyan intézményeknél kerül fókuszba ez a téma, ahol sok a nehezen kezelhető gyerek. Mindezzel együtt nagyon fontosnak érzem, hogy a Dobbantó2 programunk azért tudott meg-valósulni, mert a kényszer mellett nyitottak voltunk a cselekvésre. Lehet, hogy ha a kényszer nem jelent-kezik, akkor nem lettünk volna nyitottak, viszont a kényszerre úgy is reagálhattunk volna, hogy minden marad a régiben. Ezzel időt nyerhettünk volna addig, amíg megmondják nekünk, hogy mit tegyünk.
mit hoz magával, ha nem zárkózunk be a problémánkkal, hanem elindulunk az elfogadás útján?
Ha egy iskolát a folyamatos bezárás veszélye fenyeget, akkor két dolgot tehet: vagy hátradől, és azt mondja, nincs mit tenni, és bezárják, vagy azt mondja, hogy előremegy és kitalál valamit. A nyitottság ezen a létfenntartáson is múlhat. Több okból maradhatnak el az intézményben a fejlesztések, például azokban az iskolákban, akiknek nem kell félnie a bezárástól, sok esetben a kényszer hiánya miatt nem következik be a szemléletbeli nyitás, holott erre sokkal több lehetőségük, kapacitásuk lenne. Máshol azt tapasztalatom, hogy a sok szabályozásnak való megfelelési kényszer leköti az iskola erőforrásait, ezért nem történnek fejlesztések. És van olyan intézmény is, aki bizalmatlan a változások iránt, és inkább a régi, jól bevált úton halad.
2 A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. (FSzK) Dobbantó projektirodája 2008–2011 között fejlesztette ki a Dobbantó programot. A Dobbantó program közvetlen célja egy olyan szakiskolai előkészítő 9. év-folyami program kialakítása és megvalósítása volt, amely a megismerő funkciók vagy a viselkedés fejlődésének organikus okra vissza nem vezethető, tartós és súlyos rendellenességével küzdő SNI tanulók számára biztosított olyan egyéni ütem-terven alapuló képzést, amely felkészítette őket a többségi oktatásban és képzésben való részvételre, a sikeres továbbhala-dásra. Forrás és további információ: www.fszk.hu/dobbanto
Ennek a szemléletnek az az egyik hátulütője, hogy az új generáció igényei ezt meghaladják. Jó pél-da erre, hogy hat-hét évvel ezelőtt az iskolai házirendek alapvető problémája volt, hogy az iskolába a gyerek hozhat-e mobiltelefont, vagy ha behozta, hova tegye, felveheti-e, stb. Ez ma már nem kerül elő a házirendekben, mert már nem kérdés, hanem alapvetés, hogy egy gimnáziumi tanulónak mobiltele-fonja, sőt, okostelefonja van. Ezzel bármikor rácsatlakozhat a világhálóra, és ez további kérdésekhez, vélt vagy valós problémákhoz vezet. Az iskola nyitottsága abban is megmutatkozik, hogy van-e szabad internet-hozzáférése a diáknak mindenhez, beadhatja-e e-mailben a házi feladatát, vagy készíthet-e interjút a telefonjával, egyáltalán, hogy beengedjük-e a 21. századi technikát az iskola falai közé.
említetted a Dobbantó programban való részvételeteket. milyen változásokat generált a gondolkodásotokban, az iskola életében?
A legfontosabbnak azt tartom, hogy társakat hozott. Nagyon jó volt, hogy nem egyedül voltunk, nem éreztük úgy, hogy magunkra maradtunk a problémánkkal. Amikor egyedül van az ember, sokkal reménytelenebbnek látja a helyzetet. A másik pozitív változást maga a projekt jelentette, amit mi, akik ebben részt vettünk, úgy éltünk meg, mintha egy jó iskolába jártunk volna. Létrejött egy közösség, támogatást kaptunk, volt egy határozott, konkrét célunk. Amikor olyan általános célokat fogalmazunk meg, mint hogy az iskola legyen nyitott, akkor nehezen lehet követni a célok érvényesülését, megvaló-sulását. Fontosnak tartom, hogy itt fél évre szóló, konkrét és rövidtávú célkitűzésekről volt szó, ame-lyeken időközben is lehetett változtatni, ha kiderültek, hogy nem a jó irányba visznek. Mindeközben átfordításra került az, ahogyan az iskolában történnek a dolgok. Az eddig párhuzamosan, egymás mellett futó pedagógiai és egyéb folyamatoknak meg kellett találni a kapcsolódását. Ilyen volt például a minőségbiztosítás, a kompetenciafejlesztés, vagy a projektoktatás. Ezek egy jól működő rendszerben a közös cél érdekében egymást kell, hogy szolgálják.
