Mottó:
„Az szeret engemet igazán, aki segít nekem meghalni.”1
(Kijelzés)
Az „eutanázia” görög neve eredetileg (is) „jó halált” jelentett. Az azonban, hogy hogyan is gondolkodtak a halálról és hogy mit is tekintettek az emberek egyáltalán halálnak, ill. kiváltképpen
„jó” halálnak, nos az koronként, kultúrákként és civilizációkként is álladóan változott. Kezdve mondjuk attól, hogy pl. a görög kultúrában és filozófiában magának a filozófiának, a filozófiával való foglalkozásnak az egyik alapvető és szinte állandó értelme éppenséggel, a meléte thanátou, vagyis a halálra, a méltó halálra való felkészülés kimondott gyakorlása volt. Ez tagolja tehát lé-nyegében azt is, hogy mit értenek itt „jó halálon”. Ennek ellenére a hippokratészi eskü már ekkor megtiltja az orvos aktív közre-működését az élet befejezésében.
Ezzel kapcsolatosan, ill. bizonyos értelemben ezzel szemben a kereszténység már mintegy eleve idegenkedik az eutanázia, va-gyis a „jó halál” mindenféle gondolatától. És elsősorban bizonyára nem is azért, mert attól idegenkedik, hogy az olyan tömör és tö-mény negativitáshoz, mint a halál, valamiféle pozitívumot –
vagy-1 Párbeszédrészlet Alejandro Amenábar Belső tenger (Mar adentro) c. filmjéből.
is a „jóság” attribútumát – illesszen, sokkal inkább azért, mert a keresztény világnézetben maga a halál kimondottan és sui generis a bűnhöz, éspedig az eredendő bűnhöz kapcsolódik. Úgyhogy le-hetetlen is azt a „jó-ság” bármiféle minőségeivel összeházasítani.
Hiszen az ótestamentumi zsidóság és kereszténység szerint a halál, a „biztos” halál pontosan a bűnből fakad… A halál nem is más, mint éppen a bűn zsoldja, a bűn büntetése. Ilyetén nem is lehet az semmiképpen valamiféle jóvá vagy könnyűvé stb. teendő dolog.
Nem is annyira a halál meghalás-mivoltában rejlő immanens negatívum, hanem sokkal inkább annak a büntetés mivolta az, ami a kereszténységet lényegében vagy igazából eleve az euta-názia elvi, a priori elutasítására sarkallja. Inkább, ill. közvetle-nebbül, tehát mint mondjuk az élet szent, isteni eredetével kap-csolatos meggyőződés vagy az ez iránt való tisztelet, hiszen az
„életből” az idők során maga a kereszténység elég sokat kioltott, ill. például manapság is alig indul harcba – tehát öldöklésre – civilizált nyugati hadsereg a tábori lelkészek megnyugtató-nyugtatgató segédlete nélkül… Az is igaz azonban, hogy az „eu-tanázia” címén a náci Németországban minden szempontból elképesztő tömeggyilkosságok történtek. A szellemi vagy a testi fogyatékosokat vagy a degeneratív betegségekben stb. szenve-dőket ebben az országban ekkor „eutanázia” címen és a „fajhi-giéniára” való hivatkozással egyszerűen elgázosították…2 Mint
„életérték nélküli életeket”. Ezért is vonakodik a németség ma is attól, hogy azt, amiről itt szó van, a maga nyelvében „eutaná-zia”-ként nevezze meg, és helyette inkább a Sterbehilfe – helye-sebben az aktives Sterbehilfe –, a „meghalni segítés” kifejezést használja. Állítólag hasonló okokból óvakodik a magyar nyelv is az „eutanázia” kifejezésétől, és helyette emiatt inkább a német Sterbehilfe-nél sokkal leereszkedőbb „kegyes halál”
megneve-2 Foot, Philippa: Euthanasia. In Philosophy and Public Affairs, 1977, nr. 2, 85–112. o.
