A halál hermeneutikája

Mottó:

„Végett kellett vetni valahogyan ennek a hallgatásnak.

de senkinek sem volt rá bátorsága: mindannyiukat elrémítette a gondolat, hogy áthághatják ezt a konvencionális hazugságot és akkor a dolgok úgy látszanak majd valóban, ahogyan vannak.”

L. N. Tolsztoj

Természetszerűleg, a „halál hermeneutikája” a halál tapasztala-tának és tapasztalatainak az emberi jelentéseit, értelmeit, ill. je-lentőségét vizsgálja – helyesebben: kellene vizsgálnia. Csakhogy, látszólag, a halál értelme, valamint a meghalás tapasztalatának a magánvalósága és végül is megoszthatatlan közölhetetlensége, valóban kizárják egymást. Ráadásul: akik azt remélik, hogy éle-tüknek éppen a meghalásuk révén adják majd meg az értelmét, voltaképpen csak azt kockáztatják, hogy még ez utóbbit is meg-fosztják számos lehetséges értelmétől…

A halál ugyanis nemcsak nincsen „túl” az emberi életen, ha-nem egyenesen annak egy sajátos hogyan-ja. Maga az emberi élet az, ami halandó, annak a halála pedig minden egyes esetben éppen a maghalás réven „történik meg”. Bármennyi igazságot tartalmazzon az a nagyon is gyakori kijelentés, hogy: „a halál emberi értelme pontosan az emberi élet”, a maga puszta álta-lánosságában – legalábbis egyelőre – mégis teljesen üres. Ha ugyanis hermeneutikailag a halált arra „használjuk”, hogy ben-ne, mint egy „tükörben”, csakis „magát” az életet lássuk vagy

Voltaképpen senki sem törekedhetne tartós, kitartó és saját magát túlélő dolgok, tettek stb. megalkotására és véghezvitelé-re, ha valamiképpen ne „tudná”, ne értelmezné, ill. – gadameri jelentésben – ne „alkalmazná” annak a ténylegességét, hogy ő halandó módon múlandó! Ez azonban egyáltalán nem a halál valamiféle „legyőzését” vagy a „halhatatlanságot”, ill. az „örök-kévalóságot” stb. jelenti, hanem ellenkezőleg, csakis azt, hogy a halál éppenséggel a feltétele az effajta megvalósításoknak.

Úgyhogy, a saját halálon túl kitartó tettek, megvalósítások, ér-telmek nemcsak nem jelentik a halál úgymond „túlélését” vagy

„legyőzését”, hanem ellenkezőleg, ezek megvalósításának a halál mint meghalás éppenséggel az egzisztenciális és transzcenden-tális (elő)feltétele – pontosabban: eredete! – is.

Aki nem hinné el, nem értené meg valahogyan azt, hogy a meg haláskor ő valóban meg is hal, az nem is törekedhetne arra, hogy véges és lezáruló lehetőségeinek a „ keretein” belül, azokat meghaladó értelmű dolgokat, tetteket, „értékeket”, ill. ér-telmeket vagy ezeknek forrást teremtsen. Vagy hogy valaminek – például a tudománynak, a technikának, a politikumnak stb.

– a fejlődéséhez valahogyan „hozzájáruljon”.

Exkurzus

Mottó:

„Végett kellett vetni valahogyan ennek a hallgatásnak.

L. N. Tolsztoj

láttassuk, ill. hogy ily módon a halál segítségével az életet mint-egy önmagához fordítsuk vissza, akkor ezzel voltaképpen nem követünk el mást, mint ismét megpecsételjük a halál nem-az-élethez-tartozásának a rövidlátó gondolatát. Ahogyan a tükör is csak azt mutathatja meg, ami „előtte” áll, de nem láttathatja és mutathatja meg sohasem önmagát, önmaga saját kinézetét – éppúgy a pusztán az élet felé fordítottan értelmezett halál sem mutathatja meg sohasem a meghalást mint az emberi élethez tartozó teljesen sajátos eseményt, ill. folyamatot. Azaz az emberi élet mikéntjét.

A halál metafizikai fakticitása természetesen nem jelenti azt, hogy annak ne lenne hermeneutikai értelme és jelentősége, de azt sem, hogy ennek a hermeneutikai jelentésnek és értelem-nek az ürügyén eltekinthetnénk vagy „megszabadulhatnánk”

a halál (metafizikai) fakticitásától, ténylegességétől. Hiszen így éppenhogy az „értelmek” s a „jelentések” teljes önkényességé-be és tetszőlegességéönkényességé-be gabalyodunk. Bár a valóságban, a „halál hermeneutikáját” (is) pontosan ez a tendencia uralja.

