Hogy az ökológiai gazdaságtant el tudjuk helyezni, ábrázoljuk a klasszikus közgazdaságtanból kiinduló történeti irányvonalat nagyvonalakban (3.6. ábra). A baloldal felé közelítve a specializáció figyelhető meg, a jobbra mozdulás az interdiszciplinaritást jelzi.
3.6. ábra - 3.6. ábra. A közgazdaságtan családfája a természeti környezet kezelése
alapján (az ábra nem teljes körű) (Forrás: Kocsis 1999)
3.1. táblázat - 1. táblázat. A környezet-gazdaságtan és az ökológiai közgazdaságtan
megismerési struktúrájának összehasonlítása (Forrás: Kocsis 1999)
„Zöld‖ makrogazdaság
iii megközelítés allokációs méret; disztribúciós és
allokációs
iv világszemlélet mechanikus-redukcionista evolucionista-holisztikus
v ismeretszerzési folyamat pozitivista és értékmentes
elemzés szubjektivista, értékekre és
i perspektíva a gazdaság tartalmazza az
ökoszisztémát az ökoszisztéma tartalmazza a gazdaságot
ii viszonyulás a dolgok
romlásához általánosan nem igaz általánosan igaz
iii gazdasági növekedés tiszta/zöld növekedés az eltartóképességnek megfelelő teljesítmény fenntartása
iv fenntarthatóság szabályozott gazdasági
növekedés biztonság
v megcélzott egyensúly Pareto-optimuma Boulding-optimumb
dimenzió, összetevő,szempont Neoklasszikus hatás profilok, zavarhatások a fajok közötti kapcsolatokban,
i a kutatás alapproblémája a technológia, a
gazdaságpolitika és az etika viszonya
a fizika, a technológia, a gazdaságpolitika, az etika és a teológia viszonya
„Zöld‖ makrogazdaság
dimenzió, összetevő,szempont Neoklasszikus
környezet-gazdaságtan (NEO)
Ökológiai közgazdaságtan (ÖKO)
ii a domináns tárgy antropocentrikus antropocentrikus, de bio- és
ökocentrikus megfontolásokat is igyekszik figyelembe venni
a Pareto optimum: Ha a javak elosztásán, vagy az érintettek egyikének jólétén nem tudunk úgy változtatni, hogy az ne más kárára történjen.
b Boulding-optimum: Boulding két szélsőértéket vázol, a cowboy-társadalmat, ahol a természeti javak végtelen mennyiségben rendelkezésre állnak, és az űrhajós-gazdaság, ahol az, ami minden nyersanyag (a levegő is) véges, így a visszaforgatás kiemelkedő fontossággal bír. A jólét mértékét ez esetben nem a fogyasztás gyorsasága, hanem a rendszer hatékony fenntartása határozza meg. A Boulding-optimum ott van, ahol az alapvető emberi szükségleteket úgy lehetséges kielégíteni, hogy az közben nem csökkenti a rendelkezésre álló erőforrásokat és nem veszélyezteti az környezetet.
Az 1. táblázat a gazdaságtan és az ökológiai közgazdaságtan ismérveit veti össze. Mivel a környezet-gazdaságtan irányzatával a 3.1. fejezetben foglalkoztunk, itt csak az ökológiai közkörnyezet-gazdaságtant mutatjuk be.
A közgazdaságtani törvényszerűségeken túl más tudományágak felismeréseit is figyelembe veszi, így a fizika, az ökológia és az egyéb társadalomtudományok által szabályokat is integrálja. A terület képviselőinek célja egy egységes elmélet megalkotása, mellyel a gazdaság jelenségei a környezettel való kölcsönhatásaival együtt írhatók le (Kocsis 1999). Az ökológiai közgazdaságtan deklaráltan a „hagyományos‖ közgazdaságtan, a környezet-gazdaságtan, a természeti erőforrások gazdaságtana és az ökológia rendszerben való egyesítését kívánja elérni (3.7. ábra). Az ökológia csak a természeti környezet határain belül zajló folyamatokat vizsgálta, ugyanezt tette a közgazdaságtan a gazdaságon belül, a természet-gazdaság kapcsolatrendszerét pedig két eltérő megközelítés szerint a környezet-gazdaságtan és az erőforrásgazdaságtan tárta fel. Mivel mindegyik terület csak részeket vizsgált, így a rendszer egészére érvényes törvényszerűségeket értelemszerűen nem tudott egyik sem felállítani. Ezt orvosolná az ökológiai gazdaságtan. Az ökológia tudományterületénél azonban nem feltétlenül kell lezárni a vizsgálódást, hanem további diszciplínák ismereteire is szükség lehet, mint pl. a szennyezésterjedés feltérképezésekor az áramlástan vagy légkörtan.