A legfontosabb, hogy megtörtént egy szemléletváltás, ami annak volt köszönhető, hogy megismer-tünk olyan embereket, akikkel tudtunk egymásnak újat mondani. Sokféle iskolával, kollégával, prob-lémával találkoztunk, nagyon érdekes beszélgetéseket folytattunk a budapesti és a vidéki tanárokkal, nagy rácsodálkozások voltak. Barátokra és segítőtársakra leltünk.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy szűklátókörűen érzékeljük a saját iskolánkat vagy a saját környezetün-ket. Korábban úgy gondoltuk, hogy sikertelenek vagyunk, azért pályáztunk, hogy fejlődhessünk. Ami-kor belekezdtünk a projektbe, akAmi-kor ismertük fel a saját értékeinket, és erre alapozva sokkal könnyebben tudtunk tovább építkezni. Felszabadító érzés volt ez a tantestület számára is, hiszen a tudásmegosztó alkalmakon, tapasztalatcseréken bevontuk azokat a kollégákat is, akik nem vettek részt a projektben. A pályázati rendszerek nagy hátránya, hogy az iskolában általában csak azok tudnak a projektekről, akik közvetlenül benne vannak, így nagyon hasznosnak bizonyult a rendszeres tájékoztatás.
mennyire volt egyszerû vagy nehéz azt elérni, hogy a tantestület minden tagja közös ügynek tekintse a programot? mire volt ehhez szükség?
Nem volt egyszerű, de leginkább az jelentette a nehézséget, hogy a külső kényszert egy belülről fakadó motivációvá alakítsuk. Azt szoktam mondani, hogy a dobbantós projektünkben „dobbantási”
lehetőségünk volt, nemcsak a diákoknak, hanem a pedagógusoknak is. Azt gondolom, hogy ha az iskolának problémái vannak, akkor először a pedagógusoknak kell „dobbantani”, azaz előrébb lépni, nyitni, fejlődni, szemléletet váltani. Egy motiválatlan pedagógus nem tud mintát adni vagy érdemben hatni a gyerekekre.
A kollégák hozzáállását többek között azzal tudtam formálni, hogy leállítottam minden olyan beszélgetést, amely csak a panaszkodásról szólt. Nagy segítségemre volt ebben egy coach, akinek el-mondhattam a kudarcaimat, problémáimat. Ő külső szemmel, objektíven látta a helyzetemet, segített tudatosítani a vezetői munkámat. Értek nagy meglepetések is a kollégák részéről, mert olyan
telje-sítményre voltak képesek, amelyet nem feltételeztem róluk. Korábban ugyanúgy éreztem velük kap-csolatban, mint néhány gyerek esetében: nem bíztam meg őket egy feladattal, mert azt feltételeztem, úgysem tudnak megbirkózni vele. Aztán amikor kényszerűségből bekapcsolódtak a munkába, kiderült, hogy sikeresen meg tudják oldani. Ebből következően velem együtt mindannyian egy tanulási folya-mat részeseivé váltunk.
El kellett szakadnunk a „bezzeg az én időmben” hozzáállástól. Ahogy a focihoz is mindenki ért Magyarországon, valahogy így van ez az iskolával, az oktatással is. Bizonyos értelemben kell is, hogy értsen, hiszen a tankötelezettség óta iskolába mindenki járt, mindenkinek van róla közvetlen élménye, az idősebb generációnak már a tanultak hasznosulásáról is. Mi, akik az iskola világának szereplőiként elbizonytalanodunk, azért érezzük ezt fokozottan, mert ma minden sokkal rövidebb idő alatt elévül, vagy rövidebb ideig hasznosul. Minden gyorsabban változik, és ezekre a változásokra reagálni kell. Vá-laszthatnánk azt is, hogy nem csinálunk semmit, vagy révedhetnénk vissza a múltba, és mondhatnánk, hogy „ezelőtt harminc évvel minden más volt...”. A múltba nézni fontos, csak nem mindegy, hogyan tesszük ezt. A múltból elsősorban tanulni kell.
A gyerekekhez való hozzáállásban is változnunk kellett. Manapság sokkal több tényadatot kell megtanulniuk, mint régen, és erre a megnövekedett mennyiségre valakinek reagálni kell. A gyerekek teljesen egészségesen reagálnak: szelektálnak. Tegyük fel, azt mondják, hogy a tatárjárástól visszafele már nem érdekli őket a történelem, mert sokkal több olyan dologgal szeretnének foglalkozni, amely most zajlik körülöttük. Az új generáció kommunikációja, nyelvezete is teljesen más, néha megdöbbenek azon, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek. Ha nem nyitunk, vészesen és visszafordíthatatlanul nagy lesz a szakadék köztünk. Érdekes, de néhány esetben a nagyszülők közelebb vannak az unokákhoz, mint a szülők a gyerekükhöz. Talán azért, mert a nagyszülők ideális esetben már ráérnek, jut idejük a jó kapcsolatra, míg a szülő robotol, és egyáltalán nem tudja a lépést tartani a gyerekével. Nyilvánvaló, hogy ebben az új technikai és kommunikációs eszközök is szerepet játszanak, de az egészen biztos, hogy sokszor tényleg nem értjük a gyerekeinket. Nem hiszem, hogy az a normális, ha a magyartanár váltig tartja magát ahhoz a követelményhez, hogy mindenki olvasson el minden kötelező olvasmányt, és ennek hiányát bünteti. Mert voltaképp fogalma sincs, hogy a gyerek egyébként mit olvas, vagy mit olvasna szívesen.