Szembefordítván a „létet” – sőt: a „fenomént” magát – az „ér-telemmel”, a hermeneutika többnyire egy olyan elméleti és eg-zisztenciális átvitelt képvisel, ill. visz véghez, amely a legproble-matikusabbá éppenséggel a halállal kapcsolatosan válik. Hiszen ilymódon az a kérdés, hogy: „Mi is a halál?”, nemcsak hogy jogo-sulatlanul szembekerül azzal a kérdéssel, hogy: „Mit jelent és mi a lehetséges értelme a halálnak?”, hanem egyenesen alárendelő-dik annak, ill. teljesen el is válik tőle.¹ Nemcsak nem „tudjuk”, de már nem is foglalkoztat bennünket, hogy „Mi is a halál?”, vagyis, hogy mi is az, ami egyáltalán „jelentést”, „értelmet” is hordoz meg jelent itt!? Hogyan válhatna egy effajta – és

végeredmény-1 Csejtei Dezső: Megjegyzések a halál hermeneutikájáról – Előadás, Kolozsvár, 2001 novembere és Gadamer, Hans-Georg: Der Tod als Frage. In Gadamer, Hans-Georg: Gesammelte Werke. Bd. 4., J. B. C. Mohr, Tübingen, 1987, 161–

172. o.

ben teljesen talajtalan – „értelmezés”, valóságos, hiteles és tartal-mas hermeneutikai tapasztalattá, tehát olyan élménnyé, amely valóban az értelmező önmegváltoztató tapasztalata lehetne.

Mégis, éppen a halál hermeneutikája lehet az az erőfeszítés, amelynek a segítségével igazán beláthatnánk, hogy minekünk a halálhoz kötődő tapasztalataink és azok jelentései és értelmei is sokkal összetettebbek, de sokkal tagoltabbak is, mint arról a halál nak bármelyik „fogalma” számot tudna adni.²

Az ember a maga tapasztalatában a halállal többnyire min-denekelőtt – mint láttuk – a Másik, a felebarát, ill. a hozzá közel álló ember halálában találkozik. Az ember azután – ugyancsak a maga tapasztalatában – a halállal a saját maga meghalásában is szükségképpen találkozik. Ugyanúgy vagy ugyanannyira tapasz-talatilag találkozik az ember a halállal a hermeneutikai megértés, értelmezés – ugyancsak hiteles hermeneutikai – önmegváltozta-tó lefolytatása és alkalmazása során is, amely során voltaképpen önmagának és a másokkal való együttlétének a sor sa is alakul, ill.

eldől. Csakhogy: „egyik” tapasztalatnak sincsen semmiféle tar-talmassága és konzisztenciája anélkül, hogy az összes és bárme-lyik értelmezésük ne számolna azzal, ne vállalná fel a tényt, ill.

ne lenne pontosan, kimondottan és egyenesen az által vezérelve, hogy a halál mindegyikükben voltaképpen meghalásként van

„jelen”. E nélkül ugyanis a halál minden egyes „megértése”, ill.

„értelmezése” nem több, mint pótlék és pótcselekvés. Mindenek-előtt önmaga pótléka, bár egyébként is – és többnyire –, megle-hetősen „multifunkcionális” pótlék. Többek között metafizikai pótlék és a metafizika pótléka is. Honnan máshonnan „szár-mazna” végtére is az az ún. „metafizikai szükséglet”, amelynek az emelkedett nevében – a „halál” művileg „misztériumszerűvé”

2 A halál és az „értelem” kapcsolatairól részletesebben és sok tekintetben lénye-gibb vonatkozásokat is illetőleg lásd még a következő, a Jövő problémájáról szóló tanulmányt.

172. o.

ne lenne pontosan, kimondottan és egyenesen az által vezérelve, hogy a halál mindegyikükben voltaképpen meghalásként van

„jelen”. E nélkül ugyanis a halál minden egyes „megértése”, ill.

2 A halál és az „értelem” kapcsolatairól részletesebben és sok tekintetben lénye-gibb vonatkozásokat is illetőleg lásd még a következő, a Jövő problémájáról szóló tanulmányt.

nemesített tapasztalatával egyetemben – éppenhogy a halál ta-pasztalatának a ténylegességét tagadják le, illetve haladják „túl”

(meta-), ha nem éppenséggel a meghalás tapasztalatának a tény-leges metafizikai és egzisztenciális fakticitásából?