3.7. ábra - 3.7. ábra. Az ökológiai közgazdaságtan által egyesítendő tudományágak
A cél grandiózus, és egyértelműen nehézségekbe ütközik. Ugyanakkor a specializálódás vezetett oda, hogy a részletek kutatása közben elfeledkezünk az egészről, és elfogadott tézis lett a vég nélküli gazdasági növekedés.
Az ökológiai megközelítés miatt a gazdaság-természeti környezet kapcsolatrendszert ökológiai mérlegek révén jellemzi, és hangsúlyozza a gazdasági aktivitás entrópikus természetét. Az erőforrások optimális felosztásán túl a jólét eloszlását (a disztribúciót, azaz az igazságosságot) és a gazdaság kiterjedtségét (azaz a fenntarthatóságot) is elemzés tárgyává teszi (ez a környezet-gazdaságtan szempontrendszeréből hiányzik). Az ökológiai közgazdaságtan az erős fenntarthatóság elméletét fogadja el, vagyis az ember által létrehozott tőke és a
„Zöld‖ makrogazdaság
természeti tőke nagyon korlátozott mértékben helyettesíthetők egymással, és a természeti tőkejavak tudás- vagy technológiai tőkével való helyettesítése leértékeli a természeti javakat.
Az ökológiai közgazdaságtan három fő szempontot vizsgál:
1. Elsőként a gazdaság optimális méretét kell megállapítani. A méret kérdésében kitüntetett szerepe van az ökológiai, természettudományos tényezőknek.
2. Ez az optimális méret biztosítja a keretet az igazságos elosztás megvalósításához. A fő vezérlő elv az egyenlő hozzáférés biztosítása a javak – de különösen a természeti erőforrások – egyének és nemzetek, valamint ezek egymást követő generációi között.
3. Ezek után kell hatékony allokációt megvalósítani, mely a piac vagy más allokációs rendszer feladata lehet.
A gazdaság a bioszféra része az ember, így a növekedés csak véges lehet, és figyelembe kell venni a föld eltartóképességét. Kiemelt cél a biodiverzitás fenntartása. Épp ezért a Pareto-optimum helyett az erőforrások optimális mértékű megőrzése a cél az alapvető szükségletek kielégítése mellett. Vagyis a szennyezés optimális mértéke zérussal egyenlő. A szennyezés megelőzése érdekében kíván pénzügyi erőfeszítéseket. Nem a kockázatok "egyszerű" kezelésére törekszik, hanem az olyan helyzetek figyelembevételére szólít fel, ahol a kockázatnak még a hozzávetőleges felmérése is akadályokba ütközik (bizonytalanság).
Daly (1190b) a következő kritériumokat határozza meg a fenntarthatóság ökológiai összetevőjére:
1. A megújuló erőforrások esetében a kitermelt mennyiség nem haladhatja meg az adott erőforrás állományának természetes növekményét.
2. A termelt hulladékok, szennyezőanyagok mennyisége nem lépheti túl a környezet szennyezés-befogadó kapacitását.
3. A nem megújuló erőforrások csak olyan mértékben meríthetők ki, amilyen arányban megújuló forrásokkal helyettesíthetők.
Mivel a gazdaság a környezet része, ezért a költség-haszon elv nem alkalmazható. Helyette az energiaáramlás-elemzést részesíti előnyben. Az életciklus elemzés segítségével a környezetre ténylegesen gyakorolt hatások felmérhetőek, de más, rendszerelemző módszer is alkalmazható. Az elemzés középpontjában továbbra is az ember van, de elismeri más fajok élettérhez való jogát és ezért az emberi szempontokon túl számos egyéb összefüggést is figyelembe kíván venni.
Az ökológiai közgazdaságtan a jelenleginél jóval szigorúbb rendszert javasol működtetni. Costanza az Ecological Economics első számában a következő egyszerűsített kifizetési mátrixot (3.8. ábra) állította fel a játékelmélet alapján.
3.8. ábra - 3.8. ábra. A technológiai optimizmus és a technológiai pesszimizmus kifizetési
mátrixa (Costanza (1989), 4. o.)