Exkurzus
Az eutanázia, avagy a méltóság(á)hoz segített halál
Mottó:
„Az szeret engemet igazán, aki segít nekem meghalni.”1
(Kijelzés)
Az „eutanázia” görög neve eredetileg (is) „jó halált” jelentett. Az azonban, hogy hogyan is gondolkodtak a halálról és hogy mit is tekintettek az emberek egyáltalán halálnak, ill. kiváltképpen
„jó” halálnak, nos az koronként, kultúrákként és civilizációkként is álladóan változott. Kezdve mondjuk attól, hogy pl. a görög kultúrában és filozófiában magának a filozófiának, a filozófiával való foglalkozásnak az egyik alapvető és szinte állandó értelme éppenséggel, a meléte thanátou, vagyis a halálra, a méltó halálra való felkészülés kimondott gyakorlása volt. Ez tagolja tehát lé-nyegében azt is, hogy mit értenek itt „jó halálon”. Ennek ellenére a hippokratészi eskü már ekkor megtiltja az orvos aktív közre-működését az élet befejezésében.
Ezzel kapcsolatosan, ill. bizonyos értelemben ezzel szemben a kereszténység már mintegy eleve idegenkedik az eutanázia, va-gyis a „jó halál” mindenféle gondolatától. És elsősorban bizonyára nem is azért, mert attól idegenkedik, hogy az olyan tömör és tö-mény negativitáshoz, mint a halál, valamiféle pozitívumot –
vagy-1 Párbeszédrészlet Alejandro Amenábar Belső tenger (Mar adentro) c. filmjéből.
is a „jóság” attribútumát – illesszen, sokkal inkább azért, mert a keresztény világnézetben maga a halál kimondottan és sui generis a bűnhöz, éspedig az eredendő bűnhöz kapcsolódik. Úgyhogy le-hetetlen is azt a „jó-ság” bármiféle minőségeivel összeházasítani.
Hiszen az ótestamentumi zsidóság és kereszténység szerint a halál, a „biztos” halál pontosan a bűnből fakad… A halál nem is más, mint éppen a bűn zsoldja, a bűn büntetése. Ilyetén nem is lehet az semmiképpen valamiféle jóvá vagy könnyűvé stb. teendő dolog.
Nem is annyira a halál meghalás-mivoltában rejlő immanens negatívum, hanem sokkal inkább annak a büntetés mivolta az, ami a kereszténységet lényegében vagy igazából eleve az euta-názia elvi, a priori elutasítására sarkallja. Inkább, ill. közvetle-nebbül, tehát mint mondjuk az élet szent, isteni eredetével kap-csolatos meggyőződés vagy az ez iránt való tisztelet, hiszen az
„életből” az idők során maga a kereszténység elég sokat kioltott, ill. például manapság is alig indul harcba – tehát öldöklésre – civilizált nyugati hadsereg a tábori lelkészek megnyugtató-nyugtatgató segédlete nélkül… Az is igaz azonban, hogy az „eu-tanázia” címén a náci Németországban minden szempontból elképesztő tömeggyilkosságok történtek. A szellemi vagy a testi fogyatékosokat vagy a degeneratív betegségekben stb. szenve-dőket ebben az országban ekkor „eutanázia” címen és a „fajhi-giéniára” való hivatkozással egyszerűen elgázosították…2 Mint
„életérték nélküli életeket”. Ezért is vonakodik a németség ma is attól, hogy azt, amiről itt szó van, a maga nyelvében „eutaná-zia”-ként nevezze meg, és helyette inkább a Sterbehilfe – helye-sebben az aktives Sterbehilfe –, a „meghalni segítés” kifejezést használja. Állítólag hasonló okokból óvakodik a magyar nyelv is az „eutanázia” kifejezésétől, és helyette emiatt inkább a német Sterbehilfe-nél sokkal leereszkedőbb „kegyes halál”
megneve-2 Foot, Philippa: Euthanasia. In Philosophy and Public Affairs, 1977, nr. 2, 85–112. o.