Annak alapján, amit a folyosókon, a szünetben hallunk, nagyon könnyen mondjuk azt, hogy a mai gyerekek legtöbbje panelekben és csúnyán beszél. Ott valóban, de lehet, hogy egyébként képesek valamit nagyon jól prezentálni, kiváló esszéket írni. Meg se kérdezzük már tőlük, hanem elintézzük azzal, hogy „ők erre nem képesek”. Veszélyesnek érzem, ha így gondolkozunk, nemcsak az indokolat-lan megbélyegzés miatt, hanem mert így kevesebb kihívás elé állítjuk a gyerekeket, és nem kóstoltatjuk meg őket azokkal a feladatokkal, amelyek segítenék a fejlődésüket.
Az iskola nyitottsága mennyiben eredményezi azt, hogy az iskola a társadalmi, gazdasági, kulturális környezetében lévô partnerekkel – a fenntartóval, segítô szolgálatokkal, civil szerveze-tekkel – szorosabb és esetleg jobb kapcsolatot ápol?
A helyzetünkből fakadóan nagyon fontosnak tartjuk a partnerszervezetekkel való együttműkö-dést. A kapcsolatfelvétel általában a mi kezdeményezésünkkel indult, amire gyakran nem is reagáltak.
Nagyot hibáztunk volna, ha megsértődünk, és nem próbálkozunk tovább. Ehelyett küldtünk még egy meghívót, felhívtuk őket vagy elmentünk hozzájuk személyesen. Ezek után nem csak, hogy eljöttek, de ők is hívtak minket, rendszeres lett a kapcsolattartás, az együttműködés. Minden a jó személyes kapcsolatokon múlik, ebben nagyon hiszek.
Ezeknek a partnerségeknek az lett az egyik hozadéka, hogy az információk gyorsabban jutnak el hozzánk. Például a Családsegítő Központtal való bármilyen egyeztetés és ügyintézés hatékonyabbá vált, tájékozottabbak vagyunk a törvényi változások kapcsán, jobban tudjuk a rendszerben követni egy
gyerek útját. A kapcsolódások másik előnyének azt tartom, hogy sokat lehet tanulni más szervezetek működéséből. A civil szervezetek például kevésbé szabályozottak, egy-egy munkatárs sokkal többféle feladatot lát el a szervezetben, mint mondjuk egy közhivatalnál. Így nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy mit nem tudnak, hanem inkább arra, hogy mit tudnak megcsinálni. Ez egy másfajta, rugalmas megközelítést jelent. A külső partnerkapcsolatok további hangsúlyos pozitívuma – amit korábban a coach kapcsán már említettem – a külső szem. Sok olyan tippet, szakmai praktikát kaptunk már segítő szervezetektől, amelyek a dolgok sokkal egyszerűbb megközelítését tették lehetővé.
Az is érdekes tapasztalás volt, hogy a közoktatásban a közalkalmazotti jogviszony biztonsága va-lamelyest „leülteti” a rendszert, ezzel szemben egy alapítványi iskolának vagy egy civil szervezetnek állandóan előre kell menekülnie, mert ha hátradőlnek, nem lesz miből működniük. Bár egy iskolában minden sokkal lassabban történik, és ez néha megnehezíti vagy megakasztja a folyamatokat, ezzel együtt úgy gondolom, hogy ezt a tempót nem szükségszerű és nem is jó rögzíteni.
számos kutatásból, illetve európai szintû ajánlásokból tudjuk, és te is említetted már, hogy az iskolavezetésnek milyen nagy szerepe van a változások elindításában, a szemléletformálás-ban. Hogyan, miben volt ez nálatok tetten érhetô?
Véleményem szerint egy nyitott iskola vezetéséhez alapvetően kellő bátorság szükséges. Mindig sokat tanakodom, hezitálok, mielőtt valamit elindítok, de abban is biztos vagyok, hogy amíg ezeket az innovációkat nincs bátorságom az iskola életébe behozni, addig a kollégák sem fognak lépni.
Véleményem szerint egy nyitott iskola vezetéséhez alapvetően kellő bátorság szükséges. Mindig sokat tanakodom, hezitálok, mielőtt valamit elindítok, de abban is biztos vagyok, hogy amíg ezeket az innovációkat nincs bátorságom az iskola életébe behozni, addig a kollégák sem fognak lépni.