Ezek szerint a pesszimisták által megfogalmazott utat kifizetődőbb követni, mivel így számíthatunk valamilyen mértékű nyereségre, míg az optimista megközelítés torkollhat katasztrófába is.
Kocsis (1999) ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg nem következik be az általános szemléletváltás, amely alapján az emberiség az ökológiai közgazdaság által kijelölt utat választja, a környezet-gazdaságtan által javasolt megoldás a neoklasszikus paradigma megszelídítésére nem elvetendő, csak mert részmegoldást nyújt.
4. fejezet - A fenntartható gazdaság felé vezető (tév)utak.
1. Szabályozás norma alapján
Tekintsük át a 3.1.2 fejezetben megismert logikát a kibocsátási határérték érvényesítésére. A norma alapja, hogy adott szennyező mennyiségig lehet növelni a termelés kapacitását, azon felül nem, a jogsértő magatartást szankcionálni kell. Ez leggyakrabban pénzbírságot jelent. A következőkben azt vizsgáljuk, mennyire hatékony a norma meghatározása a szennyezési optimum elérése érdekében.
A hatóság, amennyiben feltételezzük, hogy rendelkezik a szükséges információkkal képes meghatározni a társadalmi optimumot, így ebben határozza meg a normát, felette bírságot ró ki.
4.1. ábra - 4.1. ábra. Normával történő szabályozás
Abban az esetben, ha az optimális termelési szinthez az optimális nagyságú bírságtételt rendeli a hatóság, a norma ugyanúgy működik, mint az adó1. Ha azonban a bírság mértéke alacsonyabb lesz, akkor a szennyezőnek megéri a termelés növelése, mert a bírság kifizetésével együtt is Qs mennyiségnél (Q*<Qs) éri el a határhaszon görbét, vagyis abban a pontban maximális a magánhaszna.
A hatóság információi a valóságban aszimmetrikusak, az externális határköltségeket jobban ismeri, mint a termelő határhasznát. Természetesen a környezeti károk becslésében is jelentős bizonytalanság van, előfordulhat, hogy alul- vagy felülbecsli a kirovandó bírság nagyságát és/vagy a megengedhető kibocsátás mértékét.
1 Ha információs aszimmetria van, de a görbék meredeksége (ellentétes előjellel) közel azonos, akkor is azonos mértékben hatástalan az adó és a norma.
Ha az előző példánál maradva a hatóság megállapítja, hogy a norma túl magas, és ezért lejjebb viszi azt, de a bírság nagyságát, a szennyező ugyanúgy a saját határhaszna szerint termel, csak a bírság összege lesz nagyobb (4.2. ábra)
4.2. ábra - 4.2. ábra. Szuboptimális bírság és norma szint.
2. Norma vagy adó?
A norma és a Pigou adó is bevett gyakorlat a környezetvédelmi szabályozásban. A 3.1.2.2 fejezetben az adó hiányosságaira tértünk ki, míg 4.1 fejezetben a norma hatástalanságát mutattuk be. Nézzük meg, aszimmetrikus információk és téves becslések esetén melyik szabályozó a hatékonyabb.
2.1. Ha a határköltség görbe meredekebb
Ez az eset akkor fordul elő, ha különösen veszélyes szennyezőanyagok kibocsátását vizsgáljuk. A hatóság a határhaszon görbét alulbecsülte, így annak megfelelően határozta meg a kibocsátható mennyiséget, illetve az adót (4.3. ábra). Ha a normát választja, a bekövetkező társadalmi kár sokkal kisebb mértékű, mint adó kivetése esetén. A másik előnye a normával való szabályozásnak, hogy a korlátozást nem gazdasági megfontolás szerint kell kikényszeríteni. A meredek externális határköltség görbe azt jelzi, hogy az adott szennyezőre a környezet nagyon érzékeny, ezért a szennyezés megakadályozása nem lehet a profit függvénye.
4.3. ábra - 4.3. ábra. A határköltség görbe meredekebb, mint a határhaszon görbe.
A fenntartható gazdaság felé vezető (tév)utak.
2.2. Ha a határhaszon görbe meredekebb
A kisebb környezeti kárt okozó szennyezőkre a túl szigorú szabvány alkalmazásával a társadalom bevételei nagyobb mértékben csökkennek, mint az alábecsült adóval keletkező társadalmi károk. Ha a bevételből környezeti pénzalapot képeznek, a kiesett bevétel jelentős károkat indukálhat az elmaradt beruházások révén.