Komolyabban kellene tehát elgondolkodnunk azon is, hogy amit „halhatatlanságnak” neveznek – mint ahogyan ezt már Kierkegaard-ral, ill. az eutanáziával kapcsolatosan fel is vetettük – nem inkább egy egzisztenciális képtelenséget vagy alkalmat-lanságot jelöl? A halandóvá válásra és a meghalásra való ama eg-zisztenciális képtelenséget, amelyre persze éppen a halandóság közepette erőlködik az ember. Hogy tehát a „halhatatlanság”

vajon nem éppenhogy olyasmit jelöl-e, ami végeredményben pusztán „pszichológiai” meg „biológiai” reflex volna, ami teljes egészében inkább ahhoz a phüsis-hez tartozik hozzá, amelyet a metafizika mély megvetéssel és állandóan meg- és túlhaladni álmodik? Egy pszichológiai tanulmányban és felmérésben pél-dául a következőket olvashatjuk: „… a megkérdezett alanyok döntő többsége azt óhajtja, hogy a halála után is tovább létez-zék. Sokan nem tudják elképzelni teljes megszűnésüket, meg-semmisülésüket. Általában az emberek tagadják saját halálukat, nem hisznek annak valóságában és lehetőségében. A saját halált távoli jelenségként, ha nem egyenesen irrealitásként kezelik, egyfajta »csupán mások halnak meg, én magam azonban nem«

gyanánt.”³

A következtetés a tanulmányban egyenesen az, hogy a sa-ját halál tagadása, ill. irrealitásként való kezelése, voltaképpen egy „ösztönből” ered, az én önfenntartásának az ösztönéből, amely maga is a „tudattalanból” táplálkozik, és amely ráadá-sul, éppenhogy a „genomban” van „tervként” elültetve.⁴ Semmi

3 S. Székely Attila: Moartea ca problemă a psihologiei. Editura Custos, Târgu Mureş, 1998, 97. o. (Kiemelések tőlem – K. V. I.)

4 Uo.

sem „ösztönszerűbb”, „tudattalanabb” vagy éppen a „genomban genetikailag elültetettebb” hajlam tehát, mint éppen a halál ta-gadása, „meghaladása” és letagadása… Amit a „halhatatlanság”

voltaképpen és mindenekelőtt jelent!

Ebből – vagyis az emberi öregedés és a halál genetikai prog-ramjából, ill. pontosan az emberi biologikum és pszichologikum ültetvényéből erednének tehát voltaképpen a halhatatlanság és a halál-nélküliség – látszólag! – legszellemdúsabb, legelőkelőbb és legkifinomultabban magas röptű elméletei is?! Vagyis, egy mindenekelőtt biológiailag és pszichikailag meghatározott és egzisztenciálisan éppenhogy nem meghaladott vagy leküzdött képtelenségből, amely ráadásul nem is enged bennünket gondol-kozni!?

Világos, hogy – hermeneutikai szempontból (is) – a halál „el-gondolása” minden egyes esetben valamiképpen már előzetesen is meghatározott. A halál „története” is ily módon gondolja el, ragadja meg és „tanulmányozza” azt. Azaz: előzetes meghatáro-zottságban.

Ezeknek az előzetes ítéleteknek a felszínre hozása természe-tesen valóságos hermeneutikai feladatnak számít(ana). Hiszen egy valamikori történelmi korszak létezésének az előítéletszerű gondolata, amelyben az emberiség vagy az ember állítólag há-zias és meghitt viszonyban állt volna a halállal és amelyben az emberek minden bánat nélkül haltak volna meg…, maga is az elveszett „paradicsomi (arany)korok” utáni vágyakozás reflexe, amelyhez képest a mindig mostani kor szükségképpen csakis hanyatló és elfajuló lehet… Ebben a vonatkozásban mindenek-előtt Philippe Ariès írásai váltak paradigmatikusakká, úgyhogy ezek szolgáltatják az effajta „hermeneutikai” beállítású „kuta-tások” legfontosabb alapanyagait is. De vajon a „háziasított”, a „megszelídített” halál gondolata – tekintetbe véve a halál me-tafizikai fakticitását – nem eleve valamiféle egzisztenciális non-szensz vagy lehetetlenség?

nemesített tapasztalatával egyetemben – éppenhogy a halál ta-pasztalatának a ténylegességét tagadják le, illetve haladják „túl”

(meta-), ha nem éppenséggel a meghalás tapasztalatának a tény-leges metafizikai és egzisztenciális fakticitásából?