zést alkalmazza. Egy olyan kifejezést tehát, amelynek az értelme az ontológiai szituáltságok, ill. az esetleges „jogok” érvényesítése helyett az effajta halált – az effajta meghalást – inkább valamifé-le „kegyek” jóindulatú és megértő-valamifé-leereszkedő gyakorlásaként fogja fel… Meglehetősen hasonló a helyzet az angolban is gyak-ran használatos mercy killing terminussal is, mert ez is irgalmas, kegyelmes, jótéteményszerű stb. tulajdonságot – ráadásul per-sze „ölést” is – jelent…
Ezek a terminológiai inkonzisztenciák, tapogatózásszerű té-tovaságok és homályosságok azonban – a maguk módján – na-gyon is beszédesek. Mert arról árulkodnak voltaképpen, hogy a halálfenomén ősi, eredendő és egyetemes mivolta ellenére, mi emberek még távolról sem – sőt, a kezdetektől fogva nem – szembesültünk annak a sajátos lehetőség-mivoltának az ugyan-csak sajátos mihozzánk- és miránk-tartozásának és tartásának a nagyon is súlyosan és sokféleképpen tagolódó lehetséges tel-jességével. Bizonyára csak ezzel magyarázható az a tényleges helyzet, hogy igazából alig van még ma is szavunk azon és arról gondolkodni, ill. beszélni, amit az eutanázia ősi görög neve ere-detileg is csak megcélzott. Hiszen ez akkor is az értelmek olyan sokirányúságában történt, ill. – emiatt is – a terminus még ma is a történetének az olyannyira széles és ellentmondásos polivalen-ciájában áll, hogy ténylegesen már alig lehet annak valamilyen valóban magvas és sajátosan körvonalazott jelentést tulajdoníta-ni. A legfőbb probléma látszólag persze az, hogy nyelveinkben az
„élettől” való mindenféle „megfosztás” – többnyire, egyenesen, egyszerűen és egyáltalán – „ölést” jelent, ill. kimondottan ölés-nek minősül. Márpedig az „ölés” terminus elsősorban a „megy-gyilkolás” értelmében vonatkozik – egy persze nagyon is általá-ban vett emberi vagy akár állati – „életre (annak kioltására)”…3
3 Lásd: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Loránd, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967
Egyáltalán, ill. mindenféle körülményre – pl. az életnek a minő-ségére stb. – való valamilyen tekintet nélkül.
Világos, hogy ilyen feltételek közepette, az „eutanázia” – min-den „jó”-ra, jóságra való törekvése ellenére – mégiscsak meg-marad, ill. már-már sorszerűen nem is lehet más, mint csupán valamiféle „ölés”… Vagyis olyan negatívum és negáció, amely ráadásul és egyébként is magának az emberi halálnak, a megha-lásnak a számunkra felszámolhatatlan negativitásával, negatív jelentésével társul… Ilyetén az „eutanázia” – mintegy sorsszerű-en és lerázhatatlanul – valami olyasminek látszik mindig, mint ami magát – álnok és feltétlenül gyanús módon – egyfajta „jó emberölésnek” igyekszik/igyekezne bemutatni!
A nyelv ínségei mögött azonban mindig a létezés – meg per-sze a gondolkodás – ínségei húzódnak! Vagyis: lényegében eg-zisztenciális és persze történelmi elégtelenségek. Nevezetesen éppenhogy és egyáltalán az embernek a saját halandóságával, ill. a maga saját halálával való szembesülésének a léttörténe-ti elégtelenségei. Az a – már többször emlegetett – heideggeri megállapítás, hogy voltaképpen az ember még most és még ma sem halandó, bár az élete mindig is véges – tehát mindig és min-denkor meghal… – éppen ezt ragadja meg és mondja is ki a le-hető legradikálisabban és súlyosabban. Hiszen lényegében épp arról van itt elsősorban szó, hogy az évezredek során az ember a maga halandóságáról, a „halál(á)ról” stb. éppenhogy többnyire a meghalás(a) nélkül gondolkodott.