4.4. ábra - 4.4. ábra. A határhaszon görbe meredekebb, mint a határköltség görbe.
5. fejezet - Emberközeli gazdasági növekedés
A Föld zárt rendszere véges. Ezzel a megállapítással mindannyian egyetérthetünk. Erre a véges, zárt rendszerre kell a legjobb tudásunk szerint odafigyelnünk, amikor fenntarthatóságról beszélünk. És ez nem csak a környezetpusztítást jelenti, hiszen gazdasági és társadalmi fenntarthatóságról is beszélnünk kell egyidőben. A civilizált embernek el kell fogadnia azt a tényt, hogy amennyiben fenn szeretne maradni, új alapokra kell helyeznie eltartó-képessége határait feszegető növekedési vágyát. Tehetünk kísérleteket a Föld még meghódítatlan területei, az Óceánok mélyének meghódítására és esetleges benépesítésére, kitekinthetünk a Földön kívül, álmodozhatunk távoli civilizációkról, de belátható és emberi ésszel felfogható jövőn belül a Földet kell elfogadnunk otthonunknak és alkalmazkodnunk kell jelenlegi határainkhoz.
Nem kell mindenáron szembehelyezkednünk az eddigi törekvésekkel. Nem kell kategorikusan tiltani és elvetni mindent, amit az eddigi fejlődés és a globalizáció elért és okozott, de lassan el kell indulni egy emberközpontú világrend kialakítása felé, amely képes összehangolni a természeti környezetet az emberi szükségletekkel.
Figyelni kell arra is, hogy a szűkös erőforrások hogyan oszthatók el minél hatékonyabban az emberiség javára.
Az egyes emberek és közösségeik célja egy humánus, demokratikus társadalomban nem lehet más, mint az életminőség javítása és ennek eléréséhez egyenlő esélyek biztosítása mindenkinek. A legkülönbözőbb erőforrások (tőkék) – emberi (fizikai, szellemi), közösségi, kulturális, természeti, épített környezeti, szervezeti, egyéb – felhasználása, kihasználása szükséges ennek eléréséhez. A globális, nemzeti és helyi gazdaságok fejlődésében egyaránt kritikussá vált, hogy a jelenleg használt erőforrásaink végesek, és a jelenlegi felhasználási módok mellett, belátható időn belül kimerülnek, visszafordíthatatlanul károsodnak. Az a fejlődési mód, ahol az adott társadalom nem éli fel a környezetét, nem teszi tönkre azt, hanem igyekszik a forrásait gyarapítani, ezzel lehetőséget adva a következő generációknak is a jó, vagy még magasabb szintű életminőséghez, nevezhető fenntartható fejlődésnek. A helyi közösségek, csoportok által működtetett lokális jellegű helyi társadalomnak és gazdasági szerveződésnek csak akkor van jövője, ha ezt a fejlődési utat választja.
1. Fenntartható emberi fejlődés
A fenntarthatónak nevezhető lokális fejlődés kizárólag közösségi összefogással és a társadalmi szolidaritásra építve valósítható meg. Ez a lényege a Local Agenda 21 kezdeményezésnek, amelyet az 1992-es Rio de Janeiro-i Föld-csúcstalálkozón fogadtak el. A helyJaneiro-i fejlődésnek általában Janeiro-is, de a fenntartható gyarapodásnak még inkább feltétele a közösségi gondolkodás, a társadalmi összetartás, és ennek lényeges részeként a társadalmi közösségvállalás. Hogyan függenek össze ezek a dolgok, s miként határozzák meg az emberek élethelyzeteit?