Komolyabban kellene tehát elgondolkodnunk azon is, hogy amit „halhatatlanságnak” neveznek – mint ahogyan ezt már Kierkegaard-ral, ill. az eutanáziával kapcsolatosan fel is vetettük – nem inkább egy egzisztenciális képtelenséget vagy alkalmat-lanságotjelöl? A halandóvá válásra és a meghalásra való ama eg-zisztenciális képtelenséget, amelyre persze éppen a halandóság közepette erőlködik az ember. Hogy tehát a „halhatatlanság”

vajon nem éppenhogy olyasmit jelöl-e, ami végeredményben pusztán „pszichológiai” meg „biológiai” reflex volna, ami teljes egészében inkább ahhoz a phüsis-hez tartozik hozzá, amelyet a metafizika mély megvetéssel és állandóan meg- és túlhaladni álmodik? Egy pszichológiai tanulmányban és felmérésben pél-dául a következőket olvashatjuk: „… a megkérdezett alanyok döntő többsége azt óhajtja, hogy a halála után is tovább létez-zék. Sokan nem tudják elképzelni teljes megszűnésüket, meg-semmisülésüket. Általában az emberek tagadják saját halálukat, nem hisznekannak valóságában és lehetőségében. A saját halált távoli jelenségként, ha nem egyenesen irrealitásként kezelik, egyfajta »csupánmásokhalnak meg, én magam azonban nem«

gyanánt.”³

3 S. Székely Attila: Moartea ca problemă a psihologiei. Editura Custos, Târgu Mureş, 1998, 97. o. (Kiemelések tőlem – K. V. I.)

4 Uo.

voltaképpen és mindenekelőtt jelent!

Már a történészek is megkérdőjelezték ezt a hipotézist, de a legdokumentáltabb és legelegánsabb ellenvetés bizonyára Jean Delumeau nevéhez fűződik. Rendkívül alapos történeti kutatásai során ő ugyanis pontosan azt mutatja ki, hogy a korai, majd a kései középkorban a világ megvetése (contemptus mundi) és az ember lebecsülése, elértéktelenedése annyira elárasztja a keresztény nyu-gati életet és kultúrát, hogy a XIV. században, főként 1350, vagyis a nagy pestisjárvány kitörése és fellángolása után a halál morbid és félelmetes aspektusainak a végletes hangsúlyozása már messze – és régóta – maga mögött hagyta a vele kapcsolatos, eredeti-kez-deti pedagógiai, ill. erkölcsi célzatokat. Úgyhogy Delumeau egye-nesen meg is fogalmazza a kérdést: „Mindezeket figyelembe véve, beszélhetünk-e valóban a »halál háziasításáról«?”⁵

Ugyancsak a történettudomány számítja újabban – mint már említettük – az ember emberré válását is éppen a halottak, a holt-testek eltemetésétől, vagyis a halálnak a komplexebb emberi megértésétől-értelmezésétől fogva. Mégis milyen hermeneutikai értelme és jelentősége van, vagy lehet, már önmagában annak, hogy az ember csak attól fogva, ill. annyiban ember, amennyiben meghalt hozzátartozóit és embertársait eltemeti, ill. amennyi-ben a halált mint olyant a maga számára valóban és ténylegesen problematizálja?

Érthetetlen, hogy miképpen gondoskodhatna valamilyen módon, főként ceremóniákban valaki, bármilyen „primitív” is

5 Delumeau, Jean: Păcatul şi frica – Culpabilizarea în Occident. Editura Polirom, Iaşi, 1997, I. kötet, 64. o. Távol a megszelídítettségtől, a példás aszkéták halá-lát is szorongás, félelem és rémület övezi, hiszen az ő esetükben a halálféle-lem ráadásul még a kárhozattól való félehalálféle-lemmel is vegyül. Uo. 383–387. o.

Egyáltalán, meglehetősen furcsa dolog a halál megszelídítéséről beszélni egy olyan korban, amelyben általános véleményként élt az az álláspont, hogy:

„A legjobb sors nem megszületni, ezt követően pedig, rögtön a születésed után meghalni!” Uo. 27. o. (Kiemelés tőlem – K. V. I.) A legjobb emberi sors tehát az, hogy egyáltalán ne is éljünk!

legyen, egy-egy meghalt társa eltemetéséről, ha annak elvesz-tése őt nem bántaná, ha ő ezt nem bánná valamiképpen, és ha a bánata nem éppenséggel annak a halálához és a hozzá tartozó

In document szabadságában az ember (Pldal 184-200)