Azért nincsenek tehát szavaink a nyelvben arra, hogy ben-nük és velük igazán súllyal, de nyitottan és valóban tartalmasan, ill. célzottan elgondolkodjunk az „eutanázián”, – mert volta-képpen még hiányzik magába a meghalásba – az emberi élet tényleges bevégződésébe és bevégzésébe való lehetséges lényegi belegondolás, amely révén mi emberek – tehát: véges életű „tu-datos” lények – tulajdonképpen és valóban lehetővé tehetnénk magunk számára a mi (mindenképpeni) halandóságunkat,
zést alkalmazza. Egy olyan kifejezést tehát, amelynek az értelme az ontológiai szituáltságok, ill. az esetleges „jogok” érvényesítése helyett az effajta halált – az effajta meghalást – inkább valamifé-le „kegyek” jóindulatú és megértő-valamifé-leereszkedő gyakorlásaként fogja fel… Meglehetősen hasonló a helyzet az angolban is gyak-ran használatos mercy killing terminussal is, mert ez is irgalmas, kegyelmes, jótéteményszerű stb. tulajdonságot – ráadásul per-sze „ölést” is – jelent…
Ezek a terminológiai inkonzisztenciák, tapogatózásszerű té-tovaságok és homályosságok azonban – a maguk módján – na-gyon is beszédesek. Mert arról árulkodnak voltaképpen, hogy a halálfenomén ősi, eredendő és egyetemes mivolta ellenére, mi emberek még távolról sem – sőt, a kezdetektől fogva nem – szembesültünk annak a sajátos lehetőség-mivoltának az ugyan-csak sajátos mihozzánk- és miránk-tartozásának és tartásának a nagyon is súlyosan és sokféleképpen tagolódó lehetséges tel-jességével. Bizonyára csak ezzel magyarázható az a tényleges helyzet, hogy igazából alig van még ma is szavunk azon és arról gondolkodni, ill. beszélni, amit az eutanázia ősi görög neve ere-detileg is csak megcélzott. Hiszen ez akkor is az értelmek olyan sokirányúságában történt, ill. – emiatt is – a terminus még ma is a történetének az olyannyira széles és ellentmondásos polivalen-ciájában áll, hogy ténylegesen már alig lehet annak valamilyen valóban magvas és sajátosan körvonalazott jelentést tulajdoníta-ni. A legfőbb probléma látszólag persze az, hogy nyelveinkben az
„élettől” való mindenféle „megfosztás” – többnyire, egyenesen, egyszerűen és egyáltalán – „ölést” jelent, ill. kimondottan ölés-nek minősül. Márpedig az „ölés” terminus elsősorban a „megy-gyilkolás” értelmében vonatkozik – egy persze nagyon is általá-ban vett emberi vagy akár állati – „életre (annak kioltására)”…3
3 Lásd: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Loránd, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967
Egyáltalán, ill. mindenféle körülményre – pl. az életnek a minő-ségére stb. – való valamilyen tekintet nélkül.
Világos, hogy ilyen feltételek közepette, az „eutanázia” – min-den „jó”-ra, jóságra való törekvése ellenére – mégiscsak meg-marad, ill. már-már sorszerűen nem is lehet más, mint csupán valamiféle „ölés”… Vagyis olyan negatívum és negáció, amely ráadásul és egyébként is magának az emberi halálnak, a megha-lásnak a számunkra felszámolhatatlan negativitásával, negatív jelentésével társul… Ilyetén az „eutanázia” – mintegy sorsszerű-en és lerázhatatlanul – valami olyasminek látszik mindig, mint ami magát – álnok és feltétlenül gyanús módon – egyfajta „jó emberölésnek” igyekszik/igyekezne bemutatni!
A nyelv ínségei mögött azonban mindig a létezés – meg per-sze a gondolkodás – ínségei húzódnak! Vagyis: lényegében eg-zisztenciális és persze történelmi elégtelenségek. Nevezetesen éppenhogy és egyáltalán az embernek a saját halandóságával, ill. a maga saját halálával való szembesülésének a léttörténe-ti elégtelenségei. Az a – már többször emlegetett – heideggeri megállapítás, hogy voltaképpen az ember még most és még ma sem halandó, bár az élete mindig is véges – tehát mindig és min-denkor meghal… – éppen ezt ragadja meg és mondja is ki a le-hető legradikálisabban és súlyosabban. Hiszen lényegében épp arról van itt elsősorban szó, hogy az évezredek során az ember a maga halandóságáról, a „halál(á)ról” stb. éppenhogy többnyire a meghalás(a) nélkül gondolkodott.
Azért nincsenek tehát szavaink a nyelvben arra, hogy ben-nük és velük igazán súllyal, de nyitottan és valóban tartalmasan, ill. célzottan elgondolkodjunk az „eutanázián”, – mert volta-képpen még hiányzik magába a meghalásba – az emberi élet tényleges bevégződésébe és bevégzésébe való lehetséges lényegi belegondolás, amely révén mi emberek – tehát: véges életű „tu-datos” lények – tulajdonképpen és valóban lehetővé tehetnénk magunk számára a mi (mindenképpeni) halandóságunkat,
a halál(unka)t, ill. kimondottan a meghalás(unka)t is. Ennek ellenére végeredményben és általában az emberek mégiscsak úgy gondolkodtak a halálról, mint az élet valamiféle – bár több-nyire körvonalazatlanul felvázolt – befejezéséről. Vagyis mint az élet bevégződéséről, bevégzéséről. Csakis ebben a lényegi vo-natkozásban van ugyanis egyáltalán némi értelme valamilyen
„jó halálról” beszélni. Tehát vagy mint valamiről, ami esetleg – vagy tulajdonképpen – egy „jó életet” végez be, ill. kellene, hogy bevégezzen „jól”, vagy mint ami a maga sajátos – éspedig pontosan annak a bevégződéseként való – élethez-tartozásával, mégiscsak valamilyen külön odafigyelést érdemel. És ami, ezért,
„önmagában” vagyis a maga nemében is lehet, ill. kell hogy le-gyen „jó”.