Gondoljuk végig:
• a helyi fejlődés célja csak az emberi fejlődés lehet, amiből egészséges társadalomban senki nem maradhat ki, a helyi fejlődés fenntarthatósága tehát az egészséges helyi társadalom szinonimája, amelynek ez által perspektívája van, az egészséges társadalom alapértékei közé tartozik a társadalmi igazságosság, humanizmus, szolidaritás;
• a lokalitás egészét a maga teljes komplexitásában érintő célról van szó, csak akkor megvalósítható, ha beépül a közösség és az egyes emberek jövőképébe, cél-, érték- és normarendszerébe;
• a célok megvalósítása érdekében a helyi társadalom egészét mobilizálni kell, és ez csak kisebb szerveződésekben, a közösségi, civil szervezettség egy magasabb szintje esetén lehetséges;
• a helyi társadalmi tőke, a közbizalom egy magasabb szintje szükséges ahhoz, hogy az emberek elhiggyék, biztosak lehessenek abban, hogy amit ők megtesznek a cél érdekében, azt mások is meg fogják tenni, és az összeredmény, a közösségi teljesítmény nem marad el;
• az erőforrások teljes körének részei azok az emberek, meglévő és javítható képességeikkel, akiket rászorultaknak, nehéz sorsúaknak, hátrányokkal küszködőknek tartanak;
• a megvalósítás feltételezi, hogy a fenntartható fejlődés megvalósítása az egyes ember viselkedésénél, a család működésénél kezdődik, és folytatódik a társadalom összetettebb szerveződéseiben;
• a szűkös erőforrások igazságos elosztása, a velük való átlátható gazdálkodás demokratikus, közösségi társadalmat feltételez;
• az igazságtalanságok, társadalmi feszültségek rombolják a közbizalmat, atomizálják a társadalmat és csökkentik a közösség összteljesítő képességét, ezért a fenntartható helyi fejlődés programjaiban az esélyegyenlőségnek meg kell jelennie;
• a fenntartható fejlődés új kompetenciákat – ismeretek, jártasságok és készségek – feltételez, eszközök és szolgáltatások igénybevételét, ezeket mindenki számára biztosítani kell, a hozzáférés többletfeltételeivel együtt a hátrányos helyzetű emberek számára is.
2. Életminőség
Az életminőséget, mint mércét, az emberi igények, szükségletek kielégítettségi állapotaként lehet meghatározni, amely egy adott szintet – életszínvonalat mint mértéket – határoz meg, amit össze lehet hasonlítani egy-egy ember, társadalmi csoport, település, ország, vagy akár földrészek lakói, különböző korokban élt emberek, kisebb-nagyobb közösségeik között. Az életminőség kifejezésének, mérésének tartalma legáltalánosabban az, hogy az emberek mit tartanak az értelmes, tartalmas, élhető élet legfontosabb kritériumainak (értékek), és azok mely meghatározó igények, szükségletek kielégítéséhez kapcsolódnak. (Ebből következik, hogy értelmezése bizonyos mértékig kultúrafüggő.) (Havasi, 2009)
Az életminőséget több módon lehet megragadni, mérni és értékelni:
1. közvetlenül az egyes szükségletek kielégítettsége, illetve azok kombinálásából származó komplex mércék segítségével;
2. jövedelemszinttel, amely feltételezi, hogy az emberek számára rendelkezésre álló anyagi forrásokból a szükségletek kielégítése biztosítható;
3. az emberek elégedettsége, a helyzetükkel, igényeik és szükségleteik kielégítettségének állapotával, tekintet nélkül arra, hogy az egyes emberek mit tartanak ebben fontosnak.
2.1. Az életszínvonal mérése
Ahhoz, hogy segíteni tudjunk az embereknek, közösségeknek életminőségük javításában, világos képpel kell rendelkeznünk annak állapotáról. Gazdasági, társadalmi, politikai, etikai szempontból akkor tekinthető jogosnak, erkölcsösnek a külső segítség kérése, ha az életszínvonal nem csak szubjektív módon, egyéni, személyes értékelés szerint indokolja azt. Össze kell tudnunk tehát vetni az emberek élethelyzetét jellemző mértékeket. Ezért nem elegendő érv, ha valaki elégedetlen a helyzetével, ami egyaránt lehet negatív és pozitív energiák, motivációk forrása is. A jövedelemszint sem mindig elegendő iránymutató, bár kétségtelenül fontos tényező. Alacsony jövedelem mellett az emberek jogosultak lehetnek juttatásokra, kedvezményekre, és tudniuk kell élni ezekkel. Magasabb jövedelem mellett is szüksége lehet valakinek segítségre ahhoz, hogy a lehetőségeit jobban ki tudja használni („a pénz nem boldogít‖). Az élethelyzeteknek, az azokat meghatározó feltételeknek, körülményeknek tehát összevethetőknek kell lenniük ahhoz, hogy a segítség igazolható, a kisebb-nagyobb közösségek által támogatott legyen (Husz, 2002).
Az 1.3.2. fejezetben összefoglaltuk az életminőséget értékelő, számszerűsítő módszereket. Ezeken túl számos más módszer is létezik, melyek feltérképezése meghaladja e jegyzet hatáskörét. Ezeket leginkább az országok helyzetének összevetésére dolgozták ki. Számunkra a helyi gyakorlatban azonban az is fontos kérdés, hogy milyen módon lehet értékelni a közösség és benne az egyes tagok életminőségét.
