Az igehirdetés és a szentségek szintézise

Az igehirdetésnek és a szentségeknek azonos céljuk van:

fölépíteni az emberekben Isten országát, kialakítani bennük Krisztus képét, „míg csak mindannyian el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésére és meglett emberré nem leszünk Krisztus teljességének mértékében.'"36 Ezért „Isten üdvösségtette, melyet az ö igéje által vitt végbe, nem áll ellentétben az Isten kegyelemközlő cselekedeteivel, melyeket a szentségek által valósít meg. Ezek Isten cselekedeteinek kétféle formái csupán, amelyek lényegi összefüggésben vannak; formák, amelyek mindegyike egy pótolhatatlan funkciót tölt be, és kölcsönösen kiegészítik egymást. Az Isten igéje üdvösséghozó erejének hangsúlyozása éppenúgy nem jelenti a szentségek kegyelemközvetítésének csorbítását,

mint ahogy a szentségek nagyraértékelése nem jelenti az ige leértékelését.'"37

Ha pedig visszamegyünk az igehirdetés és a szentségek eredetéhez, akkor eltűnik minden aggodalmunk, mely az igehirdetés és a szentségek alapvető szintézisével kapcsolatban felmerül. Mert az egyháznak mindkét élet-tevékenysége, az igehirdetés és a szentségfakasztás is abból a fölfoghatatlan misztériumból forrásozik, „amely kezdettől fogva el volt rejtve a mindent teremtő Istenben.'"³⁸ Ez a forrás pedig, amely egyszerre igehirdetés és szentség is:

Jézus Krisztus, az Isten megtestesült személyes Igéje. Benne és általa az Isten tökéletesen kinyilatkoztatta és hirdette önmagát, és ugyanakkor megalapozta a szentségi életet.

Krisztus isten-emberi valósága a legfönségesebb igehirdetés

136Ef. 4,13-14.

' " H a n d b u c h Theologischer Grundbegriffe: uo. 762. p.

1,8 Ef. 3,9.

és kegyelemkiáradás egyszerre. Jel ő, aki „sokak romlására és föltámadására lesz"139 az igehirdetésben; s ugyanakkor kegyelem is, aki a maga életét közli a szentségekben.

Otto Semmelroth is hangsúlyozza: „Éppen olyan jól mondható, hogy az egyház kegyelemközlésének eszközokai a szentségek, mint ahogy az egyházi igehirdetés is az."140

Hasonló szellemben nyilatkozik a fiatal bencés atya, P.

Cornelius Höring is: „Az igét és a szentséget az egyházban nem lehet egymással szembeállítani úgy, mint kimondott igét és hatékony cselekvést. Ezt megtiltja az a cselekvésjelleg, amely az igehirdetésben is megvan, s az az igeelem, amely a szentségeknek is része. Mindkettő inkább egy közös műnek részvalósága, s mindkét rész egy valódi és sajátos feladatot teljesít. Az igehirdetés és szentségkiszolgáltatás tehát az egyház üdvösségművében valódi egysége, azonban a megvalósulás különböző szempontja szerint poláris ellentétben vannak egymással."141

„Bizonyítható a tétel - írja Karl Rahner -, hogy az Isten igéje a maga teljes eredeti lényegében nem csupán mint 'valamiről' való tételszerű oktatás, nemcsak mint egy tényállásra való szándékos utalás érthető, amely lényegében és adottságában ettől a tanításszerű utalástól teljesen független, hanem mint megnyilvánuló, jelenlévő ige, amiben és ami alatt elsősorban a jelzett tény van jelen. Ez a körülmények olyan fajtájú kölcsönös viszonyában valósul meg, hogy az igét maga a tény formálja, amely így előadódik; és ez annyiben adódik elő, amennyiben és amiért önmagát kifejezi. Az első és döntő bizonyíték abból áll - folytatja Rahner -, hogy az ó- és újszövetségi szentírás is így érti az ige fogalmát. Úgy

139É1-

2.34-u"OUo Semmelroth: Theolog. Deutung der Verkündigung... in: C'atholica 14 (1960) 288; Idézve: P. C.

Höring OSB : uo. 57. p.

141 P. C. Höring: uo. 57. p

86

tűnik nekem: mondható, hogy a mai szentírástudomány ezt a tételt kifejezetten tanítja, mikor maga is fölvet e kérdéssel kapcsolatban sok olyan gondolatot, hogy miképpen lehet ezt a tételt a szentségekről szóló hivatalos egyházi tanítással összeegyeztetni. Az Isten igéje (az egyház szavában az ő igehirdetésében) először is nemcsak oktatás (Didache), hanem kihirdetés (Proklamation), amiben a kinyilatkoztatott dolog beköszöntése és megérkezése megy végbe; az Isten erőteljes teremtő igéje (dabar) az emberben; az a mód, amiben maga a hirdetett igazság tárul fel és ezáltal és így jelen lesz számunkra, amiben az Isten kilép elrejtettségéből."142

Az igehirdetés tehát nem marad meg azon a szinten, amin egy filozófiai vagy természettudományos előadás áll, amikor a maga tárgykörében beszél az igazságról. Az igehirdetés hatékony tanúságtétel az Isten üdvösségtetteiről. Mivel pedig ez a tanúságtétel az Istenből (vö. 2 Kor. 2,17) ered, és az ő megbízásából történik, ezért meg is valósítja azt, amit jelent, és jelzi azt, amit megvalósít. Tehát kegyelemközlő és

szentségi jellegű!

„Az ige, mint Isten igéje nemcsak tudósítás (der Bericht), hanem az Isten ítélete (die Gericht) a kárhozat és az üdvösség között, minthogy csak Isten lehet bíró - mondja Kari Hermann Schelkle. Ezért ha az apostoli igehirdetésben az igét 'élet igéjé'-nek (Fii. 2,16), 'az üdvösség igéjé'-nek (Ap.

Csel. 13,26), 'az Isten kegyelmé'-nek (Ap. Csel. 14,3; 20,32) nevezik, akkor ezt nemcsak úgy veszik, hogy az életről, az üdvösségről és a kegyelemről szóló igét hirdetik, amelyek egyszer megtörténtek, hanem inkább úgy, hogy ez az ige azzal és azáltal, hogy hirdetik, az életet, az üdvösséget és a kegyelmet munkálják. 'Az igazság igéje' (Ef. 1,13; Kol.

IJ::Karl Rahner: Wort und Eucharistie (Megjelent: Schriften zur Theologie, Benzinger-Verlag, Band IV.322-323. p.)

1,5; 2 Tim. 2,15) az az ige, amellyel ez az igazságot biblikus értelemben megteremti. Az igazság ezért nem olyan valami, amit állítunk vagy tagadunk, amit megértünk vagy tudunk - az a görög-nyugati igazságfogalom -, hanem olyan valami, amely beáll és megtörténik."143

Ezért írja Karl Raliner a Wort und Eucharistie című értekezésében: „Ha nem akarunk felületesek lenni, ezt az 'igét', mely maga is a szentségi történések között áll, nem foghatjuk úgy fel, mint egy bármilyen igét; ennek az Isten tekintélyével kimondott igének kell lenni számunkra. Igének, amelyet bennünk és általunk maga Krisztus mond ki. Ez, mivel Krisztusé, hatékony és cselekvő, ami azt jelenti, hogy jelenlévővé teszi azt, amit kijelent."144