Ami azonban az eutanázia tematikájának – azaz kérdéses ügyének – a mostani aktualitását illeti, az ma is többféle. A leg-kirívóbbnak meg a leghangosabbnak ez esetben is a dolog di-vat- és zsurnalisztikai aktualitása számít. Szinte nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a bulvársajtó meg a mindenféle „média”
fáradhatatlan kampányszerűséggel kapdossa fel mindig az eu-tanáziával kapcsolatos „ügyeket” és „vonatkozásokat” meg nyil-ván az „eseteket” is… Azokat az „eseteket”, amelyek kapcsán eközben természetesen mindenféle világnézet, valamint az azo-kat „megtestesítő” intézmények és szervezetek képviselői – és persze az ún. „közvélemény” is – mindig megmásíthatatlanul és tévedhetetlenül foglalnak állást és nyilatkoznak. Mindezeknek az állásfoglalásoknak a nagyon is átlagos hangoltságai a kérdés
„teoretikumába” is többnyire begyűrűznek, méghozzá olyany-nyira, hogy a leggyakrabban eleve meghatározzák és körbeszab-ják azokat.4
4 E tekintetben az egyik legbeszédesebb példa Raphael Cohen-Almagor:
Euthanasia in the Netherlands: The Policy and Practice of Mercy Killing c.
könyve (Kluwer Academic Publishing, Dordrecht, Boston, 2004, 195. o.)
De bennünket egyáltalán nem „ezért” érdekel vagy foglal-koztat itt és most az eutanázia dolga. Hanem – „egyszerűen” és tömören, ill. egyenesen és valóban egyes szám első személyben fogalmazva, valamint újra kihangsúlyozva a dolgokat – csak-is azért foglalkoztat az eutanázia kérdése, mert én kimondot-tan halandónak tudom és félem magamat… és természetesen azokat is, akik körülöttem – énhozzám közel vagy éppen távol – állnak… Elsősorban ezért szeretném tehát a lehetőségekhez mérten az eutanázia – megismétlem: nem rajtam „kívül levő”, hanem éppenhogy énhozzám, ill. a világomhoz súlyos és nyo-masztó lehetőségként tartozó és arra is tartó – ügyét és témá-ját némileg megérteni. Emiatt azután a fentebb használt „a le-hetőségekhez mérten” kifejezés is szó szerint veendő itt, mert egyenesen és kimondottan azt a kívánalmat és szándékot jelenti – vagy legalábbis kellene, hogy jelentse –, hogy a halálomat, ill.
egyáltalán magát a halált egy nagyon is sajátos – de azért igen-csak tényleges és valóban énhozzám, valamint a világomhoz tartozó – lehetőségként igyekezzem majd megragadni, meg-érteni és faktikusan is körvonalazni. Az eutanázia lehetősége réven, ill. annak a kihívásaiban. Hiszen maga az eutanázia is – voltaképpen és mindenekelőtt – lehetőség. Mint ilyen és mint minden lehetőség: kérdéses. Azaz, az eutanázia nem egyszerű-en csak esetleges, bár tényleges „lehetőségként”, számba veegyszerű-endő ún. „potencialitás” vagy „virtualitás” gyanánt… hanem éppen-séggel, lényegileg és egyenesen a maga sajátosan körvonalazott-körvonalazandó lehetőség-mivoltából fakadóan kérdéses, ill.
kimondottan – tehát ontológiai szerkezetére való tekintettel is – tulajdonképpen kérdés! Éspedig: létkérdés!