3. A globalizáción túl
A globalizáció rémtetteit és rémképeit sokan ecsetelték már, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy az ellenzők támadásai alábbhagynának. Az érdekes az, hogy eközben a világ egységesedésének, a „globalizációs gonosz‖
egyik jelképévé vált Soros György is úgy látja, hogy a globális kapitalizmus válságban van, alapos reformokra szorul, és csak akkor újítható meg, ha a demokrácia térhódításával (nyílt társadalom), mint írja: „A haszonelv nem elegendő a társadalom építményének fenntartásához.‖ Tekintélyes szerzők abban is egyetértenek, hogy a globalizációs világválságot – mert kétségtelenül tapasztalhatók ezek a jelentségek olyan területeken, mint például az éhínség, szegénység, munkanélküliség, a környezetszennyezés, nemzetgazdaságok összeomlása –
Emberközeli gazdasági növekedés
kezelni lehet, amihez a globalizáció intézményei és mechanizmusai maguk is eszközül használhatók.
Legnyilvánvalóbb ezek közül az internet maga. A puszta ellenzőkön és elszánt harcosokon túl van egy meglehetősen nagy csoport, akik a glokalizáció útját keresik (Giddens, 2009).
3.1. Szivárványgazdaság
Az, hogy a helyi gazdaság – megfelelő makrokörnyezeti feltételek mellett, azok szerves részeként – létezik és viszonylagos mozgástérrel rendelkezik, egyértelmű. A lokális gazdaság önállósága és önfenntartó képessége nagyon sok belső és külső körülménytől függ, az azonban tény, hogy nem irreális annak fokozására törekedni. A glokalizmus és más, a globalizációt ellensúlyozni, megbékíteni kívánó törekvések alapot adnak a reményre, hogy ha a helyi életminőség, jólét elég tág határok között megteremthető, akkor egy rosszabb feltételek között élő régión belül is. Egyre több elvi, módszertani és gyakorlati megfontolás és bizonyíték igazolja, hogy ez – egészen kivételes és egyedi adottságok kihasználásától eltekintve – csak a fenntartható fejlődés keretei között valósulhat meg hosszú távon. Elméleti alapjai mára kiforrottak, és számos, követhető gyakorlati példa, jó megoldás áll rendelkezésre. A téma egyik legátfogóbb feldolgozása az ún. szivárványgazdaságról Guy Dauncey nevéhez fűződik. Az Ő olvasatában a helyi csoportok kezdeményezésként kialakuló, lokális fenntartható emelkedést megalapozó modelljének, a szivárvány színeinek megfelelően, hét motívuma van:
1. Szellemi értékek (bíbor) – A gazdaság fejlesztése értékvezérelt, a valóságot mi magunk teremtjük, a nehézségekért és a körülménykért nem másokat kell hibáztatni. Az eredményeket önnön magatartásunkkal hozzuk létre.
2. Globális értékek (sötétkék) – A föld egységes egész, ökológiai rendszer, és benne a lokalitás szerves rész.
Nincs értelme olyan tevékenységeknek, vállalkozásoknak, amelyek úgy adnak munkát egyik közösségnek, hogy közben kirabolják a másikat.
3. Gazdasági értékek (halványkék) – A hatékonyság és a nyereségesség önmagukért hajszolva romboló erővé válnak, aláássák a világot. Az üzletnek ezen értékeket párosítania kell az ökológiai felelősséggel, a fenntartható élet, települések, közösségek igényeivel.
4. Ökológiai értékek (zöld) – Az ipari társadalom környezetpusztító gyakorlata nem folytatható. Az a gazdasági fejlődés tartható fenn hosszú távon, amely része az ökológiai egyensúly megteremtésének és megtartásának minden léptékben.
5. Egyéni alkotókészség és önmegvalósítás értéke (sárga) – A gazdaságnak, az értékteremtő tevékenységnek az egyéni képességek kibontakoztatását, az értelmes, kreatív, alkotó munkát, életet kell szolgálnia, és
5. Egyéni alkotókészség és önmegvalósítás értéke (sárga) – A gazdaságnak, az értékteremtő tevékenységnek az egyéni képességek kibontakoztatását, az értelmes, kreatív, alkotó munkát, életet kell szolgálnia, és