De végtére is, kinek a kérdése az eutanázia kérdése? Ugyan ki más kérdése lehetne, mint pontosan a halandó emberé? Vagyis: ki más kérdése lenne és lehetne az eutanázia kérdése, mint azé a lé-tezőé, aki létezve, ebben a kérdésében éppen saját magára, a maga saját létére – ezzel pedig szükségképpen a maga saját halálára (is)
a halál(unka)t, ill. kimondottan a meghalás(unka)t is. Ennek ellenére végeredményben és általában az emberek mégiscsak úgy gondolkodtak a halálról, mint az élet valamiféle – bár több-nyire körvonalazatlanul felvázolt – befejezéséről. Vagyis mint az élet bevégződéséről, bevégzéséről. Csakis ebben a lényegi vo-natkozásban van ugyanis egyáltalán némi értelme valamilyen
„jó halálról” beszélni. Tehát vagy mint valamiről, ami esetleg – vagy tulajdonképpen – egy „jó életet” végez be, ill. kellene, hogy bevégezzen „jól”, vagy mint ami a maga sajátos – éspedig pontosan annak a bevégződéseként való – élethez-tartozásával, mégiscsak valamilyen külön odafigyelést érdemel. És ami, ezért,
„önmagában” vagyis a maga nemében is lehet, ill. kell hogy le-gyen „jó”.
Ami azonban az eutanázia tematikájának – azaz kérdéses ügyének – a mostani aktualitását illeti, az ma is többféle. A leg-kirívóbbnak meg a leghangosabbnak ez esetben is a dolog di-vat- és zsurnalisztikai aktualitása számít. Szinte nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a bulvársajtó meg a mindenféle „média”
fáradhatatlan kampányszerűséggel kapdossa fel mindig az eu-tanáziával kapcsolatos „ügyeket” és „vonatkozásokat” meg nyil-ván az „eseteket” is… Azokat az „eseteket”, amelyek kapcsán eközben természetesen mindenféle világnézet, valamint az azo-kat „megtestesítő” intézmények és szervezetek képviselői – és persze az ún. „közvélemény” is – mindig megmásíthatatlanul és tévedhetetlenül foglalnak állást és nyilatkoznak. Mindezeknek az állásfoglalásoknak a nagyon is átlagos hangoltságai a kérdés
„teoretikumába” is többnyire begyűrűznek, méghozzá olyany-nyira, hogy a leggyakrabban eleve meghatározzák és körbeszab-ják azokat.4
4 E tekintetben az egyik legbeszédesebb példa Raphael Cohen-Almagor:
Euthanasia in the Netherlands: The Policy and Practice of Mercy Killing c.
könyve (Kluwer Academic Publishing, Dordrecht, Boston, 2004, 195. o.)
De bennünket egyáltalán nem „ezért” érdekel vagy foglal-koztat itt és most az eutanázia dolga. Hanem – „egyszerűen” és tömören, ill. egyenesen és valóban egyes szám első személyben fogalmazva, valamint újra kihangsúlyozva a dolgokat – csak-is azért foglalkoztat az eutanázia kérdése, mert én kimondot-tan halandónak tudom és félem magamat… és természetesen azokat is, akik körülöttem – énhozzám közel vagy éppen távol – állnak… Elsősorban ezért szeretném tehát a lehetőségekhez mérten az eutanázia – megismétlem: nem rajtam „kívül levő”, hanem éppenhogy énhozzám, ill. a világomhoz súlyos és nyo-masztó lehetőségként tartozó és arra is tartó – ügyét és témá-ját némileg megérteni. Emiatt azután a fentebb használt „a le-hetőségekhez mérten” kifejezés is szó szerint veendő itt, mert egyenesen és kimondottan azt a kívánalmat és szándékot jelenti
De bennünket egyáltalán nem „ezért” érdekel vagy foglal-koztat itt és most az eutanázia dolga. Hanem – „egyszerűen” és tömören, ill. egyenesen és valóban egyes szám első személyben fogalmazva, valamint újra kihangsúlyozva a dolgokat – csak-is azért foglalkoztat az eutanázia kérdése, mert én kimondot-tan halandónak tudom és félem magamat… és természetesen azokat is, akik körülöttem – énhozzám közel vagy éppen távol – állnak… Elsősorban ezért szeretném tehát a lehetőségekhez mérten az eutanázia – megismétlem: nem rajtam „kívül levő”, hanem éppenhogy énhozzám, ill. a világomhoz súlyos és nyo-masztó lehetőségként tartozó és arra is tartó – ügyét és témá-ját némileg megérteni. Emiatt azután a fentebb használt „a le-hetőségekhez mérten” kifejezés is szó szerint veendő itt, mert egyenesen és kimondottan azt a kívánalmat és szándékot jelenti